Harag Anita összes bejegyzése

1988-ban születtem Budapesten. 2007 és 2011 között a PTE-BTK magyar szakán, néprajz minoron tanultam. 2010-től az ELTE-BTK indológia szakán tanulok, kreatív írás minorosként. Prózát írok, szövegeimet közölte az ÚjNautilus, a KULTer.hu és a KuPé.

A fecskék kirepülnek

 

Eszembe jutott az olaj. Az olajat elfelejtettem. Visszamentem a nagy, sparos zacskóval a kezemben, letettem az egyik pénztáros mellé, úgyis mindjárt jövök. Milánóit csinálok, azt mind a négyen szeretjük. Vagyis hárman. Mindhárman. Páratlanul szomorú ez a szám. Ez a hármas. Mostanában kihúzom ezeket a hármasokat a matekkönyvből, besatírozom őket, és azon gondolkodom, hogyan lehetne kihagyni a számok közül a hármast. Szavakat is satírozok. Például a vezetéknevemet a füzetek elejéről, a kék vonalas füzeteim elején már nincsen más, csak a Zsuzsa. És fekete krikszkrakszok. Már kifogyott a tollam, azt is kell vennem. A bejárati ajtón lévő táblát valaki ellopta. Rám még nem gyanakszanak. Egyébként nem szeretek hazamenni. Anya úgy járkál a lakásban, mint egy élőhalott, mindenhová magával viszi őt, mint gyerek a babáját. Húzza, vonszolja a padlón, az emléke pedig egyre rongyosabb, egyre piszkosabb. Már többször kell összevarrni a szakadások mentén. Anya foltozta régen a babáimat, ha elszakadt a ruhájuk, vagy leesett a kezük, a lábuk, fogta, és visszaerősítette, visszaforgatta a karokat és lábakat a lyukas testbe, visszanyomta a szemgolyót a gödrébe. Most anyát kellett visszaforgatnom, vagyis kellett volna, vissza a testébe, de nem tudtam, hogyan. Meséltem neki, este, lefekvés előtt. Hogy miket csináltunk, úszni vitt el, ő is beugrott a medencébe, hiába volt kiírva, Ugrálni tilos, hiába néztek ránk olyan csúnyán a ráncos arcok az úszósapka mögül. Pedig felnőtt ember, már tudhatná, mondta neki az úszómester, amikor harmadszorra is kijött szólni nekünk. Tudhatná, tudja is, csak nem érdekli. Hogy csokis fagyit evett citrommal, elég gusztustalan, mondtam neki, vigyázz a szádra, te, és nyalj bele inkább. Kihagyom, mondtam, élveztem a biztonságos kókusz mogyorómat. Hogy régen mesélt nekem lefekvés előtt, és mindig az kellett, hogy legyen a vége, a csurik kirepültek a fészekből. Mert a bátyámmal csurikat találtunk, a Bözsi mama nyaralójának a falán volt a fészkük, onnan csipogtak az anyjuk után. Felmászhattunk a létrán, meglestük őket, aztán akárhányszor kimentünk a mamáékhoz, mindig kerestük a csurikat a fészekben. Miután nem találtuk őket egyik alkalommal, a mama azt mondta, a csurik kirepültek a fészekből. Pedig csak kiestek, rá a betonra, nem repültek azok sehova. Ezt persze csak később tudtuk meg.

Amikor hazaértem, anya éppen vizet forralt fel a konyhában, a víz már bugyogott ki a lábasból, és sercegve csöpögött a tűzre. Mit csinálsz, kérdeztem, lepakolva a cuccokat, anya állt, fakanállal a kezében, meredt a forró vízre, hát főzök, válaszolta. Na de mit? Hát ezt, mondta, és megkeverte a vizet, a forró víz ráfröccsent a kezére, elkaptam, gyere gyorsan, mondtam, és odarántottam a csaphoz, engedtem rá hideget. Fintorgott, visszatartotta a levegőt, aztán lassan kiengedte, éreztem a lehelete savanyú szagát, már megint elfelejtett fogat mosni. Igazság szerint, mostanság mindent elfelejt, fel kell ébreszteni reggel, különben átalussza a napot, vagy néz maga elé, nyakig betakarózva, és meglepődik, mikor felhúzom a redőnyt, és bejön a fény, a szemét törölgeti, ki akarja törölni belőle a szobát, az ágyat, ahol egyedül fekszik, a jobb oldalán, a baloldalon pedig ágynemű sincs. Eltelt egy hét, mikor észrevettem, anya nem fürdik. Zsíros volt a haja, a nyakán koszfoltok, izzadságszaga volt. Gyere anya, fürödj meg, megengedtem a vizet, jó forróra, hátha kiáznak tőle a gondolatai is, a láthatatlan sebhelyek. Csepeg a csap, majd meg kell csinálni, mondta. Az elején még beszélt hozzám, fáradt vagyok, hozz nekem egy szál cigit, elfogyott a valeriána. Később már nem hozzám beszélt, csak kimondta a szája, ami az agyában cikázott, nem szólt az senkinek, mégis ott keringtek a szobában, mondatok, szavak, Kilyukasztottam azt a lila blúzt, véletlen volt, Meg kellett, hogy nézzelek, muszáj volt, tudni, téged temetünk el, tényleg halott vagy és nem csak alszol, alvás közben összeráncoltad a szemöldököd, igen, mérgesen aludtál, nehogy felébresszenek, halkan járjunk a szobában, de most sima, sima volt az arcod, nem ráncoltad a szemöldököd, kisimult a homlokod, igen, nem álmodtál, Ki kell üríteni a szemetest, olyan büdös van, valami rohad, Hogy fogom eltartani őket, hogyan, én, egyedül. Nem tudunk mit mondani mi sem, nincsenek szavaink, kifolytak belőlünk, sós volt az ízük. Zoli meg, ő meg nem segít, bent ül a szobájában, a gép előtt, enni is ritkán jön ki, kerül minket. Mindenki a maga módján gyászol, mondta a mama, hozott egy kis rántott húst, bepakolta a hűtőbe, megszagolta a felvágottat. (Kit is gyászolunk? Anyát vagy apát?)

