Ismét egy ocsmány, megkeseredett napot kezdek a gyárban. Majd minden napom így indul ott már, ilyen kedvetlenül. Hányszor megbeszéltem magammal, hogy ott hagyom az egészet, és többet sosem jövök vissza. Aztán jönnek a hétvégék, a pénzért ácsingózó napok és rájövök, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok. Nem tartok semerre, ezt már régóta tudom.

A kantáros munkanadrágomat magamra veszem, fölé pólót, és a sose mosott védőcipő is rákerül a lábamra. A szerszámaimat bepakolom a zsebeimbe, és készen állok, hogy fölvegyem a műszakot.

Bent eszméletlen meleg van és levegőtlenség. Már öt perc után kezd folyni az izzadtság a hátamon.

A művezető odalép hozzám és kezet fog velem.

-Szevasz! –mondja mosolyogva. A fogai úgy állnak, mintha egyszer, régen egy üregi nyúl akart volna lenni.

-Jó napot –felelem álkedvesen.

-Na mi van, kialudtad magad? –kérdi még mindig mosolyogva. Legszívesebben pofánverném.

-Szo-szo –válaszolom a fejemet ingatva.

-Figyelj, ma lehet, egy kicsit húzósabb napotok lesz, négy géppel is át kell állni és ügyelni kéne a műhely rendjére is, mert holnap és holnapután is megrendelők jönnek körbenézni.

-Oké, meglesz –lököm oda.

Gépszerelőként vagyok beosztva egy papír-újrahasznosító üzemben. A gépek kezelését, amelyekre szakosodtam ott, többnyire betanították, de a nagy részére magam jöttem rá. Már hónapok óta tizenkét órázok. Van, amikor, tizenhat órát is bent kell legyek, hiszen annyi meló van, és nincs megállás. A főnökség azért meg van velem elégedve.

Egy órája vagyok a műhelyben és a levegő semmit sem akar hűlni, sőt. Mintha az időjárás is tetézni akarná a kínlódásomat. A homlokom állandóan deres és a hátamon is ömlik az izzadtság. Ennél már csak a fásultság és a fáradtság rosszabb, amit érzek. A kávé nem nagyon akar hatni, inkább egy kiadós alvás tenne helyre, de nem lehet. A szavak kevesek ahhoz, hogy leírható legyen, milyen undort érzek, hogy itt kell lennem.

-Szevasz! –jön oda egy másik gépszerelő, aki velem egy műszakban dolgozik. Egy igazi szemétláda. Folyton a disznó vicceivel, meg a hímsoviniszta dumájával próbálja fölhívni magára a figyelmet.

-Helló –nyújtom a kezem neki.

-Mi újság? –fogadja a kézfogást.

-Meleg van. Ez iszonyú –válaszolom semmitmondóan.

-Ó, ugyan már! Volt már itt melegebb is. Egy férfinak ezt viselni kell.

-Hát, azért egy kabát már nem férne el a hátamon –próbálok poénkodni, hátha érti.

-Ezek a fiatalok, állandóan csak a nyavajgás –mondja bazsajogva, és otthagy a gép mellett. Majdnem beintek neki a háta mögött.

Messziről sem ismeri azt a szót, hogy kollegaritás.

Körülbelül úgy három órája vagyok bent, eddig csak egyszer jutottam ki vécére. Néhol egy könnyű elektromos hiba, amit kijavítok, de semmi lényeges. Miért vagyok én itt és miért nem lehetek egy kicsit önmagam?

Hallgatom, ahogy szuszognak a gépek és nyikorgó neszekkel könyörögnek egy kis megállásért. Ők még nem tudják, hogy nem lehet.

