Jártak már a Virágszalajtó utcában? Lefogadom, hogy még sosem.

Kevés különösebb helyet ismerek, de azt hiszem, amelyiket ez a tábla üdvözli, majd zárja le rövid gyaloglás után, a legkomorabb hely.

Furcsa titkokat őriz e pár száz méter, amiket gyalogszerrel lehet megtenni, még a kerékpárt is csak tolva lehet kísérni az átutazónak. Bár jómagam még sosem láttam ilyet.

A Nagyváros keleti határánál fekszik, rögtön a folyó deltáját átívelő algás, rozsdákkal megkoptatott átkelő híd után, pár saroknyira. Sokak bosszúságára a közeli hegy hágóján keresztül már nem lehet erre járni, a kor ugyanis jócskán eltakarította az útjából.

Az omladozó házsorok közt elvétve látni bármiféle életet nappal, de éjjel beköszöntjekor reggelig tart a nyüzsgés itt. Megéltek a rozoga kőfalak több háborút is, főleg a középen ágaskodó, robosztus nagytemplom, ami annak idején központja lehetett a környező sorscsapásoknak.

Úgy hírlik, hogy a Virágszalajtó utcában egyszer nem volt idő. Senki sem vette észre, egyszerűen csak megállt és évtizedeken át, egyetlen másodperc sem telt el ott. Egy taknyos kisiskolás szólt mindenkinek, hogy valami nincs itt rendjén.

Az érdekes mítoszokat is gyarapítja, hogy nem egy ember itt rekedt, akár több évszázadra is. Betoppant a kisutcába, elfelejtett élni, és elmenni innen sem jutott már eszébe. Itt ragadtak.

Az utca végében egy zöldalmafa hullajtja a termését, akár tavasszal, akár télen. Sehol másutt nem él növény a Virágszalajtón, csak ez a fa. Abban egyébként nem vagyok biztos, lehet-e enni belőle, de egy tucatnyi korallzöld alma mindig himbálódzik a lombok alatt.

Senki sem tudja, hogy miért, de a főtanácsos felesége mindig kukkol az ablakából, a vászonfüggönyt néha meglibbentve, még a hajnali órákban is titokzatosan leselkedik az asszony.

Minden évben, úgy május közepe felé egy maréknyi fedéltelen zarándokol el a padkákon meg-megpihenve, tisztelegve az alapítóknak, akik felmenőik voltak és kiépítették e zord közösséget. A hajléktalanok nem maradnak sok ideig, inkább csak meghitten időzik el emlékekkel tűzdelt kirándulásukat. Aztán évről-évre minden nyom nélkül, elbaktatnak innen.

E külön kis világba egyszer magam is betekintést nyerhettem.

Mintha csak tegnap lett volna, mégis olyan réginek érzem a késő esti órákat, amikor fáradtan érkeztem az almafa tövéhez. Nagy útról érkeztem, megpihenni volt már csak erőm.

Egy szerény, öreg koldus egy kis alamizsna végett körülvezetett és néha elbóbiskoló gondolataimat képzeletbeli meséivel altatta tovább. Bár jobban figyeltem volna akkor.

A csatornák bűze gőzöket eregetett és a szemem sarkából egy kóbor őzsutát is láttam átfutni, egyenesen a rozoga híd felé. Csak káprázat.

A Nagyváros csöndje ide nem ért el akkor sem, mintha burok óvná meg ezt a nyüzsgést. Le mertem fogadni, egy árva pisszenést nem hall senki, aki kívülről fülel.

A csillagrendszerekkel díszített égbolton úgy bújt meg a néhol pilledező felhők mögött a hold, mintha ő nem lenne kíváncsi az egészre.

A kofák éppen az azesti portékájukat készítették elő, a csapszékekből pedig áradt kifelé a jó modor.

A falnak nekitámasztva hátam, leültem a földre és lehunytam szemeimet.

Egy hatalmas dörrenést hallottam, mire fölriadva a főtanácsos feleségének rémült, ráncos tekintetét vettem észre magamon, az ablakból kémlelve, sietve, elhúzva arca elől a vászonfüggönyt.

Mintha most is engem nézne.

Jártak már a Virágszalajtó utcában? Egyszer mindenképpen érdemes lenne eljönni ide.

Immár százharmincnégy éve vagyok itt, de ez a hely sosem veszít különlegességén és komorságán.

A zöldalmafa alatt gondolkodva várom a kíváncsiakat és vándorokat. Lehet, hogy egyszer én is hazamegyek innen?

 

Vézna fölriad felületes álmából. Sosem volt egy jó alvó.