Megcsináltam a milánóit, beletettem a tésztát a forró vízbe, amivel anya megégette magát. Elé tettem, de rá kellett szólnom, anya, egyél, nem vagy éhes? Anya pedig bámult maga elé, felvette a kanalat, és gépiesen a szájába tette az ételt. Elmegyünk fürödni, jó? Jó. Minden jó és semmi se. Megengedtem a vizet, csobogott a fehér, vízköves kádba. Igen, anya, a kádat is ki kell tisztítani, majd a hétvégén, majd veszek ecetet és Floraseptet. (Anya, miből vegyek ecetet és Floraseptet?) Anya bement és magára csukta a fürdőszobaajtót. Fél óra múlva még mindig nem jött ki, bekopogtam, sok lesz az áztatásból, nem jött válasz. Bementem, anyát ellepte a víz, már hab sem volt a felszínen, anya hosszú, lenőtt szőke haja lebegett körülötte. Apa nem engedte levágatni a haját, így szerette, hogy hosszú, hogy szőke. Ő is festette, két doboz festék kellett rá, apa kikeverte, aztán befestette anya ősz hajszálait, a hajtöveket, aztán fél óra múlva meg is mosta neki. Anya rám nézett a víz alól, kifújta a levegőbuborékokat, felült. Gyere anya, már biztos kihűlt a víz.

Apával minden évben elmentek egy hétre. Ilyenkor a Bözsi mamánál voltunk, vidámparkba mentünk, tejfölös meleg szendvicset ettünk reggelire, egy ágyban aludtunk, ebéd után zsíroztunk. Ők meg egy hétig otthon voltak, kivették a szabadságot. A világból, belőlünk, mindenkiből, és bezárkóztak a lakásba, gyorskaját rendeltek, bort ittak, és hallgatták azokat a béna, régi számokat, azon a sokéves, szürke magnón, az egyik hangszórója mindig recsegett. Most néma a magnó, nem úgy, mint pár hónapja, esténként, éjfélig duruzsolt a zene. Anyát hallom néha suttogni esténként, áthallatszik a falakon, az ajtó alatt bekúszik a hangja, fel az ágyamig, Vérzett, folyt a vér a füléből, vékony csík, véres lett a párna, vér folyt a füléből… Ma éjszaka is, miután lefektettem, hallom a suttogást, pedig biztos hat az altató, még álmában is mondja.

Reggel bemegyek hozzá, felhúzom a redőnyt, be van takarózva. Nem nyitja ki a szemét, nem próbálja meg kidörzsölni szeméből a világot. Fehér és hideg az arca, most veszem észre, a szeme félig nyitva. Az asztalon altatópirulák.

A csurik kirepültek a fészekből.

Az illusztrációt készítette: Szabó Leila

Kulcsok, ajtók, ablakok

 

 

Amikor az első tárgy kirepült az emeletről, a bokrok közé esett, egyenesen Feri bácsi elé. Feri bácsinak most szerencséje volt, pedig nem lett volna nehéz eltalálni, hiszen idejének nagy részében az utcán sétáltatta Trixit, és az épület előtt sertepertélt, ott lakott ugyanis Bori, akit a buszon szokott látni. Bori nemrég vesztette el a férjét, mindig feketében járt, de otthon színeset is hordott, Feri bácsi meg sokszor elment az épület előtt, hátha látja őt feltűnni piros ruhájában, abban volt a legszebb. A bokorba repülő kanál megijesztette, de nem, nem Bori ablakából jött, eggyel feljebbről, a nyakát nyújtogatta, előkapta apró távcsövét a szatyrából. Felkészült. Az ablakon nem látott be, sötét volt odabent, néha kiintegetett egy fehér függönyfoszlány. Leült és várt. Hamarosan a második tárgy is kiesett. Egy fél pár cipő.

A nő belépett, a kulcsot felakasztotta a falon lévő kis kampók egyikére, a kinti vécé kulcsa mellé, amelynek már teljesen elszíneződött az akasztója, a régen kék színű anyag szürkés, piszkos lett, ráadásul el is vékonyodott. Nóra mindig utált kijárni a közös vécére. Nem szerette, ha a többi lakó látja, mikor megy ki, vagy esetleg hallja pisilni. Ráadásul hideg is volt, télen nem volt ott fűtés, cipőt és pulóvert kellett húzni. Utálta ezt a sok macerát.

Aztán végül mégiscsak beszereltették a vécét a fürdőszobába, de nagydologkor még így is ki kellett menni. A fürdőszoba ajtaja félig nyitva volt, bement megmosni a kezét. Felemelte a zöld szappant a szappantartóból, kicsit odaragadt, csak hetente egyszer használta, amikor idejött. Addig dörzsölte kezét a szappannal, amíg el nem fogyott, szétmállott a kezében. A mosdókagyló alatt a vödör megtelt vízzel, kiöntötte a kádba, aztán visszatette, halkan csöpögött bele a víz.

Bement a nappaliba, és kinyitotta az ablakot. Azt csinálta, mint mindig, ha idejött. Meglocsolta a haldokló, száraz virágokat, eleinte csak egy-egy elszáradt levelet szedett le, de a növényeken nem tudott segíteni, egyre jobban száradtak ki, hiába öntözte őket, vett növénytápot. Miután mindet meglocsolta, letörölte a port a polcokról, a tévéről, egyesével felemelte az apró porcelán szobrokat, amiket az anyja gyűjtött, megtörölte, aztán visszatette őket a helyére. A két porcelán nyuszi volt a kedvence, és a táncosnő, de az anyja sosem engedte, hogy játsszon velük, azt mondta, családi örökség, a végén még összetöri, így hát a szekrényben maradtak. Most mind az övé volt, az anyja pedig nem tilthatja meg többé, hogy játsszon velük. Csak hát, most már nem akart.

A hálószobában rend, az ágyon a takaró sima, érintetlen. A szobájából, amit elköltözése után nappaliként használtak, át lehetett jutni a szülei szobájába, onnan a konyhába, onnan vissza a nappaliba. Tíz volt, amikor az egyik osztálytársa elmesélte neki a vécében, hogy előző este meglátta a szüleit, véletlenül, amint azt csinálják. Nóra pedig kíváncsi volt, halkan odament éjjel a kulcslyukhoz, és belesett a szülei hálószobájába. Csendesen aludtak a saját ágyukban. Még két hétig próbálkozott, de nem látott semmit. A szülei külön egyszemélyes ágyon aludtak, nem is emlékezett, hogy valaha is össze voltak-e tolva azok az ágyak, amelyeken gyakran ugrált, mert jól rugóztak. Elkönyvelte magában: a szülei nem csinálják.

Kinyitotta a szekrényt, és elővette a kicsi, kék zongorát. Gyerekzongora. Karácsonyra kapta, igazira nem tellett, meg Nórának amúgy sem volt hallása. Letette az asztalra, leült és ütni kezdte a billentyűket, egyedül a Boci bocit tudta, meg összevissza kalimpálni. A billentyűk már sokszor estek ki, vissza kellett dugdosni őket, néhány nem működött, de akkor is, volt, amelyiknek még mindig olyan a hangja, mint amikor először leütötte. Aztán visszatette a helyére.

