Met Ró

Anyu közölte, hogy holnap nagy nap lesz, és metróval mennek a nagymamához, Bori szíve ahelyett, hogy megdobbant volna az örömtől, inkább összeszorult. Mint már említettük, kicsit füllentett, mikor azt mondta Seprencsnek, hogy ő a legbátrabb ovis a Süni csoportban. A jó éjt puszi után, amikor már alig derengett némi fény a szobában, Bori aggodalmasan ült fel az ágyában.

– Seprencs – nyögte panaszosan. – Seprencs, én nem akarok Met Rózni!

A kobold egészen váratlanul tűnt fel a szokott helyén, és érdeklődve nézett le a kislányra.

– Miért nem? Mi az a Met Ró? Valami ijesztő?

Bori hitetlenkedve nézett rá.

– Te nem tudod, hogy mi az a Met Ró?

– Hát nem itt lakik – vágta rá Seprencs, mint aki természetesen mindent és mindenkit ismer… már azok közül, akik itt laknak.

– Hát, nem – hagyta rá Bori csöppnyi gondolkozás után. – Tudod, már mondtam, hogy én vagyok a legbátrabb az oviban, de rajtam kívül az összes kiscsoportos és középsős fél a Met Rótól, sőt még a nagycsoportosok is! A Met Ró minden gyerek rémálma – tódította a kicsi.

Seprencs kissé hitetlenkedve bújt be a virágmintás takaró alá.

– Miért? Talán gyerekeket eszik ez a Met Ró?

– Szerinted eszik? – sikkantott Bori. – Erre eddig nem is gondoltam! De ami biztos, hogy hangos, és egy hatalmas alagútban lakik. Minden reggel lemennek hozzá a felnőttek, szerintem köszönniük kell neki. Amikor apu egyszer levitt, hogy bemutassa, azt hittem, hogy többé nem jutunk ki onnan!

Seprencs egyre ijedtebben hallgatta a kislányt. Ahogy összekucorodva feküdtek a kiságyban, egyszerre csak megjelent a képzeletében ez a félelmetes, borzasztó, hangos Met Ró.

– Tudod – folytatta Bori –, ha bekukkantasz az árokba, ahol szalad, kígyókat látsz. Fényes, csillogó kígyókat, amik olyan hosszúak, hogy nem is látod a végüket!

– Akkor lehet, hogy nem kéne holnap oda menned – suttogta tágra meredt szemekkel a kis kobold. – Talán még neked is túl ijesztő az a hely.

Bori érezte, hogy meg kell védenie a becsületét.

– Hah, nekem? Ugyan már – nagyot nyelt – nekem nem is ijesztő.

Seprencs csodálattal nézett a kislányra, aki kihúzta magát és próbált bátor mosolyt erőltetni az arcára.

– De tudod, ha holnap elkísérnél, csak hogy megnézd, hogy milyen bátor vagyok, akkor nyugodtan gyere!

Seprencs nem akart szégyenben maradni, ezért hát óvatosan rábólintott a dologra.

 

Másnap reggel Bori nagyon korán kelt. Még anyu és apu is aludtak, de ő úgy érezte, nincs vesztegetnivaló ideje, fel kell készülnie a Met Róval való találkozásra. Seprencs is rögtön mellette termett, hogy segítsen neki. Először is szükség volt a dugicsokira, amit Bori a zoknis fiók hátuljában rejtegetett. Miután bemajszoltak fejenként egy-egy szeletet, a két aprónép nekiállt az öltözködésnek. Seprencs egy különösen harsány, pöttyös harisnyát vadászott elő a legalsó fiókból, míg Bori a kedvenc szoknyáját rángatta magára. Némi folyosón ólálkodás árán a piros tornacipő is előkerült. Vakmerő tett volt ez ilyen korán, hiszen anyuék bármikor felébredhettek volna. De sikerült!

Mikor már az összes ruhát magára húzta, amit szeretett volna, Seprencs jelent meg mellette. Kezében ünnepélyesen hozta Nyuszit. Bori Nyuszinak hívta a takaróját, amit anyu szerint még kisbabakorában kapott, bár erre ő nem emlékezett és ezért nem is igen hitte, hogy Nyuszi már olyan öreg, mint ő.

– Miért hozod Nyuszit? – kérdezte a koboldtól. Közben végigfutott az agyán, hogy talán biztonságosabb lenne itthon hagyni a takarót.

– Tudod – kezdte magabiztosan Seprencs – tegnap azt láttam a TV-ben, hogy ha ilyened van, akkor legyőzhetetlenné válsz! – Elmosolyodott és Bori vállára kanyarította a kis takarót, mintha köpönyeg lenne. – Így, most már te is szuperhős vagy!

Bori a tükör elé szaladt, hogy megcsodálja magát, mint szuperhőst.

– Biztos, hogy ez működik?

– Persze!

– És biztos, hogy elkísérsz?

– El én! – kacsintott Seprencs.

Mikor anyu meglátta Borit, hangosan kacagni kezdett.  Bori elmesélte neki, hogy ő most már szuperhős. Anyu elkomolyodott és megengedte neki, hogy Nyuszival induljon a Met Róhoz. Bori egész úton a Met Ró felé igyekezett nagyon bátornak tűnni, kihúzta magát és élvezte, hogy Nyuszi csak úgy lobog a szélben.

Igaz ugyan, hogy főleg Seprencsnek kellett lebegtetnie, mert nem fújt annyira a szél, de azért majdnem olyan volt, mintha igazi szuperhős lenne. Mikor odaértek a Met Ró szájához és a sok felnőtt őket kerülgetve sietett lefelé a lépcsőn, Bori egy pillanatra megállt. Anyu gyengéden húzta maga után Borit, Bori pedig Seprencset rángatta maga mögött, így értek le az alagúthoz. A kígyók ott csillogtak az árokban, és már lehetett is érezni a Met Ró szelét, mert Nyuszi tényleg lobogni kezdett. Seprencs óvatosan Bori háta mögé bújt és halkan arról mormogott magában, hogy ez igazán nem egy koboldnak való kaland. Mikor megállt a Met Ró, hatalmas kék teste hirtelen kinyílt és akár elhiszitek, akár nem, belül világos volt. Bori egészen megszeppent.

– Anyu, inkább ne látogassuk meg a nagymamát! Inkább menjünk haza! – próbálkozott, de anyu hajthatatlan volt. Hát beszálltak a Met Róba.

Mikor elindultak, Bori felcsimpaszkodott az ülésre és kinézett a Met Ró egyik szemén. De semmit sem látott, csak feketeséget. Csalódottan fordult a mellette kifelé kukucskáló Seprencshez.

– Ez a Met Ró? De hát itt nincs is semmi!

– Nincs bizony! – Seprencs irtó boldognak tűnt, megkönnyebbülten ugrabugrált a szabad helyeken és közben cipőcskéjével kalimpált és kopácsolt. Öröme csak akkor fokozódott, mikor egy megállóval arrébb a Forgách utcánál megálltak, aztán újraindultak.

– Te, Bori, szerintem egész kedves ez a Met Ró! – kiáltotta, pisze orrát az üveghez nyomva.