Harag Anita összes bejegyzése

1988-ban születtem Budapesten. 2007 és 2011 között a PTE-BTK magyar szakán, néprajz minoron tanultam. 2010-től az ELTE-BTK indológia szakán tanulok, kreatív írás minorosként. Prózát írok, szövegeimet közölte az ÚjNautilus, a KULTer.hu és a KuPé.

Egyet a földnek, egyet az égnek…

Minden csupa vér. A kezem, a kezem is véres. A combom.

Vörös, ragacsos. Valami van itt, a vécé is véres, a vécé széle, a vécé fehér hidegsége. Megint egy. Megfogom a vécépapírt, megtörlöm magam, bevizezem, dörzsölöm a combom, a kezem, a fekete szoknyám. Letekerem az összes vécépapírt, betekerem a vörös, ragacsos, alaktalan testet. Tekerem a barna papírt rá, ameddig már nem ázik át a vér, ameddig elmúlik a szag, ameddig kiszáradnak a

könnyek.

 

Na végre! Mi

a faszom tartott ilyen sokáig? – éles, női hang, durván arrébb lök, amikor kinyitom a kocsma vécéjének az ajtaját, hangos csattanás. Csak kifelé, az ajtó felé, az ajtó után már nincs más, csak a sötétség. A sötétség jó, a sötétség fekete leplével letakar, nincs baj, nincsen semmi baj, mindjárt ott vagyunk, mindjárt megszűnik. Már érzem a szelet, hideg, csípős, mindjárt ott vagyunk. Te meg én. Mindjárt. Mindjárt megszűnünk, és maradok én.

 

Itt a folyó.

Ott a híd. Lemegyek a híd mellett, átmászok a kerítésen, fáj. Ne félj, szorosan tartalak, mindjárt ott vagyunk. Leveszem a cipőm, a harisnyám, lemegyek a lépcsőn, az utolsó fok már a hideg víz. Beleengedlek, tudom, tudom, hideg, de mindjárt vége, elvisz a víz. Még mindig szivárog a vér, érzem, csorog lefelé a combomon, meleg. Megmosom magam a folyóban, ami elviszi a titkaimat. Felveszem a harisnyám, a cipőm, még mindig fáj, elindulok a kórház felé. Marcsi, ő majd segít, ő majd rendbe tesz mindent, mindig rendbe tesz mindent, engem is mindig rendbe tesz. Megint? Megint. Felfekszem az asztalra, hideg, fázok. Fáj. Megkapom a gyógyszert, nem, nem maradhatok, ne mond el neki. Biztos? Biztos. Haza akarok menni. Hazamegyek.

 

Egyet a

víznek…

 

Hol voltál? Csak találkoztam valakivel, beültünk meginni valamit. Igazán szólhattál volna, cseszd meg, aggódtam! Tudom, ne haragudj. Fáradt vagyok, lefekszem, rendben, én is megyek nemsokára. Megengedem a meleg vizet, lemosom magamról ezt a napot, ezt az újabb egyet, az újabb mi-t. Befekszem az ágyba, odabújok a meleg testhez. 

 

Már megint

álmodok. Tudom, ez álom, mert ez már megtörtént egyszer. Kempingezünk az erdőben, felriadok az éjszaka közepén a sátorban. Ő horkol, alszik. Nekem pedig vécére kell mennem, görcsölök, félek, nem érek el a bokorig. Leveszem a nadrágomat, csupa vér, ne, már megint, gondolom, és elkezdek sírni. Aztán kijön belőlem minden reményem, és ott hever a fűben. Halott remény. Leveszem a adrágomat, becsavarom vele, semmi baj, semmi baj, suttogom, odamegyek az alig pislákoló tűzhöz, dobok rá tűzifát, megéled a láng. Semmi baj, nem mondtam el neki, még  jó, hogy nem mondtam el neki, nem tudja, nem fogja megtudni, hogy nem tudok magamban tartani egy gyereket sem. Nem tudom magamban tartani egy gyerekét sem.

 

Egyet a

tűznek…

 

A tűz

megégeti a kezemet, felriadok, éget, éget, látszik az égés nyoma, sosem múlik el. Mit csináltál vele?, kérdezte, fáztam, fát dobtam a tűzre. Belém kapott. Megégetett. Bekötötte, hazajöttünk. Oldalra nézek, az ágy másik oldalán nincs senki, már nyolc óra. Már dolgozik. Egyedül vagyok. Azon a hétvégén is egyedül voltam. Akkor, először. Hét hónap. Hét hónapig bírtam magamban tartani az elsőt. Megindult a szülés, bementem taxival a kórházba. Marcsi már várt. Felhívta őt. Gyere azonnal, elkezdődött. Jött azonnal. Kisfiú. Tamás. Nagyon kicsi, nagyon gyenge. Hét napig élt. Agyvérzés, mondta Marcsi. Agyvérzés, ismételtem, agyvérzés, agyvérzés. Megindult a tejem. Mit csináljak vele? Fájdalmas, fehér, folyékony emlékezet.

