Baloghék egy egyszerű, lepukkant kertesházban laktak, távol a fővárostól. A környéknek nem volt túl jó hírneve.

Már esteledett, a meleg nyári levegőt szórványos eső hűsítette. A ház tetejéről leívelő ereszből kifolyt a víz. A békák és a kukacok a kertben elszaporodtak az utóbbi egy órában, amiket a kutya előszeretettel vadászott és hajkurászott. Néha megfogott egy-egy ugráló békát, de borzasztó ízük miatt rögtön visszaköpte őket a földre.

Az utcáról nézve a lakás egyik kisszobájában halványan égett egy kislámpa, két szobával odébb pedig tévé kék fénye vibrált.

Kitti a szobájában ült a földön, ölében a történelemfüzettel, amibe órákon szokott jegyzetelni. Erősen koncentrálva készült a holnapi órára. Édesanyja a másik szobában nézte a televíziót, miközben a késői vacsorát készítette. A házban nem is volt hallható más nesz, csak a televízió reklámszignáljai, azok is elfojtottan.

Az eső most kissé rákezdett, és a szél miatt az ablakokra pattantak a cseppek, bár nem túl erősen és nem is zavaróan.

Aztán egy éles ajtócsapódás zavarta meg a csöndet.

A lány fölriadt a füzetbe való merengésből, és összeszorult a gyomra. Szíve másodpercről másodpercre fokozatosan kezdett hevesebben verni, torkában kisebb gombóc nőtt. Füzetét sietve az iskolatáskájába rakta, a kis éjjelilámpáját lekapcsolta és az ajtót is becsukta pont olyan óvatossággal, hogy ne lehessen hallani, ahogy nyikorog. A kilincset lassan engedte föl. Gyorsan bemászott az ágyába, a takaróját nyakig magára húzta. Próbált meg se moccanni. A hátán fekve leste a plafont és hallgatózott.

Az előszobát és a nappalit elválasztó ajtón egy jókora ember botlott át. Szőrös arca és őszes rövid haja mögött semmitmondó, kótyagos tekintet lapult.

A tévét néző asszonyhoz ment, és beletúrt a hajába. – Na mi van, cicám, mi jót csinálsz? – Hangja néhol megbicsaklott.

-Kész van a kajád, ha éhes vagy még ehetsz.

-Majd éhen döglök!

A lány még mindig mozdulatlanul feküdt, a plafont bámulva. Szíve hevesen kalapált. Nem akart megmozdulni az ágyában, nehogy egy közeli hang a füle mellett megzavarja a távoli zajokat. Csak feküdt a sötét plafont nézve, aztán reszketni kezdett. Nem volt hideg a szobában.

A nő lerakta a tányért. Csirkecomb, krumplipürével.

A férfi ránézett a nő kezére, ahogy lerakta a tányért az asztalra. A nő leült mellé, és ismét tévézni kezdett.

A férfi egy ideig még vizsgálta a tányér tartalmát, majd behunyta a szemét, és egy mozdulattal fölborította az asztalt. A krumplipüré rátapadt az asszony combjára, a csirkecombok a földre gurultak.

– Hogy a francba magyarázzam el neked, te ostoba állat, hogy a csirkecombot csak sültkrumplival szeretem? Te tényleg ilyen hülye vagy?! –ordított a férfi, miközben fölpattant a székéből. Szemei vörösek és részegek voltak, tekintete a világ összes haragját hordozta. – Miért nem tudsz te sosem megjegyezni semmit, te idióta némber? Hát ezért melózok állandóan, hogy te így várjál engem? – Szavai néhol összemosódtak.

A lány mindent kristálytisztán hallott, gyomra kalácsba fonódott.

Minden pofont és ökölcsapást a gyomrában érzett, ami a másik szobából szűrődött be. A takarót a fejére húzta. A háta is fájni kezdett, mélyen és az egész gerincére átsugárzóan. Korábban is voltak már ilyen fájdalmai, de nem szólt senkinek. Az előszobai ajtó úgy vágódott be a férfi után, hogy kiesett az üvege és a felső zsanérból is kicsúszott az egész szerkezet.

A gyomorgörcsöt felváltotta egy hirtelen jött fejfájás, és a kínzó hátfájás sem múlt el.

Másnap az iskolában ismét jól teljesített, bár nem sok kedve volt barátkozni és a labdajátékokban sem szívesen vett részt. A tanárok már régen észrevették rajta ezt a néhai kedvetlenséget: Kittike depressziós, terjedt körükben a pletyka.

Egy harcias huszonéves nem kapott annyi verést, mint ő tizenegy év alatt.

És nem csinált mást, csak tanult, tanult és tanult, méghozzá kitűnően. Az osztály legjobbja lett. Az ütésnyomokat és a foltokat a néha fellelhető mozgékonyságának és elevenségének tudták be.

Az ütéseknek nem volt okuk; valamikor csak úgy jöttek.

A lány háta egyre jobban fájt, néha hirtelen be is lázasodott esténként. Az ágyában izzadtságban reszketve vergődött, lázálmok gyötörték.

Egy szokványos augusztusi kedden teljes béke honolt Baloghéknál. Már beesteledett, fél tíz fele lehetett már. A házban csak a televízió zaja adott némi hangforrást a kívülről jövő tücskök zenélése mellett.

