Nyeste Zsolt összes bejegyzése

A boríték

Diploma után hosszú évekig nem találtam egy normális állást sem: alkalmi munkákból éltem, például B-kategóriás erotikus történeteket fordítottam franciából unatkozó ötvenes háziasszonyoknak.
Nagyanyám, akivel már tizenkét éve együtt éltem egy hatodik kerületi kétszobás lakásban, rendre közölte, hogy ne is csodálkozzak: jogosítványom sincs, anélkül meg ugyan ne is számítsak rá, hogy bárhová felvesznek. Noha nem egészen osztottam a véleményét, de a tény, miszerint már kora kamaszkorom óta az ő nyugdíjából és megtakarításaiból éltünk, meg az ebből fakadó bűntudat és szorongás megtette a hatását: be is iratkoztam a legközelebbi autósiskolába. Aztán csak bekerülök valami normális helyre, jó esetben elég messzire Budapesttől. És akkor végre nem kell a nagyanyámmal élnem, mert valljuk be, huszonhat évesen ez már elég ciki.
Elegem volt az elmúlt két év nyűglődéséből: alig bírtam reggelente felkelni, napi két doboz cigarettán éltem, és késő éjjelente egy feles után tudtam csak ágyba bújni. Szociális életem nem nagyon volt: a macskámon és nagyanyámon kívül csak a kiadóhoz volt némi közöm, na meg Ágihoz. Vele hetente egy-két alkalommal dugtunk, amikor nagymama elment délelőtt misére, így üres volt a lakás. Áginál ugyanis nem lehetett, mert férje volt és két kisgyereke.
– Azt hiszem, depressziós vagyok – állapítottam meg egy langyos koraőszi délelőtt, amikor szex után felhajtottam egy fél pohár vodkát, és rágyújtottam. A lepedőn már volt néhány égésnyom, és most sikerült ehhez egy újabbat is produkálnom. Fasza, nagymama megint üvölteni fog velem. Pláne, hogy csak a gangon enged cigizni… Ági eközben felkapta a ruháit, és már indult is az ajtó felé.
– Nekem mondod? – vont vállat, és a következő, amit hallottam, az ajtó csapódása volt.
A vezetésórákat Attila (a haveroknak csak Atti) tartotta, egy negyvenes, nagydarab pasas. Leginkább egy jámbor, megtermett plüssmackóra emlékeztetett, ideges, apró gombszemekkel. Pont az a típus, akivel képtelen vagyok kommunikálni. Például:
– Na és… Ricsi…
– Richárd…
– Na és, Richá… Ricsi, szóval szoktál autós magazinokat olvasni?
– Nem – az arca mintha lefagyott volna, kis szemei elkezdtek cikázni.
– És… autós műsorokat nézni a tévében?
– Nincs tévém – újabb látható sokk.
– De… ha látsz valahol egy jó autót, azt azért megnézed, ugye? – arcizmai mintha némán sikoltották volna: „Kérlek, válaszolj igennel.
– Igen – böktem ki különösebb meggyőződés nélkül, mire láthatólag megkönnyebbült. Nyilván az én fajtámból, már ha van ilyen, még nem találkozott senkivel. Amikor elmondtam, regényeket fordítok, már láttam: szépen elraktározott a „lúzer bölcsész pöcs”-mappába. Innentől kezdve többé nem volt vele gondja, hogy viselkedjen velem: lekezelt, mintha csak egy taknyos óvodás lettem volna, én meg, a mamlasz csak hagytam és nem tettem semmit. Meg voltam róla győződve, ha otthagyom, majd biztos bosszút áll és soha az életben nem fogok levizsgázni. Mondtam már, hogy szerintem üldözési mániám van és szeretek embereket démonizálni?
A rutinvizsgán ugyan minden gond nélkül ment, de élesben már nem nagyon tudtam mit kezdeni az autóval. Általában a zenére figyeltem, nem a forgalomra, és fogalmam sem volt, például mi a fenének kell egyáltalán sebességet váltani. Atti ilyenkor mindig hangsúlyozta, hogy a vezetést nem lehet könyvekből – és ezt mindig jól megnyomta – megtanulni, vagy ráérez az ember, vagy nem.
Értettem a célzást, és kicsit mérges voltam, elvégre azért fizetek neki, hogy tanítson, nem pedig, hogy a hülyeségeit hallgassam. De csak vállat vontam ilyenkor, és magamban valami gonosz hidegséggel figyeltem a szemem sarkából Attit, amint a tahó kollégái társaságában adja az alfahímet, a nagy kant. Minden második mondatában szerepelt a csöcs, picsa, csaj, stíröl és a sör szavak valamely tetszőleges kombinációja. Például: „Megyünk hétvégén Mogyoródra, bedobunk pár sört, meg stíröljük a csajok picsáját.” Nem érzékelte, hogy milyen vicces, amikor egy ilyen beszélgetés után pár perccel felhívja a felesége, ő meg egyből átvált „Igen, drágám, persze, majd megveszem. Igen, a gyerekekért is elmegyek. Jó, majd megoldom, nyugi. Én is szeretlek kicsim. Puszi.”-üzemmódra.
Amikor letelt a kötelező óraszám, Atti mondta, hogy jelentkezzek vizsgára, bár – és ezt rögtön hozzátette – nem valószínű, hogy sikerül. Nem vitatkoztam vele, de azért felmerült bennem, hogy akkor meg mi a francnak. Meg hát… miért ne sikerülne?
Nos, a vizsgáztató már 200 méter után leállított, mert szerinte nem lassítottam egy elsőbbségadás kötelező-táblánál. Hiába közöltem, hogy de, és amúgy sem jött senki, lehurrogott, hogy azt meg honnan tudtam. Mondtam, hogy láttam. A szememmel. Márpedig azt nem láthattam. Szuper, gondoltam, ezek szerint ő jobban tudja, mit látok és mit nem. De nem volt időm mérgesnek lenni: igazából még el se hittem, hogy mi történt, csak ültem sokkos állapotban Atti mellett. Még sosem buktam meg semmiből…
– Tényleg lassítottál. De nem eléggé – közölte búcsúzásképp – Hétfőn várlak.
Micsoda együttérzés.
És másodjára sem sikerült. Párhuzamosan kellett volna beparkolnom, de az utolsó pillanatban sikeresen nekitolattam a mögöttem lévő autónak. Atti feje vörös volt az idegtől (sosem értettem, ha ennyire félti a kocsiját, akkor miért épp ezt a munkát választotta), én pedig ezután már csak röhögtem és este egy teljes vizespohárnyi vodkát toltam le, de attól se lettem jobban. Pedig nagymama mindig elmondta, hogy a vodka milyen jó: se íze, se szaga, ez a tökéletes alkohol. Mégse segített.
A harmadik alkalomnál Atti felvetette a borítékot. Hogy csak adjam oda neki, ő majd bent a pihenőben odacsúsztatja a vizsgáztatónak és akkor minden rendben lesz.
– Sokan éles helyzetben nem tudnak olyan jól teljesíteni, mert izgulnak. Ez csak egy kis megerősítés… rásegítés… – mondta, és láttam rajta, hogy tényleg így is gondolja. Szuper, mondhatta volna már hamarabb is, gondoltam mérgesen, amikor rákérdeztem, mégis mennyi az annyi. – Harmincezer. Húszat kap a vizsgáztató, én meg tízet.
Aham. Szóval nem elég, hogy az órákért tejelni kell neki, még a közvetítői díjat is felszámolja. Fasza. És komolyan, miért kell mindezt úgy tálalni, mintha egy szemérmes óvónéni lenne? Nem lenne tisztább kimondani a dolgokat?
De hát mit tehetek? Kell a jogsi vagy nem? Naná, hogy kell.
Nagymama közben már kezdett gyanakodni, de közöltem, hogy szegény oktatóm beteg lett, ezért elmaradnak az órák, így csúszik a vizsga.  Utáltam hazudni, de már elég profi voltam benne. De az nagyon zavart, hogy közben a spórolt pénzem egyre csak apadt.
És… harmadszorra is megbuktam: ezúttal egy ötvenes nőci vizsgáztatott. Volt olyan szemét, hogy csak akkor közölte: nem mentem át, amikor már visszaértünk a parkolóba, én meg épp fellélegeztem, hogy vége. Mert, hogy ilyen embert, mint én utcára se volna szabad engedni, olyan veszélyt jelentek mindenkire. Kissé dühösen néztem magam elé, Atti meg csak a vállát vonogatta, mintha neki ehhez semmi köze nem lenne.
– Bocs, a vén picsánál nem mertem bepróbálkozni – súgta később és visszaadta a borítékot. – De majd következőleg…
A negyedik alkalom előtt már nagyon rosszkedvűen számolgattam a pénzem. Harmincötezer. Ha a kenőpénzt nem számolom, ez semmire nem elég. Fájó szívvel tettem vissza a három tízezrest a kis borítékba, és elindultam a parkoló felé. Atti épp most végzett az előttem lévő tanulóval, egy középiskolás lánnyal én meg idegesen cigizve vártam, hogy végre túlessek a dolgon. Rossz volt belegondolni, hogy ha most sem sikerül, akkor alkalmassági vizsgálatra kell mennem, hogy megnézzék, egyáltalán képes vagyok-e megtanulni vezetni… Persze, a vizsgálat is egy halom pénz, és még lehet, az is kiderül, hogy fogyi vagyok. Mi lesz így? Muszáj meglennie a jogsinak, különben sosem szabadulok ebből a posványból, és harmincöt évesen alkoholmérgezésben fogok megdögleni, hacsak előtte nem ölöm meg magam elkeseredésemben. Rögtön sikerült is vizionálnom magam előtt a nagyanyámat kilencven évesen, ahogy a botjával veri a szobám ajtaját, odabent meg a kivénhedt Cirmos rágcsálja a lábszáramat, és csak úgy árad az oszló dögszag mindenfelé.
Nyilván én vagyok az egyetlen balek, akitől be lehet szedni ennyi pénzt, gondoltam, miközben ismét átadtam Attinak a borítékot (jócskán meggyűrődött, de leszartam, pont nem fogok újat venni), aki – mintha csak valami béna kémfilmben lett volna – óvatosan körülnézett és a zsebébe gyűrte. Ági amúgy azt mesélte, a nővérének csak egy tízest kellett fizetnie tavaly.
– Bízd ide, Ricsi, elintézem – mondta halálos komoly arccal Atti és elviharzott a sofőrpihenő irányába. Mire végeztem a cigarettával, már vissza is jött, nyomában egy ásítozó ötvenes szivarral. Amikor beültünk a kocsiba, még volt ideje a fülembe súgni, hogy elintézte a dolgot. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívemről! Persze, igyekeznem kellett, kényszerítettem magam, hogy ne figyeljek a zenére, csakis az útra. Sajnos a parkolásos feladat megint elérkezett. Atti már a második vizsgán elkövetett bakim után rendszeresen le-lecseszett, hogy képtelen vagyok megtanulni, és hát most sem ment, igaz, gyakorolni se gyakoroltuk. Addig-addig szerencsétlenkedtem, míg a kocsi, amelyik mellé be kellett volna állnom, egyszerűen fogta magát és elhajtott.
– Sebaj, menjen csak tovább – nyugtázta az vizsgáztató, én meg csak néztem, és döbbenetemben balra kanyarodtam, pedig jobbra kellett volna, de ez senkit nem zavart. Visszagurultunk a parkolóba, ő pedig szemrebbenés nélkül aláírta a papírokat, gratulált és lelépett.
– Na, csakhogy megvan – nézett rám Atti. Részletesen kielemezte, milyen szarul vezettem, majd közölte, hogy azért csak óvatosan, és persze ne felejtsem el ajánlani az ismerőseimnek.
Persze, csakis, gondoltam, miközben hazafelé siettem. Nem is mondtam neki semmit, csak elmormogtam egy sziát, a névjegyet, amit a kezembe nyomott, meg kidobtam az első kukába. Furcsamód nem megkönnyebbülést, hanem valami kellemetlen ürességet éreztem a mellkasomban, és legszívesebben elsírtam volna magam.
Ezután az elsősegélyvizsga persze rögtön meglett, és hamarosan elkészült a jogosítványom is. Autót vezetni persze azóta sem tudok, a jogosítványt viszont mindig magammal hordom, mert valami igazolvány mégiscsak kell a BKV-bérlet mellé.

Higuchi Ichiyo: Törött kagylóhéj

1.

Szomorú, fagyos éjszaka volt, és az ajtó résein keresztül befújó szélben zörgött a tolóajtó rizspapírja. Alig lehetett kibírni, hogy a férje nincs otthon. „Az óra a hálószobában tizenkettőt ütött, de sehogy sem tudok elaludni, csak forgolódom az ágyban és mérgesen végiggondolom a dolgokat. A férjem tavaly ilyenkor rendszeresen látogatta a Vöröslő Juhar házat.  Vajon titkolni akarta előlem? Mindenesetre a legjobb ruhája ujjából egy hímzett zsebkendő bukkant fel. Mérgesen veszekedtem vele, és megígérte, hogy többet nem jár oda. Még akkor is megtartja az ígéretét, ha a földije, Szavagi össze is cseréli az i-t és az e-t, ezért kérte, hogy bocsássak meg. Ettől megvidámodott a szívem és pár hónapon keresztül boldog voltam. De mostanság megint sokszor kimaradozik. A szerdai gyűléseken és a klubban lévő barátai közül sokan szeretnek szórakozni, és ők magukkal csábítják. Hogy is mondják? „Aki beleesik a piros festékbe…”[1] Még ha a virágrendezés tanár is pletykálta, nem biztos, hogy mindez hazugság. Bár régen nem volt a szavak embere, mostanság itt-ott a gésákat dicséri, hogy milyen különleges táncot látott. Mindezt olyan komolyan mondja, hogy összeszorul tőle a gyomrom. Olyan elmés dolgokat mond, ami bosszantó, például, hogy manapság az emberek milyen gonoszak.  Közben engem, aki nem ismerem a világot, a tenyerével cirógat. Nem szeret. Ma éjjel vajon hol marad? És holnap milyen hazugsággal tér haza? Amikor kora este telefonáltam a klubba, azt mondták, háromkor hazament. Csak nem megint Josiwarába ment ahhoz a nőhöz? Már öt éve, hogy azt mondtam, váljunk el. Nem csak a férjem tehet róla, de mindenféle gyűlöletes ajándékot is küld neki, hogy boldoggá tegye, és minden lépése őhozzá vezet. Mindig csak arra gondolok, milyen gyűlöletes egy kereskedő ő, és alig jön álom a szememre.” – gondolta a feleség, és selyempárnáját átölelve felült a futonon[2]. A nyolc tatami nagyságú szobában egy hatba hajtott ellenző volt felállítva. A párnájánál egy császárfából készült parázstartóban teázási kellékek, egy rózsafa dobozban dohány, és egy vörös szárú pipa volt ízlésesen elhelyezve. A párnák divatos mintáiban és kárminpiros színében is a választékos ízlés nyilvánult meg. A fülledten illatos szobában egy papírlámpás lángja remegett.
A feleség maga felé húzta a parázstartót, megnézte, ég-e még. A parázsnak, amit még kora este a szolgáló hozott, már a fele elhamvadt és azon feketén elkezdett kihűlni. Egyszer-kétszer beleszívott a pipába és a fülét hegyezte: épp egy macska nyávogott a tető alatt. Csak nem Tama az? Egy ilyen fagyos éjszakán a tetőn csatangol, és majd megint megfázik és panaszosan nyivákol. Micsoda nyűg! Letette a pipát és felállt. Hívni kezdte a nősténymacskát, és magára vett egy haorit, az egyik lámpásban pedig tüzet gyújtott. A derekán lévő obi halványsárga színe nagyon szépnek tűnt.
Kilépett a hideg padlóra, és húzta maga után a kimonó alját és kijutott a folyosóra. Kidugta a fejét a kémlelőnyíláson és kétszer szólította a macskát: Tama! Hé, Tama! De a kint nyávogó macska nem ismerte fel a gazdája hangját: szívet tépően nyávogott tovább és elindult a tető irányába. He?! Milyen egy önző macska, hogy nem hallja meg a hívásomat! Bár lenne inkább néma! szakadt ki belőle, ahogy a kertet nézte. Olyan sötét volt, hogy még a dolgok körvonalait is nehéz volt kivenni. A sövényen túl, ahol a szazanka[3] nyílott, a kosztos diák szobája ajtajának résein keresztül valami kis fény szűrődött ki. Vajon Csiba még nem alszik?
Becsukta a kémlelőnyílást és visszament a szobájába, majd újra felkelt és az édességes szekrényből elővett egy kekszes dobozt, becsomagolta egy papírba, majd lámpással a kezében kilépett a folyosóra. A padló recsegett a lépései alatt, mintha csak egy menyét settenkedett volna ott. Eltakarta a lámpás fényét és a folyosó sötétjének rémisztő voltát is lassan megszokta, hiszen ez az ő háza. A szolgálók az igazak álmát aludták, úrnőjük pedig a diák szobája felé indult.
„Hát te még nem alszol?” szólította meg a fiút a tolóajtó mögül. Belépett a szobába és meglepetten látta, hogy a fiú éppen olvas, és a meglepetés az arcán is tükröződött. Mivel mindezt furcsának találta, elmosolyodott.

2.

