Járkált a szobában fel-alá, és az új ruhákat nézegette, amiket tescós zacskókban kapott. Elnyűtt, szekrényszagú, elszíneződött “új” ruhák voltak. Neki újak, másnak kidobásra ítélt holmik. Fogta és kiöntötte elém a szőnyegre. Egy nagy kupac szemét.

– Így könnyebb lesz átnézni őket. Tessék, rajta! Hátha kell valami! – mondta izgatottan, leült, és várta, hogy minden ruhát megnézzek. Hátha kell valami… Sosem kell semmi. Egyenként felszedegettem a padlóról a ruhákat, nézegettem, és magam mellé pakoltam mindet. A mama elvette és vizsgálgatni kezdte őket. Mindig ugyanazt csinálta. Kifordította, hogy láthassa a varrást, a címkét, hogy meglesse a ruha minden titkát. Mindegyikhez volt valami megjegyzése. Hogy ez jó lenne erre meg arra… Ezt meg ha kimosom, teljesen jó lenne alvósnak. Az meg márkás.

Sosem értette, mi bajom van mások kiselejtezett ruháival, miért nem túrok én is mélyen a kupacba, és miért nem látom azt a baromi sok lehetőséget benne. Meg hát, mi bajuk lehetne?

A mamában nem bíztam ilyenkor. Nála nem lehetett tudni, hogy honnan vannak a ruhák. Innen-onnan, felelte, amikor rákérdeztem. Ha tovább kérdezősködtem, bonyolult kapcsolati hálóját kezdte magyarázni, hogy ez a Marika néni szomszédjának a lányáé, aki kihízta, kinőtte, kifogyta és így tovább. Egyszer egy táskát próbált rám sózni, amiről kiderült, hogy a buszon találta. Kérek-e a ruhákból? Kösz, nem.

A mániája volt ez, hogy mindent összeszedett, mert úgy gondolta, még jó lesz valamire. Tele volt a szekrény, nem csak ruhákkal, táskákkal, de poros könyvekkel is, amelyeket legalább negyven éve nem olvasott senki. A papa egyszer azt mondta neki, vigyék és égessék el őket, a mama pedig egy hétig nem szólt hozzá. Olyan könyveket is tárolt, amelyek az egyik felső szomszéd csőtörésekor teljesen eláztak, a betűk egymásra folytak és olvashatatlanná mosódtak.

Végül elhoztam egy pulóvert a kupacból, futni talán jó lesz. Néha elpakolok ezt-azt, és a gyűjteményembe teszem. Hogy én is szemetet gyűjtök-e? Nos, talán. Talán olyan dolgokat, amelyeket más kidobott volna, és ilyen értelemben szemetet tárolok én is. Papírt, ruhát, könyvet. Régi fényképeket, dédszülőkről és távolabbnál távolabbi rokonokról, akiket sosem láttam. A mama néha, vasárnapi ebéd után, előveszi a fényképes dobozt, kinyitja, és egyenként adogatja a fekete-fehér képeket, közben pedig mesél. Nem emlékszik arra, hogy mit főzött tegnap, vagy hol járt a héten, nehezen idézi fel, ha egy nap már beszéltünk, és ilyenkor újra felhív, és megkérdi, hogy vagy drágám, de mindegyik emberre emlékszik a képekről. Tudja, pontosan mikor és hol készült, kik vannak rajta, név és rokonsági fok szerint. Engem pedig érdekel. Érdekel a történetük, kifélék mifélék voltak, mit csináltak, hogyan éltek és hogyan haltak meg. Keresem a hasonlóságot, mintha százféle emberből lennék összerakva, rejtélyes, fekete-fehér, fénykép szagú idegenekből.

