Aznap lejártam a lábam, és semmi kedvem nem volt már találkozni vele. Amúgy is meglehetősen pocsék volt a hangulatom az elmúlt napokban: legszívesebben kiirtottam volna egy lángszóróval a világot, az önértékelésem pedig valahol a béka segge alatt leledzett.

Gergőnek írtam facebook-on, hogy inkább napoljuk el a találkozót, mert nem érnék oda a megbeszélt időben, ám ő azt válaszolta, ráér, csak menjek. Aztán fel is hívott. Ezek után már nem volt pofám nem elmenni. Egyébként is, egy hete még én kértem, hogy találkozzunk mielőbb, mert szükségem volt némi oktatásmetodikai segédletre, Gergő pedig az egyetemi évek alatt remekelt ilyen ügyekben. Azt gondoltam, talán néhány ötlettel kirángat majd a pedagógiai mélypontból: úgy éreztem, semmi tehetségem a tanításhoz, és az óráimra rendre gyomorgörccsel mentem be, előre rettegve az általam csak Lady Arroganciának nevezett leánykától, akit élénk képzeletem már valami földöntúli démonszerűséggé nagyított fel. Ült az óráimon, tömény unalommal az arcán, és feketével kihúzott szeméből csak úgy sütött a lesajnálás és a megvetés. Sajnos egyáltalán nem találtam rajta fogást, ezért is véltem úgy, ideje gyökeres változtatásokat eszközölnöm, már ami a módszereimet illeti.

Mivel oly soká húztam a dolgot, este már igencsak macerás volt a közlekedés: vagy háromszor át kellett szállnom, és várakozás közben többször is fedezékbe húzódtam, nehogy egy-egy részeg csöves letámadjon, és pénzt kérjen. Ez is… amióta pénzügyi válságba kerültem, minden kéregető megtalál. Aztán rossz buszra szálltam fel, és vissza kellett gyalogolnom két megállót. Jellemző: az utóbbi héten már rendesen közlekedni sem vagyok képes, füstölögtem magamban, miközben lihegve, sajgó lábbal kerestem a megadott címet.

Bő húsz percet késtem a megbeszélt időponthoz képest, és a kezdeti minimális lelkesedésem is rég semmivé foszlott. Minek ez? Haza kéne menni.

Amikor kiszálltam a liftből, épp azon gondolkodtam, melyik lakás is az, de Gergő már nyitotta az ajtót, és ott várt mosolyogva.

– Hello! – mondta, és egészen elállta a lakásból kiszüremlő fény útját. Mindig is imponált a magassága és a fellépése. Jócskán meghízott, mióta utoljára láttam. Mikor is lehetett? Két éve talán.

– Szia – öleltem meg spontánul, mint annak idején, az egyetemen, és csak később tudatosult bennem a helyzet zavarba ejtő volta, ám ő úgy tűnt, észre sem vette: az arcát nyújtotta pusziért. Mintha nem tudná, hogy utálok puszilkodni…

Aztán, a tőle megszokott módon semmi „Gyere be!” vagy hasonló invitálás: bevonult, egyenesen a konyhába. Miért is számítottam valami minimális udvariasságra? Levettem a cipőt, és éreztem, ahogy a vérkeringés visszatér a lábamba. A konyhában nagy készülődés fogadott: a székeken ruhaanyagok, tű, cérna, olló, kész szabóműhely. Idióta diáklánypózban sompolyogtam Gergő után, és iszonyú zavarban voltam. Emiatt roppant mérges voltam magamra, hiszen legalább fél óra kell, mire feloldódom valamennyire és a hangom nem egy olyan egérke cincogására hasonlít, aki épp valami perverz macsek karmai közt vergődik. Leültem, mert Gergő még a szobájában matatott, majd elém állt, fején egy fehér műanyag parókával. Csak néztem rá, de belőle már ömlött is a szó. Hogy egy volt kollégája farsangi partit rendez, és ő valami mesés francia jelmezt álmodott meg magának. A szanaszét heverő rongyok tehát egy jelmez voltak. Lelkesen magyarázta, honnan turkálta a fodros szoknyát és egy csipkefüggönyt, amit majd rávarr. Meg beszerzett egy tűzvörös csipkés legyezőt. Meg egy rakás méregdrága sminkcuccot. Szerintem ez csak felesleges pénzkidobás, pláne ha, mint épp mondta, most rúgták ki. Tehát ezért ilyen felszabadult: legutóbb, mikor találkoztunk, már igencsak tele volt a töke a vállalattal és a hülye kollégákkal. Én mondjuk ennyi fizetésért sokkal szolgalelkűbb tudnék lenni, de lehet, ezt csak a keserűség mondatja velem, amikor látom, hogy hónap végéig megint vajas kiflit fogok enni.