Az ablak tárva-nyitva, és onnan hallatszik be a riasztó hang: a kert távoli részéből furcsa ág-recsegés és levél-suhogás. Van ott valaki. A tücskök és a többi rovar a párzást kísérő concertóra készülődnek. Megszokott háttérzaj.

Vézna fölkel az ágyból, a lábait a papucsába helyezi, és kimegy a konyhába. Az ablakon kinézve három fiatal kölyköt pillant meg a veteményes mögötti fa környékén. Az egyik kedvenc fája az, a tizenöt éves meggyfa. Édesapa ültette még szebb időkben, szokta mondani Vézna.

Egy ideig nézi a ténykedő fiatalokat, majd idegesen kihúz a szekrényből egy hatalmas kenyérvágó kést. A hátsó kijáraton akar kimenni az udvarra, amihez egy hosszú folyosó vezet. A folyosón van egy ablak, tele szétlapított legyekkel és pókhálókkal, azon keresztül még egyszer dühösen kinéz rájuk.

A veteményes felé tájolt ajtón lép ki, és fölkapja a vörös kis vödröt, ami a fal mellett állt. A kést még azelőtt zsebre vágta, hogy kiért volna a szabad ég alá.

Lassan lépked a fiatalok felé, hogy ne hallatszódjon, ahogy fű a papucsa alatt suhog. A tolvajok semmit sem vesznek észre, továbbra is halkan káromkodnak, és a gallyakat a földre dobálják. Egyikük fel is mászott már a fára, és onnan dobálja le a termést a társainak, a pólójába bepólyázva gyűjti a zsákmányát. A többiek, hozzá hasonlóan, a felsőjükbe temetve próbálnak minél több gyümölcsöt begyűjteni. Rengeteg frissen érett meggy van már a fa körül széttaposva, és az ágakat sem kimélik. A még élő és zsenge hajtásokkal egyáltalán nem foglalkoznak.

A Vézna becenevet még gyerekkorában kapta, olyan nyeszlett kissrác volt. Annyira rátapadt ez a titulus, hogy a tulajdon édesanyja is így hívja. Azóta jócskán megnőtt és fölszedett egy-két kilót, inkább izomra. A haja hosszú, állandóan copfban hordja, és a tekintete akaratlanul komor. Ahogy a tolvajok felé lépdel, megcsillanak fekete börtöntetkói a karján és a mellkasán. A szeme alatti részre is rá van varrva két könnycsepp, ami jelzi: ölt már embert.

Recsegnek a gallyak és megy a hétszentségelés, persze suttogva. Elsőre is lerí, elég kisstílű és kezdő bűnözők a fiúk. Az egyik kopaszra nyírt betolakodó éppen lehajít a földre egy még termésben hiányos levélcsomót, amikor Vézna odaér hozzájuk. Még mindig nem veszi észre egyik sem, hogy megérkezett a ház ura.

-Gyerekek! –szól Vézna a semmiből, hirtelen.

Mindannyian ledermednek. A fán csüngő gyerek egy-két ügyetlen és ijedt mozdulattal lehuppan a földre. Az egyik egy kisebb pillangókést ránt elő a zsebéből, és azonnal ráfogja Véznára. Remeg a keze a félelemtől.

Vézna ránéz a késre, majd, mintha tudomást sem vett volna róla, fölpillant a fára. Ahogy nézi a megostromolt fát, csóválni kezdi a fejét. Tőle úgy három méterre állnak a tolvajok, és némán figyelik őt.

Vézna előkapja a kenyérvágó kését. Úgy kétszer nagyobb, mint a felé meredő pillangókés.

Egy egyszerű mozdulattal odanyúl a félig letört ághoz és tőből levágja azt.

-Miért kell a legfrissebb hajtásokat tönkretenni? –kérdi értetlenkedve, majd levág egy másik, most már haldokló ágat.

A kölykök még mindig némán állnak.

-Szedjétek innen alulról inkább, a vödör a tietek lehet –mondja közönyösen, és belenyomja az egyik gyerek kezébe a piros vödröt. A kést zsebre rakja és elindul vissza, lefeküdni.

A három fiatal még mindig némán áll és nézi, ahogy Vézna becsukja maga mögött az ajtót. Egyiknek még a szája is tátva marad. Az első sokkból kiszédülve eszeveszett futásba kezdenek, egyenesen a kerítés felé, ahonnan bemásztak.

Úgy tűnik, egyik sem élt a felkínált lehetőséggel.

Vézna visszafekszik a még meleg takarója alá. Végre csönd van.