 Az átlagos deszkaasztalra egy egyszerű fehér terítő volt terítve, a tetején pedig egy ecsettartó állt, benne vékony fejű ecsetek, mókusszőr ecsetek, tollak és kések. Egy fej nélküli teknőcöt formázó vizes edény, vörös tintás üvegek, fogmosódobozka, szépen elrendezve, mind az asztalon. A diák, aki eddig egy nyugati könyvet olvasott, mindössze húsz éves lehetett, a huszonhármat még biztosan nem töltötte be. A haja rövidre volt vágva és ettől a feje gömbölyűnek hatott, az arca se nem kerek, se nem szögletes nem volt. A szemöldöke sötét volt, a szeme pedig fekete. Nagyon kellemes volt a kinézete, de érződött rajta a vidékiesség. Minta nélküli gyapjúruháján vastag övet hordott, a térde alatt egy kékes takaró volt, előre hajolt, és fejét a két kezén megtámasztotta.
Az úrnő csendben az asztalra tette a kekszet.
Ha már éjszakázol, nem lenne jó, ha megfáznál. A vízforralóban van még víz. És a tűz sem csak olyan lidércfény, mint a szentjánosbogarak világa. Ezekkel talán nem fogsz annyira fázni. Elnézést, hogy beleütöm az orrom mindenbe, de kérem a szeneslapátot.
A diák nagyon meglepődött.
„Jaj, nagyon sajnálom, hogy ilyen ostoba vagyok, és ennyi gondot okozok Önnek. Nagyon köszönöm.” nyújtotta a lapátot tétován.
Ugyan, szívesen csinálom.” szorgoskodott az asszony a szénnel.
Büszkeséggel vegyes gondoskodással emelte fel a lámpást és a felhalmozott szén tetejét meggyújtotta, majd a mellette lévő újságokat háromba-négybe hajtotta és elkezdte legyezni. Egy idő után átadta ezt a feladatot a fiúnak, és hamarosan kékes lángokkal égni kezdett a szén, a tartóedény pedig felforrósodott.
Asszonyom milyen dolgokhoz nem ért!” tolta arrébb az edényt Csiba.
„Ma éjjel nagyon hideg van. ” nyújtotta a nő fehér ujjait, melyeken gyűrű ragyogott, a parázstartó felé.
Csiba, a diák megilletődötten, fejét lehajtva egyre csak hálálkodott, és azt mondta, azt juttatta eszébe, amikor még otthon az anyja és a nővére gondoskodtak róla így. És bár nem lenne szabad a csodás úrnőt az otthoniakhoz hasonlítania, amikor középiskolásként a vizsga előtt éjszakázott, akkor mondtak neki ilyeneket és akkor voltak ilyen kedvesek vele, még szobát[4] is főztek neki, hogy felmelegedjen.
Azok a régi szép idők! De most nagyon megindított asszonyom jóakarata.”
Ennyire hálálkodott egy kis segítségért, még a vállát is összehúzta. A nő ezt látva így szólt:
„Te fázol! Nincs még kész a haorid? Sürgősen csináltatni kell egyet. Ilyen hidegben ez a kabát nem elég. Mi lesz, ha megfázol? Jobban kell vigyázni az egészségedre. Harada, aki előtted volt kosztos diák nálunk, éjjel-nappal a könyveket bújta, mint te, soha el nem járt szórakozni, még zenét sem hallgatott.  Szép dolog! Rettentő sokat tanult, hogy letehesse a külön engedélyezett, előrehozott vizsgáit. Sajnáltam is nagyon, szinte beleőrült. Hívtuk az édesanyját vidékről, két hónapig ápolta itt, de már alig volt magánál – szörnyű belegondolni is – és végül elvesztette a józan eszét. Mivel én mindezt látom, félek a túlzásba vitt tanulástól. És bár tudom jól: nem szabad elhanyagolni, de kérlek, vigyázz magadra! Hiszen egyedüli fiúgyermek vagy. Se öcséd, se bátyád. Se szüleid. Ha valami történik a Csiba család reménységével, nem lehet mit tenni. Nemde?”
Amikor az úrnő, mintegy magának mondta ezt, a diák csak annyit felelt:
Igen. Igen.” és nem jutott szóhoz. 

Az úrnő felkelt, és ezt mondta:
Elnézést a zavarásért. Én megyek is és lefekszem aludni.” levette a haoriját és ráterítette Csiba vállára. „Vedd fel ezt, ne aggódj, nem fogok fázni. Ne fogd vissza magad, és ne ellenkezz az idősebbel!” A fiú érezte a hátán a nő testének melegét és a füstölő illatát, és nem győzött hálálkodni. „Nagyon jól áll.” felemelte a lámpást és elindult. A gyertyának már kétharmada leégett, az eresznél pedig a fákat fújta a szél.

3.

Az elégetett avar füstje, mint valami köd borította el a téli kert fáit, és reggel a mellékutcában arról suttogtak, hogy Kanamura asszony a kereskedőházból már felébredt. „Az a rettenetes szokása, hogy reggeli előtt fürdőt vesz, addig hozzá sem nyúl az evőpálcához. Ha csak egy nap nem kerül rá sor, nem nyugodhat, és nem jó neki semmi.” Aki ezt hallja, így gondolhatja: „Az előkelők hóbortja… Nincs mit tenni, ilyen szokás rabja ez az úrnő is.” Meg ilyeneket mondanak: „Nagyon megerőltető lehet, és a szolgálók már biztos parancsszó nélkül is rögtön begyújtanak a fával. Már reggel odajárulnak az ágyához és megmondják, ha megfelelő hőmérsékletű a víz.” Erre már nem lehet mást gondolni, mint: „Elég legyen már! Jó, ez is ugyanaz a fényűzés.” Ha pedig megjelenik egy rizskorpás zsákkal, akkor arra gondolnak, hogy a vastag fehér sminket törli le az arcáról, mert erről sem tud leszokni.
„Már huszonhat éves, és ilyenkor már a „fa tetején lévő virágok elkezdenek hervadni”. A természetes szépségében ötször fiatalabbnak tűnik, mint mikor felteszi a sminkjét. Talán azért, mert nincs gyermeke?” mondta a fodrásza. „Ha lenne, talán lenyugodna kissé. De még mindig olyan a lelke, mint egy lányé.” és csak úgy csattogtak az arany fogai. „Utasítgatja a szolgáit, hogy így csináld, úgy csináld, a férjét meg sürgeti, hogy menjen Dzsikkendanába[5] babákért. Ez nem egy férjes asszonyra vall. Vagy amikor egy olyan kendőben kísérte el az urát meglátogatni a kavaszakibeli nagy Buddha templomába, amilyet fiatal lányok szoktak viselni.” Azt suttogták, Simbasiból vagy valami hasonló helyről jött[6]. „Lehet, hogy úrnőnek nevezik, de ez még nem jelent semmit. Az ízlése is olyan, mint azoké a nőké. Csak annak köszönheti a szerencséjét, hogy ilyen szép.”
A szemét, az orrát, a haját, a szép fogait mind az anyjától örökölte. Az apja, a szegény ördög Josiró tíz évvel ezelőttig féltő szemmel őrizte, de még az ötvenet se töltötte be, amikor agyvérzést kapott és elköltözött e világról. Gyönyörűek voltak a temetésén a virágok, de sok ember, aki az utcáról nézte, elítélte a lányát. Mennyi mindenen kellett átesnie! Kezdetben havi nyolc jent keresett a minisztériumban, és kopott selyem öltönyéhez selyem ernyőt hordott, és még nagy eső idején sem engedte meg magának azt a luxust, hogy kocsiba üljön. Sem sapkát, sem cipőt nem hordott. Az Imagava-híd környékén elkezdett szobatésztát árulni. Nagy teher nehezedett a vállára, és a nagy tengert is meg kellett járnia. Az emberek sokan nagyon meglepődtek, voltak, akik pletykáltak is róla, de ő nem törődött a rosszakaróival. Volt, aki azt mondta, mindene szánnivaló állapotban van, a gyereke és ő maga is, amikor visszagondoltak Josiróra, aki pedig azóta olyan gazdag lett, hogy hegyekben áll a pénze. Szeretett is valakit, olyan gyöngéden, mint a rózsatövis, amely átszúrja a harmatcseppet. Feleségét, Miót gyerekkora óta ismerte, és a nő, nevéhez híven[7] elegáns és gyönyörű volt. Még csak tizenhét éve lehetett, és a férfi oly nagyra becsülte, mintha nem lenne se földön, se égen hozzá hasonló teremtés. A hivatalból hazajövet bambuszhéjat vett, és azt suttogták a háta mögött, hogy elkényezteti a feleségét. Ha eljött az este, amit a felesége várt, egy kis étkezőasztalt hozott, ahol kettesben megvacsoráztak. Reggel, munkába menetelkor kitisztította a vizeskancsó alját, és megtöltötte, hogy a feleségének egész nap ne kelljen bajlódnia vele. És annyira szerette, hogy ha a nő azt mondta, hogy „Hé, már dél van.” csak annyit mondott, hogy „Igenis” és már mérte is ki a rizst az edénybe. És így csinált mindig, mintha több ezer éve egy gyönyörű álmot látna.
Így telt az idő, és eljött az ötödik év tavasza. Amikor a szilva elkezdett virágozni, egy szombaton a férj két-három kollégájával betért egy kis vendéglőbe a Hirokódzsi környékén. De nem ivott sokat, hamar elindult haza, csak becsomagoltatott egy ajándékot, miközben a barátai csak nevettek rajta, aztán el se köszönt, hogy most hazamegyek vagy ilyesmi, még a hálós ajtót se csukta be maga után.
Mikor felkelt, természetesen vitte magával a lámpását is. Otthon pedig a parázstartó parazsa már rég elaludt, és a hamu szállt belőle kifelé, mintha csak valami vihar hagyta volna nyitva az ablakot egy hideg éjszakán, a második hónapban, úgy mart bele mindenkibe a hideg.
Mi történhetett? fogalma sem volt.
Fogta a lámpát és teljesen elveszett a saját gondolataiban.
Egy általános iskolai tanár felesége, aki a szomszédja volt, és ezt meghallotta, sietve megfordult.
– Megérkezett már a felesége? Már elmúlt három óra. Láttam egy szép kocsit, ami érte jött a szülői háztól. Azt mondta, elmegy kicsit és ha nem lenne tűz, akkor majd csináljon. A víz is forr. – A férjnek összeszorult a gyanakvástól a szíve.
– Pontosan mit mondott, amikor elment? – akarta kérdezni, de nem akart féltékeny férjnek tűnni, mert megbánta volna. – Elnézést, hogy gondot okoztam. Most már itt vagyok, ne aggódjon – küldte haza a szomszéd feleségét.
Magányosan rágyújtott a lámpa fényében. Az ajándékot, úgy ahogy át volt kötve, eldobta, hadd egyék meg a patkányok. Amikor lefeküdt, azt mondta:
– Mégis mit képzel? Még ha valami dolga is lett volna, hogy elmegy a távollétemben bejelentés nélkül itthonról? És nyitva hagyja a házat, ilyet egy feleség nem csinál! – zakatolt hevesen a szíve.
Eljött a vasárnap.
Nincs olyan ember, aki egész nap alszik! A párnát úgy összegyűrte, mint valami kukacot. A tolóajtóra lakatot tett, hogy ha emberek látogatóba jönnének, ne zavarják. Úgy jött el a délután négy óra, hogy nem csinált semmit. A kapu előtt megállt egy kocsi és egy geta kellemes kopogása hallatszott. Még ha tudta is, hogy a felesége az, úgy tett, mintha aludna. Mio el akarta tolni az ajtót.
– Mi történt?
Az ajtón lakat lógott. A szomszéd ház fenyőfája mögül próbált bemenni a konyha felől.
– Tegnap délután óta az anyám nagyon megbetegedett Janakában, a mellében heves fájdalmat érzett, egy órakor válságos volt az állapota. Az orvos adott neki egy injekciót a bőre alá, de nem lehetett tudni, hogy használ-e. Ma viszont már egyedül el tudott menni a vécére. Ezért volt az, hogy tegnap szó nélkül elmentem. Semmire sem gondoltam, a házat sem csuktam be. Később eszembe jutott az is, hogy a kertajtót is nyitva hagytam. Biztos voltam benne, hogy haragudni fogsz. De nem hagyhattam ott a beteget! Ma is egész mostanáig ott voltam. Sajnálom, minden az én hibám. Bocsáss meg! Mutasd a nagylelkű arcodat és légy elnéző velem! – mondta sajnálkozva.
– Szóval így volt! De miért nem értesítettél egy levélben? Te butus! – feddte meg ezt hallva a férje. – Azt hittem, anyád jó egészségnek örvend, ez az első, hogy azt hallom, baj van a szívével – mondta már kedvesen, de Josiró még nem tudta, milyen titkot rejteget a felesége.

4.

Ha e hívságokkal teli világban nem lenne tükör, nem érdekelné az embert, hogy néz ki, hanem azzal törődne, mire képes valójában. Legyen valaki egy szépség, egy Jang Kuj-fej, vagy akár egy Komacsi, végezné a házimunkát egy eldugott, nyomorult kis házban, köténnyel maga előtt, ezzel töltené az időt. Nem szédítené meg őket azoknak a dicsérő szava, akik a gyengéd leányszívekre vadásznak, és erre már szépen kötik is fel a hajukat, amire tegnap még gondot se fordítottak. Ha félretennék a kézitükrüket, nem tudnák, mikor nőtt már ki a szemöldökük, és mikor kell kölcsönkérniük a borotvát a szomszédból.[8]  De mivel látják, foglalkoznak vele és hiúk. Az alsóneműjükből is újat akarnak, a hantenjükre pedig még ha fényes cérnával hímzik is a gallért, akkor is szomorkodnak. Josiro felesége, Mio is ilyen asszony volt, aki élvezte, ha hízelegnek neki. A férje alacsony rangú ember volt, de őszinte és gyengéd. Számára egy négy-hat tatamis, kétszobás ház is palota volt. Mikor is volt, hogy a negyedik körzetbeli Gyógyító Buddha templomában vett egy gyűrűt, és gondosan az ujjaira húzta, amelyek olyanok voltak, mint a jéghal[9]? És hogy örült a szarufésűnek is, mintha csak teknőspáncélból készült volna! Minél inkább dicsérték, annál jobban bánkódott a külseje miatt. A simabarai szépségek a nyomába se érnének! Nem győzik dicsérni, van, aki olyan hülye, hogy a saját feleségéhez hasonlítja. Amikor elmegy tofut venni, fadobozkával a kezében, a fiatal járókelők intenek neki, ő pedig azt hitte, azon nevetnek, hogy néz ki. A bíbor színű, hímzett obija vékony és már megfakult. Egy olyan ember feleségétől, aki havi nyolc jent keres, ennél több nem telhet. A fiatalok biztosan szánják őt. Megremegett a kezében a doboz és kifolyt a víz a tofuról. Ruhája ujját pedig könnyek áztatták. A szíve megremegett. Emellett előző évben, amikor a tavaszi eső után kitisztult az ég, egyik nap, a férje azt javasolta, hogy mivel nyílnak a virágok, mi lenne, ha elsétálnak Uenótól a Szumida folyóig. Hogy lehetőleg stílusosan tegyék, a férj címeres, fekete haorit viselt, a feleségen pedig egy hakatai obi volt, a lábán pedig egy fekete, lakkozott geta, amit tegnap kapott, még félre is tették a tatamit, hogy kipróbálhassa. Még sosem volt olyan boldog! Tavasz volt, az uenói Kanei-templomban olyanok voltak a fák virágai, mint a felhők, és bár csak másnap lett volna tizenhetedike[10], a Hirokódzsitól nézve a kőlépcsőn fel-le sétáló emberek olyanok voltak, mint a várat építő hangyák. A fák virágai és a kimonók virágmintája versenyre kelt egymással: szemet gyönyörködtető látvány volt annak, aki nézte. Ők ketten felmentek egy dombra, ahol a cseresznyéket körbejárva lehetett megcsodálni, és ekkor öt-hat kocsi érkezett nagy hanggal. Az emberek, öregek-fiatalok megálltak, és azt mondogatták: „Az ott, biztos valami nemes család sarja.” A hosszú ujjú kimonóból kilátszott a vörös alsóruha csíkja, akár a hajnal. Az idősebbek olyan zöldben vannak, mint a virágzó fák között a fenyők. De bármikor is nézzük, ami sosem szűnik meg, az az, hogy a fekete kimonóhoz teknőspáncél fésű jár. Divatos, hogy a gallér alól aranylánc villan ki.
A kocsi megállt az asztaloknál, ahol az étel volt, és egy sorban álltak. Voltak, akik gyűlölettel nézték őket, de a legtöbben csodálattal voltak irántuk. Vajon Mio hogyan érzett? Csak állt és bámult tátott szájjal. Magányosnak érezte magát.
Vajon milyen előkelő család lehet ez?”
Josiro visszanézett rá, de úgy folytatta, hogy a férje ne hallja.
– Túl sötét a sminkem. – mondta csüggedten, amikor végignézett magán.
– Történt valami? – kérdezte a férje aggódva, amikor észrevette.
– Hirtelen rosszul éreztem magam. Nem akarok Mukódzsimára menni.[11] Szeretnék most innen rögtön hazamenni. Ha gondolod, te nézd csak meg nyugodtan, de én előre hazamegyek kocsival. – mondta erőtlenül, haloványan. Ez elkezdte aggasztani Josirót.
– Egyedül semmi nem érdekes számomra. De jöhetünk máskor is, szóval most hagyjuk annyiban.  – látva Mio kedves beleegyezését, nem gondolta volna, hogy az asszonyt még az sem derítené jobb kedvre, ha este csirkét esznek vacsorára.
Mintha menekültek volna, úgy indultak hazafelé. Minden mindegy volt Josirónak, csak az fájt neki, hogy Mio baját látta.
Mivel egy ilyen tünékeny álomban tévelygett, Mio teljesen elfelejtette önmagát. Ha nem látták, könnyel áztatta a ruhaujját.  Őbelé nem lesz szerelmes senki, tudta, hogy ez hiábavaló, és közben elkezdett Josiróval is máshogy viselkedni. Ha zavarta, csak kelletlenül felelt neki. Ha a férfi dühös lett, ő is felmérgesedett.