 

Ne járj már

folyton feketében, mondta nekem, kiakadt. Nem kell, hogy mindenki azt higgye, gyászolunk! De hát gyászolunk. De nem akarom, hogy mindenki tudja! Azért még mindig feketében járok, a fekete mindent eltakar, a fekete elnyel mindent. Elnyeli a vért is. Évek telnek, múlnak, évek visznek el élettelen, alaktalan testeket. Még mindig semmi?, kérdezi mindig, most már egyre kevesebbszer. Semmi, semmi, minden hiába, még mindig semmi. Emlékszem, amikor jött a második. Hamar el is ment, kiszakadt belőlem, én pedig eltemettem a hátsó kertben a rózsák mellé, földet szórtam rá.

 

Egyet a

földnek…

 

Kimegyek a fürdőszobába, levetkőzöm, nézem magam a tükörben. A hasamon halványan látszanak a terhességi csíkok, nagyon halványak, megsimogatom őket, terhességi csíkok vannak, de gyerek sehol. Sebek vannak, de gyerek nincs. Szülési fájdalom van, de gyerek nincs. Név van, de gyerek nincs, akinek adhatnám. Gyerek. Tamás. Panka. Baba. Nincs, nincs, nincs. Eltűnt a köldököm, nem látom, nem érzem, nincs. Lapos a hasam, üres, sima, nincs köldököm. Hol a köldököm? Nem értem, tapogatom, keresem a mélyedést, de nincs sehol. Kell, hogy legyen köldököm! Anélkül nem lehetek! Anélkül gyerek sem lehet. Nincs gyerekem, mert nincs köldököm? Nincs köldököm, mert nincs gyerekem?

 

A szoknya.

Nem szedte ki a mosógép a vért. Fogok egy kis mosószert, ráöntöm, dörzsölöm. El kell tüntetni a vért. Dörzsölöm, dörzsölöm. Piros a lefelé csordogáló víz. Rózsaszín. Átlátszó. Dörzsölöm. Foszlik az anyag, foszlik az emlék. Egyet a földnek, egyet a tűznek, egyet a víznek…

 

Vérzek.

Menstruálok. Szivárog belőlem a nemlétező. Újabb hónap, újabb üresség. Viszket a köldököm, a köldököm helye, seb, amely nem gyógyul, viszket a sima hasam, viszket a bőr, ahol egyszer a köldököm volt. A köldököm eltűnt, takargatom a hasam, ő se lássa. Nem veszem le a pólóm, akkor sem, nem akarom, mondom, maradjon, rendben. Maradjon. Vérzek. Vérzek.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Növekszik.

Növekszik a hasam, gömbölyödik, feszül. Teljesen sima. A köldököm helyén seb, kapartam, viszketett, kapartam. Nincs köldököm, mi nő bennem? Esz engem, rág, harapdál. Fáj, takarom. Nem tudja senki, nem látja senki, Marcsi se tudja, Marcsi, a drága, jó Marcsi. Ő se tudja, elment, kiköltözött. Itt hagyott, kihagyott. Új élete van, új lakása, engem elhagyott valahol a régiben. Kell egy kis idő, egyedül akarok lenni. De hát így is túl sokáig voltunk egyedül. De most ezt akarom. Egyedül egyedül. Nem akarok egyedül egyedül lenni.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Nő.

Növekszik, gyarapodik, telítődik. Belőlem. Kerekedik, kikerekedik, valami rossz, valami nem emberi, az anyja húsát eszi, a vérét issza, tépi, szaggatja, kaparja, fáj. Ki akar jönni, rúg, küzd. Ki akar jönni. Magzatvíz, vér, fájdalom a világosbarna parkettán, ő választotta. Nyomás, szakadjon ki belőlem, rúgom az ágyneműt, a fehér paplant, le, le az ágyról. Menj ki belőlem, takarodj, nem lehetsz bennem, kieszel minden helyet belőlem, belaktál minden zugot bennem, elfogyasztottál, most már tűnj el, ne legyél. Szakadok, szét, szakít a fájdalom ezerfelé.

