Bújj bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta! Rajta, rajta, beszakadt a pajta, bent maradt a macska. – Na, kábé ennyire emlékszem abból a mondókából, szóval én nyertem, mondtam, és kivettem a kezéből a borosüveget. Ez neked mindig olyan fontos volt, válaszolta, és hanyatt feküdt a fűben. Egy csillagot sem látok, tette hozzá kis idő múlva, felült és körbenézett. Túl sok a fény. Hülye ötlet volt a Margit-sziget, még hogy látni lehet innen a csillaghullást. Kivette kezemből a bort és meghúzta. Akkor menjünk fel a tizedikre, a Máténál van a kulcs. Fogtuk a bort és az üres sörösdobozokat, elindultunk. Emlékszel, mikor azt kívántam, bárcsak meghalnál, Ede? Aha, emlékszem.

Ede tizenhárom hónappal volt idősebb nálam, és úgy hasonlított anyára, mintha csak belőle lenne, mintha egyedül csinálta volna, anya kötötte volna őt abból a rengeteg fonálból, ami a szekrényben volt. Anya imád kötni, halkan ütődnek egymáshoz kezében a kötőtűk. Pulóvert köt, meg sálat, kardigánt, még táskát is, Edének például, mikor megszületett, rózsaszín sapkát. Még a kezük is egyforma volt. Anyának három anyajegy van a kézfején, háromszög alakban, és Edének is, pont ugyanott, csak anyának a balon, Edének a jobbon. Azért, hogy tudjuk így fogni egymás kezét, mikor megyünk, mondta neki mindig Ede, amikor elsétáltunk a boltig, vagy a mamáékhoz.

Én a családból nem hasonlítok senkire. Nagyanyám odahozta apa egyik gyerekkori képét a kiságyhoz, és összehasonlított minket, ezt mesélik mindig, nevetve. Sokszor mondják azt is, engem Ede tanított meg járni, sokáig csak szájtátva néztem, ahogy körbe-körbe megy a szobában, aztán utánoztam, de ez már csak így van, ha idősebb testvére van az embernek, nem kell kiakadni.

Fekete-fehér, igen-nem, mit vettél a pénzeden?

Felmentünk a Mátéhoz, tele volt a lakás. Leültünk a nappali szőnyegére, ittuk a bort. Semmi se lesz köztünk. Se ruha, se levegő, lehelte valaki hátulról a nyakamba. Te hülye vagy, Máté, nagyon be vagy állva, mi? Máté megrázta a fejét, és kiment rágyújtani az erkélyre. Körbenéztem, a kanapén Eszter dumált egy sráccal, Gergő meg, a pasija, az erkélyen itta a pálinkát. Eszter sosem volt egyedül, egyik pasi után szünet nélkül jött a másik, egyszer meg is jegyezte, neki mindig van, akinek éjszaka becsúsztathatja kezét a combja közé. Te is ilyen voltál, Ede, vagyis lettél volna. Akinek mindig van valakije, és sosem magányos. Máté elég részeg, tettem hozzá kis idő múlva, szerintem elvihetjük a kulcsot, nem fogja észrevenni. Borra sör, meggyötör. Sörre bor, mindenkor.

Ede megy előre, a bokáját figyelem, ahogy megyünk fel a lépcsőn. Emlékszem, amikor először vette fel azt a piros kopogós cipőt, feltörte mindkét sarkát. Otthon sem akarta levenni, kopogott a parkettán. Miután kinőtte, megkaptam én, de akkor már Ede szinte teljesen elnyűtte. De hát beszél, mondtam anyának, és mutattam, hogy van egy lyuk a nagylábujjamnál. Nem kaptam végül kopogós cipőt, Nincsen pénzünk most erre, mondta anya. Ede igazi lány volt, hosszú, sötétbarna hajával, engem pedig mindig fiúnak néztek. Kevés hajam volt, ezért anya levágta a nullásgéppel, hogy megerősödjön. Többször is lenyírta a fejemet, a gép a tarkómnál és a fülem mögött tépte a hajamat. Ilyenkor Ede odajött, megsimogatta a fejemet, Milyen helyes kis fiú vagy, mondta, amiből mindig verekedés lett, mert én meg leediteztem. Apa egyik kollégája a munkahelyi húsvétkor azt mondta Edének, milyen ügyes kisöccse van, mert az egyik fán megtaláltam az óriásnyuszit. De hát én lány vagyok, mondtam, ő meg, Biztos? Ne hazudozz, fiú vagy!, mondta Ede, és megcsípte a karomat.