– Váljunk el! Semmi értelme! – kérte, ha nem tetszett neki valami. –Nekem is van családom. – mondta hatalmaskodón, és a férfi kénytelen volt maga söpörni.
– Kifelé! – mondta a pillanat hevében.
Összeszorult női szíve.
– Kínozni akarsz? Én már úgyis a tiéd vagyok. Ha gyűlölsz, üss meg! Ölj meg! Hiszen azért jöttem, hogy úgyis megölj, tehát még ha meg is ölsz, nem megyek el innen. Szóval tégy velem, amit akarsz!- a ruhaujjába kapaszkodva vergődött. De a férfi eredetileg nem gyűlölte a feleségét, a válás csak fenyegetés volt. Számított rá, hogy sírni fog, ezért is mondta, hiszen önző volt, és bár kellemetleneket mondott, szívesen megbocsájtott és a korábbinál is jobban szerette a feleségét.

5.

Josiró nem változott sosem, neki mindegy volt, hogy ugyanúgy telik az élete, lett légyen szó akár egy napról, akár száz évről, de Mio esete már nem volt ilyen egyértelmű: csak bámulta az eget és nem vett semmit a kezébe.
Amikor Josiró lopva megfigyelte, rájött, hogy Mio szívét egy szerelem rabolta el.
– Omio, Omio! – szólította, de a nő csak erőtlenül válaszolt. Bárhogy is nézte, kötelességszerűen végezte a napi dolgait, a teste itt volt, de a lelke vajon hol tévelyeghet? Egyre csak ez töltötte ki a gondolatait. Utálatos érzés volt arra gondolni, hogy ujjal mutogatnak majd rá, mert valaki a feleségének udvarol.
– Ha ez tényleg igaz… – gondolt bele a szörnyűségbe: Mio csak olyan mellette, mint egy árnyék. De hát ennek nyoma sincs! Csak a gondolataiba van mélyedve. Vagy csak csöndben sír.
– Kedvesem, meddig akarsz ennyi fizetésből megélni? A hátulsó lakosztályban lakó úrnak annak idején nagy szobája volt. Egyszer felkérték és nagy sikert aratott. Ha az ember lovas kocsiba száll, bármilyen szőrös is az arca, csodásan mutat. Te is férfi vagy, nem? Talán ha kicsit hamarabb felhagysz vele, hogy rongyokban viszed magaddal az ebédet, olyan lehettél volna, akinek a járókelők visszaintegetnek. Ha olyan őszinte vagy, hogy bambuszhéjba csomagolt ételt hozol nekem, akkor este, mikor hazajössz a munkából, iskolába járnál, és nem veszítenél másokkal szemben. Legyél más ember! Kérlek! Ha erről van szó, szívesen segítek akár itthoni munkával, akár azzal, hogy spórolok a pénzen, amiből vásárolok. Tanulj! Kérlek! – sírt a szívéből az asszony, és rámutatott, mennyire tarthatatlan ez az élet.
– Eléggé dühít, hogy így beszélsz rólam! – mondta Josiró. – Azt mondod, csak az én érdekemben akarod, hogy tanuljak, de közben a távollétemben csak szórakozni akarsz. Ez nagyon fáj! Micsoda gyáva alak vagyok! Lovas hintóra még csak nem is gondolhatok! Talán kocsihúzó legyek? Ha belegondolok, mennyi tartalékom van… Pont arra lennék jó, hogy mindenféle tudósok, jóképű úrfik és más fiatalokat fuvarozzak. És akkor is azt hallanám, hogy az uraság mögülem téged dicsérget – mondta gúnyosan. – Lusta, lusta, lusta anyámasszony katonája vagyok! Elterülök, mint egy zsák, utálom az esti iskolát és a munkába menetelt is, ennyire ragaszkodom hozzád, Mio!
– De kedvesem, miért nem akarod megérteni, amit mondok? – mondta a nő alamuszin. – Elég felemás érzéseink vannak egymás iránt: ha mondok valamit, abból rögtön veszekedés lesz – kezdte újra a csapásokat keservesen sírva. –Oly nehéz elfelejteni, hogy ennek ellenére még egy olyan házaspár voltunk, akik között nem volt gyűlölet.
– Omio, amikor azt mondod, ezt csináld, azt csináld… – nézett Mio szeme közé és megkopogtatta a falat… Nem olyan ember volt, aki szereti, ha szomszédjai pletykálnak róla.
Amikor egyszer elment egy szilvavirág-nézésre és nem volt otthon, a távolléte alatt egy arany címeres kocsi érkezett, azt mondta a nő, hogy a szülői házból, és érte jött. Mio nem panaszkodott a férjének, és elhallgatott. Csöndben tengette a napjait és rendszeresen haza-hazatért a családjához. Amikor hazatért, a gallérjába temetve az állát, titokban vett egy nagy levegőt. Mivel a férje gyanakodott, a feleség állandóan rosszul érezte magát, nem volt étvágya sem, elkezdett ebéd után szunyókálni és nem volt kedve semmihez, az arca pedig zöldes színt öltött. Ez Josirónak is szörnyű volt, aki azt hitte, beteg.
– Nézesd meg magad egy orvossal! Vegyél be gyógyszert! – megfeledkezett a féltékenységéről és pusztán aggódott Mióért. Valójában a betegségének is örült, ez március-áprilisra világosan kiderült.
Májusban, amikor már teljesen lehullott a szilva virága, a szomszédok lelkesen gratuláltak nekik. Bár keserves meleg volt, szégyellték volna a hantent levenni. Josiro különösen boldog volt, mintha csak álmodna. Nem mondta el az embereknek, hogy októberre várják, de már alig várta.
– Remélem, fiúgyermek születik! – nyugodtan hallgatta az ilyen kívánságokat. De átvette a jó szülést segítő amuletteket, és a jókívánságokat is lenyelte, mit sem tudva a szülésről és tele volt gondokkal. Mio anyjától is segítséget kért, aki ezt mondta:
– Én jobban értek ehhez nálad.
– Aham, aham – csak hallgatott.

6.

– Nincs kilátásban béremelés a nyolcjenes jövedelemnél, ráadásul a kiadások is nőttek, mivel gyermeketek született, és ha még beütne valami katasztrófa, mit tennél? Mio még gyenge, nem tudna azzal segíteni a férjének, hogy otthoni munkát végez. Nem túl dicsőséges dolog hármasban szegénységben élni egy feleséggel meg egy gyerekkel.  A mostaniakat figyelembe véve keress olyan munkát, amivel pénzt is kereshetsz! A jövőben nem lesz mentséged, ha nem tudod felnevelni a gyermekedet! Mio az én egyetlen leányom. Mivel elvetted feleségül, szeretném, ha mindvégig gondoskodnál róla. Nem luxusról beszélek! Ha csak annyi aprópénzt adnál neki, ami elé egy templomlátogatáshoz… Amikor elvetted, ezt ígérted. Ha nem adsz neki, ezzel megszeged az ígéreted. És ilyenkor mit lehetne tenni? Még belegondolni is szörnyű, hogy én a vén fejemmel nem csak a magam, hanem mások betevőjéről is kell, hogy gondoskodjam, öregkorom szégyene. És még ha akarnám, se bírnám már a kemény munkát! Ahogy titeket elnézlek, mint házaspárt, még ha mindenemet beleadva dolgoznék is, se tudnék segíteni rajtatok, havi nyolc jennel nem lehet mit kezdeni. Jelen helyzetben bele kellene törődni, hogy egy időre szétváltok, és Miót rám bízod a gyerekkel együtt, még ha ez mindkettőtöknek keserves is, te egyedülálló lennél, és a hivatali munka mellett nem restellnél másik munka után nézni. Jó lenne, ha azon igyekeznél, hogy egy rendes, átlagos életet tudjál élni. Mio a lányom, és szeretném, ha úgy élne, ahogy az nekem megfelel. Minden csak attól függ, te hogy gondolod! – Mio anyja ilyenekkel támadta Josirót, amióta még Mio szülése előtt beköltözött a házba, hogy segítsen.
Josiró a fogát csikorgatta dühében, de nem dobhatta ki az öregasszonyt, mert úgy vélte, fájdalmasan érintené Miót, és nem akarta kitenni ennek. És a hasában lévő gyermekkel se történjen semmi baj! Ezekkel csendesítette magát. Csak fiú legyen!
– Elég nehéz lenne, ha a feleségemet gyerekként kezelnék. Az élet ehhez túl hosszú. Szerintem nem fogok életem végéig nyolc jent keresni. Nem kell emiatt aggódni – hárította el, mire az anyósa kivillantva fekete fogait, unottan bólintott.
– Értem, értem. Nagyon szép dolgokat hallottam, és boldoggá tett. Elvégre egy férfitől ez is várható.
– Valóban, valóban! – mondta idegesen Mio. – Anyám, kérlek, ne mondj ilyeneket! Ez csak árt az otthonunk légkörének!
Josiró erre fitymállóan és büszkén nézett az anyósára.  Ez az ostoba vénség bármit is csinál, Mio az enyém.
– Nem egy olyan nő, aki a szülő parancsára elhagyna engem. Mi ketten nagyon szeretjük egymást, még az ég haragja se választhat szét minket! – döntötte el Josiró, hogy nem válnak szét.
Október ötödikén, Josiró távollétében (épp dolgozott) könnyedén megszületett a lánya. Bár nem a kívánt fiú született, azért nem kevésbé volt kedves.
–  Megérkezett a friss apuka? – fogadta az anyósa, és az első unokája születése feletti öröme kiült ráncos arcára. – Nézd csak, milyen jó kisbaba!
– Milyen vörös! – mutatott rá zavartan a férfi, és kinyújtani is alig merte a kezét, csak nézte, ahogy ott fekszik az anyja karjaiban. – Nem tudom, kire hasonlít, de különösen aranyos. Tegnap óta alig hallani a sírását a szomszédban. Nagyon aggódtam, de végül minden rendben ment. Mintha valami nagy tehertől szabadultunk volna meg.
– Hogy van Mio? – nézte a férfi. A nő feltornyozott párnákon feküdt, zilált haján fejpánt, és látszott, hogy nagyon kimerült a fájdalmaktól, de szépsége mégis isteni volt.
A hetedik és a huszonegyedik napi szentélylátogatás[12] napjai nagy sürgésben teltek: leírták a gyermek nevét a papírra, és húzták ki a helyi védőistenség előtt, mint az omikudzsit[13]. Az örökzöld fenyő[14] vagy a bambusz, a Hórai-hegy[15] daruja, vagy a teknős… nem ilyet húztak, Josiró mit sem sejtve a Macsi[16] nevet is felírta, mivel azt is kellemes hangzásúnak találta, és végül ezt húzta ki. Az Omacsi is egy szép név, olyan nő lesz, akit szépsége miatt mindenki szeretni fog, és ezen felül szerencsés is lesz, akár Ono no Komacsi, mondta élénken a feleségének, és kézről kézre adta. – Macsi, Macsi!

7.

Omacsi már nagyokat nevetett, és eljött a következő év tavasza. Omio nap, mint nap aggodalmaskodott és néha-néha sírva fakadt, azt mondta, hogy a keringésével van a baj. Josiró nem nagyon kételkedett ebben.  Csak arról beszélt, hogyan fejlődik a gyerek, és előző nap és ma is úgy ment dolgozni, hogy korántsem a csodás nyugati ruhát viselte, amiről korábban beszéltek, és vitte magával az ebédjét is.
Omio anyja ezt mondta:
– Nehéz Tokióban élni. Már nagyon utálom, hogy nyomorúságban kell tengetni a napokat. Szeretnék felhagyni azzal, hogy segítek nektek. Egy magas rangú[17] katona azt mondta, szívesen látna. Nisinokjóban épít udvarházat, oda szeretnék menni, mint házvezetőnő. Mivel azt az ígéretet tette, hogy időskoromban is gondoskodni fog rólam, elmegyek innen.
– Ha következőleg erre jár, szálljon meg nálunk. Egyáltalán nem lesz terhünkre – Josiró ezt azért mondta, mert tudta, hogy az asszony Mio egyetlen szülője, és nem akarta, hogy Mio magányosnak érezze magát. – Már maga sem fiatal, és nagyon sajnáljuk, hogy még ha jó körülmények között is, de egy másik helyen fog dolgozni. Maradjon nálunk!
–Dehogy, dehogy! Ezt majd akkor mondd, ha sikeres karriert futottál be! Most meg sem hallom – az anyós összecsomagolta a holmijait a furosikijébe[18]. Kifizette a Janakában[19] lévő háza lakbérét, majd hajóval elindult a messzi távolba.
Egy hónappal később, egy sötét estén, mikor a holdat súlyos felhők takarták, Josirónak bent kellett maradnia a hivatalban, hogy valamit kivizsgáljon, és már este nyolc volt, amikor hazatért. Rendesen azt kellett volna látnia, hogy a kissé sötét lámpa aljánál ott van egy játék szélforgó, egy papírmasé kutya szétszórva, és Mio szépséges alakja, aki még mindig nem jött bele az anyaságba, amint meztelen melle kivillan, és épp szoptatja a gyermeket. De ha a rácsok mögül nézett be, a lámpa még halványan égett, és a tolóajtón nem látszott még egy árnyék sem.
– Omio, Omio! – szólongatta és belépett, mire jött a válasz a szomszédból:
– Mindjárt jövök! – de a hang, bár hasonlított, nem Mióé volt, és belépett a szomszéd felesége, Macsit tartva a karjában.
– Hová ment Mio? – kérdezte Josiró és hevesen dobogott a szíve. – Talán elment este vásárolni úgy, hogy égve hagyta a lámpát?
– Valami ilyesmiről van szó – vonta össze a szomszédasszony a szemöldökét, mikor Macsi a pólyában elkezdett hangoskodni. – Jól van, jól van, kislányom – ringatta és közben tovább beszélt. – Igazából én gyújtottam meg a lámpát. A felesége egészen idáig nem volt itthon, azért gyújtottam meg, nehogy rosszindulatúan pletykálni kezdjenek a többiek. A felesége ma délelőtt ment el itthonról, és azt mondta:
– Kérem, míg vissza nem jövök, vigyázzon a gyermekre!
– Azt gondoltam, csak egy rövid időre megy el, de amikor már két óra lett, majd három, és se a hangját nem hallottam, se az árnyékát nem láttam… vajon hová mehetett vásárolni? Megkért, hogy vigyázzak a távollétében a házra és már beesteledett, ezért nagyon aggódom. Mi történhetett? – kérdezte.
– Én is ezt szeretném tudni.
– Abban a ruhában volt, amit általában viselt?
– Csak egy haorit vett magára, úgy tűnt.
– Volt nála valami?
– Nem emlékszem ilyesmire.
– A jó ég tudja, hol maradhat ilyen későn!
– Maga nem ért az ilyenekhez, ezért nem kéne a gyerekkel babrálnia. Amíg a felesége hazaért, majd én ellátom – ölelte magához a gyereket a szomszéd felesége, látva, milyen állapotban van.
– Nagyon köszönöm a kedvességét! – mondta Josiró és azon tűnődött, hova mehetett Mio, és Omacsi dolgával nem is foglalkozott.
– Biztosan, biztosan!  – gondolta, de mivel a gyanú fellegei már beborították, ezért az egyetlen komódjuk fiókjaitól kezdve a fűzfa ruháskosár aljáig mindent átkutatott, azt keresve, talál-e valami nyomot, de egy porszemet sem tűnt el, még az obija is, amit általában nagy becsben tartott, is ott volt a helyén. Kinyitotta a tükrös szekrény fiókját, ahol a költőpénzt szokta tartani a nő. Vagy húsz bankjegy volt ott, még gyűretlenek, szinte megvágták az ember kezét. Ezen felül egy levél. Josiró meglepődött és nagyot dobbant a szíve.
– Mit jelentsen ez?
Mikor kinyitotta, csak pár szó állt rajta.
Mio meg fog halni. Kérlek, ne kutasd, hová megyek. Ez a pénz itt fedezi Macsi tejének a költségeit.
Josiró egyszer elsápadt, másszor elvörösödött. Remegtek az ajkai és azt üvöltötte:
– Az átkozott vénasszony! – olyan mérges volt, hogy úgy tűnt, mintha fekete füst szállna fel a testéből. A pénzt és a levelet is széttépte és eldobta, és felállt. Ha látták volna az emberek, vajon mit gondolnak?