 

Az ágyon

mindenhol vér. Apró, mozdulatlan test, kezek, lábak, ujjak, összeragadt fekete haj. Szörnyeteg, húsevő, vérivó. Fogom a fehér paplant, beleteszem a testet, ragad, meleg. Éjszaka, sötétség, hideg. Megyek az utcán, valamelyik lakásban egy kisbaba sír. Hangos, üvölt, valaki menjen oda hozzá, valaki ringassa, valaki csitítgassa, etesse, ápolja, vigyázzon rá. Még mindig sír, egyre hangosabban. Itt a folyó. Ott a híd. Egyet a víznek, egyet az égnek, egyet a víznek… Jól van, már itt vagyunk, mindjárt vége, mindjárt megszűnünk és maradok én. Egyedül egyedül. Hideg, igen, tudom.

 

Sír, sír,

sír…

Egyet a földnek, egyet az égnek…

Minden csupa vér. A kezem, a kezem is véres. A combom.

Vörös, ragacsos. Valami van itt, a vécé is véres, a vécé széle, a vécé fehér hidegsége. Megint egy. Megfogom a vécépapírt, megtörlöm magam, bevizezem, dörzsölöm a combom, a kezem, a fekete szoknyám. Letekerem az összes vécépapírt, betekerem a vörös, ragacsos, alaktalan testet. Tekerem a barna papírt rá, ameddig már nem ázik át a vér, ameddig elmúlik a szag, ameddig kiszáradnak a

könnyek.

 

Na végre! Mi

a faszom tartott ilyen sokáig? – éles, női hang, durván arrébb lök, amikor kinyitom a kocsma vécéjének az ajtaját, hangos csattanás. Csak kifelé, az ajtó felé, az ajtó után már nincs más, csak a sötétség. A sötétség jó, a sötétség fekete leplével letakar, nincs baj, nincsen semmi baj, mindjárt ott vagyunk, mindjárt megszűnik. Már érzem a szelet, hideg, csípős, mindjárt ott vagyunk. Te meg én. Mindjárt. Mindjárt megszűnünk, és maradok én.

 

Itt a folyó.

Ott a híd. Lemegyek a híd mellett, átmászok a kerítésen, fáj. Ne félj, szorosan tartalak, mindjárt ott vagyunk. Leveszem a cipőm, a harisnyám, lemegyek a lépcsőn, az utolsó fok már a hideg víz. Beleengedlek, tudom, tudom, hideg, de mindjárt vége, elvisz a víz. Még mindig szivárog a vér, érzem, csorog lefelé a combomon, meleg. Megmosom magam a folyóban, ami elviszi a titkaimat. Felveszem a harisnyám, a cipőm, még mindig fáj, elindulok a kórház felé. Marcsi, ő majd segít, ő majd rendbe tesz mindent, mindig rendbe tesz mindent, engem is mindig rendbe tesz. Megint? Megint. Felfekszem az asztalra, hideg, fázok. Fáj. Megkapom a gyógyszert, nem, nem maradhatok, ne mond el neki. Biztos? Biztos. Haza akarok menni. Hazamegyek.

 

Egyet a

víznek…

 

Hol voltál? Csak találkoztam valakivel, beültünk meginni valamit. Igazán szólhattál volna, cseszd meg, aggódtam! Tudom, ne haragudj. Fáradt vagyok, lefekszem, rendben, én is megyek nemsokára. Megengedem a meleg vizet, lemosom magamról ezt a napot, ezt az újabb egyet, az újabb mi-t. Befekszem az ágyba, odabújok a meleg testhez. 

 

Már megint

álmodok. Tudom, ez álom, mert ez már megtörtént egyszer. Kempingezünk az erdőben, felriadok az éjszaka közepén a sátorban. Ő horkol, alszik. Nekem pedig vécére kell mennem, görcsölök, félek, nem érek el a bokorig. Leveszem a nadrágomat, csupa vér, ne, már megint, gondolom, és elkezdek sírni. Aztán kijön belőlem minden reményem, és ott hever a fűben. Halott remény. Leveszem a adrágomat, becsavarom vele, semmi baj, semmi baj, suttogom, odamegyek az alig pislákoló tűzhöz, dobok rá tűzifát, megéled a láng. Semmi baj, nem mondtam el neki, még  jó, hogy nem mondtam el neki, nem tudja, nem fogja megtudni, hogy nem tudok magamban tartani egy gyereket sem. Nem tudom magamban tartani egy gyerekét sem.