 

Ajax már órák óta baktat a réten. Víz sehol, a nap meg tűz. Jó lenne egy kisebb kutat, vagy valamilyen forrást találni. Már fél napja nem ivott. Pár nyalásni vízzel is beérné, az is több a semminél.

Kiér egy kitaposott ösvényhez, a vonatsínek mellett és a fákkal övezett résznél lefekszik az árnyékba. Egy ideig liheg a sok sétától, meg a kiszáradtságtól, majd lehajtja a fejét és elalszik.

A felhők pont olyan lagymatagul haladnak az égen, mint a szélcsendes óceánon a telepakolt teherhajó. A napot egyik sem meri eltakarni, talán félnek tőle, mint egy nagy, rettenthetetlen, erős ellenségtől. Ebbe a vitába még a szél sem mer beleszólni, pedig így elviselhetőbb lenne az egész.

Pár perc után fölkapja a fejét Ajax. Egy éppen arra sétáló fiatal házaspár halad el mellette és rémülten nézik őt. Mintha valamilyen szörnyet látnának benne, úgy bandukolnak el folyamatosan őt vizslatva. Az álom másodpercek alatt ki is száll vörös szemeiből, úgy meglepődik rajtuk. Elhaladnak mellette, de még néha ijedten hátranéznek, miközben ő le sem veszi róluk a tekintetét.

– Tovább kell menni. – gondolja. És el is indul. Az oldala, amelyen feküdt, csupa fű és por.

És kitartóan kezd el baktatni a semmibe. Érzi, hogy valahova mennie kell, csak nem tudja, hova. Egyszerűen csak el. Vagy vizet, vagy valamilyen élelmet találni jó lenne. Enni is csak előző este tudott, amikor túrt magának egy kis rohadt banánt egy távoli zöldséges bolt szemétdombjáról. Persze észrevette az eladó záráskor és gyorsan el is zavarta őt a francba. Biztos volt ott még több finomság is.

A szárazság a legtöbb életet egy időre elhagattatja, fogja föl egyszerűen, hiszen már jó öt perce menetel a kitaposott úton, a fák mellett és semmiféle életjelenlét hangját nem hallja. Csak ő van, a meg nem moccanó lombok, a szárazságot parancsoló nap, meg a gyáva bárányfelhők.

Vágyik már egy kis társaságra, de nem ismer olyat, aki tudna szólni pár kedves szót.

A kitaposott vonatsínek melletti domboldal végeztével egy kis utcába téved. Amint elhalad a házak mellett, a kocsiúton, egy kutya kiszúrja a jelenlétét és vadul ugatni kezd. Másodpercek alatt elterjed a hír a házörző ebek körében, és szinte az egész utca kutyaállománya habzó szájjal hörög. Van, amelyik nekiugrik a kerítésnek, vagy kapunak, hátha kiszakad a helyéről. Ajax csak baktat tovább, fáradhatatlanul, a nem lévő cél felé. A véletlen hátha kitalálja, mit szeretne vele csinálni.

Az utca végén ismét csak egy kitaposott ösvényt talál, mellette meg síneket, bár itt már több vágány is van. Bármilyen furcsa, de a sínek a fáktól jobban védve vannak a naptól, így Ajax a síneken keresztül masíroz rendületlenül. Bár azok az otromba, nagydarab, barna kavicsok kényelmetlenné teszik a menetet, mégsem áll meg egy percre sem.

A vasúti drótok a feje fölött vagy öt méterre úgy ki vannak feszítve, mintha egy óriás gitárjának húrjai lennének és azzal gyakorolna olyankor, amikor jön a szerelvény.

A múlt jut eszébe, miközben kapkodja lábait, milyen szép is volt akkor az élet. Nem érti, de tényleg nem érti, hogy miért kell neki most a töltések között cirkálnia a semmi felé.

Az eszét ezek a gondolatok gyűrűzik körbe, mialatt egy utasszállító vonat halad el a mellette lévő vágányon. A szerelvényt mintha a puszta délibáb szülte volna oda, annyira a semmiből jött. Olyan menetszelet csap Ajax arcába, hogy egy pillanatra le is hunyja a szemét, bár ez az ijedtségtől is lehet. Hangosan, ellentmondást nem tűrően halad el mellette a négy vagon. Jó nagyokat csattanak a sínen a kerekek. Aztán amilyen gyorsan belépett a képbe, olyan gyorsan el is tűnik a vonat. A zaj, amit csap, egyre és egyre messzebbnek tűnik. Ajax egy kicsit megáll, fúj kettőt, majd újra útnak indul.

Csak pár percet sétál a sínek között, azon gondolkodva, vajon merre visz az út és mit hozhat, amikor távoli koppanásokat hall. Nem nagyon foglalkozik vele.