A hálószoba után felporszívózta és felmosta a konyhát is, letörölte az asztalt, bár egy morzsa sem volt rajta, aztán bekapcsolta a kávéfőzőt, csinált magának egyet, három kockacukrot tett bele, és megitta. Miután végzett, megengedte a vizet, és befeküdt a kádba, lassan ereszkedett a forró vízbe. Nem öntött bele habfürdőt, a meztelen testét nézte, a vékony bokáját, a pirosra festett körmeit, a tetoválást a vállán. A napot formázó tetoválás egy sebet takart el hullámos sugaraival, nyolc évesen fejre állt a biciklijével, lehorzsolta a homlokát és a vállát is, a bőr pedig, mintha felgyűrődött volna, nem akart elmúlni a seb, ott maradt a nyoma. Rácseppentette a vizet a tetoválásra, lassan felszívódott, elpárolgott róla. A seb még mindig fájt, ha rá gondolt, az esésre, a fertőtlenítő szagára, amivel az anyja bekente, és közben dúdolt, nem lesz semmi baj, már kész is, látod, kis napocskám, olyan ügyes vagy. Az anyja mindig így hívta, kis napocskának, az apja meg arany csillagomnak, amikor az ölébe ült jóéjszakát puszit adni. Mindig abban a fotelben ült a tévé előtt, amelyben most piros fürdőköpenyébe bújva Nóra is.

A tévé feletti óra fél egyet mutatott. A mobilja szerint hat óra múlt. Az óra már két éve fél egyet mutatott, hiába tett bele új elemet, elromlott. Fél egy. Kinyitotta a szekrényt, és beleszagolt a ruhákba, érezte az anyja parfümjét. Amikor gyengülni kezdett az illat, levette a polcról a félig teli parfümöt, és befújta vele a ruhákat. Lassan elfogy, gondolta, ahogy a szeméhez emelte és megrázta a kis üveget, megint rendelnie kell, Avonos.

Behozta a táskáját, leült az ágyra, kivette a kanalat. Gondolkodott, most mit vihetne el, mi az az apróság, ami belefér a táskájába, és amit magával hordhatna egy hétig, amíg legközelebb jön. Körbenézett, a polcon sorakozó könyveket már mind olvasta, még az apja könyveit is, a sakkról, az olimpiákról. A szobrok közül is már mind volt nála, a sakkfigurák szintén. Nézegetni kezdte a kanalat, amelynek nyelére egy nyakkendős macit karcoltak. Világéletében ezzel evett, gyerekként is csak ezzel volt hajlandó, a szülei meg örültek, mert így bármit megevett, még a spenótot is, meg a májat. Amikor elköltözött, nem engedték, hogy magával vigye, hiába kérte. Eszébe jutott Gábor, és a ma reggel, amikor megtalálta nála a kanalat, és nem ez volt az első eset, a férfi tudta, honnan vannak a tárgyak. Eleinte megértő volt, Nóra pedig megígérte, nem fog több dolgot elhozni, nem megy oda többet. Most azonban Gábor teljesen kikelt magából. Te beteg vagy, mondta, nem hozhatsz el minden szart abból a lakásból, értsd már meg! Meghaltak, érted? Add el, vagy add ki azt a rohadt lakást, tartsd meg, amit szeretnél, de ne járj oda mindig, minden pénteken ott dekkolsz, ez nem egészséges! Meg még a pénzt is csak viszi! Aztán rá nézett, Szánalmas vagy!, mondta.

Két hete költöztek össze, és már három éve jártak, Gábor mindenkinél jobban ismerte. És ez, ez a kirohanása… Nem tudsz továbblépni, ezt is mondta, meg hogy addig nem akar vele élni, ameddig nem zárta le a múltját. Mint a normális emberek. Igen, ezt mondta. Mint a normálisak. Körbenézett, mint akit épp most keltettek fel egy nagyon hosszú és mély álomból egy hatalmas pofonnal. Ez nem normális, mondta, nem, ez nem, mit csinálok, mit. Felállt és kihajította az ablakon a kanalat. Aztán kinyitotta a szekrényt, és ami először a keze ügyébe került, egy fél pár cipő volt. Azt is kidobta, aztán szépen sorban: apja nyakkendőit, anyja kék blúzát, szoknyákat, harisnyákat, öveket, pólókat és kabátokat, zoknikat, melltartókat, varródobozt, sakkot, Szabó Magdákat és Victor Hugokat, porcelán dobozkákat, nyuszikat, táncoslányt, szerelmes párt, madarakat, kockás lapot, fekete királynőt és fehér királyt, lovast és bástyákat.

Az utcán pedig Feri bácsi után egyre többen jöttek, látták, hogy az egyik lakásból esnek ki a tárgyak, ráadásul ruhák, könyvek, odajöttek és felkapták, ami kellett. Ami azt illeti, az arra járó embereknek minden kellett. Egymás elől kapkodták el a ruhákat, játékokat, füzeteket, és amikor Nóra kinézett az ablakon, mert más nem maradt, amit kidobhatott volna, úgy nézett ki az udvar, mint a lomtalanítás után az utca. Papírfecnik, fél pár zokni, királynő, a fűben egy nyuszi szürke feje. Még a vécé kulcsát is elvitte valaki. Nórának eszébe jutott, hogy vajon ki vinne el egy kulcsot, amelyről fogalma sincs, hogy mit nyithat. Végül is… Annyi ajtó van a világon, gondolta.