 

Egyet a

tűznek…

 

A tűz

megégeti a kezemet, felriadok, éget, éget, látszik az égés nyoma, sosem múlik el. Mit csináltál vele?, kérdezte, fáztam, fát dobtam a tűzre. Belém kapott. Megégetett. Bekötötte, hazajöttünk. Oldalra nézek, az ágy másik oldalán nincs senki, már nyolc óra. Már dolgozik. Egyedül vagyok. Azon a hétvégén is egyedül voltam. Akkor, először. Hét hónap. Hét hónapig bírtam magamban tartani az elsőt. Megindult a szülés, bementem taxival a kórházba. Marcsi már várt. Felhívta őt. Gyere azonnal, elkezdődött. Jött azonnal. Kisfiú. Tamás. Nagyon kicsi, nagyon gyenge. Hét napig élt. Agyvérzés, mondta Marcsi. Agyvérzés, ismételtem, agyvérzés, agyvérzés. Megindult a tejem. Mit csináljak vele? Fájdalmas, fehér, folyékony emlékezet.

 

Ne járj már

folyton feketében, mondta nekem, kiakadt. Nem kell, hogy mindenki azt higgye, gyászolunk! De hát gyászolunk. De nem akarom, hogy mindenki tudja! Azért még mindig feketében járok, a fekete mindent eltakar, a fekete elnyel mindent. Elnyeli a vért is. Évek telnek, múlnak, évek visznek el élettelen, alaktalan testeket. Még mindig semmi?, kérdezi mindig, most már egyre kevesebbszer. Semmi, semmi, minden hiába, még mindig semmi. Emlékszem, amikor jött a második. Hamar el is ment, kiszakadt belőlem, én pedig eltemettem a hátsó kertben a rózsák mellé, földet szórtam rá.

 

Egyet a

földnek…

 

Kimegyek a fürdőszobába, levetkőzöm, nézem magam a tükörben. A hasamon halványan látszanak a terhességi csíkok, nagyon halványak, megsimogatom őket, terhességi csíkok vannak, de gyerek sehol. Sebek vannak, de gyerek nincs. Szülési fájdalom van, de gyerek nincs. Név van, de gyerek nincs, akinek adhatnám. Gyerek. Tamás. Panka. Baba. Nincs, nincs, nincs. Eltűnt a köldököm, nem látom, nem érzem, nincs. Lapos a hasam, üres, sima, nincs köldököm. Hol a köldököm? Nem értem, tapogatom, keresem a mélyedést, de nincs sehol. Kell, hogy legyen köldököm! Anélkül nem lehetek! Anélkül gyerek sem lehet. Nincs gyerekem, mert nincs köldököm? Nincs köldököm, mert nincs gyerekem?

 

A szoknya.

Nem szedte ki a mosógép a vért. Fogok egy kis mosószert, ráöntöm, dörzsölöm. El kell tüntetni a vért. Dörzsölöm, dörzsölöm. Piros a lefelé csordogáló víz. Rózsaszín. Átlátszó. Dörzsölöm. Foszlik az anyag, foszlik az emlék. Egyet a földnek, egyet a tűznek, egyet a víznek…

 

Vérzek.

Menstruálok. Szivárog belőlem a nemlétező. Újabb hónap, újabb üresség. Viszket a köldököm, a köldököm helye, seb, amely nem gyógyul, viszket a sima hasam, viszket a bőr, ahol egyszer a köldököm volt. A köldököm eltűnt, takargatom a hasam, ő se lássa. Nem veszem le a pólóm, akkor sem, nem akarom, mondom, maradjon, rendben. Maradjon. Vérzek. Vérzek.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Növekszik.

Növekszik a hasam, gömbölyödik, feszül. Teljesen sima. A köldököm helyén seb, kapartam, viszketett, kapartam. Nincs köldököm, mi nő bennem? Esz engem, rág, harapdál. Fáj, takarom. Nem tudja senki, nem látja senki, Marcsi se tudja, Marcsi, a drága, jó Marcsi. Ő se tudja, elment, kiköltözött. Itt hagyott, kihagyott. Új élete van, új lakása, engem elhagyott valahol a régiben. Kell egy kis idő, egyedül akarok lenni. De hát így is túl sokáig voltunk egyedül. De most ezt akarom. Egyedül egyedül. Nem akarok egyedül egyedül lenni.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Nő.

Növekszik, gyarapodik, telítődik. Belőlem. Kerekedik, kikerekedik, valami rossz, valami nem emberi, az anyja húsát eszi, a vérét issza, tépi, szaggatja, kaparja, fáj. Ki akar jönni, rúg, küzd. Ki akar jönni. Magzatvíz, vér, fájdalom a világosbarna parkettán, ő választotta. Nyomás, szakadjon ki belőlem, rúgom az ágyneműt, a fehér paplant, le, le az ágyról. Menj ki belőlem, takarodj, nem lehetsz bennem, kieszel minden helyet belőlem, belaktál minden zugot bennem, elfogyasztottál, most már tűnj el, ne legyél. Szakadok, szét, szakít a fájdalom ezerfelé.

