Amikor az első tárgy kirepült az emeletről, a bokrok közé esett, egyenesen Feri bácsi elé. Feri bácsinak most szerencséje volt, pedig nem lett volna nehéz eltalálni, hiszen idejének nagy részében az utcán sétáltatta Trixit, és az épület előtt sertepertélt, ott lakott ugyanis Bori, akit a buszon szokott látni. Bori nemrég vesztette el a férjét, mindig feketében járt, de otthon színeset is hordott, Feri bácsi meg sokszor elment az épület előtt, hátha látja őt feltűnni piros ruhájában, abban volt a legszebb. A bokorba repülő kanál megijesztette, de nem, nem Bori ablakából jött, eggyel feljebbről, a nyakát nyújtogatta, előkapta apró távcsövét a szatyrából. Felkészült. Az ablakon nem látott be, sötét volt odabent, néha kiintegetett egy fehér függönyfoszlány. Leült és várt. Hamarosan a második tárgy is kiesett. Egy fél pár cipő.

A nő belépett, a kulcsot felakasztotta a falon lévő kis kampók egyikére, a kinti vécé kulcsa mellé, amelynek már teljesen elszíneződött az akasztója, a régen kék színű anyag szürkés, piszkos lett, ráadásul el is vékonyodott. Nóra mindig utált kijárni a közös vécére. Nem szerette, ha a többi lakó látja, mikor megy ki, vagy esetleg hallja pisilni. Ráadásul hideg is volt, télen nem volt ott fűtés, cipőt és pulóvert kellett húzni. Utálta ezt a sok macerát.

Aztán végül mégiscsak beszereltették a vécét a fürdőszobába, de nagydologkor még így is ki kellett menni. A fürdőszoba ajtaja félig nyitva volt, bement megmosni a kezét. Felemelte a zöld szappant a szappantartóból, kicsit odaragadt, csak hetente egyszer használta, amikor idejött. Addig dörzsölte kezét a szappannal, amíg el nem fogyott, szétmállott a kezében. A mosdókagyló alatt a vödör megtelt vízzel, kiöntötte a kádba, aztán visszatette, halkan csöpögött bele a víz.

Bement a nappaliba, és kinyitotta az ablakot. Azt csinálta, mint mindig, ha idejött. Meglocsolta a haldokló, száraz virágokat, eleinte csak egy-egy elszáradt levelet szedett le, de a növényeken nem tudott segíteni, egyre jobban száradtak ki, hiába öntözte őket, vett növénytápot. Miután mindet meglocsolta, letörölte a port a polcokról, a tévéről, egyesével felemelte az apró porcelán szobrokat, amiket az anyja gyűjtött, megtörölte, aztán visszatette őket a helyére. A két porcelán nyuszi volt a kedvence, és a táncosnő, de az anyja sosem engedte, hogy játsszon velük, azt mondta, családi örökség, a végén még összetöri, így hát a szekrényben maradtak. Most mind az övé volt, az anyja pedig nem tilthatja meg többé, hogy játsszon velük. Csak hát, most már nem akart.

A hálószobában rend, az ágyon a takaró sima, érintetlen. A szobájából, amit elköltözése után nappaliként használtak, át lehetett jutni a szülei szobájába, onnan a konyhába, onnan vissza a nappaliba. Tíz volt, amikor az egyik osztálytársa elmesélte neki a vécében, hogy előző este meglátta a szüleit, véletlenül, amint azt csinálják. Nóra pedig kíváncsi volt, halkan odament éjjel a kulcslyukhoz, és belesett a szülei hálószobájába. Csendesen aludtak a saját ágyukban. Még két hétig próbálkozott, de nem látott semmit. A szülei külön egyszemélyes ágyon aludtak, nem is emlékezett, hogy valaha is össze voltak-e tolva azok az ágyak, amelyeken gyakran ugrált, mert jól rugóztak. Elkönyvelte magában: a szülei nem csinálják.

Kinyitotta a szekrényt, és elővette a kicsi, kék zongorát. Gyerekzongora. Karácsonyra kapta, igazira nem tellett, meg Nórának amúgy sem volt hallása. Letette az asztalra, leült és ütni kezdte a billentyűket, egyedül a Boci bocit tudta, meg összevissza kalimpálni. A billentyűk már sokszor estek ki, vissza kellett dugdosni őket, néhány nem működött, de akkor is, volt, amelyiknek még mindig olyan a hangja, mint amikor először leütötte. Aztán visszatette a helyére.