Megérkeztünk, kinyitottuk a rácsot és kiléptünk a tetőre. Nem volt korlát, besétáltunk középre. Látni lehetett az egész kerületet, hanyatt feküdtünk és néztük a csillagokat. Ha felemeled a lábad, olyan, mintha az égen járnál, mondta Ede, és mindkét lábát felemelte, mintha gyertyát akart volna csinálni. Tényleg, feleltem, lábaimmal lépkedtem a csillagok között, próbáltam lerúgni egyet, de nem sikerült. Kábé tíz darab csillagot látok, mondtam csalódottan, mert a szomszédos házak fénye eltakarta őket. Ja, ez sem jött be, válaszolta Ede, és felállt. Lementünk a lakásba, hogy igyunk valamit, bezártuk a tetőre vezető lépcső rácsait, aztán visszatettük a kulcsot az asztalra. Hajtogassunk repülőt, vetette fel Ede, Hajtogassunk!, mondtam én is, Mármint mit, kérdezte az egyik srác. Hajtogassunk repülőt és versenyezzünk, kié megy messzebbre. Máté, van papírod? Elővett párat, és elkezdtünk hajtogatni, aztán kiálltunk az erkélyre, eldobtuk a repülőket, a mienk az ábécé tetején landolt.

Edével megbeszéltük, hogy kimegyünk éjszakaival a telekre. Csak fél óra, és elég távol van a várostól, hogy hullócsillagot láthassunk. Gyerekkorunkban minden nyarat ott töltöttünk, négy tó mellett kis faházak sorakoztak, a mamáéknak is volt ott nyaralójuk, a hármas tó mellett. Fogtunk egy üveg bort, két doboz sört, és elindultunk.

Csip csip csóka, vak varjúcska, komámasszony kéreti a szekerét, nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta, hess, hess, hess!

Edével egész nap kint voltunk az udvaron, vittük az ugrókötelet és a hullahopp karikát. Vittünk színes krétát, és rajzoltunk a betonra, házat, benne konyhát, nappalit, hálószobát, külön vécét és fürdőszobát, virágot, kis asztalt, napocskás takarót, ablakpárkányt, végül már a nadrágunk, a térdünk és a kezünk is tiszta kréta volt. Ede bekopogott, aztán bejött a házamba, leült a kanapéra, és krétájával kisatírozta a cserepes virágomat. Hé, kiáltottam fel, de ő elővett a zsebéből egy marék füvet és egy szál kutyatejet. Tessék, olyat nem rajzolhatsz, amit találhatunk, legyél praktikusabb, mondta, és kiment az ajtón, kezét hátradobta, mintha meglökött volna valamit. Te csak ne csapkodd az én ajtómat!, kiabáltam utána.

Bújj bújj zöld ág, zöld levelecske….

Emlékszel, mikor a Bolond Bélának pipacsot kerestünk a patak mellett? Emlékszem hát! A Bolond Béla azt mondta, keressünk neki kék pipacsot. De hát olyan nincs is, mondtuk Edével szinte egyszerre. Dehogynem, csak ritka. De hát, én még négylevelű lóherét sem találok soha, tiltakoztam, és a földet bámultam, épp elszaladt a cipőm előtt egy krumplibogár. Gyere, válaszolta, és elvitt a ház mögé, Ede jött utánunk. Ameddig csak elláttam, zöld lóherékkel volt tele a domboldal. Itt biztos fogsz találni, mondta, ha meg nem, akkor hagyd a kék pipacsot is. Kettőt is találtam, ezért elindultunk Edével kék pipacsot keresni. Letépkedtük a fejeket, és kibontottuk őket, piros, rózsaszín, fehér, de kéket nem találtunk, pedig vacsoráig kerestük.

Nem mehettek oda többet, mondta anya, amikor megtudta, hol jártunk. De miért nem?, kérdeztem, hiszen szabadon voltunk engedve, a telek környékén, a tavaknál arra mehettünk, amerre csak akartunk, de fürödni nem volt szabad, csak horgászni. Mert azt mondtam, az az ember nem beszámítható. Néztünk a mamára, aki csendben fejtette a borsót a holnapi ebédhez, csak lassan ingatta a fejét ide-oda. A Béla ártalmatlan bolond, motyogta. A Bolond Béla negyven-ötven körül lehetett, minden húsvétkor eljött, és meglocsolta a mamát, tejet kért és ivott a papával, vitt el halat az anyjának, aki külön, a házuk hátsó részében lakott. Edével egyszer mentünk be hozzá, Béla azt mondta, látni szeretne minket. Én kilenc voltam akkor, Ede meg tíz, Mámi meg hetven lehetett, mégis ugyanakkora volt, mint mi, meggyűrt, sárgás ruhában ült egy virágmintás kanapén. Közelebb mentünk, kezet fogtunk vele, két arcunkat hozzáérintettük az övéhez, megszúrt az arcán lévő szemölcsből kiálló szőrszál. Egy foga volt alul, nem értettem, hogy tud beszélni, de mégsem okozott ez neki gondot, valami Annamariról beszélt, aki elvitte az óráját.

Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna. Pénz volna karika, forduljon ki Marika, Marikának lánca.

Másnap délelőtt láttuk a Bolond Bélát, a házunk mögött ment el, intett is nekünk, a kék pipacsról kérdezett, de nem tudtunk válaszolni, mert anya megjelent a kertben, Jó napot, Béla, mondta, ő meg visszaintett neki és továbbment. Ebéd után Ede félrehúzott, Menjünk fel a Bélához! De hát anya megtiltotta. Nem tudja meg, gyere már, csak nem beijedtél? Különben is el kell mondanunk neki, hogy nincsen kék pipacs a tavaknál. Gyere már, nem fogok egész nap rád várni! Nem is tudom, mondtam, de tudtam, hogy elmegyek vele. Felmentünk a kapuhoz, Ág, a kutya, ugatott minket, ahogy minden arrajárót szokott. Nem találtunk kék pipacsot, pedig kerestük egész nap, mi megmondtuk, hogy nem fogunk találni, jelentette Ede, és kiszórt a nadrágja zsebéből néhány piros és fehér szirmot. Nem találtatok? Ejj, biztos rossz helyen kerestetek, na sebaj, végigmért minket, és felmutatott az istálló felé, Akkor gyertek. Utánamentünk, kinyitotta a fa ajtót, és kiengedett egy fekete kecskét, kicsi szarva volt, utána pedig Jolit, a bocit is kivezette. A kecskét együtt vittük Edével felfelé, simogattuk Jolit, és a kezünkből etettük őket, elment az egész délután. Már sötétedett, amikor hallottuk, hogy anya kiabál a kapu előtt. Lerohantunk, kézen ragadott minket, Bélának felkiabált, sajnálja, hogy a lányai egész nap a nyakán lógtak, és elhúzott minket, miközben hallottuk Bélát, Dehogy, nem, nem zavartak, én meg néztem a kezem, zöld volt a földön csúszkálástól. Hogy néztek ki, és ez a szag, gyerekek, megmondtam, hogy nem jöhettek ide, nem megmondtam? Nagyot csalódtam bennetek, mégis, mit gondoltatok, nagyon kikaptok! De anya, Timi mondta, ő mondta, hogy menjünk, én meg tudtam, hogy menni fog, nélkülem is, tudod milyen, anya, nem fogad szót soha. Hogy én?, kiáltottam fel, kitéptem magam anya kezéből, és nekiugrottam Edének, Hazudsz!, miért kell hazudni? Anya szétválasztott minket nagy nehezen, Edének vérzett a szája, sírt. Mi ütött beléd, nem hiszem el, hogy viselkedsz, szidott le anya. Otthon bevitte a házba, én meg kiültem a padra, ahol a csillagokat szoktuk nézni betakarózva. Most nem volt takaró, Edének felrepedt a szája, körülötte sürgölődött mindenki, az eget bámultam, a sok ezer csillagot, amikor egy hosszú, fényes csík jelent meg, és el is tűnt azonnal. Bárcsak Ede meghalna, kívántam a hullócsillagtól, aztán kijött értem a mama, hogy bevigyen. Egy hét múlva már haza is jöttünk, a nyári szünet utolsó napjai voltak, Edét pedig a házunk előtti úttesten elütötték, és a kórházban meghalt.

Őszi éjjel, izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába…

Itt vagyunk, mondtam Edének, már távolodott az éjszakai zúgása. Sétáltunk a tavak mellett, szedtem a pipacsok fejét, bontottam őket, Ha piros, akkor bort kell inni, ha fehér, akkor sört, mondtam Edének, piros pipacsot találtam, meghúztam a bort. Leültünk a tó mellett, eszembe jutott, amikor a mamánál ettük a betűlevest, én Edének kiválogattam az e, ő meg nekem a t betűket. Felnéztem, az ég világoskék volt, és egyre világosabb lett, Ede, emlékszel, a takaróinknak pont ilyen színe volt, sárga csillagok voltak rajta, Ede, emlékszel, hogy ősz környékén milyen hűvös volt a szobában, bebújtunk a takaró alá, de nem tudtunk felmelegedni, átmentem a te ágyadba, összedugtuk a hideg lábfejünket. Már látszott a dombok mögött a nap teteje, eltűnt az összes csillag. Nem kívánhatok, Ede, mondtam, hátradőltem, és elővettem a zsebemből egy szál cigit. Ha az ember egyedül van, nincs jobb, mint rágyújtani, mondta mindig apa.

Bújj, bújj, zöld ág…