Ilyenkor van, hogy órákig adogatja a képeket, nem fárad el, és beleéli magát a mesélésbe. – Látod, itt vagyok én, ez a fehér ruhás, szőke kislány, az pedig a nagyanyám, tudod, aki olyan gonosz volt, sosem kaptam tőle semmit, amikor átmentünk hozzá, gyorsan bedugta a sütőbe a süteményt, hogy ne kelljen adnia belőle. – Igen, látom, közben pedig a táskámba süllyesztem az egyik fényképet. Ezt csinálom ugyanis: lopom a múltat. Minden alkalommal, amikor képeket nézünk, eltűnik pár fénykép. Hazahozom őket, és elteszem őket az én dobozomba. Mint például ezt a fotót az ördögi nagymamáról, aki soha nem volt kedves, nem adott cukrot a gyerekeknek (szemben a másik, a cukros nagymamával, akinél mindig volt édesség arra az esetre, ha az unokák jönnének), ha látogatóba mentek hozzá, nem kínálta meg őket semmivel. Egyszer, mesélte a mama, már házas asszonyként, vettem magamnak egy új, ünneplős szandált. Nagyon vigyáztam rá, alig hordtam. Egyik délelőtt aztán, látom, hogy a nagyanyám abban ment ki a hátsó kertbe, kapálni. Teljesen tönkrement. Tudod, ott lakott a szomszédban. Szörnyű nő volt. Mielőtt meghalt volna, kivitte a dolgait a hátsó kertbe, tüzet rakott és mindent elégetett, nehogy örököljünk valamit. Ha merte volna, az egész házát felgyújtja. Nézd! Itt vagyunk a testvéreimmel, itt ülünk mind a hatan. Az a kendős asszony pedig az édesanyám. Öt lány, egy fiú. Olyan szegények voltunk, hogy a Sanyi lányruhákban járt, amiket mi, lányok kinőttünk, és öten hordtunk egy cipőt, mindig váltottuk egymást az iskolában. Egyik nap a bátyámat megverte a tanár, a Méri, amiért elkésett. Figyelsz? Akkor az én édesanyám bement, a Méri pedig épp órát tartott. Az én gyerekemet megveri? Elkésett! De csak azért, mert az én gyerekeim öten hordanak egy cipőt, felváltva! – mondta az édesanyám, és elkezdte verni a Mérit, ott, a teremben, most képzeld el! Mentek az igazgatóhoz, megbeszélni, ami történt. Másnap a Méri küldetett nekünk pár cipőt.

A mama nappalijában öt óra mutatta az időt. Mindegyik másik időt, és soha nem tudtam, hogy melyik mutatja a valósat, ezért mind az öt óra ideje igazinak tűnt. Azért ideje már menni. Köszi a pulcsit mama, mondom, elbúcsúzok és hazajövök, lepakolom a cuccokat, amiket a mama csomagolt be, főtt kaját, süteményt, paprikát, paradicsomot, felvágottat, aztán bemegyek a hálószobámba, kinyitom a szekrényt. Befújom magam anya parfümjével, előveszem és kinyitom a fehér dobozt, kiszedem belőle a szőke parókát és felveszem. Kleopátra-frizura, begyűröm alá a hajamat. Megfésülöm, megnézem magam a tükörben. Egyértelműen parókának néz ki. Emlékszem, mikor azt mondtam anyának, hogy olyan, mintha igazi lenne.

Kényelmetlen, szúr. Főleg a homlokomnál, folyton viszket. Anyának elöl megritkult tőle a haja, annyira kidörzsölte. A végén már nem is szerette hordani, és a bátyámmal vettünk neki egy fekete, halálfejes kendőt, a kábé egy centis haját pedig befestette lilás-szőkére. Egyébként mindig hosszú, szőke haja volt, de aztán elkezdett hullani a gyógyszerektől. Mindenhol belebotlottunk a lakásban, rátekeredett a lábujjainkra, a zokninkra tapadt. Akkor átjött az unokabátyám, hozta a nullásgépet, és lenyírta kopaszra. Anyu szőke, hosszú haja a fekete szemeteszacskóba került.