8.

Ezen illékony világ vágyai közül Josiró egyedül a pénzszerzésre koncentrált, tizenöt éven át nélkülözött, a többiek csak vörös ördögnek hívták, és még nem volt ötven éves, amikor úgy végezte életét, mint a kihűlt parázs. Több tízezer jenes vagyon maradt utána, ezeket Kanamura Kjószuke örökölte, Josiró veje. Tehetős ember volt, és nem változtatta meg a családnevét sem[20], emiatt sokan kritizálták, ám igyekezett, hogy kedves legyen, és mindenki úgy gondolta, hogy apósa-nevelőapja Josiró egy igazi ajándékot kapott a személyében, hiszen nem foglalkozott a feleségét körbelengő botrány[21] miatt. Sőt, Macsikót a tenyerén hordozta. Nem kell feltétlenül megvetni egy férjet ezért.
Nem volt apósa, se anyósa, ezért nem volt olyan merev és formális, mint más feleségek. Ha kedve volt hozzá, nyugodtan elmehetett színházba, senki nem panaszkodott. Az is előfordult, hogy együtt mentek el a férjével megnézni a cseresznyevirágokat, vagy a holdat. Ha a férje késő estig nem jött haza, bárhová utána telefonált és még késő éjjel sem tért nyugovóra. Amikor szerelmes vagy nosztalgikus perceiben visszagondolt ezekre, még kicsit maga is szégyellte. Valamiért, ha a férje nem volt otthon, nehezen bírta a magányt, és arra gondolt, bár lenne valakije, akiben megbízhat: egy báty vagy egy szülő.
Előfordult, hogy alkalmanként, vidéki választások miatt akár három hónapot is távol volt, ez nem olyan volt, mint amikor elmegy az ember fürdőkúrára valahová. Ilyenkor még a sértődés sem használt. Időnként unalomból levelezett is, de sokszor előfordult, hogy a levelek tartalmát nem tudta megmutatni.
– Egy ilyen jó házasságban miért nem születik gyermek? Már legalább tíz éve együtt vannak! Soha jobb körülményeket! Annyi fatáblácskát tettek ki a Kijomizu-templomban, tele könyörgéssel, de hiába. Az úr nem akar örökbe fogadni senkit, az úrnő ízlése is kényes, ebben sincs szerencséjük – ilyenekről és más eseményekről beszélgettek és viccelődtek a cselédlányok, amikor összegyűltek a kotacu körül, amikor reggelenként a lehullott levelekre kiült a dér, esténként pedig eleredt az őszi eső, a szél hidege pedig csontig hatolt.
– Ha az úrnőnek valami tetszik, azt megjutalmazza. Már kiskorától kezdve kedves időtöltése az ajándékozás, ezt az apja nagyon utálta. Egyszóval hóbortos egy személyiség. Ha úgy érzi, nem törődve a következményekkel, segít másokon. Annak sem volt semmi mélyebb oka, hogy a riksás Moszuke egyetlen fiának, Jotarónak, odaadta azt a haorit, amit a férje épp csak levetett újévkor. Csak egy kis szeszély volt, hogy nincs tavaszi ruhája, ezért csak úgy odaadta, együttérzésből.
Moszuke nem győzött hálálkodni. Az emberek kíváncsian nézegették a sólyomtoll-mintás ruhadarabot. Máskor pedig, nem is volt különösebb oka, de arra gondolt együttérzően, hogy Csiba, a kosztos diák biztosan fázik, és a varrónőnek utasításba adta, hogy készítsen neki egy haorit. Nem arról van szó, hogy nem kérhetett tőle ilyet, de eléggé felelőtlen dolog volt.
A szóban forgó utáni estén, amikor a haorit ráadta Csibára, a fiú nagyon hálás volt, de nem mondott semmi hálálkodást, és mivel lágyszívű ember volt, könnyekben tört ki, később a mindenes cselédet, Ofukut kérte meg, hogy megfelelő módon tolmácsolja a háláját.
A cselédek, akik könnyedén váltogatják a munkájukat, hajlamosak a pletykálni ezt-azt-amazt.
– Csiba elsírta magát – mondta a lány, mire az úrnője:
– Milyen édes fiú – egyszerre pártfogolni kezdte a fiút, és még több borravalót adott.
November huszonnyolcadikán volt a férje születésnapja. Minden évben elhívta a barátait, olyanokat választott ki, akik jó pozícióban voltak, különleges csemegéket tett eléjük. Oldott hangulatban, kedélyesen lármáztak, és a szakállas Torii úr ezt mondta:
– Első látásra azt mondani valakire, hogy édes…
Sawagi úr a katonaszökevény Umegawát utánozta.
– A te unokád! – mondta erős tájszólással. Mindenki ilyen amatőr művész volt.
Ezért a jókedvű úrnő eldöntötte, hogy a mai nap derűs nap lesz: három váltás ruhával a legújabb divat szerint. Hideg van a világban, de ott a március tavaszi hangulata is… A lehullott levelek magányosak a kertben, a kerítésnél lévő szazanka pedig illatozik…  a fenyő mély zöld, és nem volt sehol egy részeg ember sem.

Idén sok vendég volt. Egy meghívó sem ment ki hiába: három órától már vártak mindenkit. Volt, aki a zajos összejövetel elől a teaszoba sarkába szökött. Az emeleten a korlátnál nyugati ruhás felszolgálónők. Volt, aki úgy nevetett, hogy majd’ leugrott a szemüvege。Macsikót nagyon zavarta a vendégek hangzavara, akik egyre másra rá emelték a poharukat:
– Asszonyom, igyon Ön is velünk.
– Elnézést, de nem ihatok – öntötte ki az alkoholt egy pohár vízbe. De egy-két pohárt nem úszhatott meg: érezte, hogy forró a füle és hevesen ver a szíve. Udvariatlanság elhagyni a helyét, de észrevétlenül kiszökött az udvarra. Átkelt a tó feletti kőhídon, és leült a domb mögötti kicsi Inari[22]-szentélyke előtt.

9.

Ezt a házat Josiró még a nagy kölcsönhullám idején szerezte, amikor Macsiko tizenkét éves volt. Bár néhány javításon átesett, még mindig ugyanolyan volt, mint régen: a víz hullámai, a dombocskák alakja, a fák közt süvítő hideg szél hangja. Amikor Macsiko kissé részegen, mintha csak álmodna, hátra nézett a válla fölött, a felhők közötti résben ott ragyogott a hold. A szentély előtt a harang vörös-fehér kötele lógott hosszan, és egy régi tükör csillogott. Az esti vihar átfújt az ajtó résein, és mivel nem volt ott senki más, csak a harang bús kongását lehetett hallani, és az áldozati ajándékként kitett papírkák zizegését.
Macsiko hirtelen megdermedt, felállt és 2-3 lépést tett: vissza akart menni a főépület felé, de mintha valami erő visszatartotta volna, megtorpant. Ezúttal az őrzőkutya-szobornál állt meg. A fák között csak alig hallotta az ünneplők zajongását. Ez a férje hangja, aki a samiszenen játszik, az meg biztosan Koume. Hirtelen ennyire berúgtak volna? Erre nem lehet felkészülni. Miközben erre gondolt, alig bírta elnyomni a szívében a rossz érzést, amely egyre jobban szétterjedt a mellkasában és úgy érezte, szétveti a keserűség.
Kisvártatva már szinte teljesen elmúlt a nő részegsége, valahogy lecsendesítette magában a háborgó szívét, és visszament az ünneplők közé. A tányérok és a poharak mindenfelé szétszórva, a távozó vendégekre váró kocsik pedig a kapu előtt olyanok, akár a fénylő csillagok. Azt lehetett hallani, hogy valaki feláll, az ünnepség befejeztével pedig elkezdett szitálni az eső.
A szolgák nagyon elfáradtak, úgy feküdtek le, hogy még az ünnepi ruhájukat se vetették le.
– Na de kérem, váltsanak ruhát! Ez így nem szabad! – maga az úrnő vette le róluk a haorit, és tulajdon kezével bontotta ki az obijukat, és öltöztette őket át a rövid ujjú flanel hálóruhába. – Nos, jó éjszakát! – terelgette őket a kezével.
– Hé, azért annyira nem vagyunk részegek! – mondták és tántorogva beléptek a hálószobába.
Megkérte a férjét, hogy figyeljen a tűzre, a többi szolgálónak is jó éjszakát kívánt, majd ő is nyugovóra tért, de valamiért még mindig zaklatott volt. Férje, a félig lehunyt szemhéja mögül látta, hogy valamit nem mond ki, és nincs jó színben.
– Miért nem alszol? Mire gondolsz?
– Nem tudok válaszolni, csak olyan furcsán érzem magam. Vajon mi lehet velem? Én sem értem – felelte a feleség, mire a férje elmosolyodott.
– Talán kicsit túlaggódtad a dolgot. Ha megnyugszol, rendbe jössz majd.
– Nem tudom elmondani, de valami szomorúságot érzek. Az imént, mikor erős volt a szaké és nagy a hangzavar, egyedül kiszöktem a kertbe. Az Inari-szentélynél kicsit magamhoz tértem, de nagyon furcsa gondolataim támadtak. Ne nevess! Nem tudom elmondani, mit éreztem. Most biztos kinevetsz és megszidsz! – lehajtotta a fejét, a könnyei pedig az ölébe hullottak. – Valami fura dolog… – a feleség egyre mélyebbre került a rosszkedvében. – Aggódom, nem fogsz-e eltaszítani magadtól… Ezért vagyok magányos.
– Már megint? – a férje mesterkéletlenül elnevette magát. – Valaki mondott valamit? Vagy csak te gondoltad? Ne gondolj ilyen semmiségekre! A világ nem foglalkozik velem annyit, mint amennyit te gondolkodsz felőlem. Na, de nyugodj meg! – mondta minden ok nélkül. – Mindenesetre én nem akarok ilyen dolgokkal foglalkozni. A mai ünnepségen rengetegen voltak, és nem volt olyan, aki ne tett volna még szert hírnévre a világban.
– Ha belegondolok, hogy ők mind a barátaid, boldog vagyok, még így, hogy csak a háttérben vagyok is. De ha mélyen magamra gondolok, te egyre sikeresebb leszel mostanában, és ahogy kinyílik előtted a világ, egyre nagyszerűbb leszel. Ma este Kouméval, aki samiszenen kísért a Kandzsincsó[23] egyik jelenetét adtátok elő… Nem arról van szó, hogy féltékeny lennék, de nem tudtam, hogy ilyen alaposan be tudtátok gyakorolni… Mindig azt hittem, hogy olyan, vagy, mint egykor, de ezek szerint az én sekélyes mivoltom a gyűlölet magját ültette el beléd… Ha a nagyvilágban jársz, természetes, hogy jó a füled és a szemed[24]. Én csak az éjjel-nappali állandó itthonlét keservét ismerem, itt tengek-lengek, és félek tőle, hogy végül bele fogok fásulni ebbe. Nincs szülőm és testvérem, rajtad kívül, akit megkérhetnék, de még ha lenne is, hát tudod, milyen volt annak idején, amikor még élt az apám, Josiró. Azt mondta, ha csak meglátja az anyámhoz hasonlító arcomat, elönti a méreg és nem engedett közel magához. Minden napom magányosan telt. Egyedül akkor lettem boldog, amikor hozzád mentem feleségül. Lám, most is megbocsátod az önfejűségemet. Most, amikor semmi okom elégedetlenségre. El nem mondhatom, mennyire hálás vagyok, ha arra gondolok, hogy aggódsz értem, pedig ez nem illene. Amikor ezekre gondolok, olyan magányosnak érzem magam, hogy elviselhetetlenül nyomorultan érzem magam, bármit is csinálok. Arra gondoltam, nem kéne ezt mondanom, de mégis elmondtam… Ezt a fájdalmat nem tudom bent tartani. Mit tegyek, ha így érzek? Magányos vagyok – sírt az asszony.
– A panaszodnak és a gyanúdnak az az oka, hogy féltékeny vagy – nevette el magát a férfi.

10.

Az úrnő a saját dolgain tépődött, és bár nem volt oka, háborgott a szíve. Mostanság, mikor az ég derült volt, még akkor is olyan volt számára, mintha borús lenne. Még amikor a nap fényében sütkérezett, akkor is különös gondolatai voltak.
Esténként, amikor az eső és a szél hangját lehetett hallani, olyan volt, mintha emberek jöttek volna és kopognának az ajtón, hogy bebocsátást nyerjenek. Mivel magányos volt, elővette a kotót[25] és egyetlen kedvenc darabját játszotta rajta. De nem tudta folytatni a játékot, mert elszomorodott attól, hogy csak magának játszik. Könny szökött a szemébe és félretette a hangszert. Egyszer, mikor a vállát masszíroztatta a szobalánnyal, arra kérte, meséljen valami szerelmes történetet, hogy felviduljon a szíve. De még az olyat is, ami olyan mulatságos, hogy közben megszakad a nevetéstől az ember, egy idő után szomorúan hallgatta. Szerette volna, ha az ő szíve ég a szerelem heves tüzében. Azon az estén Fuku, a mindenes szolgáló elváltoztatta a hangját, úgy mesélt.
– Ez titok. Ha elmondom, bizony nem válik hasznomra… Az a rossz szokásom, hogy nem bírom ki fecsegés nélkül. Kérem, ha meg is hallgat, tegyen úgy, mintha nem tudna semmit. Amit most mesélek, egy nagyon furcsa történet.
– Na, miről van szó?
– Hát, akkor figyeljen! A kosztos diák, Csiba első, szomorú szerelméről van szó. Úgy hírlik, még a szülőföldjén pillantotta meg őt először. Sarló volt az övébe tűzve és szalmából készült zórit[26] viselt. Bizonyára olyannak gondolja, aki a kéztörlőjébe csomagolja a füveket, de igazából tényleg gyönyörű lány volt, állítólag a falu vezetőjének a húga. Általános iskolás korukban szerettek egymásba.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Jone, a szobalány.
– Csöndet. Inkább figyelj! Természetesen magától Csibától.
– Te jó ég, milyen faragatlanok vagytok, hogy nevettek! – mondta az úrnő keserű mosollyal. – Szegényt a régi szerelmi csalódásairól kérdezted?
– Nem, ez nem egy régi, vidéki történet. Folytatom is – ahogy varrta a ruhát, megköszörülte a torkát. A szobalány elvörösödött.
– Csiba épp a megfelelő korban van.
Az úrnő erre hátrapillantott, hogy mit mond a pletykás Fuku. Ettől függetlenül Fuku megnyalta az ajkát és folytatta.
– Miután Csiba megpillantotta a lányt, reggel, iskolába menet mindig az ő ablaka alatt ment el. Képzeljétek el… Megszólítja? Vagy már elment? Úgy szeretném látni! Hallgatni akarom őt. Beszélni akarok vele. Ilyenekre gondolt. Az iskolában biztosan beszéltek… Látta is őt. De ha csak ennyiről lenne szó, nem vert volna úgy a szíve. Azt mondta, hogy vasárnaponként mindig a lány háza előtti folyóhoz ment horgászni. Funával és Tanagóval bajlódott. Szomorú volt, amikor eljött az este és nyugaton lement a nap és haza kellett mennie. Hát nem jön el ez a lány? Pedig de jó lenne látni az arcát, amikor odaadom neki az összes halat, amit fogtam. Ilyesmikre gondolhatott.De még ha látta is, biztosan keményen dolgozott épp. Hányszor volt ilyen.
– És beteljesedett  a szerelmük? –kérdezte az úrnő.
– Ön szerint? A lány a falu vezetőjének a húga volt. Ő meg csak egy éhenkórász paraszt. Erről nem is álmodhatott. Ez csak egy szép illúzió, épp úgy, ahogy a nem látunk bíbicet a ködben[27]. Röviden szólva: mint a papírlámpás és a templomi harang[28], annyira különböztek, a szerelemben pedig nincs ilyen alá-fölérendeltség.
– Ennyi volt, Ojone? Nem tudom, az volt-e a célod, hogy erre mondjak valamit és nevessek rajta – fordult oldalra az úrnő és kicsit elmosolyodott – Azért beszélünk most erről, mert így történt. Ha tényleg létezik egy ilyen lány, akibe szerelmes volt, nem lehet, hogy ilyen fésületlen fejjel ne vicceljen.  Szóval ezért lett ilyen szorgos diák, mert csalódott a szerelemben.
– Nem kérem, asszonyom, ő nem az a fajta férfi, akit a csalódás visz rá erre.  Rájött, hogy mindez lehetetlen, mert a lány meghalt.
– Szegény – mondta együttérzőn az úrnő.
Fuku diadalmasan mondta.
– Erről a szerelemről nem lehet mit mondani. Hiszen csak gyerekek voltak, és mindössze csak a gondolataikban létezett. Ó, hány nap telhetett el így, hogy kívülről nem látszott semmi! De ha ránézünk Csibára, akkor sejthető, milyen volt a gyerekkora. A lány beteg lett, majd a templomba került. Hogy utána hogyan érezhetett, arra csak a fenyők közt zúgó szél tudhatja a választ. Nincs mit tenni. Amit innentől mondtam, az mind igazság.
– Fuku, találj ki egy újabb történetet. Mondj valamit, ami egészen olyan, mintha igaz lenne – dorgálta az úrnő, mire Fuku így felelt:
– De miért mondja, hogy hazudok? Ha elmondja, mit hallott most tőlem, akkor bajba kerülök. Mit tegyek: éppen az illetőtől hallottam mindent!
– Hazudsz! Miért mondana az a férfi ilyeneket? Még ha lenne is valami, csak hallgatna keserves arccal. Te tényleg hazudsz!
– Hát tényleg nem hisz nekem? Tegnap reggel Csiba hívatott engem és aggodalmas arccal kérdezett:
– Az elmúlt négy-öt napban úgy tűnt nekem, az úrnő nem érzi jól magát. Történt valami?
Azt feleltem:
– Az úrnő néha a keringési zavarai miatt búskomorságba esik. Amikor tényleg rosszul van, a sötétben sír. És amikor ezt mondtam, úrnőm, akkor ő meglepetten mondta:
– Lehetetlen! Ez a lélek betegsége, és ha rosszul csináljuk, akkor nem fog felépülni.
Ekkor mesélte el a fenti történetet.
– Egy gyerekkori barátommal, egy lánnyal a szülőfalumból ez meg ez és így meg így történt, zaklatott volt, éppen olyan, mint az úrnő. Volt egy mostohája és nagyon nehezen viselte a sorsát, végül ebbe halt bele szegény.
Mindenesetre ő mondta ezeket és olyan őszinte arccal, én pedig összeraktam magamban a történetet, ahogy az előbb elmeséltem. Nem tréfa, hogy az úrnő hasonlít arra a lányra. De ha kiderül, hogy elmondtam, Csiba le fog szidni. Ezért kérem, tegyen úgy, mintha nem hallotta volna.
A többi lány azt találgatta, igazat mond-e, és olyan élénken beszélgettek, mintha csak egy dob pergett volna.

