Járkált a szobában fel-alá, és az új ruhákat nézegette, amiket tescós zacskókban kapott. Elnyűtt, szekrényszagú, elszíneződött “új” ruhák voltak. Neki újak, másnak kidobásra ítélt holmik. Fogta és kiöntötte elém a szőnyegre. Egy nagy kupac szemét.

– Így könnyebb lesz átnézni őket. Tessék, rajta! Hátha kell valami! – mondta izgatottan, leült, és várta, hogy minden ruhát megnézzek. Hátha kell valami… Sosem kell semmi. Egyenként felszedegettem a padlóról a ruhákat, nézegettem, és magam mellé pakoltam mindet. A mama elvette és vizsgálgatni kezdte őket. Mindig ugyanazt csinálta. Kifordította, hogy láthassa a varrást, a címkét, hogy meglesse a ruha minden titkát. Mindegyikhez volt valami megjegyzése. Hogy ez jó lenne erre meg arra… Ezt meg ha kimosom, teljesen jó lenne alvósnak. Az meg márkás.

Sosem értette, mi bajom van mások kiselejtezett ruháival, miért nem túrok én is mélyen a kupacba, és miért nem látom azt a baromi sok lehetőséget benne. Meg hát, mi bajuk lehetne?

A mamában nem bíztam ilyenkor. Nála nem lehetett tudni, hogy honnan vannak a ruhák. Innen-onnan, felelte, amikor rákérdeztem. Ha tovább kérdezősködtem, bonyolult kapcsolati hálóját kezdte magyarázni, hogy ez a Marika néni szomszédjának a lányáé, aki kihízta, kinőtte, kifogyta és így tovább. Egyszer egy táskát próbált rám sózni, amiről kiderült, hogy a buszon találta. Kérek-e a ruhákból? Kösz, nem.

A mániája volt ez, hogy mindent összeszedett, mert úgy gondolta, még jó lesz valamire. Tele volt a szekrény, nem csak ruhákkal, táskákkal, de poros könyvekkel is, amelyeket legalább negyven éve nem olvasott senki. A papa egyszer azt mondta neki, vigyék és égessék el őket, a mama pedig egy hétig nem szólt hozzá. Olyan könyveket is tárolt, amelyek az egyik felső szomszéd csőtörésekor teljesen eláztak, a betűk egymásra folytak és olvashatatlanná mosódtak.

Végül elhoztam egy pulóvert a kupacból, futni talán jó lesz. Néha elpakolok ezt-azt, és a gyűjteményembe teszem. Hogy én is szemetet gyűjtök-e? Nos, talán. Talán olyan dolgokat, amelyeket más kidobott volna, és ilyen értelemben szemetet tárolok én is. Papírt, ruhát, könyvet. Régi fényképeket, dédszülőkről és távolabbnál távolabbi rokonokról, akiket sosem láttam. A mama néha, vasárnapi ebéd után, előveszi a fényképes dobozt, kinyitja, és egyenként adogatja a fekete-fehér képeket, közben pedig mesél. Nem emlékszik arra, hogy mit főzött tegnap, vagy hol járt a héten, nehezen idézi fel, ha egy nap már beszéltünk, és ilyenkor újra felhív, és megkérdi, hogy vagy drágám, de mindegyik emberre emlékszik a képekről. Tudja, pontosan mikor és hol készült, kik vannak rajta, név és rokonsági fok szerint. Engem pedig érdekel. Érdekel a történetük, kifélék mifélék voltak, mit csináltak, hogyan éltek és hogyan haltak meg. Keresem a hasonlóságot, mintha százféle emberből lennék összerakva, rejtélyes, fekete-fehér, fénykép szagú idegenekből.