Leveszem a parókát, és visszateszem a dobozába. A szekrényben van egy ékszeresdoboz is, nyakláncok, karkötők, jegygyűrűk vannak benne. Az egyik nyakláncot még a nagypapám hordta, aztán meghalt, és apu kezdte hordani, aztán anyu, most pedig itt van a dobozban. Egy angyalka képe van rajta a medálon, a hátulján pedig felirat: Isten megvéd téged. Az angyal nem való egy koporsóba. Itt már semmit nem véd meg, mondta anya, és feltette a nyakára. A jegygyűrűik is itt vannak eltéve, két egyszerű, arany karika. A bátyám egyik nap elővette, és azt mondta, be fogja majd olvasztatni, és csináltat belőle két másik gyűrűt, neki és a barátnőjének. Bólogattam, igen, nagyon jó ötlet, mondtam, aztán, amint kiment a szobából, kivettem a gyűrűket a dobozból, és eldugtam őket. Néha felveszem anya régi ékszereit, az egyik arany karkötőjét sokáig hordtam, jól áll, mondta egyik barátnőm. Meg azt is mondta, hogy elköltözik otthonról, mert nem jön ki az anyjával. Nem csoda, ugyanolyanok vagyunk, mondta nevetve. Én csak kis dolgokat tudok az enyémről. Hogy van egy képem, amit tizenegy évesen rajzoltam róla, hogy még kopaszon is szép volt, hogy mindig fáradt volt, hogy egy videofelvételen azt ismétli, kapcsold ki, én meg arra gondolok, hogy nehogy kikapcsold, mert még hallgatni szeretném a hangodat.

Még levelek is vannak itt egy régi süteményes dobozban, a szüleim levelezése, amikor apu katona volt. A bátyám egyszer megkérdezte anyát, hogy van-e nekik is ilyen levelezésük, mert a barátnője szüleinek van, és elolvashatták őket. Anya azt mondta, nekik nincs. A szekrényéből került elő, most nálam van. Eleinte nem olvastam el őket, hiszen anya azt sem akarta, hogy tudjunk a levelek létezéséről. Aztán egy idő után mégis beleolvastam néhányba, hogy lássam, milyen volt az írásuk, hogyan beszéltek, hogyan szerették egymást, miket rajzoltak a lapok szélére. Ha már máshogy nem, akkor legalább.

Apu cigarettatárcája is itt van. Kettő is volt neki, az egyik a bátyámnál van. Emlékszem, barna Sophiet szívott, és egyszer kivettem egy cigit a tárcából, és bevittem a szobába, elbújtam a szekrény mögé. Nem akartam meggyújtani, úgy túl büdös volt, csak bevettem a számba, és úgy csináltam, mintha. Aztán anya bejött, tudta, hogy nálam van. Honnan tudhatta? Nem értem, az anyák egyszerűen mindent tudnak, csak rám néz, és tudja, hogy. Persze anyu is dohányzott, és reggelente együtt szívták a cigit a konyhában egy kávé mellett. Egyszer anya megengedte, hogy megkóstoljam a kávéját. Nagyon keserű volt, és akkor megfogadtam, hogy soha többé nem iszom kávét. Persze nem tartottam be.

Az ágy aljában is gyűjteményem darabjai hevernek, zacskókban. Pár ruha, pólók, egy zöld csíkos pulóver, amelyben apu jött értünk a suliba. Anya lila hálóinge. Tizenhárom évesen megörököltem anyu néhány régi melltartóját, hordtam is őket egy darabig. Azok is itt vannak most már. A dolgok csak egyre gyűlnek, én meg mindenhova a múltat tömködöm. Félek, lassan kiborul a szekrényből a sok fénykép, a ruhák. Mégis gyűjtöm tovább a holmikat, lopkodom a fényképeket, felveszem a parókát, kutatok a pincében, és plüssállatokat hozok fel a szobámba, magamra fújom anya parfümjét.