A hátrahagyott

Ha eszembe jut a néni, mindig odakapok a mutatóujjamhoz, mintha most vágná meg az üveg. Pedig nem most volt. Még szőke voltam, még Annácskának hívtak, még szerettem a piros, kopogós lakkcipőket. Még a mamánál töltöttem minden nyáron két hetet, tejfölös melegszendvicset ettünk reggelire, délután a parkba mentünk, meg egy kicsit a Böbe mama életét éltem, a lába alatt voltam, meg a keze alá dolgoztam, ahogy mondani szokta. Például elkísértem az ebéddel a szomszéd lakásba, én vittem a gesztenyepürét. Elővette a kulcsait, és kinyitotta a rácsokat, a második ajtó résnyire nyitva volt, Böbe mama bekopogott, de már mentünk is be, kitárva hagytuk az ajtót. Befogtam az orromat, és alig láttam a kinti fény után. Hunyorogva tapogattam az asztal után, Rakd le oda a tányért, próbáltam, tapogattam azt az odát. Az asztalon barna foltos barack volt, és fekete banán, Hát csak nem eszi meg a gyümölcsöt, hiába mondom, nem találta meg, mondtam, hogy ide tettem. Böbe mama fogta, és kidobta a szemétbe a gyümölcsöket, rám nézett, aztán megfogta barackos kezével a kezemet, amivel az orromat fogtam, és magával húzott a nagyszobába, Ez itt az unokám, Annácska, Meme néni, megismeri?, kérdezte Böbe mama, elengedte a kezemet, a tenyerünk kicsit összeragadt. Meme néni fehér hálóingben állt, méregetett, én pedig a ruhámba töröltem, diszkréten, a ragadós kezemet. Menj közelebb, Annácska, mutatkozz be, erre felemeltem a fejemet, odamentem a nénihez, ha muszáj, akkor muszáj. Horváth Anna vagyok, nyolc éves, második Á-s. A néni közelebb jött hozzám, és kezével megtapogatta a fejemet. Elvesztetted a fogaidat?, tudakolta a néni, akinek egy foga sem volt a szájában, mégis az én első két fogamat hiányolta. Kiestek, mondtam, Böbe mamára néztem, és elfintorodtam, hátha veszi a célzást, el kéne húzni, mert büdös a néni. Nem vette. Hoztunk ebédet Meme néni, mondta Böbe mama, tegye be a fogát, aztán kikísérte a konyhába a nénit, hogy megetesse. Bent maradtam, a mellettem lévő asztalon volt egy piros telefon, felvettem, haló, szóltam bele, haló, haló, és utánoztam anyát, forgattam a szemeimet, a derekamra tettem a kezemet, babráltam a telefonzsinórral. A kanapé melletti kisasztalon egy kék telefon csücsült, ez is régi volt, de annyira nem elhasznált, mint a másik, azon biztos többet beszélt a néni, emlékszem, ezt gondoltam. Ujjamat beleakasztottam a számokba, és forgattam kattanásig, vissza, és újra, négyes, hármas, egyes. Haló, haló, ha nem, hát nem, letettem.

Hogy a néni nem eszik, azt tudtam, vékony volt, látszott a bőrén, anyám mondta mindig, egyek sok barackot, az meglátszik a bőrön, az ő bőrén is látszott, nem csak barackot, semmit nem evett, kilátszottak a csontjai. Ezért lehettek a tányérok a kanapén, virágos csészék a könyvek mellett a polcon, baba a kávézóasztalon. Egy akasztós piros fésű lógott az ablak kilincsén, amikor ki akartam nyitni. A fésűhöz mégsem nyúltam hozzá, hosszú, fehér hajszálak lógtak ki belőle, olyan volt, mint a tóparton a fűzfák, ahogy lógtak, és simogatták a vizet. Csak ezek lógtak. Kész. Ennyi.

Arra gondoltam, emlékszem, mégsem tarthatom a végtelenségig befogva az orromat, már fárad a karom is. Megszokom a szagot úgyis, legalábbis azt mondják. Annácska, idehoznád azt a kardigánt, ott van a zöld telefon mellett, a fogason. Zöld telefon, hát még egy, meg egy fogas, meg egy barna kardigán. Böbe mama felsegítette a kardigánt a nénire, Nyisd ki a rácsot, Annácska. Sétáltunk a nénivel és Böbe mamával körbe-körbe az ötödiken, ők egymásba karoltak, én meg utánuk, erőpróbát tartottam, le merek-e nézni az udvarra. Le mertem. Háromszor is.

Délután otthon kártyáztunk, én meg csak a néni szobájára tudtam gondolni, ahol a lábam mindig beleakadt valamibe, belerúgtam, rátapostam, felborítottam valamit a földön. Böbe mama, a néni kiktől vár hívást, kérdeztem, Böbe mama keverte a kártyákat, ellapozta a hajtott csücskű disznót, kevés az esély a nyerésre, Hogy érted? Hát három telefonja is van, egy piros, egy kék és egy zöld. Felvettem őket, mindhárom zúgott. Nem tudja már ő sem, kicsikém, hogy kitől vár hívást, de azt tudja, hogy várja nagyon, hogy valaki fel fogja hívni, és akkor majd eszébe jut. De hát nem hívják, tudod, édesem, a családja már több éve Amerikába ment, Chicagóban, vagy hol élnek, engem egy héten egyszer felhívnak, de a Meme nénit, őt soha. Pár nappal később hívás jött Chicagóból, csendben kellett maradni, én meg se moccantam, még a levegőt is visszatartottam, csak néztem Böbe mamát, Igen, Nem tudom, Nem, dehogy, Persze, Hát fogyott, nem eszik.  

A néni szobája olyan volt, mint egy tönkrement, megromlott gyerekszoba. Azért nekem nagyon tetszett itt, a szag, meg úgy minden ellenére, jópofa hely volt, elkísértem Böbe mamát két hétig minden ebédnél, és amíg etette, a szobában mászkáltam. Megismerkedtem a fotelben ücsörgő kopasz babával, aki a kezében egy műanyag, rózsaszín fésűt tartott. A nagy, barna cserépben az asztal alatt nem föld volt, hanem őrölt kávé, tudom, mert megnyaltam, ahogy a homokot is, a játszótéren, fél pár cipőkben pedig föld, az egyikből valami zöld gaz bújt elő.

A néni napról napra kevésbé volt büdös, meg még szebb is lett, ha betette a fogát. Akkor már a szemét is láttam, nem csak a száját, a szemét, ami zöld volt, de nagyon. Azóta se láttam olyan szemeket, emlékszem, már akkor is tudtam, hogy ilyen zöldet nem fogok többet látni. Böbe mama nem látta a zöld szemét, csak az ebédet látta, amit csinált neki, a papucsát, aminek az egyik fele mindig elveszett a szobában, meg kellett keresni, most én voltam a papucs-felelős, meg a kardigánt látta, és néha talán a kezét, ahogy belebújtatta a kardigánujjba. Csak én láttam, meg persze a néni, hogy a képekről lemásznak a fekete-fehér emberek, és járkálnak a szobában, nézelődnek, hintáznak, labdáznak a néni körül, elfoglalják a helyét, kiverik a kezéből a kanalat, tele levessel, álldogálnak mosolyogva, még intenek is, mikor elmegyek.