Főzött nekem egy teát, és miközben azt szürcsölgettem, mint egy jól nevelt óvodás, néztem, hogyan küzd a varrótűvel és a csipkefüggönnyel. Hamar fel is adta. Ahogy elnéztem, láttam, mennyire megritkult a haja is. Akkor vajon miért hordja hátrafogva? Hisz a homlokvonala igencsak hátracsúszott már. Megkínált valami egyiptomi cigarettával. Már napok óta nem dohányoztam, így most kissé megszédültem tőle. Ő pedig csak mesélt. Ömlött belőle a szó, ahogy a jelmezzel kapcsolatos terveit emlegette, vagy a főnökeit szidta. Közben én is elejtettem egy-két megjegyzést az elmúlt évekről és jelen problémáimról. Tökéletesen egyetértett és kijelentette, igazságtalanság, hogy egy ilyen intelligens valaki, mint én esélyt sem kap a menő nagyvállalatoknál, miközben a már jól beépült kollégák beprotezsálják a sok hülyét. Igen, azt hiszem Gergőnek ez kétségkívül a javára írható: nagyfokú nárcizmusa ellenére is reálisan ítél meg engem, meglátja a jó tulajdonságaimat. Persze, örültem volna neki, ha nem csak intelligensnek, hanem szépnek is titulál… Pedig gondosan felöltöztem, diszkrét, de igényes sminket tettem fel, és gondoltam, nem árt, ha az új cipőmet veszem fel, hiszen Gergő meglehetősen sznob, és állítólag nagyon igényes. Ezzel a megállapításával vitatkoznék, hiszen aki egy üres üvegekből, szennyes ruhából és hulladékból, koszból álló szeméttelepen élt az előző lakásában, nélkülözve az elemi higiénés szabályokat is, az bajosan nevezhető igényesnek. Élénken emlékszem még, hogy annak idején hogyan teregettem ki az elárasztott fürdőszobája közepén a napok óta a mosógép dobjában rohadó alsógatyáit és zoknijait. Meg hát ez a jelmez. Különösen, hogy a kimustrált műselyem, térdig érő szoknya még függönycsipkével együtt sem túl franciás, pláne nem rokokó. Megkérdeztem, mi lesz a szoknya fölött? A válasz: egy ing. Puff. Erről ennyit. Ha már jelmez, és ennyi pénzt ölt bele, akkor legalább… Mindegy.

Mivel nagyon nem tudott bánni a tűvel, átvettem tőle, amit tényleg hálásan fogadott. Jól is jött a varrás, mert ahogy öltögettem, mint valami varrónő színtelen kísértete, és szendén mosolyogtam, legalább nem kellett felemelnem a tekintetemet. Ő pedig csak mesélt, mesélt. Például a szexuális kalandjairól. Hogy legutóbb egy amerikai fiút szedett fel (Gergő biszex, és valamiért úgy érzi, mindenkivel meg kell osztania a viselt dolgait), aki egyébként be sem jött neki, de az önértékelésének szüksége volt valakire, aki imádja. Részletesen kifejtette azt is, milyen volt a szex a ronda és kövér sráccal.

– Tudod, milyen, amikor elkalandozol szex közben és…

– Igen – feleltem. – Amikor azon gondolkodsz, mit kellene vásárolni a másnapi ebédre…

– Pontosan, pontosan – vigyorgott, és rám kacsintott. Még jó, hogy elharaptam az előbbi mondatomat, pedig annak idején a Gergővel való szex is hasonló érzéseket váltott ki belőlem, csak épp nem a vásárlásra gondoltam, hanem a budai panorámát bámultam esti kivilágításban, a nyitott ablakon át. Hogy közben mi történt, arra máig sem emlékszem. – Mert ugye, annak idején furcsák voltak a játékaink, de azért meg kell hagyni, volt bennük szenvedély.

– Aham – lesütöttem a szemem, és gőzerővel varrtam a csipkét. Éreztem, hogy elvörösödöm, ugyanakkor erős késztetést éreztem, hogy elnevessem magam. Hogy valaki tényleg ennyire vak legyen! Vagy az egója nem engedte, hogy akár csak felmerüljön benne a gyanú: létezik olyasvalaki a világon, aki nem élvezi a vele való szexet? De finom voltam, szelíd és diplomatikus.

Még egy darabig ecsetelte, hogy a srác milyen bunkón viselkedett vele a későbbiekben, és láttam, ez roppantul megterhelte az önértékelését. Nem akartam mondani: ha látnám, hogy valaki kelletlenül szexel velem, én se keresném a továbbiakban a társaságát.

– Mi van Tiborral? – kérdezte végül, kibámulva a szemközti játszótérre. Sóhajtottam egyet, letettem a varrást és rágyújtottam egy újabb egyiptomi importcigire.

– Németországban van kiküldetésben.

– Jól megvagytok mostanság? – érdeklődött tovább. Igen, legutóbb, mikor találkoztunk, épp egy hosszabb mosolyszünetet tartottunk Tiborral. No, mi az, csak nem ő is erre gondol? Akkor próbálta volna megragadni a lehetőséget! De miket is beszélek, hiszen már rég leírtam Gergőt annak a két alkalomnak az alapján, amikor az egyetemi éveink alatt összekerültünk. Milyen furcsa: legalább fél évig úgy rajongtam érte, mint egy bugyuta kamaszlány. Alig mertem megszólítani, és amikor a folyosón megkérdezte tőlem, hol lesz a vizsga, izgalmamban addig szorongattam a táskámat, amíg az szép lassan le nem csúszott a vállamról, és amikor ezt szóvá tette, csak vihogtam idétlenül. Aztán észrevétlenül hozzácsapódtam a társaságukhoz, így előfordultak olyan alkalmak is, amikor csak ketten maradtunk egy-egy kávé mellett.