Ahogy figyelem, hogyan megy át a papírhulladék a gépen, átvizsgálva azt, kicsit megszédülök. Az órára nézek, úgy tíz órát kell még bent lenni. Kicsit émelyegni kezdek. Nekidöntöm a fejem a gépnek és lehunyom a szemem. Fáradt vagyok, nagyon…

Úgy fél perc után felnyitom a szemem és sokkal jobban érzem már magam. A szédülés megszűnt, és a levegőt is tisztábbnak érzem. Már nincs is melegem. Kicsit furának látom az üzemet, de nem vészes. Már megszoktam ezeket a hullámzásokat. Sokszor éreztem már magam úgy, hogy mintha nem is lennék a saját testemben.

Kifelé tartok az üzemből, a szerszámaim a lyukakkal díszített zsebemben csörögnek, és arra gondolok, milyen finom lehet az a szendvics, amit a barátnőm csinált nekem, amikor halálra rémülök. Az, amit látok nemcsak sokkol, hanem egyenesen azt hiszem, hogy hallucinálok, hogy meghülyültem.

Ugyanis elmegy mellettem saját magam. Pontosan ugyanolyan pólóban, amilyenben vagyok, ugyanolyan cipőben, amit viselek és ugyanolyan hosszú orral, amit kaptam édesanyámtól. Teljesen úgy néz ki, mint én. Ahogy megállok az ajtóban, hétköznapi járásommal, csak elmegyek magam mellett. Én meg állok és a tarkómra nézek: pont ugyanott van elgépelve hajam. Csak egyszerűen sétálgatok a gépek mellett, miközben én ledermedek a bejáratnál és az állam majd leesik. Sosem láttam magam kívülről, de remegni kezdek a látványtól.

Bemegyek az étkezőbe és előkapom a szendvicsemet a hűtőből. Tojásos majonéz van benne sajttal, a kedvenc összeállításom, de egy falat sem megy le a torkomon. Csak azon gondolkodok a falra meredve, ez hogyan lehetséges. Fölvetettem azt a gondolatot is, hogy szellem lettem, de miután rácsaptam az asztalra, a tenyerem erősen csípni kezdett, így ezt az ötletet elvetem. Az öltözőben megmosom az arcomat jó hideg vízzel, hátha észhez térek.

Ahogy visszaérek az üzembe, ismét összeugrik a gyomrom. Ott térdelek az egyik masina előtt és valamit bütykölök. Egy ideig csak állok az ajtóban ismét és nézem, ahogy az izzadtság átüt a szürke pólómon. Kimegyek inkább rágyújtani a dohányzóba és bele sem gondolni, hogy vajon tényleg megőrültem. Jó mélyen tüdőzöm a füstöt és az jut eszembe, legalább ez átmossa az agyamat.

Visszanézek bátortalanul a műhelybe és az a gép, amit az előbb piszkáltam, már áll. Veszettül sípol, mint egy kecske, akinek a szarvát rángatják. Körbenézek és észreveszem magamat, ahogy a szerelő kollégám üvölt velem a placc kellős közepén. Hevesen gesztikulál, én meg állok zsebre tett kézzel és röhögök rajta. Minnél hangosabban kiabál, annál jobban mosolygok a pofájába. Az ajtóban állva lever a víz és ismét remegni kezdek.

Meg se bírok moccanni, mintha odaszögeztek volna a bejárathoz.

Egy ideig még veszekszik velem a munkatársam, majd elindul a dolgára, én meg elkezdem helyre tenni a munkaterületet. Úgy egy percig tologatom a békát, majd ellököm magamtól és odamegyek beszélgetni az egyik nőhöz, aki a szalag mellett áll.

A libabőrözés nem akar elmúlni és kicsit bejjebb lépek a műhelybe, épp, hogy egy lépést az fém ajtótól. Nem bírom levenni a szemem magamról. Jókat dumálok a fura szalagmunkás sráccal is, Lütyővel, ahogy bent hívják őt. Még életemben nem szóltam hozzá azelőtt két szót se.