Tudtad-e, hogy a fecskék mesélik el a reggelt? Én beszélek a nyelvükön, értem őket, tudod, mondanak sok mindent, jár a szájuk, nem mind lényeges, de vannak köztük lényegesek is, azokat persze nehéz megszűrni, tudod, hogy mi a lényeges, mert nekik be sem áll soha, de azért, hát, mondanak néha jót is, rosszat is, panaszkodósak ám, mindenre panaszkodnak. Maradjon már, Meme néni, ne tömje Annácska fejét ilyen csacsiságokkal, hát hogy mondhat ilyet, hogy beszélget a fecskékkel? Én azért mégiscsak elhittem, hogy a néni tényleg érti, mit mondanak a fecskék, én is értettem a kutyánk, Marci beszédét, meg a nagypapát, pedig hónapokig nem beszélt, azt hiszem, egy sakklépésen gondolkodott, mert a szomszéd megverte, életében először, értettem én őt is, pedig néma volt, tök néma.

A néni dolgai közül a kicsi, kék kézitükör tetszett a legjobban, olyan kék volt, mint a nagypapa szeme. Meg az a jó tükör volt, a néni sosem nézett bele, biztos el is felejtette, hogy ilyen szép tükre van. Emlékszem, már csak két napig maradtam Böbe mamánál, elhoztam a tükröt, eldugtam az ágy alá, majd hazaviszem. Este odajött hozzám Böbe mama, és megkérdezte, nem láttam-e a Meme néni tükrét, azt a kéket, mert Meme néni meg van esküdve, hogy azt valaki elvitte. Merthogy az a tükör titkokat tud, elfeledett arcokat mutat, ha magad elé tartod, az a tükör emlékezik, megjegyez mindenkit, aki már egyszer belenézett. Én nem láttam azt a tükröt, válaszoltam Böbe mamának, és visszafogtam a szememet, hogy ne tévedjen az ágy alá, és Böbe mama szeme ne kövesse.

Böbe mama még az orvost is kihívta a nénihez, annyira nem volt jól, zaklatottan járkált körbe-körbe, kereste azt a kék tükröt, ami olyan kék, mint a nagypapa szeme. Böbe mama meggyőződése volt, hogy elpakolta valahová, akkora kupleráj van abban a lakásban, nem csodálja, hogy eltűnnek a dolgok. Későn ment el az orvos, már régen csukott szemmel feküdtem az ágyban, és arra gondoltam, emlékszem, aludnom kéne, hogy holnap legyen. Vissza akartam adni a tükröt, elrejteni az egyik fiókban, de féltem, ha belenéz a néni, az én arcomat mutatná. Elővettem a tükröt az ágy alól, az üveg megvágta a mutatóujjamat, törött volt. Emlékszem, nagyon megijesztett ez a törött tükör, tudtam, hogy nem adhatom vissza, végérvényesen, visszacsinálhatatlanul elloptam. Gondolkodtam, mit adhatnék helyette, de nem volt semmim, ami kellhetett volna a néninek, nem tudom visszaadni se az arcokat a tükörből, se a kéket, se semmit.

Kopogott a cipőm a lépcsőkön, ahogy lefelé futottam a lépcsőházban, le a földszintre, az udvarra, óvatosan, hogy a zsebemben az üveg ne vágja szét a ruhámat, ne vágja meg még jobban a kezemet. Lent hatalmas kőcserépben föld volt, virág, növény nélkül, csak föld, oda ástam el a tükröt, mert arra gondoltam, így mégiscsak házon belül marad, és ha már nem találja a néni, azért érezze, hogy nincs olyan messze, még mindig közelebb van, mint Amerika. 

Bújj, bújj, zöld ág

 

 

Bújj bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta! Rajta, rajta, beszakadt a pajta, bent maradt a macska. – Na, kábé ennyire emlékszem abból a mondókából, szóval én nyertem, mondtam, és kivettem a kezéből a borosüveget. Ez neked mindig olyan fontos volt, válaszolta, és hanyatt feküdt a fűben. Egy csillagot sem látok, tette hozzá kis idő múlva, felült és körbenézett. Túl sok a fény. Hülye ötlet volt a Margit-sziget, még hogy látni lehet innen a csillaghullást. Kivette kezemből a bort és meghúzta. Akkor menjünk fel a tizedikre, a Máténál van a kulcs. Fogtuk a bort és az üres sörösdobozokat, elindultunk. Emlékszel, mikor azt kívántam, bárcsak meghalnál, Ede? Aha, emlékszem.

Ede tizenhárom hónappal volt idősebb nálam, és úgy hasonlított anyára, mintha csak belőle lenne, mintha egyedül csinálta volna, anya kötötte volna őt abból a rengeteg fonálból, ami a szekrényben volt. Anya imád kötni, halkan ütődnek egymáshoz kezében a kötőtűk. Pulóvert köt, meg sálat, kardigánt, még táskát is, Edének például, mikor megszületett, rózsaszín sapkát. Még a kezük is egyforma volt. Anyának három anyajegy van a kézfején, háromszög alakban, és Edének is, pont ugyanott, csak anyának a balon, Edének a jobbon. Azért, hogy tudjuk így fogni egymás kezét, mikor megyünk, mondta neki mindig Ede, amikor elsétáltunk a boltig, vagy a mamáékhoz.

Én a családból nem hasonlítok senkire. Nagyanyám odahozta apa egyik gyerekkori képét a kiságyhoz, és összehasonlított minket, ezt mesélik mindig, nevetve. Sokszor mondják azt is, engem Ede tanított meg járni, sokáig csak szájtátva néztem, ahogy körbe-körbe megy a szobában, aztán utánoztam, de ez már csak így van, ha idősebb testvére van az embernek, nem kell kiakadni.

Fekete-fehér, igen-nem, mit vettél a pénzeden?

Felmentünk a Mátéhoz, tele volt a lakás. Leültünk a nappali szőnyegére, ittuk a bort. Semmi se lesz köztünk. Se ruha, se levegő, lehelte valaki hátulról a nyakamba. Te hülye vagy, Máté, nagyon be vagy állva, mi? Máté megrázta a fejét, és kiment rágyújtani az erkélyre. Körbenéztem, a kanapén Eszter dumált egy sráccal, Gergő meg, a pasija, az erkélyen itta a pálinkát. Eszter sosem volt egyedül, egyik pasi után szünet nélkül jött a másik, egyszer meg is jegyezte, neki mindig van, akinek éjszaka becsúsztathatja kezét a combja közé. Te is ilyen voltál, Ede, vagyis lettél volna. Akinek mindig van valakije, és sosem magányos. Máté elég részeg, tettem hozzá kis idő múlva, szerintem elvihetjük a kulcsot, nem fogja észrevenni. Borra sör, meggyötör. Sörre bor, mindenkor.