 

Az ágyon

mindenhol vér. Apró, mozdulatlan test, kezek, lábak, ujjak, összeragadt fekete haj. Szörnyeteg, húsevő, vérivó. Fogom a fehér paplant, beleteszem a testet, ragad, meleg. Éjszaka, sötétség, hideg. Megyek az utcán, valamelyik lakásban egy kisbaba sír. Hangos, üvölt, valaki menjen oda hozzá, valaki ringassa, valaki csitítgassa, etesse, ápolja, vigyázzon rá. Még mindig sír, egyre hangosabban. Itt a folyó. Ott a híd. Egyet a víznek, egyet az égnek, egyet a víznek… Jól van, már itt vagyunk, mindjárt vége, mindjárt megszűnünk és maradok én. Egyedül egyedül. Hideg, igen, tudom.

 

Sír, sír,

sír…

Kinyithatom?

Dohos szag áramlott ki belőle. – Nem csoda, három éve senki nem nyitotta ki. – mondta keresztanyám, én pedig belehajoltam a szekrénybe, és megszagoltam a benne lógó ruhákat. Szerettem a dohos szagot, a pincébe is azért szerettem lejárni, hogy megszagolhassam a koszos, fehér falakat. A szekrényben azonban nagyanyám parfümjének illatát is érezni lehetett, furcsa, még ennyi év után is itt volt ez az illat, pedig ő már rég nem volt. Eszembe jutott apám fém cigarettatárcája, amelyet régóta őrzök a fiókban, néha kinyitom és megszagolom, enyhén dohány illata van, mint neki volt.

Szólj nyugodtan, ha valamit el akarsz tenni… Tudod, emlékbe. – mondja keresztanyám, kezében épp egy fekete csipkés ruhát tart, aztán belegyömöszöli egy fekete szemeteszsákba a többi közé. Emlékbe… Emlékszem, hogy minden nyáron a mamánál töltöttünk egy vagy két hetet. Tele volt a kisszoba szekrénye apró kerámiákkal, porcelán figurákkal, ruhákkal, papírokkal, én pedig mindig kirámoltam a szekrényeket, felvettem a ruhákat, beleolvastam a füzetekbe, amelyekben a gyerekek házijai voltak benne. Néztem, hogyan tanult meg apa írni, ott volt a gyakorló füzet, 1. A osztály. Ahogy idősebb lettem, már engedélyt kértem a mamától, ha be akartam nézni egy-egy fiókba. Úgy éreztem, a szekrényben titkok vannak, és nem az enyémek, ezért engedélyt kell kérnem, hogy belenézhessek. Miután megkaptam, ugyanúgy pakolásztam benne, mint korábban.

Meglepődtem, mert a mama a legtöbb ruháját nem is hordta, volt, amelyiket régen kidobhatta volna, mert már nem ment rá. Nem dobott ki semmit, ha kapott ismerősöktől ruhát, és nem kellett senkinek, eltette, ha keresztanyám ki akart dobni valamit, inkább magához vette, és elpakolta. Sokat cseszegették is miatta, őt azonban nem zavarta, csak belemosolygott a teájába és tovább kortyolgatta, közben pedig figyelte, ahogy valamelyikünk keveri a kártyát, nehogy csaljunk.

Ugyanilyen szenvedélyesen gyűjtötte a fényképeket is, több fióknyi képet őrizgetett a ruhák mellett, mintha megérezte volna. Sokszor vettük elő őket, történeteket mesélt, bár a legtöbb embert nem ismertük a képeken. Ismeretlen, fekete-fehér Annák, Vilmosok és Lászlók egymást átölelve, nevetve, táncolva, egy móló szélén ücsörögve. Nagyanyánk elbújt egy fiatal nő mögé, akit még sosem láttunk azelőtt. A mi nagymamánknak ráncos volt a szeme és szája körül, mindig piros volt az arca, mintha kimelegedett volna. Mindig apró, fehér virágos piros tunikában főzte a tűzhely mellett a húslevest. A fiatal nő azonban hatalmas kék szemekkel és fekete hajjal, vékonyan is ő volt – nagyanyánk állítása szerint, de mi gyerekként mindig kételkedve néztünk rá, ha ezt mondta.

Várj, ezt a ruhát ne. – mondom keresztanyámnak, aki épp egy világoskék ruhát akaszt le a fogasról. Ezt viseli az egyik képen – mondom neki, és elveszem tőle a ruhát. Ez a ruha túl szép és ismerős ahhoz, hogy elnyelje a fekete szemeteszsák. Az ágyra dobom, amelyen három éve nem aludt senki, de a takaró még mindig ugyanúgy hever rajta, mint amikor legutóbb meglátogattuk őt. Senki nem nyúlt a lakáshoz eddig, kikapcsoltattunk mindent, és lakattal bezártuk az ajtót. Most azonban beköltözöm, ezért muszáj foglalkozni a hátramaradt dolgokkal.