A koppanások egyre hangosabbnak tűnnek és mire hátrakapja a fejét, pár méterre száguld felé a vonat eszeveszetten dudálva. Nem tud már elugrani.

Ajax hétéves, fajtiszta, bernáthegyi kankutya volt.

Csak nem tudott megbarátkozni a házban lévő macskákkal, és túl sokat ugatott.

 

Ismét egy ocsmány, megkeseredett napot kezdek a gyárban. Majd minden napom így indul ott már, ilyen kedvetlenül. Hányszor megbeszéltem magammal, hogy ott hagyom az egészet, és többet sosem jövök vissza. Aztán jönnek a hétvégék, a pénzért ácsingózó napok és rájövök, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok. Nem tartok semerre, ezt már régóta tudom.

A kantáros munkanadrágomat magamra veszem, fölé pólót, és a sose mosott védőcipő is rákerül a lábamra. A szerszámaimat bepakolom a zsebeimbe, és készen állok, hogy fölvegyem a műszakot.

Bent eszméletlen meleg van és levegőtlenség. Már öt perc után kezd folyni az izzadtság a hátamon.

A művezető odalép hozzám és kezet fog velem.

-Szevasz! –mondja mosolyogva. A fogai úgy állnak, mintha egyszer, régen egy üregi nyúl akart volna lenni.

-Jó napot –felelem álkedvesen.

-Na mi van, kialudtad magad? –kérdi még mindig mosolyogva. Legszívesebben pofánverném.

-Szo-szo –válaszolom a fejemet ingatva.

-Figyelj, ma lehet, egy kicsit húzósabb napotok lesz, négy géppel is át kell állni és ügyelni kéne a műhely rendjére is, mert holnap és holnapután is megrendelők jönnek körbenézni.

-Oké, meglesz –lököm oda.

Gépszerelőként vagyok beosztva egy papír-újrahasznosító üzemben. A gépek kezelését, amelyekre szakosodtam ott, többnyire betanították, de a nagy részére magam jöttem rá. Már hónapok óta tizenkét órázok. Van, amikor, tizenhat órát is bent kell legyek, hiszen annyi meló van, és nincs megállás. A főnökség azért meg van velem elégedve.

Egy órája vagyok a műhelyben és a levegő semmit sem akar hűlni, sőt. Mintha az időjárás is tetézni akarná a kínlódásomat. A homlokom állandóan deres és a hátamon is ömlik az izzadtság. Ennél már csak a fásultság és a fáradtság rosszabb, amit érzek. A kávé nem nagyon akar hatni, inkább egy kiadós alvás tenne helyre, de nem lehet. A szavak kevesek ahhoz, hogy leírható legyen, milyen undort érzek, hogy itt kell lennem.

-Szevasz! –jön oda egy másik gépszerelő, aki velem egy műszakban dolgozik. Egy igazi szemétláda. Folyton a disznó vicceivel, meg a hímsoviniszta dumájával próbálja fölhívni magára a figyelmet.

-Helló –nyújtom a kezem neki.

-Mi újság? –fogadja a kézfogást.

-Meleg van. Ez iszonyú –válaszolom semmitmondóan.

-Ó, ugyan már! Volt már itt melegebb is. Egy férfinak ezt viselni kell.

-Hát, azért egy kabát már nem férne el a hátamon –próbálok poénkodni, hátha érti.

-Ezek a fiatalok, állandóan csak a nyavajgás –mondja bazsajogva, és otthagy a gép mellett. Majdnem beintek neki a háta mögött.

Messziről sem ismeri azt a szót, hogy kollegaritás.

Körülbelül úgy három órája vagyok bent, eddig csak egyszer jutottam ki vécére. Néhol egy könnyű elektromos hiba, amit kijavítok, de semmi lényeges. Miért vagyok én itt és miért nem lehetek egy kicsit önmagam?

Hallgatom, ahogy szuszognak a gépek és nyikorgó neszekkel könyörögnek egy kis megállásért. Ők még nem tudják, hogy nem lehet.

Ahogy figyelem, hogyan megy át a papírhulladék a gépen, átvizsgálva azt, kicsit megszédülök. Az órára nézek, úgy tíz órát kell még bent lenni. Kicsit émelyegni kezdek. Nekidöntöm a fejem a gépnek és lehunyom a szemem. Fáradt vagyok, nagyon…

Úgy fél perc után felnyitom a szemem és sokkal jobban érzem már magam. A szédülés megszűnt, és a levegőt is tisztábbnak érzem. Már nincs is melegem. Kicsit furának látom az üzemet, de nem vészes. Már megszoktam ezeket a hullámzásokat. Sokszor éreztem már magam úgy, hogy mintha nem is lennék a saját testemben.