Ede megy előre, a bokáját figyelem, ahogy megyünk fel a lépcsőn. Emlékszem, amikor először vette fel azt a piros kopogós cipőt, feltörte mindkét sarkát. Otthon sem akarta levenni, kopogott a parkettán. Miután kinőtte, megkaptam én, de akkor már Ede szinte teljesen elnyűtte. De hát beszél, mondtam anyának, és mutattam, hogy van egy lyuk a nagylábujjamnál. Nem kaptam végül kopogós cipőt, Nincsen pénzünk most erre, mondta anya. Ede igazi lány volt, hosszú, sötétbarna hajával, engem pedig mindig fiúnak néztek. Kevés hajam volt, ezért anya levágta a nullásgéppel, hogy megerősödjön. Többször is lenyírta a fejemet, a gép a tarkómnál és a fülem mögött tépte a hajamat. Ilyenkor Ede odajött, megsimogatta a fejemet, Milyen helyes kis fiú vagy, mondta, amiből mindig verekedés lett, mert én meg leediteztem. Apa egyik kollégája a munkahelyi húsvétkor azt mondta Edének, milyen ügyes kisöccse van, mert az egyik fán megtaláltam az óriásnyuszit. De hát én lány vagyok, mondtam, ő meg, Biztos? Ne hazudozz, fiú vagy!, mondta Ede, és megcsípte a karomat.

Megérkeztünk, kinyitottuk a rácsot és kiléptünk a tetőre. Nem volt korlát, besétáltunk középre. Látni lehetett az egész kerületet, hanyatt feküdtünk és néztük a csillagokat. Ha felemeled a lábad, olyan, mintha az égen járnál, mondta Ede, és mindkét lábát felemelte, mintha gyertyát akart volna csinálni. Tényleg, feleltem, lábaimmal lépkedtem a csillagok között, próbáltam lerúgni egyet, de nem sikerült. Kábé tíz darab csillagot látok, mondtam csalódottan, mert a szomszédos házak fénye eltakarta őket. Ja, ez sem jött be, válaszolta Ede, és felállt. Lementünk a lakásba, hogy igyunk valamit, bezártuk a tetőre vezető lépcső rácsait, aztán visszatettük a kulcsot az asztalra. Hajtogassunk repülőt, vetette fel Ede, Hajtogassunk!, mondtam én is, Mármint mit, kérdezte az egyik srác. Hajtogassunk repülőt és versenyezzünk, kié megy messzebbre. Máté, van papírod? Elővett párat, és elkezdtünk hajtogatni, aztán kiálltunk az erkélyre, eldobtuk a repülőket, a mienk az ábécé tetején landolt.

Edével megbeszéltük, hogy kimegyünk éjszakaival a telekre. Csak fél óra, és elég távol van a várostól, hogy hullócsillagot láthassunk. Gyerekkorunkban minden nyarat ott töltöttünk, négy tó mellett kis faházak sorakoztak, a mamáéknak is volt ott nyaralójuk, a hármas tó mellett. Fogtunk egy üveg bort, két doboz sört, és elindultunk.

Csip csip csóka, vak varjúcska, komámasszony kéreti a szekerét, nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta, hess, hess, hess!

Edével egész nap kint voltunk az udvaron, vittük az ugrókötelet és a hullahopp karikát. Vittünk színes krétát, és rajzoltunk a betonra, házat, benne konyhát, nappalit, hálószobát, külön vécét és fürdőszobát, virágot, kis asztalt, napocskás takarót, ablakpárkányt, végül már a nadrágunk, a térdünk és a kezünk is tiszta kréta volt. Ede bekopogott, aztán bejött a házamba, leült a kanapéra, és krétájával kisatírozta a cserepes virágomat. Hé, kiáltottam fel, de ő elővett a zsebéből egy marék füvet és egy szál kutyatejet. Tessék, olyat nem rajzolhatsz, amit találhatunk, legyél praktikusabb, mondta, és kiment az ajtón, kezét hátradobta, mintha meglökött volna valamit. Te csak ne csapkodd az én ajtómat!, kiabáltam utána.

Bújj bújj zöld ág, zöld levelecske….

Emlékszel, mikor a Bolond Bélának pipacsot kerestünk a patak mellett? Emlékszem hát! A Bolond Béla azt mondta, keressünk neki kék pipacsot. De hát olyan nincs is, mondtuk Edével szinte egyszerre. Dehogynem, csak ritka. De hát, én még négylevelű lóherét sem találok soha, tiltakoztam, és a földet bámultam, épp elszaladt a cipőm előtt egy krumplibogár. Gyere, válaszolta, és elvitt a ház mögé, Ede jött utánunk. Ameddig csak elláttam, zöld lóherékkel volt tele a domboldal. Itt biztos fogsz találni, mondta, ha meg nem, akkor hagyd a kék pipacsot is. Kettőt is találtam, ezért elindultunk Edével kék pipacsot keresni. Letépkedtük a fejeket, és kibontottuk őket, piros, rózsaszín, fehér, de kéket nem találtunk, pedig vacsoráig kerestük.

Nem mehettek oda többet, mondta anya, amikor megtudta, hol jártunk. De miért nem?, kérdeztem, hiszen szabadon voltunk engedve, a telek környékén, a tavaknál arra mehettünk, amerre csak akartunk, de fürödni nem volt szabad, csak horgászni. Mert azt mondtam, az az ember nem beszámítható. Néztünk a mamára, aki csendben fejtette a borsót a holnapi ebédhez, csak lassan ingatta a fejét ide-oda. A Béla ártalmatlan bolond, motyogta. A Bolond Béla negyven-ötven körül lehetett, minden húsvétkor eljött, és meglocsolta a mamát, tejet kért és ivott a papával, vitt el halat az anyjának, aki külön, a házuk hátsó részében lakott. Edével egyszer mentünk be hozzá, Béla azt mondta, látni szeretne minket. Én kilenc voltam akkor, Ede meg tíz, Mámi meg hetven lehetett, mégis ugyanakkora volt, mint mi, meggyűrt, sárgás ruhában ült egy virágmintás kanapén. Közelebb mentünk, kezet fogtunk vele, két arcunkat hozzáérintettük az övéhez, megszúrt az arcán lévő szemölcsből kiálló szőrszál. Egy foga volt alul, nem értettem, hogy tud beszélni, de mégsem okozott ez neki gondot, valami Annamariról beszélt, aki elvitte az óráját.

Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna. Pénz volna karika, forduljon ki Marika, Marikának lánca.