Csörög a telefon, a mama az. – Halló? – Haló, csak azt akartam mondani, hogy tedd be a kaját a hűtőbe! És mosd ki a pulóvert is, bár tiszta. – Rendben, mama.

Egy hét múlva ismét a mamánál ebédelek. A papa a másik szobában nézi a meccset, mi meg beszélgetünk, használom-e a pulcsit, kérdezi. Futni szoktam benne, felelem, mutatok valamit, mondja, bemegy a másik szobába, hallom, hogy nyikorog a szekrény ajtaja, aztán kihoz egy nagyon egyszerű, fehér ruhát. – Az édesanyámé volt. Látod, milyen szép? Ezt viselte ünnepnapokon. Eltettem. – mondja, aztán visszateszi a szekrénybe. Régóta titkolom, de tényleg ugyanolyanok vagyunk. Gyűjtögetők.

Letettek elém pár dolgot, amit a repülőgépről hozhattak el. Miután lepakolták őket a szoba középső részén lévő asztalszerűségre, kimentek, és visszahajtották a függönyt. Vagyis azt a nagyobb anyagdarabot, amelyre apró, barna kunyhókat hímeztek, egy tűzrakóhelyet és zöld bozótost, amely a kunyhók mögött terült el. Ahogy közelebb léptem, néhány holmimat láttam meg, amelyeket magammal hoztam az útra. Nagy részük használhatatlanná vált, mint például a mobilom, amely összetört, illetve volt itt még egy-két megégett ruhadarab. Mégis szerencsém volt, mert az egyik füzetem nem égett el, így most le tudom írni mindazt, ami azóta történt velem, hogy felszálltunk a repülőre. Csak ketten voltunk Salvadorral, a fotóssal, akit csak pár hete ismertem meg. Szamoáról indultunk el egy másik szigetre, amely nem messze keletre volt. Elzárt terület, megközelíthetetlen. A kormány mindenáron védi az ott élő közösséget. Mi Salvadorral ki akartuk deríteni, hogy mi van ott. Elsőként terepmunkát végezni egy eddig feltáratlan, ismeretlen közösségben – minden antropológus álma!

Salvador vezette a gépet, és már fél órája repültünk, amikor furcsa, sípoló hangot hallottunk. Egy pillanat múlva azt vettem észre, hogy az ég tengerzölden hullámzik, és a tengeren hófehér felhők úsznak. Elveszthettem az eszméletemet, mert csak zűrzavarra emlékszem, homályos foltokra és arra a furcsa szagra, amely azóta is körülvesz. Itt…

Abba kellett hagynom egy időre az írást, mert megint bejött az a két nő, akik ittlétem óta mindig hozzák nekem az ételt. Főleg gyümölcsöket, egy széles, barna tálon. Mindig megvárják, amíg megeszem, utána pedig kiviszik a tálat. Eleinte kérdezgettem Salvador felől, a nevét ismételgetve. Nem tudnak róla semmit. Nem is hallottam tőlük beszédet, amióta itt vagyok. Mióta is vagyok itt? Nem is tudom… Az időérzékelésem teljesen összezavarodott, hetek, talán hónapok teltek el. Nem tartanak fogva, de nem is mehetek el innen. Sokáig nehezen lélegeztem, talán az egyik bordám tört el. Sok sebhely van a lábamon, az egyik elég mély volt a combomon, de azt valamilyen növénnyel bekenték, amely kéken világított. Igen, biztos vagyok benne, hogy világított, éjjel tisztán láttam a vaksötétben. Sokáig nem tudtam lábra állni, mégis nyugodt maradtam. Ezek az emberek nem akartak bántani, hiszen ételt adtak és ápoltak. Menekülésre nem gondolhattam, hiszen gyenge voltam, és a sebeim is lassan gyógyultak. Mikor már lábra tudtam állni, bicegve megindultam a kunyhó ajtaja felé, és már nyúltam a függönyhöz, de bejött a két nő, és nemet intett. Nem engedték meg, hogy kimenjek. Nem akartam erőszakos lenni, féltem, hogy az elrontaná a lehetőségét egy jövőbeli terepmunkának a szigeten.