Egy ideig csak beszélgetek vele és jókat hahotázok, majd belenyúlok ismét egy jól menő gépbe, ami percekkel később megáll. A gépkezelő kollégámnak még vörösebb a feje, én meg csak röhögök rajta, ahogy szentségel magában.

Egy ideig ülök a széken, amire helyet foglaltam, hogy figyelhessem magam, és a remegés még mindig nem múlik. Kicsit pánikba estem, meglehet.

Aztán belép az ajtón a nagygóré, az egész gyárnak az atyaúristene. Az ő szava mindent fölülír. Évente vagy kétszer néz be, talán. Ha azt mondja, hogy pókjárásba énekeljek Madonna-slágereket, nekem szemrebbenés nélkül teljesítenem kell. Jó magas, frissen borotvált, ősz hajú és rendkívül gyanakvó tekintetű az öreg.

Annyira megijedek a látványától, hogy föl is állok a székről, hogy kezet rázzak vele, de nem vesz észre. A szívem még az eddiginél is jobban kezd kalapálni.

Helyette inkább a műhely közepén a békát támasztó magamhoz megy. Kezet fog velem, egy ideig tök jól elvagyok vele. Még egyszer hangosan fel is nevet, ami azért furcsa, mert tudniillik, őt még nagyon kevesen látták örülni valaminek.

Már éppen kezdek megnyugodni, hogy minden a legnagyobb rendben, amikor váratlanul pofán vágom a nagyfőnököt. Egy gyönyörű szép állassal kínálom meg az igazgatót, az meg a földre rogy erőtlenül. Ahogy állok a műhely közepén, csak röhögök a fekvő test fölött.

Akkor lett teljesen elegem, és elindulok magam felé. Mi a fenét csináltam? Hogy üthetem ki egykedvűen a főnököt, amikor ilyen rossz anyagi helyzetben vagyok és nincs semmi más esélyem az életbe maradáshoz? Igaz, hogy rabszolgaként akarnak tartani a végtelenségig, de csak így élhetem túl az egészet, ameddig nem történik valami csoda. Legszívesebben azonnal felpofoznám magamat. És ahogy lépkedek magam felé, először a saját szemeimbe nézek. A kicsit fakó, barna szemeimbe. Közben vigyorgok, ahogy állok a moccani nem akaró test előtt csípőre tett kézzel…

Nedvességet érzek az arcomon.

Valaki eszeveszettül rázza a vállamat.

-Kollega, magadnál vagy? –kérdi egy ismerős, karcos hang.

A földön fekszek. Ahogy magamhoz térek, az az első, hogy fölfedezem, milyen hangosak is ezek a gépek. Szinte fülsüketítőnek érzem.

Az ST nevű tákolmány mellett terültem el.

-Mi a franc történt? –érdeklődöm a szemem fölnyitva. Vagy öten állnak fölöttem.

-Ne hívjunk mentőt? –kérdik többen a szalagmunkások közül. Lütyő is ott áll.

-Semmi szükség nincs rá, csak adjatok egy kis vizet, mert majd szomjan döglök. Mindenki csinálja nyugodtan a dolgát –kezdek határozottabb lenni.

Aztán eszembe jut, hogy én még mindig a műhelyben lehetek, de nem. Senki hozzám hasonló alakot nem látok az üzem környékén. Nagy kő esett le a szívemről. A csavarhúzót és a földre hullott szerszámaimat bepakolom a zsebembe. Aznap másodszor.

A műszakot azért lenyomtam, otthon egy kicsivel kevesebbet tudtam pihenni, mint máskor.

Másnap behívott magához a nagyfőnök és közölte, hogy nagyon meg van elégedve a munkámmal, bár fizetésemelést most nem tud biztosítani. Mosolyogva kezet fogtam vele, és ahogy visszafelé tartottam az üzembe, szomorkodva vettem már sokadszorra tudomásul: az ő játékszere vagyok.

Ki tudja, talán életem végéig.