Én mutattam meg neki, hogyan kell használni a könyvtári katalógust. És amikor ott ültünk egymás mellett, úgy izgultam, hogy izzadt a tenyerem, és reméltem, hogy a szuper izzadásgátló nem adja meg magát e kritikus pillanatokban sem: rettenetes volt érezni, amint végiggördül a hónom alatt egy-egy hűvös csepp, közben pedig igyekszem nem feltűnően bámulni Gergőt, különösen a szemét, azt az olvadt csokoládébarnát. Ő persze lazán viselkedett, ahogy szokott, úgy vettem észre, cseppet sem hozza lázba, hogy ott ülünk egész közel egymáshoz és néha össze-összeér a könyökünk. Mintha elektromos áram száguldott volna át rajtam! Bármelyik pillanatban a karjába omlottam volna, mint egy olcsó Júlia- vagy Romana-hősnő, ehelyett inkább higgadt arccal kattintgattam az egérrel, és magyaráztam a raktári kölcsönzés szabályait. Utána úgy mentem haza, mintha repülnék. Korábban csak fintorogtam, amikor ilyeneket olvastam, de most élőben megtapasztaltam, milyen is ez. Amikor otthon Tibor élcelődött az elsózott tökfőzelék miatt, csak mosolyogtam sejtelmesen, és kinéztem a gangon a muskátlikra. Május volt. Most először éreztem valami elégtételt Tiborral szemben, aki sorra döntögette a csoporttársnőit a műegyetemen, és azt hitte, nem tudok róla.

– Igen, most nagyon jól állnak a dolgok – mosolyogtam. Tűnődve fújta ki a füstöt.

– Hát igen, nagyon érdekes volt, amikor eljátszogattunk egymással – mondta és a szemembe nézett. Te jó ég, mennyire kopaszodik! Ebben a világításban a fejbőre is átsejlett a tincsei alól.  – Lehettem volna őszintébb veled. Ha akkor elmondom az igazat…

Na, ilyenkor mit lehet mondani, hogy ne sértsük meg a másikat? Egy darabig hallgattam, ismét magam elé vettem a szoknyát és a fodrokat, és ahogy öltögettem, lesütöttem a szemem, lágyan mosolyogtam, mint valami bávatag, szűzies lányszobor.

– Ugyan, szép volt az az időszak – leheltem, és közben szinte láttam magam kívülről. Nevetnem kellett, ehelyett csak néztem, ahogy diplomatikus hazugságokra nevelt énem remegő báránykahangon folytatja és közben Gergő hiúságát sem felejti el megcirógatni. – Olyan jó volt álmodozni, rajongani… (Ezt a szöveget bármelyik csöpögős leányregény hősnői megirigyelhetnék!)

– Ne érts félre, akármi is történt köztünk annak idején, én változatlanul fenntartom annak a lehetőségét, hogy egyszer egy pár leszünk – nyomta el a cigarettát. Puff, na, most majdnem kirobbant a röhögés belőlem, helyette inkább megszúrtam az ujjam a tűvel és felszisszentem. Erre hogyan lehet diplomatikusan válaszolni? Nevessek a szemébe, hogy Te meg én? Veled aztán soha többet! Ehelyett azonban csak Szende Bárányka mosolygott szűzi pírral orcáján, a varrásra sütött szemmel. Hiszen ilyenkor nem is kell mondani semmit.

– Mi újság a szüleiddel? – kérdeztem pár, udvariasságból kivárt perc után, végre témát váltva.

A továbbiakban a lehető legsemlegesebb dolgokról beszélgettünk, mígnem indulnom kellett. Az ujjam már amúgy is sajgott a tűtől. Nem értem, stresszhelyzetben miért alakulok át szorgalmas, törődő házitündérré. Elbúcsúztam, kapott tőlem még egy ölelést, aztán jókedvűen ugrottam a liftbe. Hazafelé úton végig arra gondoltam, vajon annak idején mit érezhettem Gergő iránt, mert ahogy elemezgetem az egykori érzéseimet, nem szerelem volt. E megállapításra hatalmas kő gördült le a szívemről. De akkor mi lehetett? Épp rohantam át a zebrán, hogy elérjem a buszt, mikor derült égből rám szakadt a felismerés: valami torz anyai ösztön. Nemhiába azt élveztem a legjobban, amikor a szobájának nevezett disznóólt takarítottam, vagy a gatyáit teregettem éppen… És hál’ Istennek, ennek az egésznek végre vége.

Sosem éreztem még magam olyan könnyűnek, mint amikor egy halom részeg, buliba igyekvő tinédzser között zötykölődve bámultam a hold fényes kiflijét a Duna felett.