Ezt az egyet megtartom – mondom keresztanyámnak, ő pedig bólint egyet. Minél előbb túl akar lenni ezen az egészen. Már így is egy órája pakoljuk a szekrényből és a fiókokból a ruhákat, de csak nem akarnak elfogyni. Talán nem lesz elég zsák? – mormogja, és tovább gyömöszöli a ruhákat a zsákba. Nem is figyel oda, hogy miket pakol el, nem akar emlékezni, pedig ő láthatta, amint ezeket a ruhákat viselte. Ötven év ruhái vannak itt fellógatva és begyűrve, és ahhoz képest egyáltalán nem is sok. Oldalra pillantok, és kibámulok az ablakon. Amióta csak az eszemet tudom, ugyanez a kép lóg a falakon, egy lila ruhás nő, egy tájkép, és itt van az ablakkeretbe foglalt kép is a szomszédos házról, amelynek ablaka lehetetlenül közel van a miénkhez. Odamegyek és kihajolok rajta, lenézek a négyemeletnyire levő vékony sikátorszerűségre, és a körülbelül tíz évvel ezelőtt leejtett fehér párnát keresem, amelyet véletlenül dobtunk ki az ablakon a testvéremmel. Tudtuk, hogy nem hozhatjuk fel, oda nem lehet lemenni, senki nem tud bemenni oda – mondogatta mindig nagyanyám. A párna azonban eltűnt, hát mégiscsak be lehet jutni valahogy.

Pakolunk tovább. A sok nadrág, pulóver és póló alatt egy nagy mappát találunk. Automatikusan hátrafordulok a mamát keresve, hogy megkérdezzem, kinyithatom-e, de senki nincs, aki megtiltaná: ezt ne, ez személyes. Kinyitjuk hát, különböző rajzok vannak benne. Egész jó rajzok, mindketten meglepődünk. Nagymama rajzolta őket, 2006-ban. Ekkor már beteg volt – mondja keresztanyám, miközben lapozgat a képek között. Mi vagyunk rajtuk, keresztanyám, apám és a nagypapa, no meg mi hárman unokák. Anyám is itt van, a szomszédbeli barátnője, és még pár ember, nem mindet ismerem, bár van, amelyik képről ismerős. Az egyik képen unokatestvéremet egy padon ülve rajzolta le, mellé pedig fiatalkori barátait rajzolta, egy másikon pedig apámat kisbabaként ábrázolja, mellette pedig nagyapámat hetven évesen. Pedig nem ismert fel, ha meglátogattam – mondja keresztanyám, és kimegy a szobából. Három óra múlva teljesen üres a szekrény, de még mindig lehet érezni az enyhe doh szagát és a parfüm illatát.

2012. ismeretlen hónap, ismeretlen nap, ismeretlen sziget

Letettek elém pár dolgot, amit a repülőgépről hozhattak el. Miután lepakolták őket a szoba középső részén lévő asztalszerűségre, kimentek, és visszahajtották a függönyt. Vagyis azt a nagyobb anyagdarabot, amelyre apró, barna kunyhókat hímeztek, egy tűzrakóhelyet és zöld bozótost, amely a kunyhók mögött terült el. Ahogy közelebb léptem, néhány holmimat láttam meg, amelyeket magammal hoztam az útra. Nagy részük használhatatlanná vált, mint például a mobilom, amely összetört, illetve volt itt még egy-két megégett ruhadarab. Mégis szerencsém volt, mert az egyik füzetem nem égett el, így most le tudom írni mindazt, ami azóta történt velem, hogy felszálltunk a repülőre. Csak ketten voltunk Salvadorral, a fotóssal, akit csak pár hete ismertem meg. Szamoáról indultunk el egy másik szigetre, amely nem messze keletre volt. Elzárt terület, megközelíthetetlen. A kormány mindenáron védi az ott élő közösséget. Mi Salvadorral ki akartuk deríteni, hogy mi van ott. Elsőként terepmunkát végezni egy eddig feltáratlan, ismeretlen közösségben – minden antropológus álma!