11.

Idén is a mai nap december tizenötödike. Ahogy közeledik az év vége, az utakon a sok járókelő elfoglaltnak tűnik. A kereskedők oszeibóval[1] jártak-keltek, a házakban a mocsiverés[2] hangjai hallatszottak. A nagytakarításhoz használt bambuszseprű levelei a tatamira hullottak, a folyosót pedig zóris lábak taposták össze. Kirázták a porrongyot, kiporolták a tatamit, felforgatták a bútorokat, de voltak, akik be voltak rúgva és csak zavartak mindent. Azoknak, akiket kedvesen megkértek, hogy segítsenek, csak a fele jelent meg, és kiosztották nekik az edények címkéit. Mindannyian egyszerre kézbe is vették. Voltak, akik ilyeneket írtak rá: „Nővérke” „Sütőtök” „Pofa” vagy „Josiwara”. Az uraság nem volt otthon, és ha elnézték, hogy az úrnő, aki irányt mutathatott volna, milyen formában volt: juzen stílusú alsóruha volt rajta, és vörös szandált viselt és mindenfélét parancsolt, így telt el egyszerre a nap. A teához való süteményekből valóságos hegyet halmoztak fel, szabadon ehettek teppómakit[3]. Az úrnő az emeleti kis szobában kipihenhette a fáradalmakat. Mivel rossz volt a keringése, elszorult a mellkasa. Elővette a henger alakú párnát is és kicsit ledőlt, ezt Jonén kívül a szolgálólányok nem vették észre.
Mikor az úrnő kissé szédelegve felébredt, a párnájához közeli folyosón egy férfi és egy nő beszélgetett. Bele sem gondoltak, hogy az úrnő ott van a közelben és olyan szavakat használtak, mint egy kocsis, úgy beszéltek az úrról és az úrnőről, nem foglalkoztak azzal, ki lehet a közelben.
Az egyik Fuku.
– Őszintén, de tényleg, ez az egész napos munka rohadt fárasztó. Amikor már minden sarkot megnéztem és mindent összeszedtem… a csak a feltűnő helyeken takarítanak, aztán a többi helyen hegyekben áll a kosz. Borzasztó fárasztó. Semmi értelme ennyire megerőltetni magam. Nevetséges.
– Tehát ez a helyzet – feleli a beszélgetőpartnere Jaszuro. – Ami azt illeti, hallottál már Onamiról, aki az itteni uraság szeretője Iidamacsiban?
– Ó, már vagy száz éve – felelte Ofuku. – Az egyetlen, aki nem tud róla, az az úrnő. Nincs ellenére az úrnak, hogy nem tud róla. Én még nem láttam. Festett fekete a haja, az arca pedig hosszúkás, és azt mondják, elegáns. Te már volt, hogy elkísérted az urat hozzá, de láttad-e? Nem láttad?!
– Amikor megszólal a csengő az előszobában, az úrfi kirohan, és az említett nő folyton fel-felbukkan. Büszkén fésüli a haját, enyhe sminket hord, a kimonóján pedig könnyed kötényt visel és azt mondja: „Óh, drágám!” Az uraság pedig azt mondja: „Bocsáss meg, hogy ilyen soká távol voltam.” vagy valami hasonlót, és leül a küszöbön. A nő pedig leül mellé, leveszi a lábáról a cipőt, mindezt olyan bizalmasan, hogy még nem láttam olyat. Amikor az úr elindul befelé, a nő visszatér és borravalót ad „Köszönöm a fáradtságát, kísérő, ebből vegyen dohányt.
– Még csak most kezdték, azért ilyen kedves.
– Kezdő, kezdő, de hát egy szóval sem mondtam, hogy ez egy ártatlan lány. Már több, mint tíz éve együtt vannak az úrral, és a kisfiuk is tíz vagy tizenegy éves lesz most. Az a baj, hogy itt, nálunk nincs gyermekáldás, ott meg egy remek kisfiú van. A legszerencsétlenebb az egészben az itteni úrnő. De mivel mindezt titokban tartják… nincs mit tenni. Mivel az előző uraságé volt a vagyon, nem lenne belőle probléma, ha az embereké lenne??????
– De azért figyelj, itt most nem az uraság az, aki nem őszinte?
– Mi? A férfiak mind ilyenek!
– Nőcsábászok – nevette el magát Ofuku.
– Milyen kis személyeskedés! Hát nem ég a füled? Még ha ilyennek is tűnök, mégis kiteregettem a szennyest! Még ha szeretnék is az úrhoz hasonlóan szeretőt tartani és megcsalni a nejemet, nem tudnám. Ilyet csak más, gáláns emberek tudnak. De gondolj bele, a mi uraságunk is olyan, mint egy ördög. A rossz már két generáció óta mélyen gyökerezik.
Olyan hangosan beszéltek, nem törődtek vele, hallja-e valaki, ezt mutatták Fuku reakciói is:
– Na, még egy valamit meg kell csinálnom. Kérlek, Jaszu-szan, menj le. Én itt még egyszer feltörlök, most jön a raktár – és már hallatszott is a törlőkendő suhogása. – Épp ezt kérte az úrnő. Nem, ki ne nyisd, mars innen. Rossz rád nézni is.

12.

Tizenhatodikán reggel a takarítás után tiszta hat tatamis kis szobába egy kotacut tettek. Férj és feleség szemben ült egymással. Amikor a férj kinyitotta az aznapi újságot, a szokott módon beszélgettek a világban történő eseményekről, az irodalomról, és ugyanazokat a válaszokat is adták, és egy külső szemlélő számára irigylésre méltón izgalmasnak tűnt. A férj a megfelelő időben szakította félbe a beszélgetést.
– Hosszú éveken át éltünk kényelemben, de sajnos nincs gyerekünk. Örvendetes lenne, ha lenne. Mivel sajnos nem tehetünk jobbat, arra gondoltam, hogy örökbe kellene fogadnunk valakit és megfelelően felnevelnünk, de ez idáig nem találtam megfelelő gyermeket. Újévkor én is belépek a negyvenes éveimbe, ami már az első öregség ideje. Olyan, mintha megöregedtem volna, és az, hogy nincs eldöntve, ki legyen az örökösöm, és emiatt aggódom. Úgy fogok meghalni, hogy nem mondom, hogy olyan magányos vagyok, mint mostanában te. Szerencsére Torii a tengerészettől azt mondta, hogy az egyik ismerősének van egy fia, aki jó családból származik és minden tekintetben előnyösnek tűnik. Arra gondoltam, ha nincs ellenedre, gondosan felnevelhetnénk. Amint döntünk, Torii mindent elintéz. A nevelőszülei is Torii házában élnek. Tizenegy éves és a megjelenése is jó – mondta a férj, a felesége pedig felemelte a fejét és az arcát fürkészte.
– Vagy úgy. Csodás ötlet. Én nem mondok semmit. Szerintem jó ötlet, de döntsél te. Hiszen ez a te házad. Tedd, amit szeretnél – mondta csendesen, de az arcára ez az aggodalom ült ki: Nyilván a szeretőd gyereke.
– Nem kell elsietni. Gondold jól végig és ha tetszik az ötlet, majd akkor… Mivel most kissé mélabús és beteges vagy, gondoltam, megnyugtatna… Ez egy kicsit túl könnyelmű döntés. Nem egy játékbabáról vagy egy kiscsibéről van szó. Egy embert nem lehet úgy kezelni, mintha egy játék lenne, és ha úgy tetszik, csak a sarokba hajítjuk, mintha valami szemét lenne. Azért szeretném őt, hogy fenntartsuk az otthonunkat, ezért gondold át még egyszer, és jól fontold meg. De így házasként a mi testünk se lesz már jobb. Az örökbefogadás nem sürgős, mi lenne, ha elmennénk a koncertterembe? Van egy, közel Harimához. Mit szólnál a ma estéhez? Nem megyünk? És szórakozunk egy kicsit.
– Miért beszélsz velem ilyen kedvesen? Én nem akarok zenét hallgatni. Amikor mélabús vagyok, akkor hagyj szomorkodni. Ha jó a kedvem, nevetek. Hagyd, hadd tegyem, amit szeretnék –  ezt mondta, és nyilvánvalóan nem mondhatta ki, mennyire dühös, és a szívében belül mennyire szomorú.
A férjet mélyen foglalkoztatta, mi lehet vele.
– Miért mondasz ilyen elkeseredett dolgokat? Aggódom, mert sokszor úgy beszélsz, mintha valami a hátsó fogaid között maradt volna. Az emberek kezdenek furcsa dolgokat gondolni.
– Valami szégyentelen dolgot rejtegetsz? Csak nem a múltkori Koumés esetről van szó?
–Ami azt illeti, egy nagy tévedés volt. Amiatt felesleges aggódni. Koumét sok éven át támogatta Jagita, és nem mutogatnak rá az ujjukkal az emberek.
– Ugyan, kinek kell a kiszáradt, savanyított szilva?
– Hagyd már abba ezt a bizalmatlanságot! Nincs mit megbánnom! Ebben a dologban ártatlan vagyok – pödörte meg nevetve a bajuszát a férfi.
Vajon azt gondolta, hogy kizárt, hogy a felesége tudjon az iidamacsibeli szeretőjéről? Fel sem volt készülve rá, hogy védekeznie kell majd…

13.

Az úrnőnek az volt a szokása, hogy miközben mindenféle dologról ábrándozott, fel is hergelte magát, és rohamot kapott. Ha nagyon heves volt, akkor hanyatt vetette magát, ahogy most is kiadta magából a keserűségét. Eleinte az orvos segítségét kérték, hogy adjon neki egy injekciót a bőre alá, de éjjel-nappal súlyos rohamok tartották a markukban, amelyeket alig bírt elviselni.
Mivel nem férfi volt, alig bírta elviselni, ha jött a roham, akár este volt, akár éjjel, Csibát hívta mindig. A becsületes Csiba, aki próbálta ilyenkor a nő megfeszített hátát visszanyomni,  ápolta őt, arról is elfeledkezve, hogy ő maga férfi, és ez mások szemében gyanúsnak tűnt. Eleinte halkan sugdostak, aztán elhallgattak, és elnevezték a hat tatamis búvószobát az úrnő „betegszobájának”, meglehetősen ocsmány módon. Így nézve a korábbi dolgok is gyanúsnak tűntek már: az együttérzés a fagyos éjszakán, a haori, hatalmassá duzzadt a szóbeszéd, amikor a bolhából is elefántot csináltak, és ahogy terjedt a pletyka, úgy került egyre rosszabb helyzetbe az úrnő.
Fuku, a mindenes cseléd, mivel több munkát is végzett egyszerre, úgy vélte, az úrnő kék selyem alsóruhái az ő tulajdonába kerülnek, de az úrnő azt mondta, épp mivel Csiba annyit ápolta, varratott belőle egy újévi ruhát és neki adta. Ez a harag egészen beleette magát a csontjaiba. Ezért gonoszul nézte az úrnőt. Megragadta Tomét, a fodrászlányt, és azt mondta neki:
– Hát nem különös ez a sok véletlen egybeesés? – és a pletyka már el is indult az útjára, mintha csak telegráf küldené, csak dagadt a szóbeszéd, és egyszerre már ott is volt az Kjoszuke uraság fülében, aki nem hagyta annyiban és igencsak bedobogott tőle a szíve.
– Ha nem az ő révén örököltem volna e sok mindent, ki kellene adnom az útját. De adnom kell a világ véleményére is, ezért nem rejtem véka alá, hogy külön fogok élni Macsikótól. Ha ennyiben hagyom, mintha mi sem történt volna, a világ a nyelvét fogja köszörülni rajtam, hogy micsoda dolgok történnek az otthonomban. Engem is tragédiák sorozata sújt.
Mindeközben azon kínlódott, mit kellene tennie. Se az önző, se a neki tetsző dolgait nem vetheti a szemére. Kanamura feleségeként nincs oka a világ előtt szégyenkezni, ugyanakkor azok a hangok is hangosak voltak a fejében, amelyek azt mondták: „Nem hagyhatod ennyiben!
Vannak bizalmas barátai, ezért úgy teltek a napok, hogy azt gondolta, „Majd ma, majd ma…”, de nem lépett semmit az ügyben.
Amikor az új évet köszöntötték, arra gondolt, majd, ha elmúlnak az újévi ünnepségek, amikor kitették a kadomacut, azt, hogy majd tizenöt nap múlva. Eltelt a huszadika, a január, a február, de nem volt kedve elmenni megnézni a szilvavirágokat. Következő hónapban kezdődtek az általános iskolai vizsgák az iidamacsibeli fiúnak, amiket már örömmel várt. De a szíve még mindig nem nyughatott. A ház dolga, Macsiko ügye, csak ezeken gondolkodott mindegyre. Megvette Janakában egy ismerős házát, és felszerelte egy teljes szett bútorral, és azt gondolta:
– Ide költöztessük! Ezzel nem azt mondom, hogy Macsiko élete most nyomorult lesz. Senkit sem ismerve, csak zokog majd, és majd arra gondol, én milyen becstelen vagyok. Na, de most elhatározásra jutottam.
Egy áprilisi estén, amikor a virágokra tavaszi eső hullott, kijelentette, hogy külön fognak élni.
Ezt megelőzően Csibát kidobták. Bár nem egy Csü Jüan volt, aki a Miluo-folyóba vetette magát[4], valahogyan meg kellett szabadulnia a fájdalmától. Mivel a szégyen terhe nyomta a vállát, Eitaibasiban gőzhajóra szállt, és voltak, akik még látták hazatérő alakját.
Szörnyű volt az az éjszaka. Miután megvoltak a kocsi előkészületei, a férj azt mondta a feleségének:
– Van valami, amit mondanom kell.
E kései órán az asszony rémülten állt a dolgozószobán kívül.
– Ma estétől Janakába kell költöznöd. Nem gondolhatod, hogy ez a ház a tied. Nem is gondolhatsz arra, hogy hazatérj. Nyilván magad is tudod, mi a bűnöd. Gyorsan takarodj innét!
– Ez minden? Ha valamit rosszul csináltam, miért nem mondtad el? Nem értem ezt a hirtelen jött parancsodat- mondta a feleség sírva. Kjoszuke anélkül mondta, hogy hátrafordult volna:
– Nem ok nélkül teszek ilyet. Csak neked lesz rosszabb, ha egyenként elsoroltatod a bűneidet. A kocsi elő van készítve. Csak szállj be – közölte és felállt, majd kiment a szobából. Az asszony a sarkában volt és megragadta a ruhája ujját. – Eressz el, te nyomorult – próbálta lerázni.
– Kedvesem, miért csinálod ezt? Teljesen magamra maradok. Senki sem segít. Könnyű eldobni engem, ezt a kis szerencsétlent. Teljesen eltaszítasz, és ezt a házat is ki akarod sajátítani? Hát csak próbáld elvenni! Próbálj eldobni! Én már beletörődtem.
A férj a bámuló feleségét félrelökte és anélkül, hogy visszanézett volna, ezt mondta:
– Macsi, többé már nem találkozunk!

Az elbeszélés eredeti címe (Varekara) egy rákfélére vonatkozik, amely több klasszikus költeményben is szerepel.

[1] 朱に交われば赤くなる, „Aki beleesik a piros festékbe, vörös lesz.” kb a magyar „Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók” megfelelője.

[2] Alvásra használt matrac.

[3] Camelia sazanqa, egy kaméliafajta.

[4] hajdinából készült tészta

[5] Edo (a mai Tokió) egyik kerülete, amely híres volt arról, hogy sok hinababát árultak itt az üzletekben, amelyeket március harmadikán, a lányok ünnepén volt szokás kiállítani.