Anyja már elküldte aludni Kittit, ő mégsem tudta abbahagyni a rajzolást. Egy gyönyörű szép lepkét rajzolt egy egyszerű A4-es papírra, színes ceruzák segítségével. A lepke egyszerű szárnyainak alakját a rikítóan kék alap és a sárga csíkozása dobta fel. Annyit csicsázott és szépítgetett a szárnyain, hogy a ceruza hegye lassan kezdett végleg a fa mögé kopni.

Olyannyira belemerült az alkotásba, hogy meg sem hallotta az előszoba ajtajának csukódását. A kívülről jövő hangokat most tényleg kívülről jövő hangoknak érzékelte, csak a saját belső hangjaira koncentrált.

-Te meg mi a rossebért nem alszol, te hülyegyerek? –kérdezte a hirtelen a szobába robbanó férfi. –Hát holnap iskola van, te meg itt rajzolgatsz még tíz órakor? Mi a francot rajzolsz te meg?!

Felkapta a rajzot a földről.

Vörös szemeivel mélyen belenézett a képbe.

– Ez szar – két barbár mozdulattal széttépte az egészet, a cafatokat összegyűrte, majd ledobta őket a fölre, egyenesen Kitti orra elé.

Kitti az arcába temette kezeit és úgy kezdett el zokogni. A háta pedig egyszerre kezdett el égni és lüktetni.

A férfi fölrángatta őt a földről, adott neki két pofont és ledobta őt az ágyra.

-Aludjál, te büdös kölyök végre! – azzal a lendülettel kiment az ajtón és azt jó erősen bevágta maga után.

A lány sírva kapcsolta le az éjjeli lámpáját, visszamászott az ágyba és betakaródzott. Szája fölrepedt, a vér halványan szivárgott belőle és a bal szeme alatti rész is kezdett zöldülni.

Csak zokogott. A háta egyre jobban és jobban égett, egy mélyről jövő bizsergés áthatott mindent. Az ajtó alatti résen átszűrődött valami tompa pityergés.

Egy óra múlva sem tudott igazán megnyugodni, még mindig fájt az egész lapockája. Furcsán, lüktetésszerűen.

Aztán valamivel később álomba sírta magát.

Már hajnalodott, a napfény halványan derengett. Kitti álmából riadt föl, de úgy, hogy teste teljesen átizzadt és a levegőt is kapkodva vette. Egész testében égett a láztól, háta az eddigiekhez képest még jobban fájt. Sosem érezte magát még ennyire rosszul.

Egy ideig ült az ágyon és végigtörölte arcát a takarójával.

A levegőt még mindig nehezen vette és erős légszomj lett rajta úrrá. Az ablakát már évek óta nem lehetett kinyitni.

Egyre nehezebb volt levegőt venni, és háta is őrjítő fájdalommal égett és lüktetett. Pizsamájában fojtva próbált köhinteni párat, de semmivel sem lett jobb.

Levegőre volt szüksége.

Nem is nagyon gondolkodott, egyszerűen elindult az előszoba felé. Ajtaját nagy óvatossággal nyitotta ki és lassú léptekkel ment a nappalin át. Hallotta a férfi hortyogását. Nem figyelt rá.

A kijárati ajtót is kellő figyelemmel csukta be és amikor megfordult, észrevette a kutyát.

Megsimogatta a fejét és nagyot szippantott a levegőbe.

A nap éppen felkelőben volt.

-Hátrébb, a kertben sokkal frissebb a levegő- gondolta a lány, és elindult a kert felé. A kertajtót becsukta maga mögött, a kutya így nem tarthatott vele.

A lány összekulcsolta a kezeit és mezítláb megállt a kert egyik szélén. A napfelkeltébe bámult és próbálta légzését lecsillapítani, pusztán a gondolattal. A lapockái és gerince még mindig kellemetlenül lüktettek.

Belenézett a felszivárgó fénybe, majd lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett.

Egy percig ha állt ilyen nyugalomban, ekkor azonban megérezte:

Valami megmozdult a hátában. Pontosan a hátában. A bőre alatt. A lüktetés egyre erősödött.

Felhúzta hátul a pizsamáját, és megborzongott a látványtól: csupa lila és véraláfutás volt az egész hát és mögötte, mintha lett volna valami szürke. Pár másodpercig csak némán és ijedten nézte, majd annyira görcsölni kezdett a gerincoszlopa, hogy legörnyedt a földre. A fájdalomtól sírva fakadt és beletérdelt a földbe.

Szépen, lassan el kezdtek kinyílni a szárnyai. Először csak valami fonnyadt fekete volt a hátán, majd egyre jobban nyíltak, mint a fekete rózsa. Nem mert hátranézni.

Gyönyörű szép, fekete szárnyai voltak. Nem is inkább angyalhoz, hanem egy tündérhez hasonlított. Fakó, fehérkés bőrét belepte a napfény. Hátranézett a szárnyaira és egy kicsit megijedt, bár elsőre is elképesztően szépeknek gondolta őket.

Előre nézett, bele a napba és megpróbálta mozgatni a szárnyakat. Magát is meglepte, milyen könnyű őket irányítás alá bírni. A földes lábai lassan felemelkedtek a kertből. A kutya veszettül ugatott, nekiugrott a kerítésnek.

A lány először szépen, komótosan, majd egyre gyorsabban szelve a levegőt, repülni kezdett. Már nem fájt a háta, a levegőt is tisztának érezte és a láza is elmúlt. Nem gondolkodott, merrefelé repüljön, egyenesen a nap felé vette az irányt. Úgy, ahogy van, pizsamában.

Megkönnyebbült. Azóta nem látta senki.