Salvador vezette a gépet, és már fél órája repültünk, amikor furcsa, sípoló hangot hallottunk. Egy pillanat múlva azt vettem észre, hogy az ég tengerzölden hullámzik, és a tengeren hófehér felhők úsznak. Elveszthettem az eszméletemet, mert csak zűrzavarra emlékszem, homályos foltokra és arra a furcsa szagra, amely azóta is körülvesz. Itt…

 

Abba kellett hagynom egy időre az írást, mert megint bejött az a két nő, akik ittlétem óta mindig hozzák nekem az ételt. Főleg gyümölcsöket, egy széles, barna tálon. Mindig megvárják, amíg megeszem, utána pedig kiviszik a tálat. Eleinte kérdezgettem Salvador felől, a nevét ismételgetve. Nem tudnak róla semmit. Nem is hallottam tőlük beszédet, amióta itt vagyok. Mióta is vagyok itt? Nem is tudom… Az időérzékelésem teljesen összezavarodott, hetek, talán hónapok teltek el. Nem tartanak fogva, de nem is mehetek el innen. Sokáig nehezen lélegeztem, talán az egyik bordám tört el. Sok sebhely van a lábamon, az egyik elég mély volt a combomon, de azt valamilyen növénnyel bekenték, amely kéken világított. Igen, biztos vagyok benne, hogy világított, éjjel tisztán láttam a vaksötétben. Sokáig nem tudtam lábra állni, mégis nyugodt maradtam. Ezek az emberek nem akartak bántani, hiszen ételt adtak és ápoltak. Menekülésre nem gondolhattam, hiszen gyenge voltam, és a sebeim is lassan gyógyultak. Mikor már lábra tudtam állni, bicegve megindultam a kunyhó ajtaja felé, és már nyúltam a függönyhöz, de bejött a két nő, és nemet intett. Nem engedték meg, hogy kimenjek. Nem akartam erőszakos lenni, féltem, hogy az elrontaná a lehetőségét egy jövőbeli terepmunkának a szigeten.

Ablaka nincsen a kunyhónak, a hézagos tetőn keresztül azonban beszivárog a fény. Olyan, mintha egy besötétített szobában lennék. Egy emelvényen alszom, amely levelekkel van kitömve. Az első pár napon, héten a kunyhóban aludt egy nő is, talán hogy vigyázzon rám. Az egyik sarokban feküdt, a csupasz földön. Ez is egyik bizonyítéka annak, hogy nem rabként tekintenek rám. Felöltöztetnek a ruháikba, és engem is bekennek azzal a festékkel, amelyet ők is viselnek. Nem láttam még senkinek sem a bőrét, mert mindig viselik ezt az aranyszínt. Ékszert nem hordanak, rám viszont akasztgattak különböző láncokat, a csuklómra fonott, fából készült karkötőt. Kérdezgettem tőlük szamoaiul “samasama”, a sárga festékre mutatva, amellyel bekentek engem, de nem válaszoltak, mintha meg se hallották volna. Próbálkoztam egy-két maoi szóval is, amelyeket az előző terepmunkám során tanultam, de csak némaságuk volt a válasz erre is. Nagyon hiányzik, hogy halljak emberi beszédet. Néha azon kapom magam, hogy egy-két régi számot dúdolok, ilyenkor hirtelen elhallgatok, és figyelek, hátha beszűrődik kintről valami hang. Hiába. Ezek az emberek nem beszélnek. Némák. Nem nevetnek, nem sírnak, nem kiabálnak, még csak nem is hümmögnek. Néha olyan érzésem van, hogy odakint semmi sincs, és az óceán veszi körül a kunyhót. Az óceán morajlását hallom ugyanis, méghozzá nagyon közelről, mintha a fülemben szólna, mintha rajta lebegnék, mintha mellettem aludna éjjel. Mint amikor kislányként kagylókat gyűjtöttem a tengerparton, hogy mindig halhassam a tengert.

Bizonyos napokon bejön hozzám több nő is, és egyenként hozzám érnek. Főleg a lábamat vagy a karomat érintik meg, megsimogatnak. Néha percekig így maradnak, aztán kimennek, vissza a némaságba. Úgy érzem magam, mint egy kabala, amely jó szerencsét hoz. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán valamiféle közvetítőnek hisznek. Az égből zuhantam le, más vagyok, mint ők, talán még sosem láttak olyan embert, aki különbözik tőlük. Sok olyan kultúráról olvastam, ahol azzal áldoznak az isteneiknek, hogy bizonyos ételeket elfogyasztanak, főleg szakrális növényeket. Máshol ezeket elégetik, és a füst, amely a tűzből felszáll, elviszi az áldozatot az istenhez. Talán ezért etetnek velem csak gyümölcsöket és növényeket.