Ilyenkor van, hogy órákig adogatja a képeket, nem fárad el, és beleéli magát a mesélésbe. – Látod, itt vagyok én, ez a fehér ruhás, szőke kislány, az pedig a nagyanyám, tudod, aki olyan gonosz volt, sosem kaptam tőle semmit, amikor átmentünk hozzá, gyorsan bedugta a sütőbe a süteményt, hogy ne kelljen adnia belőle. – Igen, látom, közben pedig a táskámba süllyesztem az egyik fényképet. Ezt csinálom ugyanis: lopom a múltat. Minden alkalommal, amikor képeket nézünk, eltűnik pár fénykép. Hazahozom őket, és elteszem őket az én dobozomba. Mint például ezt a fotót az ördögi nagymamáról, aki soha nem volt kedves, nem adott cukrot a gyerekeknek (szemben a másik, a cukros nagymamával, akinél mindig volt édesség arra az esetre, ha az unokák jönnének), ha látogatóba mentek hozzá, nem kínálta meg őket semmivel. Egyszer, mesélte a mama, már házas asszonyként, vettem magamnak egy új, ünneplős szandált. Nagyon vigyáztam rá, alig hordtam. Egyik délelőtt aztán, látom, hogy a nagyanyám abban ment ki a hátsó kertbe, kapálni. Teljesen tönkrement. Tudod, ott lakott a szomszédban. Szörnyű nő volt. Mielőtt meghalt volna, kivitte a dolgait a hátsó kertbe, tüzet rakott és mindent elégetett, nehogy örököljünk valamit. Ha merte volna, az egész házát felgyújtja. Nézd! Itt vagyunk a testvéreimmel, itt ülünk mind a hatan. Az a kendős asszony pedig az édesanyám. Öt lány, egy fiú. Olyan szegények voltunk, hogy a Sanyi lányruhákban járt, amiket mi, lányok kinőttünk, és öten hordtunk egy cipőt, mindig váltottuk egymást az iskolában. Egyik nap a bátyámat megverte a tanár, a Méri, amiért elkésett. Figyelsz? Akkor az én édesanyám bement, a Méri pedig épp órát tartott. Az én gyerekemet megveri? Elkésett! De csak azért, mert az én gyerekeim öten hordanak egy cipőt, felváltva! – mondta az édesanyám, és elkezdte verni a Mérit, ott, a teremben, most képzeld el! Mentek az igazgatóhoz, megbeszélni, ami történt. Másnap a Méri küldetett nekünk pár cipőt.

A mama nappalijában öt óra mutatta az időt. Mindegyik másik időt, és soha nem tudtam, hogy melyik mutatja a valósat, ezért mind az öt óra ideje igazinak tűnt. Azért ideje már menni. Köszi a pulcsit mama, mondom, elbúcsúzok és hazajövök, lepakolom a cuccokat, amiket a mama csomagolt be, főtt kaját, süteményt, paprikát, paradicsomot, felvágottat, aztán bemegyek a hálószobámba, kinyitom a szekrényt. Befújom magam anya parfümjével, előveszem és kinyitom a fehér dobozt, kiszedem belőle a szőke parókát és felveszem. Kleopátra-frizura, begyűröm alá a hajamat. Megfésülöm, megnézem magam a tükörben. Egyértelműen parókának néz ki. Emlékszem, mikor azt mondtam anyának, hogy olyan, mintha igazi lenne.

Kényelmetlen, szúr. Főleg a homlokomnál, folyton viszket. Anyának elöl megritkult tőle a haja, annyira kidörzsölte. A végén már nem is szerette hordani, és a bátyámmal vettünk neki egy fekete, halálfejes kendőt, a kábé egy centis haját pedig befestette lilás-szőkére. Egyébként mindig hosszú, szőke haja volt, de aztán elkezdett hullani a gyógyszerektől. Mindenhol belebotlottunk a lakásban, rátekeredett a lábujjainkra, a zokninkra tapadt. Akkor átjött az unokabátyám, hozta a nullásgépet, és lenyírta kopaszra. Anyu szőke, hosszú haja a fekete szemeteszacskóba került.