Másnap délelőtt láttuk a Bolond Bélát, a házunk mögött ment el, intett is nekünk, a kék pipacsról kérdezett, de nem tudtunk válaszolni, mert anya megjelent a kertben, Jó napot, Béla, mondta, ő meg visszaintett neki és továbbment. Ebéd után Ede félrehúzott, Menjünk fel a Bélához! De hát anya megtiltotta. Nem tudja meg, gyere már, csak nem beijedtél? Különben is el kell mondanunk neki, hogy nincsen kék pipacs a tavaknál. Gyere már, nem fogok egész nap rád várni! Nem is tudom, mondtam, de tudtam, hogy elmegyek vele. Felmentünk a kapuhoz, Ág, a kutya, ugatott minket, ahogy minden arrajárót szokott. Nem találtunk kék pipacsot, pedig kerestük egész nap, mi megmondtuk, hogy nem fogunk találni, jelentette Ede, és kiszórt a nadrágja zsebéből néhány piros és fehér szirmot. Nem találtatok? Ejj, biztos rossz helyen kerestetek, na sebaj, végigmért minket, és felmutatott az istálló felé, Akkor gyertek. Utánamentünk, kinyitotta a fa ajtót, és kiengedett egy fekete kecskét, kicsi szarva volt, utána pedig Jolit, a bocit is kivezette. A kecskét együtt vittük Edével felfelé, simogattuk Jolit, és a kezünkből etettük őket, elment az egész délután. Már sötétedett, amikor hallottuk, hogy anya kiabál a kapu előtt. Lerohantunk, kézen ragadott minket, Bélának felkiabált, sajnálja, hogy a lányai egész nap a nyakán lógtak, és elhúzott minket, miközben hallottuk Bélát, Dehogy, nem, nem zavartak, én meg néztem a kezem, zöld volt a földön csúszkálástól. Hogy néztek ki, és ez a szag, gyerekek, megmondtam, hogy nem jöhettek ide, nem megmondtam? Nagyot csalódtam bennetek, mégis, mit gondoltatok, nagyon kikaptok! De anya, Timi mondta, ő mondta, hogy menjünk, én meg tudtam, hogy menni fog, nélkülem is, tudod milyen, anya, nem fogad szót soha. Hogy én?, kiáltottam fel, kitéptem magam anya kezéből, és nekiugrottam Edének, Hazudsz!, miért kell hazudni? Anya szétválasztott minket nagy nehezen, Edének vérzett a szája, sírt. Mi ütött beléd, nem hiszem el, hogy viselkedsz, szidott le anya. Otthon bevitte a házba, én meg kiültem a padra, ahol a csillagokat szoktuk nézni betakarózva. Most nem volt takaró, Edének felrepedt a szája, körülötte sürgölődött mindenki, az eget bámultam, a sok ezer csillagot, amikor egy hosszú, fényes csík jelent meg, és el is tűnt azonnal. Bárcsak Ede meghalna, kívántam a hullócsillagtól, aztán kijött értem a mama, hogy bevigyen. Egy hét múlva már haza is jöttünk, a nyári szünet utolsó napjai voltak, Edét pedig a házunk előtti úttesten elütötték, és a kórházban meghalt.

Őszi éjjel, izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába…

Itt vagyunk, mondtam Edének, már távolodott az éjszakai zúgása. Sétáltunk a tavak mellett, szedtem a pipacsok fejét, bontottam őket, Ha piros, akkor bort kell inni, ha fehér, akkor sört, mondtam Edének, piros pipacsot találtam, meghúztam a bort. Leültünk a tó mellett, eszembe jutott, amikor a mamánál ettük a betűlevest, én Edének kiválogattam az e, ő meg nekem a t betűket. Felnéztem, az ég világoskék volt, és egyre világosabb lett, Ede, emlékszel, a takaróinknak pont ilyen színe volt, sárga csillagok voltak rajta, Ede, emlékszel, hogy ősz környékén milyen hűvös volt a szobában, bebújtunk a takaró alá, de nem tudtunk felmelegedni, átmentem a te ágyadba, összedugtuk a hideg lábfejünket. Már látszott a dombok mögött a nap teteje, eltűnt az összes csillag. Nem kívánhatok, Ede, mondtam, hátradőltem, és elővettem a zsebemből egy szál cigit. Ha az ember egyedül van, nincs jobb, mint rágyújtani, mondta mindig apa.

Bújj, bújj, zöld ág…

 

A hold foltjai

 

 

Szóval megyek az utcán. Tök sötét van, sehol egy lélek. Aztán hallom, hogy valaki dúdolgat, körbenézek, senki. Megyek tovább, még mindig dúdolnak. Hallottam egész hazáig. Vagy a hold dúdolt, vagy részegebb voltam, mint hittem. De hülye vagy, válaszoltam, a hold nem dúdol. Mirkó volt az.

Az úgy volt, hogy volt ez a haverom, Mirkó, aki fogta magát, és felült a holdra. Vagyis felfeküdt, felment aludni, nyugiba, mert elege volt. Néha lejön, vesz egy kis tablettás bort, visszamegy és megissza. Már többen próbáltak beszélni a fejével, jöjjön le, ne legyen ott fent egyedül, a magány nem jó társ, satöbbi, de ő nem hallgat senkire. Lógatja a lábát.

A múltkor olyan részeg volt, hogy a fele bort leöntötte, megrészegültek az emberek, négykézláb másztak hazáig, táncoltak és énekeltek, idegenek ölelték egymást és köpködtek egymás szájába szavakat az örök barátságról, Mirkó meg röhögött. A múltkor hallottam, hogy az egyik kislány megkérdezte, azok a foltok, ott fent a holdon, mégis mik. Az anya meg, hogy azok a hold anyajegyei. Én meg, persze csak magamban, azok ott hányásfoltok, a holdfelszínről nem jön le könnyen a vörösbor.

Egyik este Mirko fütyörészett. A fütyörészés pedig felkeltette a kutyákat, és ugatták, egyre csak ugatták, mintha megvesztek volna. Pár utcával arrébb, egy sötét ablakból kihajoltak valakik, és találgatták, mitől ugatnak ennyire. Részeg ember, kóbor kutyák, tüzelő szuka?

Mirkó azóta is fent van, továbbra is hecceli a kutyákat, azok meg ugatják a holdat.

Csücsörít, beszél, csókol, hallgat – avagy egy száj magánügyei

 

 

Csücsöríts, jobban, így, így rád tudom kenni a rúzst, aztán nyald meg a pohár szélét, mielőtt iszol, ne fogjon, ne legyen olyan a pohár, tudod. Csücsörítek, rózsaszín száj vagyok anya kezében, rám keni a piros rúzst. Sulibuli meg keringő, meg felolvasás, beszélek a mikrofonba, verset mondok. Véletlenül lenyalom, elkenem, mintha újra gyerek lennék, amikor kinyaltam sebesre a számat, kifújta a szél. Mint amikor félrekentem a rúzst hatévesen, és groteszk, vörös paca lett a számból.