Kifelé tartok az üzemből, a szerszámaim a lyukakkal díszített zsebemben csörögnek, és arra gondolok, milyen finom lehet az a szendvics, amit a barátnőm csinált nekem, amikor halálra rémülök. Az, amit látok nemcsak sokkol, hanem egyenesen azt hiszem, hogy hallucinálok, hogy meghülyültem.

Ugyanis elmegy mellettem saját magam. Pontosan ugyanolyan pólóban, amilyenben vagyok, ugyanolyan cipőben, amit viselek és ugyanolyan hosszú orral, amit kaptam édesanyámtól. Teljesen úgy néz ki, mint én. Ahogy megállok az ajtóban, hétköznapi járásommal, csak elmegyek magam mellett. Én meg állok és a tarkómra nézek: pont ugyanott van elgépelve hajam. Csak egyszerűen sétálgatok a gépek mellett, miközben én ledermedek a bejáratnál és az állam majd leesik. Sosem láttam magam kívülről, de remegni kezdek a látványtól.

Bemegyek az étkezőbe és előkapom a szendvicsemet a hűtőből. Tojásos majonéz van benne sajttal, a kedvenc összeállításom, de egy falat sem megy le a torkomon. Csak azon gondolkodok a falra meredve, ez hogyan lehetséges. Fölvetettem azt a gondolatot is, hogy szellem lettem, de miután rácsaptam az asztalra, a tenyerem erősen csípni kezdett, így ezt az ötletet elvetem. Az öltözőben megmosom az arcomat jó hideg vízzel, hátha észhez térek.

Ahogy visszaérek az üzembe, ismét összeugrik a gyomrom. Ott térdelek az egyik masina előtt és valamit bütykölök. Egy ideig csak állok az ajtóban ismét és nézem, ahogy az izzadtság átüt a szürke pólómon. Kimegyek inkább rágyújtani a dohányzóba és bele sem gondolni, hogy vajon tényleg megőrültem. Jó mélyen tüdőzöm a füstöt és az jut eszembe, legalább ez átmossa az agyamat.

Visszanézek bátortalanul a műhelybe és az a gép, amit az előbb piszkáltam, már áll. Veszettül sípol, mint egy kecske, akinek a szarvát rángatják. Körbenézek és észreveszem magamat, ahogy a szerelő kollégám üvölt velem a placc kellős közepén. Hevesen gesztikulál, én meg állok zsebre tett kézzel és röhögök rajta. Minnél hangosabban kiabál, annál jobban mosolygok a pofájába. Az ajtóban állva lever a víz és ismét remegni kezdek.

Meg se bírok moccanni, mintha odaszögeztek volna a bejárathoz.

Egy ideig még veszekszik velem a munkatársam, majd elindul a dolgára, én meg elkezdem helyre tenni a munkaterületet. Úgy egy percig tologatom a békát, majd ellököm magamtól és odamegyek beszélgetni az egyik nőhöz, aki a szalag mellett áll.

A libabőrözés nem akar elmúlni és kicsit bejjebb lépek a műhelybe, épp, hogy egy lépést az fém ajtótól. Nem bírom levenni a szemem magamról. Jókat dumálok a fura szalagmunkás sráccal is, Lütyővel, ahogy bent hívják őt. Még életemben nem szóltam hozzá azelőtt két szót se.

Egy ideig csak beszélgetek vele és jókat hahotázok, majd belenyúlok ismét egy jól menő gépbe, ami percekkel később megáll. A gépkezelő kollégámnak még vörösebb a feje, én meg csak röhögök rajta, ahogy szentségel magában.

Egy ideig ülök a széken, amire helyet foglaltam, hogy figyelhessem magam, és a remegés még mindig nem múlik. Kicsit pánikba estem, meglehet.

Aztán belép az ajtón a nagygóré, az egész gyárnak az atyaúristene. Az ő szava mindent fölülír. Évente vagy kétszer néz be, talán. Ha azt mondja, hogy pókjárásba énekeljek Madonna-slágereket, nekem szemrebbenés nélkül teljesítenem kell. Jó magas, frissen borotvált, ősz hajú és rendkívül gyanakvó tekintetű az öreg.

Annyira megijedek a látványától, hogy föl is állok a székről, hogy kezet rázzak vele, de nem vesz észre. A szívem még az eddiginél is jobban kezd kalapálni.