[6] Tehát egy vigalmi negyedből.

[7] A Mio Mi-jének a jelentése gyönyörű

[8] A japán nők borotválták a szemöldöküket.

[9] Salangichthys microdon

[10] Tehát viszonylag korán volt már szép az idő.

[11] Tokió egyik része

[12] Szokás

[13] Jóslatcédulák, amiket a szentély közelében kötöznek fel, hogy a jóslat teljesüljön, ha jó, illetve ne teljesüljön, ha rossz.

[14] A hosszú élet jele.

[15] A buddhizmus szent hegye

[16] azaz „város”.

[17] dzsúszanmi az eredetiben.

[18] „Fürdőkendő”, fürdőbe menet ebbe csomagolták az emberek a holmijaikat, de egyéb esetekben is használták csomagolásra, szállításra.

[19] Tokió egyik része

[20] Ha egy családnak nem volt fiúörököse, gyakran a lánygyermek férjét fogadták „örökbe”, hogy a család neve fennmaradhasson.

[21] Az anyja szökése

[22] A termékenység istene, róka alakban ábrázolják.

[23] Nó-darab

[24] Kifinomult az ízlése

[25] Japán citera

[26] fonott lábbeli

[27] A köd tavaszi jelkép, a bíbic pedig téli.

[28] Azaz bár hasonlóan néznek ki, össze sem lehet vetni őket.

[29] Hagyományos újévi ajándék

[30] Téli hagyomány, a mocsi nevű étel készítése rizsből.

[31] Étel.

[32] kínai költő (343-248), reformtörekvései miatt száműzték a fővárosból és hazája pusztulásának hírére a Miluo-folyóba ugrott.

Higucsi Icsijō: A tizenharmadik éjszaka

1.

Általában egy impozáns, fekete riksával jött, és szülei, amint meghallották, hogy leányuk megérkezett a kapu elé, kisiettek, hogy üdvözöljék. Ezen az estén azonban már az utcasarkon kiszállt és hazaküldte a kocsit. Rosszkedvűen ácsorgott a rácsos kapun kívül. Hallotta, hogy édesapja odabent a szokott nagy hangon éppen ezt mondja: „Milyen szerencsés is vagyok! Olyan jó gyermekeim vannak: nem volt soha semmi gondom velük, és most is mindenki csak dicséri őket. Nem vágytam soha semmire, ezért már nem is kívánhatnék ennél többet.
Nyilván az édesanyjához beszél, aki szintén nagyon boldog. Mit sem sejtenek! Milyen arcot fognak vágni, amikor megmondja, hogy a válólevél miatt jött! Biztosan le fogják szidni.
Sok mindent végiggondolt, míg Tarót, a kisfiát hátrahagyva elrohant otthonról. Hogy meglepődnek majd az öregek, és az örömük, mint egy buborék szétpattan… Talán jobb lenne szó nélkül hazamenni. Ha így tesz, mindörökké Taró anyja és Harada felesége marad, szülei pedig tovább dicsekedhetnek a hivatalnok vejükkel. Ha takarékoskodik, néha még valami finomat is tud küldeni nekik. De ha, amint akarja, elválik, Taróra egy mostoha vár, és a szülők büszkesége is oda. Mit gondolnak majd az emberek? Mi lesz az öccse előmenetelével? Ez mind egyedül tőle függ. Nem szabadna az útjukba állnia.
Hát visszamenjek? Visszamenjek? Mégis visszatérjek a férjemhez, aki olyan, akár az ördög maga? Akire ha csak rágondolok is, kiver a víz?”
Amikor bizonytalanul bekopogott a kapun, édesapja hangosan kiszólt:
Ki az? Csak nem valami csirkefogó szórakozik?
Erre ő kint elnevette magát.
– Én vagyok az, édesapám – mondta kedvesen.
– Kicsoda? – húzta el az apja a tolóajtót. – Ó, hiszen ez Oszeki! Mit állsz ott? És hogyhogy ilyen későn jöttél? Sehol egy kocsi, de még egy szolgálólány se kísért el! Á, gyere be gyorsan, gyere! Alaposan megleptél ám minket! Hagyd csak az ajtót, majd én bezárom. Egyébként bent nagyon jó, bevilágít a hold fénye. Ülj a párnára! A párnára, mert a tatami elég piszkos. Szóltunk is a háziúrnak, de azt mondta, hogy a javítók nem érnek rá. Ne légy már ilyen félénk! Ülj rá erre, hogy ne legyen baja a kimonódnak. Miért jöttél el ilyen későn otthonról? Otthon mindenki jól van, mint rendesen, ugye?
Amikor a szülei úrnőként kezelték, mintha egy tűpárnán ült volna: feszengve, csendben nyelte a könnyeit.
– Igen, mostanában nem történt semmi. Sajnálom, hogy nem kerestelek fel titeket már egy jó ideje. Te és édesanyám is jól vagytok? – kérdezte.
– Ugyan, én még csak nem is tüsszögök. Anyád ugyan belépett a változókorba, ezért néha szédeleg, de ha ilyenkor egy fél napra ledől, már rendbe is jön. Szóval semmi bajunk, jól vagyunk – nevetett hangosan az apja.
– Nem látom Inót. Elment valahová? Ugye még mindig tanul?
– Ino az esti iskolába ment – felelte az anyja jókedvűen, miközben teát töltött. – Ez is neked köszönhető. A fizetését megemelték, a főnöke is kedveli őt: nagyon bizakodó. Naponta felemlegetjük, hogy végül is mindent Harada úrnak köszönhetünk. Feleségként biztosan te is tudod, mi a dolgod, de mindenben tégy ám a kedvére! Ino nem a szavak embere. Úgy gondolom, még ha találkozik is néha a férjeddel, nem tudja őt megfelelően köszönteni. Ezért, kérlek, legyél te a közvetítőnk: tolmácsold hálánkat a férjed felé. És kérd meg, hogy gondoskodjon Ino jövőjéről. Mostanában elég rossz az idő, de Taró ugye még ilyenkor is ugyanolyan eleven kis gazfickó, mint szokott lenni? Miért nem hoztad el őt magaddal ma este? Úgy szereti őt a nagyapja!
– Ettől csak még szomorúbb lett.
– Magammal akartam hozni, de már kora este elaludt. Ezért úgy hagytam és eljöttem. Sok a gond vele: kicsit sem hallgat rám. Ha elmegyek, utánam jön, ha otthon vagyok, szorosan a nyomomban van. Igazán fárasztó, de mit csináljak? – mondta, és az emlékek hatására a sírás szorította össze a mellkasát. Bár eltökélt volt, amikor otthagyta a fiát, szemét becsukva arra gondolt, hogy az biztosan most is épp őt hívja: „Anyu, anyu!” és ezzel megőrjíti a cselédeket. Hiába is adnak neki néhány rizssüteményt, előbb-utóbb feladják és végül azzal fenyegetik meg, hogy ha nem hagyja abba, majd megeszi az ördög. „Ó, szegény gyerek!” kiáltotta volna legszívesebben sírva, de képtelen volt megszólalni, nehogy elkeserítse a szüleit. Ezért cigarettára gyújtott, hogy a füst elterelje a gondolatait. Kettőt-hármat szippantott, köhintett és könnyeit az alsóruhája ujjába rejtette.
– A régi naptár szerint ma van a tizenharmadik éjszaka[1]. Lehet, hogy régimódi vagyok, de gombócokat készítettem, akár az egykori holdnéző ünnepeken, hogy felajánljuk a holdnak. Gondoltam, mivel te is nagyon szereted ezeket, Inoszukéval küldök neked néhányat, de nem volt kedve elvinni. Azt mondta, hagyjam a dolgot: a tizenötödik éjszakán[2] nem tudtam küldeni neked, ha pedig csak egy holdnézést ül meg az ember, az nem szerencsés[3], ezért bár nagyon szerettem volna, ha te is megkóstolod, nem tudtam küldeni neked. Az, hogy ma eljöttél hozzánk, olyan, akár egy álom, örül a szívünk. Otthon annyi finomat ehetsz, amennyit csak akarsz, de mégiscsak más, amit anyád készít. Ma este vesd le az „úrnőséget” és légy a mi régi Oszekink! Ne törődj semmivel, egyél babot, gesztenyét, amit csak szeretsz! Apáddal mindig arról beszélünk, milyen sokra vitted az életben. Mindenki csak jót mond rólad; mindenféle magas rangú emberrel találkozol, és a feleségeikkel… Harada úr hitveseként bizonyára nehéz az ő nagy nevének megfelelően élni; a szolgálókkal és a vendégekkel bánni, rengeteg dolgod lehet, ha annyi mindent kell kézben tartanod. Arra is ügyelned kell, hogy ne vessenek meg az emberek, mivel egyszerű sorból származol. Amikor mindezt végiggondoljuk apáddal, bár látni szeretnénk néha az unokánkat, inkább nem szeretnénk a látogatásunkkal gondot okozni. Ha néha elő fordul, hogy a kaputok előtt megyek el a magam egyszerű ruhájában, miközben az emelet bambuszredőnyeit nézem, arra gondolok, vajon mit csinálhat most éppen Oszeki. Ha csak egy kicsit is tehetősebbek lennénk, biztosan egyszerűbb lenne az életed neked is, és mi sem szégyenkeznénk, amikor holdnézés alkalmával gombócos dobozokat küldünk neked. Ha eszembe jut a kedvességed, boldog vagyok, de közben arra is gondolok, hogy bár többet láthatnálak téged.
Amikor az anyja saját nyomorúságukon kesergett, Oszeki így szólt:
– Igazán hálátlan gyermeketek vagyok. Tudom, hogy pompásan festek a finom ruháimban, amikor a saját riksámmal jövök, de mindez csak a látszat, hiszen még arra sem gondolhatok, hogy egy kicsit segítsek az én drága szüleimen. Még ha a legalantasabb munkát is kellene végeznem, nem érdekelne, csak veletek élhetnék!
– Te buta! Ilyeneket még tréfából se mondj! Elképzelhetetlen, hogy egy lány a férjhezmenetele után a családját támogassa. Míg itt éltél, a Szaitó család lánya voltál, de már Harada felesége vagy. Cselekedj Harada kedve szerint és intézd a ház ügyeit, akkor nem lesz semmi baj. Ha az ember ilyen családból származik, mindent el kell viselnie. A nők mindig szeretnek panaszkodni, anyád is mindenféle jelentéktelen dolgot kimond, én meg csak szégyenkezem miatta. Ma is egész nap azon sopánkodott, hogy nem tudott neked gombócokat küldeni. Nagy szeretettel készítette, egyél belőle, hogy megnyugodjon. Nagyon finomak – mondta tréfásan az apja, mire Oszeki hálásan nekilátott anélkül, hogy visszatért volna az iménti mondandójához.
Hét év telt el azóta, hogy férjhez ment. Eddig még sosem fordult elő, hogy az est leszállta után érkezett volna, ajándékok nélkül, egyedül. A ruhája is kevésbé volt ragyogó, mint általában lenni szokott. Bár apja örült a viszontlátás ritka pillanatának, amikor lánya nem adta át a veje üdvözletét, próbált ugyan mosolyt erőltetni az arcára, de megsejtette, hogy valami gond van. Az asztal tetején lévő óráját nézte hosszan:
– Mindjárt tíz óra. Nem lesz gond, ha itt éjszakázol? Mert ha haza akarsz menni, ideje indulnod.
– A lány egy ideig csak nézte apját, az pedig igyekezett kitalálni, mire is gondol a lánya.
– Édesapám, azért jöttem, mert van egy kérésem. Kérlek, hallgass meg – hajolt meg mélyen, két kezét a tatamira helyezve. És most először kibukott belőle a sok keserűség.
– Mi a baj? – kérdezte az apja nyugtalanul, közelebb húzódva.
– Úgy jöttem el ma este otthonról, hogy eldöntöttem: soha nem térek vissza többé Haradához. Iszamu tudta nélkül jöttem. Tarót lefektettem, és úgy indultam el, hogy tudtam, soha többé nem fogom már látni. Pedig mennyire nem szereti, ha másra bízom! Becsaptam őt: elaltattam, és mikor elaludt, mint egy nyughatatlan szellem, elmenekültem otthonról. Édesapám, édesanyám, kérlek, vegyétek figyelembe: a mai napig még senkinek sem beszéltem arról, ami Iszamu és közöttem történik. Számtalanszor átgondoltam már, két-három éven keresztül csak sírtam, de eldöntöttem: a mai napon eljövök és elválok. Kérlek, apám, add ide a válólevelet. Bármilyen munkát elvégzek, legyen az házimunka, vagy akár Inoszukénak is segítek, csak hadd jöhessek el! -mondta hangosan, a kimonója ujját gyűrögetve, és könnyeitől a fekete tussal rajzolt minták mintha szomorú lilává változtak volna.
– De hát mi történt? – kérdezte az apja és az anyja.
– Egészen idáig hallgattam róla, de ha egyszer akárcsak egy fél napon át is megnéznétek, milyenek vagyunk mi ketten férj és feleségként, megértenétek engem. Egyedül akkor szól hozzám, és akkor is barátságtalanul, ha utasít valamire. Amikor reggel felkel és a hogyléte felől érdeklődöm, hirtelen hátat fordít, a kertet nézi, és szándékosan a virágok szépségét dicséri. Már ettől is dühös leszek, de mivel a férjemről van szó, türtőztetem magam és nem veszekszem vele. A reggelitől kezdve pedig folyamatosan szidalmaz engem. A szolgálók előtt élesen kritizálja, milyen tehetségtelen és műveletlen vagyok. Ezt még elviselném. De hogy állandóan ostoroz a tanulatlanságom miatt! Kétségtelen, nem a nemesi leányiskolába jártam. Nem tanultam virágrendezést, teaszertartást, éneket és festeni, mint a kollégái feleségei. A beszélgetőpartnere sem tudok lenni. De ezt nem lehetne úgy orvosolni, hogy titokban taníttat engem? Ám ő nyilvánosan híreszteli, mennyire alacsony sorból származom, nem érdekli, ha a szolgák meghallják. Az esküvő után körülbelül fél évig egyáltalán nem így bánt velem, csak azt hallottam tőle, hogy Szeki így, Szeki úgy, de miután a fiunk megszületett, teljesen megváltozott. Iszonyú! Mintha a sötétség völgyébe zuhantam volna, és azóta nem látom a nap fényét. Eleinte azt hittem, ez csak valamiféle rossz tréfa, de egyszerűen csak rám unt. Gyötör, egyre gyötör, hogy elmenjek, vagy el akarjak válni tőle. Édesapám, édesanyám, ti ismertek engem: akkor sem háborodnék fel, ha gésákkal szórakozna, vagy ágyast tartana. A cselédektől hallok is ilyen pletykákat, de hát a férfiak, akik olyan keményen dolgoznak, mint ő, már csak ilyenek. Ezért is ügyelek rá, hogy mindig a legjobb ruhát készítsem ki neki, ha elmegy valahová, és hogy mindenben a kedve szerint járjak el. De bármit is teszek, nem felel meg neki. Szerinte minden a felesége hibája: az is. ha nem tartom jól az evőpálcát, de az is. ha unatkozik otthon. Legalább elmondaná, hogy mit csinálok rosszul, miért vagyok unalmas! De csak annyit mond, hogy unalmas vagyok, semmirekellő, értetlen, nem tud velem beszélgetni. Egyszerűen csak Taró dajkájának tekint engem. Ő nem egy férj, ő egy ördög! Nem mondja, hogy menjek el, én pedig olyan szánalmas vagyok, hogy mivel szeretem Tarót, nem feleselek vele. Csak hallgatom a szidalmait, mire azt mondja, hogyan is törődhetne ő egy olyan ostobával, akinek se akaratereje, se önbecsülése nincs. De ha egyszer megkérdezném tőle, hogy „Valóban?”, kiállnék magamért, és ő netalántán alulmaradna, bizonyára azt felelné: tűnjek el. Mindegy lenne, ha eljönnék. Harada Iszamu csak a nevében nagyszerű: álmomban sem bánnám meg, ha elválnék tőle. De ha arra gondolok, hogy Taró, aki mit sem sejt semmiről, anya nélkül maradna, elszáll minden erőm, nem bírom tartani magam a bocsánatáért esedezem, a kedvét keresem, minden apróságért elnézést kérek… És egészen a mai napig mindezt szó nélkül tűrtem. Édesapám, édesanyám, olyan szerencsétlen voltam!
Mikor így kiengedte magából a keserűséget és fájdalmat, a szülei egymásra pillantottak, és egy ideig szóhoz sem jutottak a döbbenettől, hogy lányuk ilyen boldogtalan. Az anyja, mivel nagyon szerette gyermekét, egyre szomorúbb lett, ahogy hallgatta.
– Nem tudom, apád mit gondol, de nem mi kértük Haradát, hogy elvigyen innen téged. Miért rója fel a származásod és az iskoláztatásod hiányosságait? Ő talán elfelejtette, de én még jól emlékszem: Oszeki, te tizenhét éves voltál; újév hetedik napjának reggele volt, még nem vettük be a kadomacut[4] a kapu mellől. A régi, szarugakucsói házunk előtt tollaslabdáztál a szomszéd lányával. A lány elütötte a labdát, az pedig beleesett az épp arra járó Harada úr kocsijába és te mentél érte. Akkor látott téged először, és attól a naptól kezdve küldte a közbenjárókat hozzánk, hogy megszerezzen téged. Nem is tudom, hányszor utasítottuk vissza: nem illesz a rangjához, még gyermek vagy, és az iskolát sem fejezted be. Azt mondta, nem lesz apósod és anyósod, akik közbeszólhatnának, és mivel így ő egyedül dönthet, nem érdekli a helyzetünk; és az sem baj, hogy abbahagyod a tanulást, ezért semmi okunk az aggodalomra. Azt is megígérte, hogy mindent megtesz érted: egyre sürgetett minket, akár egy futótűz. Nem arról van szó, hogy erőszakoskodott volna, de azt is felajánlotta, hogy kifizeti az esküvői előkészületek költségeit. Így lettél az ő szeretett hitvese. Nem azért nem látogatunk meg téged, mintha kényelmetlenül éreznénk magunkat Iszamu rangja miatt, hiszen nem ágyasnak vett magához, hanem megfelelő módon feleségül kért. Nem akadályozná meg, hogy büszkén felkeressünk téged. Neki nagyon jól mennek a dolgai, mi viszont sokkal egyszerűbben élünk. Nagyon kellemetlen lenne, ha az emberek azt gondolnák, hogy te általad akarjuk a vejünk támogatását megszerezni. Nem valami hamis büszkeségből, de csak a rangunknak megfelelően tartjuk a kapcsolatot vele, és így nem látjuk a lányunk arcát, aki annyira hiányzik nekünk. De ez mekkora ostobaság volt! És most úgy tesz, mintha téged, mint valami árvát vett volna magához! Meg kéne mondanod neki, hogy ez így nem járja!
Ha hallgatsz, csak egyre erőszakosabb lesz és a végén már szokásává válik. Hiszen, ha a cselédek előtt lerombolja a tekintélyedet, végül nem lesz senki, aki hallgatna a szavadra. És ha így neveli Tarót, mit csinálsz, amikor majd a fiad elkezdi megvetni az anyját? Mindenképp mondd el neki, amit gondolsz! Ha pedig megszid, hogy ez ostobaság, nem az a legegyszerűbb, ha megmondod, hogy van neked saját családod, és otthagyod? Butaság volt egészen a mai napig hallgatni erről a dologról. Túl szelíd vagy, ezért egyre erőszakosabb lesz. Már ha csak meghallom ezt, mérges leszek! Többé ne tűrj! Bármilyen legyen is a helyzeted, van apád és anyád, és van egy öcséd, Inoszuke, bár még fiatal. Nem élhetsz így. Ha egyszer találkoznék Iszamuval, lenne számára mondanivalóm bőven, ugye apjuk? – mondta az anyja dühében, és nem vett tudomást a körülményekről.
Az apja összefonta a karját és becsukta a szemét.
– Hé, anyjuk, ne beszélj ostobaságokat! Mióta csak hallottam ezeket, azon tűnődöm, mit lehetne tenni. Oszeki bizonyára nem mondana ilyeneket, ha nem lenne rá nyomós oka. Nagyon szenvedhetett, ha így eljött. Ma este nincs otthon a vejem? Vagy ismét veszekedtetek? Mikor eljöttél, azt mondta, el akar válni? – kérdezte higgadtan.
– A férjem két napja nincs otthon. Előfordul, hogy öt-hat napig színét se látjuk. Ebben nincs semmi különös. Mielőtt elment, összeveszett velem, hogy rosszul készítettem ki a ruháit, én pedig hiába kértem bocsánatot, meg se hallotta. A ruhát hozzám vágta, aztán felvett egy öltönyt.
– Á, nincs még egy ilyen nyomorult ember, mint én, hogy ilyen feleségem van! – mondta és elment otthonról.
– Mégis hogy képzeli?! Az év háromszázhatvanöt napján át nem szól hozzám. És ha nagy néha megteszi, ilyen kegyetlen dolgokat mond. Szerintetek még így is Harada felesége akarok lenni? Nem tudom, meddig bírom ezt, még így se, hogy itt van Taró. Amikor belegondoltam, milyen volt régen, mikor még nem volt se a férjem, se fiam… Miközben Taró ártatlan kis arcát néztem, ahogy aludt, úgy döntöttem, eljövök. Már sehogy sem bírok Iszamu mellett élni. Azt mondják, egy gyerek szülők nélkül is fel tud nőni. Jobb, ha egy olyan mostoha, vagy ágyas neveli fel, akit a férjem szeret, mint egy olyan szerencsétlen anya, mint én. Talán a javát szolgálná: kissé az apja is megkedvelné később. Eldöntöttem: már nem térek többé haza – még ha akarta volna, se tudta volna letagadni gyermeke iránti érzéseit, és bár bátran beszélt, megremegett a hangja.
Apja felsóhajtott.
– Igazad van. Szörnyű lehet neked. Nehéz helyzetbe kerültél – nézte egy ideig Oszeki arcát. Elegáns frizurája egy fémgyűrű köré volt csavarva, fekete selyem haorija[5] pedig különösen szép volt. Észre sem vette, hogy az ő lánya, csak egy úrihölgyet látott benne. És most kösse hátra a haját, vegyen gyapjú hantent[6], és kösse fel a ruha ujját, mint a cselédek, hogy könnyebben végezhesse a mosást? Nem, ezt alig bírná elviselni. És ott van Taró. Egy pillanatnyi szeszély miatt elvetni ennyi szerencsét! Az emberek is kinevetnék! Ha ismét Szaitó Kazue lánya lenne, többé már nem lehet Harada Taró anyja. Ha nem is szereti már a férjét, a gyermekéről nem olyan könnyű lemondani. Ha elválna, egyre többet gondolna rá, és végül visszakívánná a mostani szenvedését is. Milyen fájdalmas, hogy mivel szépnek született és rangján felül ment férjhez, most boldogtalan.
Sajnálattal mondta:
– Oszeki, most talán azt gondolod, hogy apád kegyetlen. Nem akarlak megbántani, de természetes, hogy mivel máshonnan jöttök, máshogy látjátok a világot, így még ha mindent meg is teszel, hogy a kedvében járj, előfordulhat, hogy nem felel meg neki. Iszamu okos ember, nem gyötörne ok nélkül. Azok az emberek, akik keményen dolgoznak és folyton csak dicsérik őket, nagyon kegyetlenek és önzőek tudnak lenni. Kifelé úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, ám ha hazaviszik magukkal a munkahelyi sérelmeket és csak a hibát keresik mindenben. Nehéz lehet, ha te vagy a célpontja. De a feleségnek helyt kell állnia akkor is, ha ilyen a férje. Ha valakinek a kerületi hivatalban van állásban, ne várd el, hogy házi kosztot visz magával, és otthon még alá is gyújt a kannának helyetted. Tudom, hogy nehéz, de az asszony feladata, hogy jó kedvre derítse a férjét. Lehet, hogy nem látod, de a világon egy feleség sem él boldogan. Ha azon keseregnél, hogy te vagy az egyetlen, vedd tudomásul: ez a világ rendje. Természetes, hogy te több nehézséget tapasztalsz meg, mint mások, hiszen a férjeddel oly eltérőek a gyökereitek. Anyádnak nagy a szája, de az is Harada közbenjárásának köszönhető, hogy Ino ilyen fizetést kap. Az ő gondoskodása nem hétszeres, hanem tízszeres.[7] Pedig csak a háttérből segít. Tudom, nehéz neked, hogy a szüleidért és az öcsédért közbejárj. És ott van Taró is. De ha eddig képes voltál kibírni, ezután is képes leszel rá. Megteheted, elhagyod Haradát, de Taró az ő fia, te pedig csak Szaitó lánya vagy. Ha vége a házasságodnak, többé nem láthatod a fiad. Ha a boldogtalanságodon keseregsz, tedd azt inkább Harada feleségeként. Nem így van, Szeki? Ha ezt most megértetted, rejtsd mélyen a szívedbe és mintha a ma esti beszélgetésünk meg sem történt volna, térj haza, és éld az életed ugyanolyan szerényen, mint eddig. Mi akkor is megértünk, ha többé nem beszélsz ezekről. Az öcséd szintén. Minden könnyed a mi könnyünk is -miközben próbálta meggyőzni a lányát, ő maga is megtörölte a szemét. Oszeki csak szipogott:
– Önző dolog volt tőlem a válást kérni. Valóban, nem bírnék Taró nélkül élni. Mi értelme is volna menekülni, hisz csak a saját keserűségemről van szó? Ha halottként tekintenék magamra, az megoldana minden problémát. A fiamat is mindkét szülője nevelhetné. Bocsáss meg, édesapám, hogy egy ilyen apróság miatt az imént ennyire szörnyű dolgokat mondtam. Ma estétől kezdve úgy gondolok magamra, mint egy szellemre, aki Tarót védelmezi. Így akár száz éven át is el tudom majd tűrni a férjem sértéseit. Igazad volt. Ne aggódjatok, többé nem beszélek ilyenekről – szipogta, és tovább folytak a könnyei.
– Miért ilyen boldogtalan a lányunk? – emelte fel hangját az anyja és egy ideig hangosan sírtak. Könnyeik záporán át még a fénylő hold is oly magányosnak tűnt. Szomorú este volt, a vázában a szuszuki[8] fejei is búsan bólogattak: Inoszuke a ház mögötti töltésen szedte őket.
A szülők háza Uenóban volt, Sinzakasitában, a Szurugadaiba vezető úton: egy sűrű erdő sötétjében állt magányosan. Ezen az estén a hold csak úgy ragyogott, és ha az ember kiment a főútra, olyan világos volt, akár nappal. Mivel nem volt saját riksásuk, az ablakból kikiabálva megállítottak egy, az utcán haladó kocsit.
– Egyetértesz velem? Akkor mindenképp térj haza! Nem lesz mentséged, ha megrónak, mert a férjed távollétében engedély nélkül eljöttél otthonról. Kissé késésben vagy, de egy riksával hamar hazaérsz. Majd néha átmegyünk hozzád, meghallgatni. De előbb térj haza! – fogta meg az apa a lánya kezét, mintha ki akarná vezetni a házból, holott együtt érzett a gyermekével.
– Lemondok az eddigi életemről. Ma este visszatérek, Harada felesége maradok. És mivel egy feleség nem beszélhet így a férjéről, többé nem mondok ilyeneket. Egy nagyszerű emberhez mentem férjhez, aki még az öcsémért is megtesz mindent. Ha ti boldogok vagytok, és minden rendben van, nekem sincs okom a panaszra. Nyugodjatok meg, nem teszek semmi meggondolatlanságot. Mától kezdve a testem Iszamu tulajdona. Mindent úgy teszek, ahogy ő akarja. Megyek is haza. Ha Inoszuke hazatér, kérlek adjátok át neki üdvözletemet. Isten áldjon, édesapám és édesanyám. A következő látogatásomkor már mosolyogni fogok – nem tehetett mást, felkelt.
Az anyja fogta vékonyka pénztárcáját, kiment, és megkérdezte a kocsistól:
– Szurugadaiig mennyi lesz? – mire Oszeki elköszönt:
– Édesanyám, majd én kifizetem. Köszönök mindent – és kiment a rácsos kapun. Ruhája ujjába rejtette könnyes arcát és szomorúan beszállt a riksába. A házban az apja köhögött, és hallani lehetett, hogy ő is sír.