Leveszem a parókát, és visszateszem a dobozába. A szekrényben van egy ékszeresdoboz is, nyakláncok, karkötők, jegygyűrűk vannak benne. Az egyik nyakláncot még a nagypapám hordta, aztán meghalt, és apu kezdte hordani, aztán anyu, most pedig itt van a dobozban. Egy angyalka képe van rajta a medálon, a hátulján pedig felirat: Isten megvéd téged. Az angyal nem való egy koporsóba. Itt már semmit nem véd meg, mondta anya, és feltette a nyakára. A jegygyűrűik is itt vannak eltéve, két egyszerű, arany karika. A bátyám egyik nap elővette, és azt mondta, be fogja majd olvasztatni, és csináltat belőle két másik gyűrűt, neki és a barátnőjének. Bólogattam, igen, nagyon jó ötlet, mondtam, aztán, amint kiment a szobából, kivettem a gyűrűket a dobozból, és eldugtam őket. Néha felveszem anya régi ékszereit, az egyik arany karkötőjét sokáig hordtam, jól áll, mondta egyik barátnőm. Meg azt is mondta, hogy elköltözik otthonról, mert nem jön ki az anyjával. Nem csoda, ugyanolyanok vagyunk, mondta nevetve. Én csak kis dolgokat tudok az enyémről. Hogy van egy képem, amit tizenegy évesen rajzoltam róla, hogy még kopaszon is szép volt, hogy mindig fáradt volt, hogy egy videofelvételen azt ismétli, kapcsold ki, én meg arra gondolok, hogy nehogy kikapcsold, mert még hallgatni szeretném a hangodat.

Még levelek is vannak itt egy régi süteményes dobozban, a szüleim levelezése, amikor apu katona volt. A bátyám egyszer megkérdezte anyát, hogy van-e nekik is ilyen levelezésük, mert a barátnője szüleinek van, és elolvashatták őket. Anya azt mondta, nekik nincs. A szekrényéből került elő, most nálam van. Eleinte nem olvastam el őket, hiszen anya azt sem akarta, hogy tudjunk a levelek létezéséről. Aztán egy idő után mégis beleolvastam néhányba, hogy lássam, milyen volt az írásuk, hogyan beszéltek, hogyan szerették egymást, miket rajzoltak a lapok szélére. Ha már máshogy nem, akkor legalább.

Apu cigarettatárcája is itt van. Kettő is volt neki, az egyik a bátyámnál van. Emlékszem, barna Sophiet szívott, és egyszer kivettem egy cigit a tárcából, és bevittem a szobába, elbújtam a szekrény mögé. Nem akartam meggyújtani, úgy túl büdös volt, csak bevettem a számba, és úgy csináltam, mintha. Aztán anya bejött, tudta, hogy nálam van. Honnan tudhatta? Nem értem, az anyák egyszerűen mindent tudnak, csak rám néz, és tudja, hogy. Persze anyu is dohányzott, és reggelente együtt szívták a cigit a konyhában egy kávé mellett. Egyszer anya megengedte, hogy megkóstoljam a kávéját. Nagyon keserű volt, és akkor megfogadtam, hogy soha többé nem iszom kávét. Persze nem tartottam be.

Az ágy aljában is gyűjteményem darabjai hevernek, zacskókban. Pár ruha, pólók, egy zöld csíkos pulóver, amelyben apu jött értünk a suliba. Anya lila hálóinge. Tizenhárom évesen megörököltem anyu néhány régi melltartóját, hordtam is őket egy darabig. Azok is itt vannak most már. A dolgok csak egyre gyűlnek, én meg mindenhova a múltat tömködöm. Félek, lassan kiborul a szekrényből a sok fénykép, a ruhák. Mégis gyűjtöm tovább a holmikat, lopkodom a fényképeket, felveszem a parókát, kutatok a pincében, és plüssállatokat hozok fel a szobámba, magamra fújom anya parfümjét.

Csörög a telefon, a mama az. – Halló? – Haló, csak azt akartam mondani, hogy tedd be a kaját a hűtőbe! És mosd ki a pulóvert is, bár tiszta. – Rendben, mama.

Egy hét múlva ismét a mamánál ebédelek. A papa a másik szobában nézi a meccset, mi meg beszélgetünk, használom-e a pulcsit, kérdezi. Futni szoktam benne, felelem, mutatok valamit, mondja, bemegy a másik szobába, hallom, hogy nyikorog a szekrény ajtaja, aztán kihoz egy nagyon egyszerű, fehér ruhát. – Az édesanyámé volt. Látod, milyen szép? Ezt viselte ünnepnapokon. Eltettem. – mondja, aztán visszateszi a szekrénybe. Régóta titkolom, de tényleg ugyanolyanok vagyunk. Gyűjtögetők.