Vézna fölriad felületes álmából. Sosem volt egy jó alvó.

Az ablak tárva-nyitva, és onnan hallatszik be a riasztó hang: a kert távoli részéből furcsa ág-recsegés és levél-suhogás. Van ott valaki. A tücskök és a többi rovar a párzást kísérő concertóra készülődnek. Megszokott háttérzaj.

Vézna fölkel az ágyból, a lábait a papucsába helyezi, és kimegy a konyhába. Az ablakon kinézve három fiatal kölyköt pillant meg a veteményes mögötti fa környékén. Az egyik kedvenc fája az, a tizenöt éves meggyfa. Édesapa ültette még szebb időkben, szokta mondani Vézna.

Egy ideig nézi a ténykedő fiatalokat, majd idegesen kihúz a szekrényből egy hatalmas kenyérvágó kést. A hátsó kijáraton akar kimenni az udvarra, amihez egy hosszú folyosó vezet. A folyosón van egy ablak, tele szétlapított legyekkel és pókhálókkal, azon keresztül még egyszer dühösen kinéz rájuk.

A veteményes felé tájolt ajtón lép ki, és fölkapja a vörös kis vödröt, ami a fal mellett állt. A kést még azelőtt zsebre vágta, hogy kiért volna a szabad ég alá.

Lassan lépked a fiatalok felé, hogy ne hallatszódjon, ahogy fű a papucsa alatt suhog. A tolvajok semmit sem vesznek észre, továbbra is halkan káromkodnak, és a gallyakat a földre dobálják. Egyikük fel is mászott már a fára, és onnan dobálja le a termést a társainak, a pólójába bepólyázva gyűjti a zsákmányát. A többiek, hozzá hasonlóan, a felsőjükbe temetve próbálnak minél több gyümölcsöt begyűjteni. Rengeteg frissen érett meggy van már a fa körül széttaposva, és az ágakat sem kimélik. A még élő és zsenge hajtásokkal egyáltalán nem foglalkoznak.

A Vézna becenevet még gyerekkorában kapta, olyan nyeszlett kissrác volt. Annyira rátapadt ez a titulus, hogy a tulajdon édesanyja is így hívja. Azóta jócskán megnőtt és fölszedett egy-két kilót, inkább izomra. A haja hosszú, állandóan copfban hordja, és a tekintete akaratlanul komor. Ahogy a tolvajok felé lépdel, megcsillanak fekete börtöntetkói a karján és a mellkasán. A szeme alatti részre is rá van varrva két könnycsepp, ami jelzi: ölt már embert.

Recsegnek a gallyak és megy a hétszentségelés, persze suttogva. Elsőre is lerí, elég kisstílű és kezdő bűnözők a fiúk. Az egyik kopaszra nyírt betolakodó éppen lehajít a földre egy még termésben hiányos levélcsomót, amikor Vézna odaér hozzájuk. Még mindig nem veszi észre egyik sem, hogy megérkezett a ház ura.

-Gyerekek! –szól Vézna a semmiből, hirtelen.

Mindannyian ledermednek. A fán csüngő gyerek egy-két ügyetlen és ijedt mozdulattal lehuppan a földre. Az egyik egy kisebb pillangókést ránt elő a zsebéből, és azonnal ráfogja Véznára. Remeg a keze a félelemtől.

Vézna ránéz a késre, majd, mintha tudomást sem vett volna róla, fölpillant a fára. Ahogy nézi a megostromolt fát, csóválni kezdi a fejét. Tőle úgy három méterre állnak a tolvajok, és némán figyelik őt.

Vézna előkapja a kenyérvágó kését. Úgy kétszer nagyobb, mint a felé meredő pillangókés.

Egy egyszerű mozdulattal odanyúl a félig letört ághoz és tőből levágja azt.

-Miért kell a legfrissebb hajtásokat tönkretenni? –kérdi értetlenkedve, majd levág egy másik, most már haldokló ágat.

A kölykök még mindig némán állnak.

-Szedjétek innen alulról inkább, a vödör a tietek lehet –mondja közönyösen, és belenyomja az egyik gyerek kezébe a piros vödröt. A kést zsebre rakja és elindul vissza, lefeküdni.

A három fiatal még mindig némán áll és nézi, ahogy Vézna becsukja maga mögött az ajtót. Egyiknek még a szája is tátva marad. Az első sokkból kiszédülve eszeveszett futásba kezdenek, egyenesen a kerítés felé, ahonnan bemásztak.

Úgy tűnik, egyik sem élt a felkínált lehetőséggel.

Vézna visszafekszik a még meleg takarója alá. Végre csönd van.