A hálószoba után felporszívózta és felmosta a konyhát is, letörölte az asztalt, bár egy morzsa sem volt rajta, aztán bekapcsolta a kávéfőzőt, csinált magának egyet, három kockacukrot tett bele, és megitta. Miután végzett, megengedte a vizet, és befeküdt a kádba, lassan ereszkedett a forró vízbe. Nem öntött bele habfürdőt, a meztelen testét nézte, a vékony bokáját, a pirosra festett körmeit, a tetoválást a vállán. A napot formázó tetoválás egy sebet takart el hullámos sugaraival, nyolc évesen fejre állt a biciklijével, lehorzsolta a homlokát és a vállát is, a bőr pedig, mintha felgyűrődött volna, nem akart elmúlni a seb, ott maradt a nyoma. Rácseppentette a vizet a tetoválásra, lassan felszívódott, elpárolgott róla. A seb még mindig fájt, ha rá gondolt, az esésre, a fertőtlenítő szagára, amivel az anyja bekente, és közben dúdolt, nem lesz semmi baj, már kész is, látod, kis napocskám, olyan ügyes vagy. Az anyja mindig így hívta, kis napocskának, az apja meg arany csillagomnak, amikor az ölébe ült jóéjszakát puszit adni. Mindig abban a fotelben ült a tévé előtt, amelyben most piros fürdőköpenyébe bújva Nóra is.

A tévé feletti óra fél egyet mutatott. A mobilja szerint hat óra múlt. Az óra már két éve fél egyet mutatott, hiába tett bele új elemet, elromlott. Fél egy. Kinyitotta a szekrényt, és beleszagolt a ruhákba, érezte az anyja parfümjét. Amikor gyengülni kezdett az illat, levette a polcról a félig teli parfümöt, és befújta vele a ruhákat. Lassan elfogy, gondolta, ahogy a szeméhez emelte és megrázta a kis üveget, megint rendelnie kell, Avonos.

Behozta a táskáját, leült az ágyra, kivette a kanalat. Gondolkodott, most mit vihetne el, mi az az apróság, ami belefér a táskájába, és amit magával hordhatna egy hétig, amíg legközelebb jön. Körbenézett, a polcon sorakozó könyveket már mind olvasta, még az apja könyveit is, a sakkról, az olimpiákról. A szobrok közül is már mind volt nála, a sakkfigurák szintén. Nézegetni kezdte a kanalat, amelynek nyelére egy nyakkendős macit karcoltak. Világéletében ezzel evett, gyerekként is csak ezzel volt hajlandó, a szülei meg örültek, mert így bármit megevett, még a spenótot is, meg a májat. Amikor elköltözött, nem engedték, hogy magával vigye, hiába kérte. Eszébe jutott Gábor, és a ma reggel, amikor megtalálta nála a kanalat, és nem ez volt az első eset, a férfi tudta, honnan vannak a tárgyak. Eleinte megértő volt, Nóra pedig megígérte, nem fog több dolgot elhozni, nem megy oda többet. Most azonban Gábor teljesen kikelt magából. Te beteg vagy, mondta, nem hozhatsz el minden szart abból a lakásból, értsd már meg! Meghaltak, érted? Add el, vagy add ki azt a rohadt lakást, tartsd meg, amit szeretnél, de ne járj oda mindig, minden pénteken ott dekkolsz, ez nem egészséges! Meg még a pénzt is csak viszi! Aztán rá nézett, Szánalmas vagy!, mondta.

Két hete költöztek össze, és már három éve jártak, Gábor mindenkinél jobban ismerte. És ez, ez a kirohanása… Nem tudsz továbblépni, ezt is mondta, meg hogy addig nem akar vele élni, ameddig nem zárta le a múltját. Mint a normális emberek. Igen, ezt mondta. Mint a normálisak. Körbenézett, mint akit épp most keltettek fel egy nagyon hosszú és mély álomból egy hatalmas pofonnal. Ez nem normális, mondta, nem, ez nem, mit csinálok, mit. Felállt és kihajította az ablakon a kanalat. Aztán kinyitotta a szekrényt, és ami először a keze ügyébe került, egy fél pár cipő volt. Azt is kidobta, aztán szépen sorban: apja nyakkendőit, anyja kék blúzát, szoknyákat, harisnyákat, öveket, pólókat és kabátokat, zoknikat, melltartókat, varródobozt, sakkot, Szabó Magdákat és Victor Hugokat, porcelán dobozkákat, nyuszikat, táncoslányt, szerelmes párt, madarakat, kockás lapot, fekete királynőt és fehér királyt, lovast és bástyákat.

Az utcán pedig Feri bácsi után egyre többen jöttek, látták, hogy az egyik lakásból esnek ki a tárgyak, ráadásul ruhák, könyvek, odajöttek és felkapták, ami kellett. Ami azt illeti, az arra járó embereknek minden kellett. Egymás elől kapkodták el a ruhákat, játékokat, füzeteket, és amikor Nóra kinézett az ablakon, mert más nem maradt, amit kidobhatott volna, úgy nézett ki az udvar, mint a lomtalanítás után az utca. Papírfecnik, fél pár zokni, királynő, a fűben egy nyuszi szürke feje. Még a vécé kulcsát is elvitte valaki. Nórának eszébe jutott, hogy vajon ki vinne el egy kulcsot, amelyről fogalma sincs, hogy mit nyithat. Végül is… Annyi ajtó van a világon, gondolta.