Ablaka nincsen a kunyhónak, a hézagos tetőn keresztül azonban beszivárog a fény. Olyan, mintha egy besötétített szobában lennék. Egy emelvényen alszom, amely levelekkel van kitömve. Az első pár napon, héten a kunyhóban aludt egy nő is, talán hogy vigyázzon rám. Az egyik sarokban feküdt, a csupasz földön. Ez is egyik bizonyítéka annak, hogy nem rabként tekintenek rám. Felöltöztetnek a ruháikba, és engem is bekennek azzal a festékkel, amelyet ők is viselnek. Nem láttam még senkinek sem a bőrét, mert mindig viselik ezt az aranyszínt. Ékszert nem hordanak, rám viszont akasztgattak különböző láncokat, a csuklómra fonott, fából készült karkötőt. Kérdezgettem tőlük szamoaiul “samasama”, a sárga festékre mutatva, amellyel bekentek engem, de nem válaszoltak, mintha meg se hallották volna. Próbálkoztam egy-két maoi szóval is, amelyeket az előző terepmunkám során tanultam, de csak némaságuk volt a válasz erre is. Nagyon hiányzik, hogy halljak emberi beszédet. Néha azon kapom magam, hogy egy-két régi számot dúdolok, ilyenkor hirtelen elhallgatok, és figyelek, hátha beszűrődik kintről valami hang. Hiába. Ezek az emberek nem beszélnek. Némák. Nem nevetnek, nem sírnak, nem kiabálnak, még csak nem is hümmögnek. Néha olyan érzésem van, hogy odakint semmi sincs, és az óceán veszi körül a kunyhót. Az óceán morajlását hallom ugyanis, méghozzá nagyon közelről, mintha a fülemben szólna, mintha rajta lebegnék, mintha mellettem aludna éjjel. Mint amikor kislányként kagylókat gyűjtöttem a tengerparton, hogy mindig halhassam a tengert.

Bizonyos napokon bejön hozzám több nő is, és egyenként hozzám érnek. Főleg a lábamat vagy a karomat érintik meg, megsimogatnak. Néha percekig így maradnak, aztán kimennek, vissza a némaságba. Úgy érzem magam, mint egy kabala, amely jó szerencsét hoz. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán valamiféle közvetítőnek hisznek. Az égből zuhantam le, más vagyok, mint ők, talán még sosem láttak olyan embert, aki különbözik tőlük. Sok olyan kultúráról olvastam, ahol azzal áldoznak az isteneiknek, hogy bizonyos ételeket elfogyasztanak, főleg szakrális növényeket. Máshol ezeket elégetik, és a füst, amely a tűzből felszáll, elviszi az áldozatot az istenhez. Talán ezért etetnek velem csak gyümölcsöket és növényeket.

Még az is lehet, hogy félnek tőlem. Talán ezért visel mindenki maszkot. Fából készíthették, bár nem engedik meg, hogy hozzáérjek. Különböző színű festékből rajzoltak rá mintákat, a szemet azonban elkerülték, ott nincsen festék, nincsenek körülötte színek. Az áll részére festettek szemeket. Valószínűleg azért, hogy elkerüljék a szemkontaktust. Olvastam már olyan kultúrákról, ahol a babáknak, maszkoknak, szobroknak nem csinálnak arcot, főleg pedig szemeket nem, mert akkor megszállhatják a démonok. Talán itt is erről van szó.

Fogalmam sincs összességében, hogy hol is lehetek. Nem tudom, hogy azon a szigeten vagyok-e, ahová elindultunk. Vagy ez talán egy másik sziget? Miért nem engednek ki? Olvastam egy cikket egy lányról, akit ugyanígy bezártak, mert egyfajta helyi istenségnek tartották. Egész életében ott kellett élnie, és soha nem mehetett el.

