Dohos szag áramlott ki belőle. – Nem csoda, három éve senki nem nyitotta ki. – mondta keresztanyám, én pedig belehajoltam a szekrénybe, és megszagoltam a benne lógó ruhákat. Szerettem a dohos szagot, a pincébe is azért szerettem lejárni, hogy megszagolhassam a koszos, fehér falakat. A szekrényben azonban nagyanyám parfümjének illatát is érezni lehetett, furcsa, még ennyi év után is itt volt ez az illat, pedig ő már rég nem volt. Eszembe jutott apám fém cigarettatárcája, amelyet régóta őrzök a fiókban, néha kinyitom és megszagolom, enyhén dohány illata van, mint neki volt.

Szólj nyugodtan, ha valamit el akarsz tenni… Tudod, emlékbe. – mondja keresztanyám, kezében épp egy fekete csipkés ruhát tart, aztán belegyömöszöli egy fekete szemeteszsákba a többi közé. Emlékbe… Emlékszem, hogy minden nyáron a mamánál töltöttünk egy vagy két hetet. Tele volt a kisszoba szekrénye apró kerámiákkal, porcelán figurákkal, ruhákkal, papírokkal, én pedig mindig kirámoltam a szekrényeket, felvettem a ruhákat, beleolvastam a füzetekbe, amelyekben a gyerekek házijai voltak benne. Néztem, hogyan tanult meg apa írni, ott volt a gyakorló füzet, 1. A osztály. Ahogy idősebb lettem, már engedélyt kértem a mamától, ha be akartam nézni egy-egy fiókba. Úgy éreztem, a szekrényben titkok vannak, és nem az enyémek, ezért engedélyt kell kérnem, hogy belenézhessek. Miután megkaptam, ugyanúgy pakolásztam benne, mint korábban.

Meglepődtem, mert a mama a legtöbb ruháját nem is hordta, volt, amelyiket régen kidobhatta volna, mert már nem ment rá. Nem dobott ki semmit, ha kapott ismerősöktől ruhát, és nem kellett senkinek, eltette, ha keresztanyám ki akart dobni valamit, inkább magához vette, és elpakolta. Sokat cseszegették is miatta, őt azonban nem zavarta, csak belemosolygott a teájába és tovább kortyolgatta, közben pedig figyelte, ahogy valamelyikünk keveri a kártyát, nehogy csaljunk.

Ugyanilyen szenvedélyesen gyűjtötte a fényképeket is, több fióknyi képet őrizgetett a ruhák mellett, mintha megérezte volna. Sokszor vettük elő őket, történeteket mesélt, bár a legtöbb embert nem ismertük a képeken. Ismeretlen, fekete-fehér Annák, Vilmosok és Lászlók egymást átölelve, nevetve, táncolva, egy móló szélén ücsörögve. Nagyanyánk elbújt egy fiatal nő mögé, akit még sosem láttunk azelőtt. A mi nagymamánknak ráncos volt a szeme és szája körül, mindig piros volt az arca, mintha kimelegedett volna. Mindig apró, fehér virágos piros tunikában főzte a tűzhely mellett a húslevest. A fiatal nő azonban hatalmas kék szemekkel és fekete hajjal, vékonyan is ő volt – nagyanyánk állítása szerint, de mi gyerekként mindig kételkedve néztünk rá, ha ezt mondta.

Várj, ezt a ruhát ne. – mondom keresztanyámnak, aki épp egy világoskék ruhát akaszt le a fogasról. Ezt viseli az egyik képen – mondom neki, és elveszem tőle a ruhát. Ez a ruha túl szép és ismerős ahhoz, hogy elnyelje a fekete szemeteszsák. Az ágyra dobom, amelyen három éve nem aludt senki, de a takaró még mindig ugyanúgy hever rajta, mint amikor legutóbb meglátogattuk őt. Senki nem nyúlt a lakáshoz eddig, kikapcsoltattunk mindent, és lakattal bezártuk az ajtót. Most azonban beköltözöm, ezért muszáj foglalkozni a hátramaradt dolgokkal.

Ezt az egyet megtartom – mondom keresztanyámnak, ő pedig bólint egyet. Minél előbb túl akar lenni ezen az egészen. Már így is egy órája pakoljuk a szekrényből és a fiókokból a ruhákat, de csak nem akarnak elfogyni. Talán nem lesz elég zsák? – mormogja, és tovább gyömöszöli a ruhákat a zsákba. Nem is figyel oda, hogy miket pakol el, nem akar emlékezni, pedig ő láthatta, amint ezeket a ruhákat viselte. Ötven év ruhái vannak itt fellógatva és begyűrve, és ahhoz képest egyáltalán nem is sok. Oldalra pillantok, és kibámulok az ablakon. Amióta csak az eszemet tudom, ugyanez a kép lóg a falakon, egy lila ruhás nő, egy tájkép, és itt van az ablakkeretbe foglalt kép is a szomszédos házról, amelynek ablaka lehetetlenül közel van a miénkhez. Odamegyek és kihajolok rajta, lenézek a négyemeletnyire levő vékony sikátorszerűségre, és a körülbelül tíz évvel ezelőtt leejtett fehér párnát keresem, amelyet véletlenül dobtunk ki az ablakon a testvéremmel. Tudtuk, hogy nem hozhatjuk fel, oda nem lehet lemenni, senki nem tud bemenni oda – mondogatta mindig nagyanyám. A párna azonban eltűnt, hát mégiscsak be lehet jutni valahogy.

Pakolunk tovább. A sok nadrág, pulóver és póló alatt egy nagy mappát találunk. Automatikusan hátrafordulok a mamát keresve, hogy megkérdezzem, kinyithatom-e, de senki nincs, aki megtiltaná: ezt ne, ez személyes. Kinyitjuk hát, különböző rajzok vannak benne. Egész jó rajzok, mindketten meglepődünk. Nagymama rajzolta őket, 2006-ban. Ekkor már beteg volt – mondja keresztanyám, miközben lapozgat a képek között. Mi vagyunk rajtuk, keresztanyám, apám és a nagypapa, no meg mi hárman unokák. Anyám is itt van, a szomszédbeli barátnője, és még pár ember, nem mindet ismerem, bár van, amelyik képről ismerős. Az egyik képen unokatestvéremet egy padon ülve rajzolta le, mellé pedig fiatalkori barátait rajzolta, egy másikon pedig apámat kisbabaként ábrázolja, mellette pedig nagyapámat hetven évesen. Pedig nem ismert fel, ha meglátogattam – mondja keresztanyám, és kimegy a szobából. Három óra múlva teljesen üres a szekrény, de még mindig lehet érezni az enyhe doh szagát és a parfüm illatát.