Még az is lehet, hogy félnek tőlem. Talán ezért visel mindenki maszkot. Fából készíthették, bár nem engedik meg, hogy hozzáérjek. Különböző színű festékből rajzoltak rá mintákat, a szemet azonban elkerülték, ott nincsen festék, nincsenek körülötte színek. Az áll részére festettek szemeket. Valószínűleg azért, hogy elkerüljék a szemkontaktust. Olvastam már olyan kultúrákról, ahol a babáknak, maszkoknak, szobroknak nem csinálnak arcot, főleg pedig szemeket nem, mert akkor megszállhatják a démonok. Talán itt is erről van szó.

Fogalmam sincs összességében, hogy hol is lehetek. Nem tudom, hogy azon a szigeten vagyok-e, ahová elindultunk. Vagy ez talán egy másik sziget? Miért nem engednek ki? Olvastam egy cikket egy lányról, akit ugyanígy bezártak, mert egyfajta helyi istenségnek tartották. Egész életében ott kellett élnie, és soha nem mehetett el.

 

Tegnap, miután megkaptam ezt a füzetet, végre át tudtam gondolni a helyzetemet. Kezdtem megérteni, hogy mit kell tennem. Amint felkeltem, bejött egy nő, hozta a szokásos barna tálban a gyümölcsöket és egy kis vizet hozzá. Húst soha nem adnak. Nem tudom, hogy tartanak-e egyáltalán állatokat, esznek-e húst, vadásznak-e. Szinte semmit sem tudok róluk. Elhatároztam azonban, hogy megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni ebből a helyzetből. Ennek a füzetnek a hátuljára elkezdtem feljegyzéseket készíteni: mit adnak, hány nap telik el, milyen időközönként jönnek hozzám, stb. Ezt a kunyhót fogom terepként használni. Ez a gondolat teljesen felvillanyozott. Neki is kezdek a munkának, hiszen ezért jöttem ide, és nem megyek el, amíg be nem fejezem. Még akkor is, ha ehhez a kunyhóban kell maradnom.

 

Napok teltek el az utolsó naplóbejegyzésem óta. A feljegyzések, amelyeket az utolsó lapokra kezdtem írni, lassan betöltik az egész füzetet. Közeledik a nap, amikor már nem lesz papírom, amire írjak, és nem lesz a tollamban tinta sem, a ceruzámból pedig kiírom a grafitot. Nem tudom, hogy akkor mit fogok csinálni. Az itt élőket úgy hívom, hogy Aranybőrűek. Azt a két nőt is elneveztem, akik hozzák nekem az ételt. Az egyiket Karának, a másikat Lajlának (így hívták Szamoán az adatközlőimet). Velük találkozom a legtöbbet. Így, hogy van nevük, közelebb érzem magamhoz őket.

Hetente hoznak nekem egy nagyobb, vödörféle tárolóedényben vizet, ilyenkor lefürödhetek, lejön rólam az aranyszínű festék, és elkezdek emlékezni a bőrömre, a szeplőimre, anyajegyeimre, sebeimre. Ilyenkor el is szomorodom kicsit, de miután újra bekennek a festékkel, minden eltűnik. Megpróbáltam elmutogatni, hogy szeretnék még több festéket, különböző színűeket. Rámutattam a maszkokra is, és végül sikerült elérnem, hogy egyik nap behoztak nekem kis tálakban különböző színű festékeket. Fogtam a kék színű festéket, felálltam a fürdős vödör tetejére, és a kezemmel, ujjvégeimmel elkezdtem felfesteni az eget a plafonra. Megértették, hogy mit akarok, és még több festéket hoztak. Fehér színű festékkel felhőket is rajzoltam rá, a falakra pedig zölddel bozótost, fák lombját, sötétbarnával törzset, pirossal virágokat a fák aljára, a zöld színű fű közé. Utána kitárt szárnyú madarat rajzoltam az égre, apróbb állatokat a bozótosba. Úgy láttam, Karának és Lajlának is tetszett a végeredmény, mert izgatottan toporogtak körülöttem (hangot persze nem adtak ki). A furcsa szag, amit azóta éreztem, hogy magamhoz tértem a zuhanás után, a festék szaga volt, amely most véglegesen beborított mindent.

Úgy látom, az is tetszik nekik, amikor írok. Fölém hajolnak, és nézik, bár ők csak krikszkrakszokat látnak, jeleket, amelyeket nem értenek, mégis ámulatba ejtik őket. Mutogatnak a festékekre és a kezükre. Azt akarják, hogy írjak rájuk. Rajzoljam rájuk ezeket, ahogy a kunyhó falára is festettem. Nem tudom, mit is írhatnék. Aztán eszembe jut valami, és elkezdek írni: “Karának a maszkon keresztül látom a szemét. Szürke. Szürke szeme van. Most engedték meg először, hogy hozzájuk érjek…”

A lapok elfogytak.