Helyette inkább a műhely közepén a békát támasztó magamhoz megy. Kezet fog velem, egy ideig tök jól elvagyok vele. Még egyszer hangosan fel is nevet, ami azért furcsa, mert tudniillik, őt még nagyon kevesen látták örülni valaminek.

Már éppen kezdek megnyugodni, hogy minden a legnagyobb rendben, amikor váratlanul pofán vágom a nagyfőnököt. Egy gyönyörű szép állassal kínálom meg az igazgatót, az meg a földre rogy erőtlenül. Ahogy állok a műhely közepén, csak röhögök a fekvő test fölött.

Akkor lett teljesen elegem, és elindulok magam felé. Mi a fenét csináltam? Hogy üthetem ki egykedvűen a főnököt, amikor ilyen rossz anyagi helyzetben vagyok és nincs semmi más esélyem az életbe maradáshoz? Igaz, hogy rabszolgaként akarnak tartani a végtelenségig, de csak így élhetem túl az egészet, ameddig nem történik valami csoda. Legszívesebben azonnal felpofoznám magamat. És ahogy lépkedek magam felé, először a saját szemeimbe nézek. A kicsit fakó, barna szemeimbe. Közben vigyorgok, ahogy állok a moccani nem akaró test előtt csípőre tett kézzel…

Nedvességet érzek az arcomon.

Valaki eszeveszettül rázza a vállamat.

-Kollega, magadnál vagy? –kérdi egy ismerős, karcos hang.

A földön fekszek. Ahogy magamhoz térek, az az első, hogy fölfedezem, milyen hangosak is ezek a gépek. Szinte fülsüketítőnek érzem.

Az ST nevű tákolmány mellett terültem el.

-Mi a franc történt? –érdeklődöm a szemem fölnyitva. Vagy öten állnak fölöttem.

-Ne hívjunk mentőt? –kérdik többen a szalagmunkások közül. Lütyő is ott áll.

-Semmi szükség nincs rá, csak adjatok egy kis vizet, mert majd szomjan döglök. Mindenki csinálja nyugodtan a dolgát –kezdek határozottabb lenni.

Aztán eszembe jut, hogy én még mindig a műhelyben lehetek, de nem. Senki hozzám hasonló alakot nem látok az üzem környékén. Nagy kő esett le a szívemről. A csavarhúzót és a földre hullott szerszámaimat bepakolom a zsebembe. Aznap másodszor.

A műszakot azért lenyomtam, otthon egy kicsivel kevesebbet tudtam pihenni, mint máskor.

Másnap behívott magához a nagyfőnök és közölte, hogy nagyon meg van elégedve a munkámmal, bár fizetésemelést most nem tud biztosítani. Mosolyogva kezet fogtam vele, és ahogy visszafelé tartottam az üzembe, szomorkodva vettem már sokadszorra tudomásul: az ő játékszere vagyok.

Ki tudja, talán életem végéig.

  

Baloghék egy egyszerű, lepukkant kertesházban laktak, távol a fővárostól. A környéknek nem volt túl jó hírneve.

Már esteledett, a meleg nyári levegőt szórványos eső hűsítette. A ház tetejéről leívelő ereszből kifolyt a víz. A békák és a kukacok a kertben elszaporodtak az utóbbi egy órában, amiket a kutya előszeretettel vadászott és hajkurászott. Néha megfogott egy-egy ugráló békát, de borzasztó ízük miatt rögtön visszaköpte őket a földre.

Az utcáról nézve a lakás egyik kisszobájában halványan égett egy kislámpa, két szobával odébb pedig tévé kék fénye vibrált.

Kitti a szobájában ült a földön, ölében a történelemfüzettel, amibe órákon szokott jegyzetelni. Erősen koncentrálva készült a holnapi órára. Édesanyja a másik szobában nézte a televíziót, miközben a késői vacsorát készítette. A házban nem is volt hallható más nesz, csak a televízió reklámszignáljai, azok is elfojtottan.

Az eső most kissé rákezdett, és a szél miatt az ablakokra pattantak a cseppek, bár nem túl erősen és nem is zavaróan.

Aztán egy éles ajtócsapódás zavarta meg a csöndet.

A lány fölriadt a füzetbe való merengésből, és összeszorult a gyomra. Szíve másodpercről másodpercre fokozatosan kezdett hevesebben verni, torkában kisebb gombóc nőtt. Füzetét sietve az iskolatáskájába rakta, a kis éjjelilámpáját lekapcsolta és az ajtót is becsukta pont olyan óvatossággal, hogy ne lehessen hallani, ahogy nyikorog. A kilincset lassan engedte föl. Gyorsan bemászott az ágyába, a takaróját nyakig magára húzta. Próbált meg se moccanni. A hátán fekve leste a plafont és hallgatózott.