Emlékszem az első csókomra, hétéves voltam, és ki akartuk próbálni, mégis milyen a csók, egy szó, amit sokszor hallottunk, csücsörítettünk hozzá, elloptuk anya rúzsát és kikentük magunkat vele, körbecsókoltuk a füzeteket, a falat, tele volt minden a csóklenyomatunkkal. Na de mégis, milyen az igazi? Zolival elbújtunk a kisszobába, magunkra csuktuk az ajtót, közelhajoltunk és megérintettük egymást, átdugtuk a nyelvünket, amíg össze nem ért. Fúj, mintha egy meztelen csigát nyalogatnék, volt a konklúzió, és annyiban is hagytuk a dolgot. Gyerekszáj, gyerekcsók.

Énekeltünk is, énekeltünk a zubogónál, ahol a Rákos-patak folyt el a vonathíd alatt, beültünk alá, mi hárman, és vártuk a vonatot, sziszegett a sín, mi pedig ordítottunk, miközben elment felettünk, dübörgött, senki nem hallott minket. Énekel a száj, a mienk hamisan, de családias ez a hamisság, repedtfazék hangú az összes, mondta apa, kérlelt, csak hagyjátok már abba. Mi meg csak azért sem, oda kellett jönnie, hogy befogja a szám, elriasztod a halakat, te lány, mondta, én pedig a tenyerét nyalogattam, hagyjon már énekelni. Csak azért is. A halak pedig menjenek a fenébe.

Suttogok még, suttogok gyakran, fülekbe suttogok. Titkok csúsznak ki a számon, de nem szívhatom vissza őket, ahogy a levegőt. Ahhoz túl súlyosak, tömények, keserűek. Rossz ízű vagyok, míg bennem vannak, kimondatlan szavak, mondatok, amiket kiköpnék, és amiket nem akarok tartogatni. (Suttogom, hogy valaki szeret, szeret nagyon, titokban szeret, de én kimondom, kimondom gyerekfejjel, annyira nem lehet fontos, valakinek ki kell mondani. Áruló vagyok. Meg is kapom érte én is az árulást, kölcsön árulás visszajár. Suttogom magamnak, a szerelmet nem szabad elárulni, a szerelem visszafizeti az adósságot, két ember hatalmi harca, és belesuttogni nem ér.)

Ilyen vagyok, ilyen a száj, kimond, kiüvölti, amit nem szabad, elárul. Árulok én is, hazugságokat is árulok. Nyugodt, szép szavak, jól hangzóak a fülnek és a szívnek. Hogy örökre együtt maradunk, és nem fogunk csókolni senki mást. Pedig hát, tudtuk. Te is és én is, alig múltunk el tizenkilenc. Ott éltünk a koliszobában összetolt ágyakon, a szennyesek, pizzás dobozok és összegyűrt ágynemű között, és hazudtunk, hazudtunk két csók között, egymásba súgott hazugságokkal álmodtunk át négy évet, megáporodtunk egymásban.

Szomjazok én is hazugságokra néha, amikről tudom, hogy azok, de ennyibe kerül az érintésem, a csókom. Körbecsókolnak a szavak, én meg hagyom és visszacsókolok. Ilyen egyszerűek, mint kellesz, szeretlek. Amit mondott a szád, és csókoltál akkor vállat, arcot, engem, csókoltad mindenemet, a szád, a szavaid. Később már nem is kellettek a szavaid, csak a szád, a kezed, ahogy megsimogattál, megharaptál, ahogy belém lehelted a levegődet. Az ízed is szerettem, olyan ízed van, te ízed. Először ismeretlen, mint gyerekként a nyelvemnek az r betű, ahogy próbáltam kimondani, pattintani a szájpadlásomon, de ez nem olyan egyszerű, nem lehet könnyen megtanulni, rá kell érezni, mint a csókra, aztán már megy magától. Később már ismerős volt az ízed, ismerős mindenben, az eperben, amit hoztál nekem, a gyümölcsös sörben, amit együtt ittunk.

Öröklök is, szépséghibát, anyajegyet az alsó ajkamra. Megjelölt minket a mama, neki is volt, pont ugyanott, de ő beszél, beszél túl sokat, mesél, meséli a múltat, alakítja, forgatja a meséket a szájában, hozzáütődnek a mesék a műfogsorához, és keserűek, nagyon keserűek azok a mesék. Édesíteni próbálja, ne hagyjanak maguk után kellemetlen utóízt, megrágja őket és alakítja, csavarja az eseményeket, kicsavarja önmagukból, átkölti őket. Átírja a szavaival a múltat, beszél, beszél, mindent elbeszél, elbeszél az igazság mellett. Azt akarja, hallják meg őt, érezzük a rossz szájízt, a keserűséget. Kimondja őket, és reméli, ezzel elmúlnak, kiköpi őket magából, ránk, aztán lesz, ami. Hogy őt megcsalták, és egész életében ott volt ez benne, seb, amit a nyelvével piszkál, begyógyult-e már, de a seb csak egyre nagyobb, egyre mélyebb, és csak még több sebe lesz, szaporodnak benne, afták, nem tud tőlük beszélni. Vérzik, betölti mindenét az íze. Más íze, más ízét érezte akkor a szeretett szájban, és érezte, ahogy átalakul, ahogy más íze lesz neki is, olyan szomorú, megkeseredett. Megcsalták. Ott vannak még a szavak, dugdossa őket a nyelve alá, de azok túl nagyok, mindig kibuknak. Elhagylak, nem szeretlek. A gyerekek kérlelő szavai, de apa ne, de maradj. És maradt, de a seb már ott van, és nincsen bocsánat, csak az állandó vér és sóíz. De hogy ő mindent megtett, megbocsátott, felejtett, tovább csókolt, mosolygott, a történetek pedig, a család történetei, megszépítve, cukorpótlóval édesítve járnak szájról szájra.

Kimondok én, kimondok dolgokat, kimondom anya helyett is, anya mindig hallgat, tele van kimondatlan szavakkal. Gyűlik benne, kavarognak, megsűrűsödött szavak, egymást érik, egymásból folynak, sok titok. Hazugság, fájdalom, megcsalás, bűntudat? Kérdések, amelyekre nincsen válasz? Csak kavargó hallgatás. Anya szorosan össze van zárva, nem mosolyog, megfeszül, tartja magát, magában a szavakat, mint rosszullétkor a mély levegőt, a hányást. Én meg kimondanám, kibeszéltetném, meghánytatnám, de nem lehet, anya csukott labirintus. Magában tartja, érleli őket, méreggé válnak benne, lenyeli őket. Én nem akarok szavakat nyelni. Félrenyelni. Nem akarok mérgezett lenni. Szóval beszélek.