Tegnap, miután megkaptam ezt a füzetet, végre át tudtam gondolni a helyzetemet. Kezdtem megérteni, hogy mit kell tennem. Amint felkeltem, bejött egy nő, hozta a szokásos barna tálban a gyümölcsöket és egy kis vizet hozzá. Húst soha nem adnak. Nem tudom, hogy tartanak-e egyáltalán állatokat, esznek-e húst, vadásznak-e. Szinte semmit sem tudok róluk. Elhatároztam azonban, hogy megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni ebből a helyzetből. Ennek a füzetnek a hátuljára elkezdtem feljegyzéseket készíteni: mit adnak, hány nap telik el, milyen időközönként jönnek hozzám, stb. Ezt a kunyhót fogom terepként használni. Ez a gondolat teljesen felvillanyozott. Neki is kezdek a munkának, hiszen ezért jöttem ide, és nem megyek el, amíg be nem fejezem. Még akkor is, ha ehhez a kunyhóban kell maradnom.

Napok teltek el az utolsó naplóbejegyzésem óta. A feljegyzések, amelyeket az utolsó lapokra kezdtem írni, lassan betöltik az egész füzetet. Közeledik a nap, amikor már nem lesz papírom, amire írjak, és nem lesz a tollamban tinta sem, a ceruzámból pedig kiírom a grafitot. Nem tudom, hogy akkor mit fogok csinálni. Az itt élőket úgy hívom, hogy Aranybőrűek. Azt a két nőt is elneveztem, akik hozzák nekem az ételt. Az egyiket Karának, a másikat Lajlának (így hívták Szamoán az adatközlőimet). Velük találkozom a legtöbbet. Így, hogy van nevük, közelebb érzem magamhoz őket.

Hetente hoznak nekem egy nagyobb, vödörféle tárolóedényben vizet, ilyenkor lefürödhetek, lejön rólam az aranyszínű festék, és elkezdek emlékezni a bőrömre, a szeplőimre, anyajegyeimre, sebeimre. Ilyenkor el is szomorodom kicsit, de miután újra bekennek a festékkel, minden eltűnik. Megpróbáltam elmutogatni, hogy szeretnék még több festéket, különböző színűeket. Rámutattam a maszkokra is, és végül sikerült elérnem, hogy egyik nap behoztak nekem kis tálakban különböző színű festékeket. Fogtam a kék színű festéket, felálltam a fürdős vödör tetejére, és a kezemmel, ujjvégeimmel elkezdtem felfesteni az eget a plafonra. Megértették, hogy mit akarok, és még több festéket hoztak. Fehér színű festékkel felhőket is rajzoltam rá, a falakra pedig zölddel bozótost, fák lombját, sötétbarnával törzset, pirossal virágokat a fák aljára, a zöld színű fű közé. Utána kitárt szárnyú madarat rajzoltam az égre, apróbb állatokat a bozótosba. Úgy láttam, Karának és Lajlának is tetszett a végeredmény, mert izgatottan toporogtak körülöttem (hangot persze nem adtak ki). A furcsa szag, amit azóta éreztem, hogy magamhoz tértem a zuhanás után, a festék szaga volt, amely most véglegesen beborított mindent.

Úgy látom, az is tetszik nekik, amikor írok. Fölém hajolnak, és nézik, bár ők csak krikszkrakszokat látnak, jeleket, amelyeket nem értenek, mégis ámulatba ejtik őket. Mutogatnak a festékekre és a kezükre. Azt akarják, hogy írjak rájuk. Rajzoljam rájuk ezeket, ahogy a kunyhó falára is festettem. Nem tudom, mit is írhatnék. Aztán eszembe jut valami, és elkezdek írni: “Karának a maszkon keresztül látom a szemét. Szürke. Szürke szeme van. Most engedték meg először, hogy hozzájuk érjek…”

A lapok elfogytak.