Az előszobát és a nappalit elválasztó ajtón egy jókora ember botlott át. Szőrös arca és őszes rövid haja mögött semmitmondó, kótyagos tekintet lapult.

A tévét néző asszonyhoz ment, és beletúrt a hajába. – Na mi van, cicám, mi jót csinálsz? – Hangja néhol megbicsaklott.

-Kész van a kajád, ha éhes vagy még ehetsz.

-Majd éhen döglök!

A lány még mindig mozdulatlanul feküdt, a plafont bámulva. Szíve hevesen kalapált. Nem akart megmozdulni az ágyában, nehogy egy közeli hang a füle mellett megzavarja a távoli zajokat. Csak feküdt a sötét plafont nézve, aztán reszketni kezdett. Nem volt hideg a szobában.

A nő lerakta a tányért. Csirkecomb, krumplipürével.

A férfi ránézett a nő kezére, ahogy lerakta a tányért az asztalra. A nő leült mellé, és ismét tévézni kezdett.

A férfi egy ideig még vizsgálta a tányér tartalmát, majd behunyta a szemét, és egy mozdulattal fölborította az asztalt. A krumplipüré rátapadt az asszony combjára, a csirkecombok a földre gurultak.

– Hogy a francba magyarázzam el neked, te ostoba állat, hogy a csirkecombot csak sültkrumplival szeretem? Te tényleg ilyen hülye vagy?! –ordított a férfi, miközben fölpattant a székéből. Szemei vörösek és részegek voltak, tekintete a világ összes haragját hordozta. – Miért nem tudsz te sosem megjegyezni semmit, te idióta némber? Hát ezért melózok állandóan, hogy te így várjál engem? – Szavai néhol összemosódtak.

A lány mindent kristálytisztán hallott, gyomra kalácsba fonódott.

Minden pofont és ökölcsapást a gyomrában érzett, ami a másik szobából szűrődött be. A takarót a fejére húzta. A háta is fájni kezdett, mélyen és az egész gerincére átsugárzóan. Korábban is voltak már ilyen fájdalmai, de nem szólt senkinek. Az előszobai ajtó úgy vágódott be a férfi után, hogy kiesett az üvege és a felső zsanérból is kicsúszott az egész szerkezet.

A gyomorgörcsöt felváltotta egy hirtelen jött fejfájás, és a kínzó hátfájás sem múlt el.

Másnap az iskolában ismét jól teljesített, bár nem sok kedve volt barátkozni és a labdajátékokban sem szívesen vett részt. A tanárok már régen észrevették rajta ezt a néhai kedvetlenséget: Kittike depressziós, terjedt körükben a pletyka.

Egy harcias huszonéves nem kapott annyi verést, mint ő tizenegy év alatt.

És nem csinált mást, csak tanult, tanult és tanult, méghozzá kitűnően. Az osztály legjobbja lett. Az ütésnyomokat és a foltokat a néha fellelhető mozgékonyságának és elevenségének tudták be.

Az ütéseknek nem volt okuk; valamikor csak úgy jöttek.

A lány háta egyre jobban fájt, néha hirtelen be is lázasodott esténként. Az ágyában izzadtságban reszketve vergődött, lázálmok gyötörték.

Egy szokványos augusztusi kedden teljes béke honolt Baloghéknál. Már beesteledett, fél tíz fele lehetett már. A házban csak a televízió zaja adott némi hangforrást a kívülről jövő tücskök zenélése mellett.

Anyja már elküldte aludni Kittit, ő mégsem tudta abbahagyni a rajzolást. Egy gyönyörű szép lepkét rajzolt egy egyszerű A4-es papírra, színes ceruzák segítségével. A lepke egyszerű szárnyainak alakját a rikítóan kék alap és a sárga csíkozása dobta fel. Annyit csicsázott és szépítgetett a szárnyain, hogy a ceruza hegye lassan kezdett végleg a fa mögé kopni.

Olyannyira belemerült az alkotásba, hogy meg sem hallotta az előszoba ajtajának csukódását. A kívülről jövő hangokat most tényleg kívülről jövő hangoknak érzékelte, csak a saját belső hangjaira koncentrált.

-Te meg mi a rossebért nem alszol, te hülyegyerek? –kérdezte a hirtelen a szobába robbanó férfi. –Hát holnap iskola van, te meg itt rajzolgatsz még tíz órakor? Mi a francot rajzolsz te meg?!

Felkapta a rajzot a földről.

Vörös szemeivel mélyen belenézett a képbe.