2.

A holdfényben csak a szél zúgása és a bogarak zümmögése hallatszott. Minden szomorúnak tűnt. Még alig értek Uenóba, amikor a riksás hirtelen megállította a kocsit.
– Mi történt?
– Nagyon sajnálom, de tisztelettel megkérem, szálljon ki. Nem kell fizetnie – mondta a riksás váratlanul.
Amikor Oszeki ezt meghallotta, megrémült. El sem tudta képzelni, mi történhetett.
– Uram, kétségbe ejt, ha ilyeneket mond. Sietek! Szívesen fizetek akár többet is, de kérem, igyekezzen! Különben is, egy ilyen elhagyatott helyen nem találok másik kocsit. A szívbajt hozza az emberre! Ne tréfáljon, menjen már! – kérte kissé remegve.
– Nem kell többet fizetnie, arra kértem, hogy szálljon ki. Már nem tudom tovább húzni.
– Talán rosszul van? De akkor miért hozott el engem idáig? És most azt mondja, hogy sajnálja, de elfáradt! – Oszeki egy kis erőt vitt a hangjába, úgy dorgálta a riksást.
– Elnézést, de már amúgy sem bírnám tovább – emelte fel a férfi a lámpást és távolabb lépett.
– Micsoda egy önző riksás maga! Ha már a megbeszélt helyig nem is, az is elég, ha legalább odáig elvisz, ahol találok egy másik kocsit. Legalább a Hirokódzsiig vigyen el! – kérte a nő kedvesen, hogy rábeszélje.
– Ó, látom, Ön egy fiatal hölgy… Bizonyára megrémült, hogy egy ilyen elhagyatott helyen akartam kitenni. Ez igazán nem volt szép tőlem. Akkor hát elviszem. Elnézését kérem, hogy megijesztettem – a riksás nem tűnt rossz embernek, és amikor visszatette a lámpást, Oszeki idegessége is csillapodott végre. Megnézte a kocsis arcát. Huszonöt-huszonhat éves, sötét bőrű, csontsovány fiatalember volt.„Ki lehet ő? Kire hasonlít?” Amikor a férfi a holdfény felé fordította az arcát, már a neve is a nyelvén volt Oszekinek.
– Te vagy az? – kérdezte önkéntelenül.
– He? – fordult meg a férfi.
– Igen, te vagy az! Csak nem felejtettél el engem? – Oszeki megcsúszott, amikor kiszállt a riksából.
– Te vagy az, Szaitó Oszeki? Szörnyen nézhetek ki. Nincs hátul szemem, így nem tudhattam, hogy te vagy az. De a hangodról fel kellett volna ismerjelek. Borzasztó egy semmirekellő lett belőlem –  hajtotta le a fejét szégyenkezve.
Oszeki tetőtől talpig végigmérte.
– Dehogy is! Ha az utcán sétálva találkozunk, bizonyára nem ismerlek meg. Egészen eddig azt hittem, hogy csak egy ismeretlen riksás vagy. Természetes, hogy te sem tudtad, ki vagyok. Bocsáss meg, hogy nem ismertelek fel. Mióta csinálod ezt a munkát? Ugye nem árt meg neked? Hallottam, hogy a nagynénéd elköltözött vidékre, és ott hagyta az ogavamacsibeli boltot. De már én sem vagyok a régi, velem is sok minden történt. Nem látogattalak meg. Levelet sem írtam. Hol laksz most? Hogy van a feleséged? Van gyermeketek? Néha elmegyek megnézni az ogavamacsibeli boltokat. Az öreg dohánybolt még most is olyan, mint régen, csak most Noto a neve. Ha arra járok, mindig bekukkantok, és azon tűnődöm, vajon hol lehet és mit csinálhat most Kószaka Roku, akivel gyerekkorunkban iskolába menet mindig elszívtuk a dohánymaradékot, amit hozott. Aggódtam, mert egy ilyen kedves embernek, mint te, nehéz lehet a mai világban. Ha hazalátogatok a szüleimhez, mindig kérdezgetem, mit tudnak rólad. De már több mint öt éve elköltöztek Szarugakucsóból, onnantól kezdve pedig nem volt senki, aki tudott volna rólad bármit is. Úgy hiányoztál! – mondta a nő, elfeledkezve magáról.
A férfi letörölte magáról az izzadtságot egy kendővel.
– Szörnyű, hogy hová süllyedtem. Már otthonom sincs. A szállásom egy Murata nevű ócska kis aszakuszai fogadó emeletén van. Ha úgy tartja kedvem, késő éjszakáig dolgozom, mint ma is, de ha nincs kedvem, csak lustálkodom. Te még mindig gyönyörű vagy. Amióta tudom, hogy férjhez mentél, azt kívántam, bár láthatnálak és beszélhetnék veled még egyszer az életben. De ez csak egy álomnak tűnt. Eddig mihaszna, mellőzött senkiként éltem. Ezt meg is érdemlem. De legalább még élek, és így találkozhattam veled. Örülök, hogy te még emlékeztél rám, Kószaka Rokunoszukéra! Köszönöm – hajtotta le a fejét, mire Oszeki könnyes szemmel ezt mondta:
– Ne gondold, hogy egyedül te szenvedsz ezen a világon. És a feleséged? – kérdezte.
– Talán ismered. Szugitáék lánya. Ott laktak velünk átellenben. Fehér bőre és szép alakja miatt felhőnek nevezte mindenki. Szertelenül éltem, nem jártam haza. A rokonok azt hitték, ez csak azért van, mert nem nősültem meg, amikor kellett volna. Erre anyám vette a szemüvegét, és csak papolt nekem megállás nélkül. Úgy voltam vele, ha lennie kell, hát legyen: elvettem feleségül a lányt, épp akkoriban, amikor meghallottam, hogy gyermeket vársz. És egy év múlva nekünk is gratulálhattak az emberek: mindenütt gyerekjátékok sorakoztak. Ám én ettől még nem hagytam abba a kicsapongásaimat, bár az emberek azt hitték, ha szép feleségem lesz, lenyugszom, és ha gyermekem születik, majd megkomolyodom. De hívhatott volna Komacsi[9] vagy Hszi Si[10], táncolhatott volna nekem akár maga Szotoorihime[11],nem térek jobb útra. Miért változtatott volna meg egy csecsemő látványa? Csak szórakoztam, szórakoztam és ittam, csak ittam. Nem törődtem se a családommal, se az üzlettel, és a végén nem maradt semmim, még egy evőpálcikám se. Ez tavaly előtt történt. Anyám a nővéréhez költözött, aki vidékre ment férjhez. A feleségem pedig a gyerekkel visszatért a szüleihez. Nem tartjuk a kapcsolatot. Mivel a gyerek lány volt, nem bánkódtam. De úgy hallottam, tavaly meghalt tífuszban. Okos egy gyerek volt a korához képest, és mikor meghalt, biztos felemlegetett engem is. Ha még élne, idén lenne öt éves. Amint látod, nem sok érdekes történt velem, nem is mondok többet.
Elmosolyodott.
– Olyan udvariatlan vagyok, hogy téged sem ismertelek meg. Szállj be és elviszlek. Nagyon megrémiszthettelek. Riksás is csak névleg vagyok. Talán örülnöm kéne, hogy ezt a rudat húzhatom, mint egy ló vagy ökör? Ha néha kapok egy kis aprópénzt? Szerinted boldog vagyok, ha iszom? Nekem aztán minden mindegy. Utálom, ha vannak utasaim, de azt is, ha üres a kocsi. Irgalmatlanul elegem van! Még engem is meglep, milyen önző vagyok. Hát nem felesleges rám fecsérelned a kedvességedet? Gyere, szállj be, elviszlek.
– Amíg nem ismertelek fel, megtehettem volna, de most, hogy felismertelek, hogyan is tehetném? De mivel nagyon félelmetes ezen az elhagyott helyen, kérlek, kísérj el a Hirokódzsiig. Közben pedig beszélgessünk! – Oszeki megemelte kicsit a kimonója alját. Lakozott getájának[12] hangja magányosan kongott a kihalt utcán.
Ő volt a régi barátai közül az egyetlen, akit nem tudott elfelejteni: Kószaka Roku, az ogavamacsibeli kicsi és tiszta dohánykereskedésből. Milyen sötét lett mostanra a bőre! És milyen piszkos! De régen, a csíkos kötényében milyen szépen tudott kedveskedni! Olyan barátságos és tisztelettudó volt, mint kevesek az ő korában. A bolt is jobban ment, mint az apja idején. Valóban nagyon okos gyerek volt. „Akkortól kezdve változhatott meg ennyire, hogy én férjhez mentem. Ez a sok szórakozás és kicsapongás! Mintha egy teljesen más ember lett volna belőle. Talán egy démon műve? Vagy egy átok? Amikor mindezt meghallottam, képtelen voltam elhinni. De most, hogy ma este megláttam ebben a szánalmas állapotban… Nem hittem volna, hogy egy olcsó fogadóban kénytelen megszállni.
Nap mint nap láttam tizenkét és tizenhét éves korom között, ahogy ott ült a boltjában, újságot olvasott és vezette az üzletet. Aztán eldöntetett, hogy egy olyan emberhez kell hozzámennem, akire nem is gondoltam. Mivel a szüleim akarták, nem ellenkezhettem. Szerettem volna Rokuval lenni, de rájöttem, ez csak egy gyerekszerelem. Úgy döntöttem, hogy lemondok róla. Hozzámentem Haradához. De egészen az utolsó pillanatig sírtam és azóta sem tudtam elfelejteni. Biztosan ő is legalább annyit gondolt rám, mint én őrá. Talán ezért is züllött le. Milyen gőgösnek gondolhat, ha ránéz a frizurámra és a drága ruháimra. Pedig ha tudná, hogy korántsem vagyok boldog!”
Oszeki remegve Rokunoszukéra pillantott. A férfi csak nézett maga elé kifejezéstelen arccal, nem lehetett tudni, mire gondol. Nem úgy tűnt, mintha örülne annak, hogy oly sok idő után ismét találkozott Oszekivel.
Amikor kiértek a Hirokódzsira, ott már voltak más riksák is. Oszeki elővett némi pénzt a tárcájából, és gyengéden beletekerte egy krizantémos papírba.
Roku, tudom, ez udvariatlanság tőlem, de kérlek, vegyél belőle legalább néhány zsebkendőt vagy valami mást. Olyan régen láttalak! Annyi mindent szeretnék még mondani neked. De nem tudom szavakba önteni. Remélem, megérted. Most elbúcsúzom. Kérlek, vigyázz magadra, nehogy a nagynénéd nyugtalankodjon miattad. Titokban én is imádkozom érte, hogy ismét a régi Roku légy és láthassam, ahogy újra egy remek boltot nyitsz. Isten veled! – köszönt el, mire Rokunoszuke elvette a papírt.
Vissza kellene utasítanom, de mivel tőled kaptam, örömmel elfogadom. Nem szívesen búcsúzom el tőled. Olyan ez a ma esti találkozásunk, mint egy álom. De nincs mit tenni. Menjél. Én is hazamegyek. Későre jár, lassan már nem jár senki az úton – mondta majd megfordult, és elindult az üres kocsival kelet felé. Oszeki délnek ment. Az út szélén a fűzfák ágai hajlongtak a holdfényben és csak a geta erőtlen kopogása hallatszott.
A Murata-fogadó második emeleti lakójának és a Harada-ház úrnőjének lelkére egyazon bánat súlya nehezedett.