– Ez szar – két barbár mozdulattal széttépte az egészet, a cafatokat összegyűrte, majd ledobta őket a fölre, egyenesen Kitti orra elé.

Kitti az arcába temette kezeit és úgy kezdett el zokogni. A háta pedig egyszerre kezdett el égni és lüktetni.

A férfi fölrángatta őt a földről, adott neki két pofont és ledobta őt az ágyra.

-Aludjál, te büdös kölyök végre! – azzal a lendülettel kiment az ajtón és azt jó erősen bevágta maga után.

A lány sírva kapcsolta le az éjjeli lámpáját, visszamászott az ágyba és betakaródzott. Szája fölrepedt, a vér halványan szivárgott belőle és a bal szeme alatti rész is kezdett zöldülni.

Csak zokogott. A háta egyre jobban és jobban égett, egy mélyről jövő bizsergés áthatott mindent. Az ajtó alatti résen átszűrődött valami tompa pityergés.

Egy óra múlva sem tudott igazán megnyugodni, még mindig fájt az egész lapockája. Furcsán, lüktetésszerűen.

Aztán valamivel később álomba sírta magát.

Már hajnalodott, a napfény halványan derengett. Kitti álmából riadt föl, de úgy, hogy teste teljesen átizzadt és a levegőt is kapkodva vette. Egész testében égett a láztól, háta az eddigiekhez képest még jobban fájt. Sosem érezte magát még ennyire rosszul.

Egy ideig ült az ágyon és végigtörölte arcát a takarójával.

A levegőt még mindig nehezen vette és erős légszomj lett rajta úrrá. Az ablakát már évek óta nem lehetett kinyitni.

Egyre nehezebb volt levegőt venni, és háta is őrjítő fájdalommal égett és lüktetett. Pizsamájában fojtva próbált köhinteni párat, de semmivel sem lett jobb.

Levegőre volt szüksége.

Nem is nagyon gondolkodott, egyszerűen elindult az előszoba felé. Ajtaját nagy óvatossággal nyitotta ki és lassú léptekkel ment a nappalin át. Hallotta a férfi hortyogását. Nem figyelt rá.

A kijárati ajtót is kellő figyelemmel csukta be és amikor megfordult, észrevette a kutyát.

Megsimogatta a fejét és nagyot szippantott a levegőbe.

A nap éppen felkelőben volt.

-Hátrébb, a kertben sokkal frissebb a levegő- gondolta a lány, és elindult a kert felé. A kertajtót becsukta maga mögött, a kutya így nem tarthatott vele.

A lány összekulcsolta a kezeit és mezítláb megállt a kert egyik szélén. A napfelkeltébe bámult és próbálta légzését lecsillapítani, pusztán a gondolattal. A lapockái és gerince még mindig kellemetlenül lüktettek.

Belenézett a felszivárgó fénybe, majd lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett.

Egy percig ha állt ilyen nyugalomban, ekkor azonban megérezte:

Valami megmozdult a hátában. Pontosan a hátában. A bőre alatt. A lüktetés egyre erősödött.

Felhúzta hátul a pizsamáját, és megborzongott a látványtól: csupa lila és véraláfutás volt az egész hát és mögötte, mintha lett volna valami szürke. Pár másodpercig csak némán és ijedten nézte, majd annyira görcsölni kezdett a gerincoszlopa, hogy legörnyedt a földre. A fájdalomtól sírva fakadt és beletérdelt a földbe.

Szépen, lassan el kezdtek kinyílni a szárnyai. Először csak valami fonnyadt fekete volt a hátán, majd egyre jobban nyíltak, mint a fekete rózsa. Nem mert hátranézni.

Gyönyörű szép, fekete szárnyai voltak. Nem is inkább angyalhoz, hanem egy tündérhez hasonlított. Fakó, fehérkés bőrét belepte a napfény. Hátranézett a szárnyaira és egy kicsit megijedt, bár elsőre is elképesztően szépeknek gondolta őket.

Előre nézett, bele a napba és megpróbálta mozgatni a szárnyakat. Magát is meglepte, milyen könnyű őket irányítás alá bírni. A földes lábai lassan felemelkedtek a kertből. A kutya veszettül ugatott, nekiugrott a kerítésnek.

A lány először szépen, komótosan, majd egyre gyorsabban szelve a levegőt, repülni kezdett. Már nem fájt a háta, a levegőt is tisztának érezte és a láza is elmúlt. Nem gondolkodott, merrefelé repüljön, egyenesen a nap felé vette az irányt. Úgy, ahogy van, pizsamában.

Megkönnyebbült. Azóta nem látta senki.