Nyeste Zsolt fordítása

[1]    A kilencedik holdhónap tizenharmadik napjának éjszakája, a hagyományos őszi holdnéző ünnep ideje, innen ered a novella címe is.
[2]    A nyolcadik holdhónap tizenötödik napjának éjszakája, szintén egy holdnéző ünnep, amikor a közhiedelem szerint a legszebb a hold.
[3]    A babona szerint balszerencsét hoz, ha valaki egy évben csak az egyik holdnézést ünnepli meg.
[4]    Fenyőből és bambuszból készült újévi dísz
[5]    A kimonó fölött viselt kabát
[6]    Téli rövid kabát, az egyszerű emberek viselete
[7]    Utalás a japán szólásra: Oja no hikari va nanahikari (‘A szülő fénye hétszeres’) azaz valakinek a sikere attól függ, mennyire befolyásosak a szülei. Jelen esetben arról van szó, hogy Harada még egy szülőnél is jobban segíti Oszeki családját.
[8]    Japán pampafű (Miscanthus sinensis), a holdnéző ünnepség hagyományos dísze
[9]    Ono no Komacsi (c. 825-c.900) szépségéről híres japán költőnő.
[10]  Hszi Si (japánul Szei Si) (i. e. 506 – ?) az ókori Kína négy legszebb nőjének egyike. Állítólag olyan szép volt, hogy amikor erkélyéről kinézett egy medencére, a halak annyira elámultak szépségén, hogy elfelejtettek úszni, és lesüllyedtek.
[11]  Szotoorihime („A hercegnő, akinek szépsége átsugárzik a ruháján keresztül is”) Ingjō legendás császár (411-453) ágyasa.
[12]  Fából készült japán lábbeli

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már kezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség.)

Tündérország még mindig elég távoli és ismeretlen (Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913)

Az idei könyvhétre jelent meg Tóth Gergely Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913  című monográfiája. A könyv előszavában, illetve hátlapján is olvasható, mi indította a szerzőt e vállalkozásra, és az itt felsorolt okok közül különösen megragadták a figyelmemet az alábbi sorok: „… a magyar olvasók először vehetnek kezükbe olyan monográfiát, amely arról szól, hogyan is sodródott bele a Monarchia magyar fele a korabeli „japánimádat eszmemenetének bűvkörébe”, melyből mára a szusi-gésa-ikebana, vagy éppen a manga-anime-J-pop szentháromságának néha bazárjellegű, queeres kúlságú szentélyei is kinőttek és gombamód szaporodnak.” Merész és hangzatos állítás, ideális az olvasó érdeklődésének megragadására, de azért kissé félrevezető: azt valóban megtudhatjuk belőle, milyen volt a monarchiabeli Magyarország Japán-recepciója, ugyanakkor a korszakban a „japánimádat eszmemenete” nem pusztán hazánkra volt jellemző, hanem az egész nyugati világra is, amely bizonyos egyéni, nemzetenkénti sajátosságoktól eltekintve alapvetően nagyon is hasonló volt. És jóllehet, a mai kor felé való pár szavas kikacsintás (manga-anime-J-pop) jó marketingeszköz, azért érdekes gondolatokat is felvet: vajon napjainkban, amikor Japán már nem egy távoli, elérhetetlen tündérország csupán, hanem jóval megfoghatóbb közelségbe került, mennyiben változott a szigetország recepciója a száz-százötven évvel korábbihoz képest? Vagy az esetek nagy részében még most is csupán a felületes egzotikumok uralják azt, a mélyebb megértés tényleges igénye nélkül?
Üdítő volt látni, hogy egy olyan kötet jelent meg, ahol a szerző elzárkózik a „japán-magyar misztikus közelség” érzésétől, és ez a kijelentése már eleve sejteni engedte, hogy végre egy objektív szemléletű munkával van dolgunk (teljes mértékben egyetértek Tóth Gergellyel, miszerint ez a „közelségélmény” nagyon káros, pláne, amikor már a tudományos munkákat is befolyásolja). Tehát a megfelelő szemléletmód adott. A bevezető egyetlen gyenge pontja talán a témaválasztás indoklása, és a japán-magyar kapcsolattörténet kutatása fontosságának hangsúlyozása volt. Lehet, hogy elég lett volna a szerzőnek pusztán a személyes indíttatásáról írnia néhány sorban, és nem ragadtatnia magát ilyen mondatokra: „Reményeim szerint be tudom majd bizonyítani az olvasónak, hogy ez az állítás (miszerint a kapcsolattörténeti kutatásokból nem vonható le sok tanulság, csak egzotikus bogarászás csupán) egyáltalán nem áll erre a kevéssé kutatott témára, és bizony van mit tanulnia egy mai embernek is a kutatások eredményeiből.” Valószínűleg a könyv olvasói nem ilyen előfeltevésekkel fognak közelíteni a könyvhöz, hiszen ki nyitna ki egy olyan, több száz oldalas könyvet, amelynek témáját eleve értelmetlenségnek tartja?
Nyilván a japán-magyar kapcsolattörténet egy viszonylag szűk réteg által ismert és kutatott téma, bár a könyv hiánypótló az itthoni japános közönség számára: én személy szerint tíz éve a fél karomat odaadtam volna érte, még az egyetemi kapcsolattörténeti szakstúdiumokra készülve, hiszen rengeteg munkát megspórol.
De a kötetet olvasva megállapítható az is, hogy a témában járatlan, ám az újdonságokra nyitott olvasók számára is vonzó olvasmány lehet, mert a tényközlés mellett a megfelelő mértékben adagolt források humoros és furcsa részleteket is tartalmaznak. Jól mutatja, mennyire nem változott a Japánhoz való viszonyunk, hogy mai olvasóként is épp ugyanazokra az egzotikumokra „harapunk rá”, mint százötven évvel ezelőtt.
A könyv hét fejezetében, egy megfelelő előkészítő ismertető után különféle szempontok szerint csoportosítva olvashatunk a japán-magyar kapcsolatok történetéről, illetve – fejezetszám nélkül – később még egy anekdotagyűjteményt is kapunk. A hetedik fejezetben, kitekintőként Tóth más közép-európai országok és Japán kapcsolatával is foglalkozik érintőlegesen, talán az egységesség miatt érdemes lett volna ezt a könyv utolsó fejezetére hagyni, vagy akár csak pusztán adatokként a függelékben megemlíteni, hiszen jóval lazábban kapcsolódik a mű témájához.
Az egyes fejezetek elején rövid összefoglaló segít eligazodni a tartalmon, valamint a kötet végén található függelékben a rengeteg és részletes forrásanyag lehetőséget nyújt az érdeklődők számára az esetleges további kutatásokhoz.
Külön dicséret illeti a szerzőt (és a lektort is), hogy a japán nevek és szavak magyar helyesírás szerinti átírása majdnem teljesen egységesre sikerült; a felmerülő egy-két apró eltérés (például az –ei betűkapcsolat egyszer „ei”, más helyeken „ej” átírással szerepel) sem zavaró. Ez pedig a korábbi, hasonló témájú művekről sajnos nagyrészt nem mondható el. Ráadásul annak is megtalálták a módját, hogy a nemzetközileg használt, ugyanakkor az itthoni helyesírási elvnek ellentmondó Hepburn-átírás is helyet kapjon a függelékben, ezzel lehetővé téve a nemzetközi szakirodalomban való problémamentes visszakeresést.
Mindent összevetve tehát elmondható, hogy a Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913 egy igényes, gondosan felépített monográfia, amely nem csak egy viszonylag szűk réteg számára használható tudományos munkaként állja meg a helyét, hanem akár a témakörben járatlan, de érdeklődő olvasók figyelmét is el tudja nyerni.
A könyvet elolvasva és tartalmát a jelennel összehasonlítva pedig azt is megállapíthatjuk, hogy Japánról ma sem tudunk sokkal többet, mint száz-százötven évvel ezelőtt.

 

Tóth Gergely: Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913. Budapest, Gondolat 2018.

 

 

Érettségi

Baromi meleg van, de hát mit is várhatnék június közepétől? Előző nap, mikor leszálltam a Szentlélek térnél a villamosról, úgy éreztem, kigyullad a hajam, ahogy rásütött a nap. Átsétáltam a buszállomáson, egyenesen a Fő térre. Valahol, szorosan az egyik kerítés mellett egy üzemen kívül helyezett párakapu. Pedig most beálltam volna alá. A kulacsomban alig lötyögött már pár csepp, de azt még a hazaútra tartalékoltam. Sehol sem találtam az önkormányzatot, pedig ott volt az orrom előtt, csak épp fel volt állványozva és a ponyva eltakart mindent. Némi tétovázás után, amikor is totál hülyén éreztem magam, mert úgy gondoltam, mindenki engem néz, elindultam az állványok felé, mintha csak a kiírásokat bámulnám és borzasztóan érdekelne, milyen EU-s pénzekből finanszírozták az egészet. Megnyugodva konstatáltam, hogy ez a hivatal, amit kerestem, bementem, elmagyaráztam a portán, miért jöttem, és már ott is voltam a személyzetis irodában.
–  A referensi állásra szeretnék jelentkezni – mondtam az asztal mögött ülő elegáns hölgynek, aki mosolyogva bólintott, majd még beszélgettünk egy keveset, amikor látta, honnan jövök, és érdeklődött, milyen az iskola, majd közölte, hogy mindenképp értesítenek, mit döntöttek felőlem.
Másnap pedig már kora reggel óta bent ültem az egyik napsütötte tanteremben (légkondi nuku), és ugyancsak erőt kell vennem magamon, hogy ne ásítsak nagyokat. Ez volt az első évem némettanárként ebben a kis gimnáziumban, a főváros szélén, ahol a madár se jár. Na meg épeszű ember se nagyon. Legutolsó tapasztalataim az érettségivel kapcsolatban a nyolc évvel ezelőtti tulajdon feleleteim voltak, de ahogy a gyerekanyagot elnéztem, a színvonal csak tovább esett. Az órák langymeleg unalomban teltek, a végzőseimet nem érdekelték különösen azon próbálkozásaim, hogy átadjam nekik tudásom morzsáit. A végére az én lelkesedésem is lelohadt, különösen, amikor többen is bejelentették, hogy emelt érettségire mennek. Hiába igyekeztem a lelkükre beszélni: kész elmebetegség jelentkezni akkor, ha még egy olyan egyszerű mondatot is képtelenek nyelvtani hibák nélkül megalkotni, mint „Kérek egy kiló körtét!” vagy „A macska az asztal alatt alszik.” Csak annyit válaszoltak, hogy négy hónap alatt sok mindent meg lehet tanulni. Remek, gondoltam, és eszembe jutott, hogy képtelenek helyesen ragozni még a mellékneveket is, pedig azokat már kilencedikben tanulták. Hát jó.
Az utolsó nap volt, mindössze két felelőt vártam, de közben volt alkalmam meghallgatni minden mást is: általában csak az elnök, az épp feleltető tanár meg én ücsörögtünk a teremben, a többiek elszállingóztak fontosabb teendőkre hivatkozva, mert láthatóan nem élvezték az agyzsibbasztó légkört. Szegény elnök a csatakosra izzadt ingében alig bírt az álmossággal: néha le-lecsukódott a szeme, és képtelen volt figyelni Vikike magyar feleletére, aki éppen egy színpadi élményéről próbált beszámolni, bár már a második mondatában közölte, hogy tulajdonképp nem is látta a darabot. Megrázó látványt nyújtott, a gondosan lealapozott, arany szolibarnaságával, a vastag, tetovált szemöldökével, ahogy csak nézett, nézett a nagy kék szemeivel, mintha tőlünk várna tanácsot, hatalmas, pink műkörmei össze-összekoccantak, annyira remegett a keze idegességében. A percek szörnyen lassan teltek, csak egy légy zümmögött az állott melegben, és Vikike körmének ritmikus koccanásait lehetett hallani. Csendben gyűrögettem a papírzsebkendőmet a markomban, ami már nedves volt az izzadtságtól: már arról is letettem, hogy megtöröljem az arcom, mert nem volt semmi eredménye. A sivatagban eltévedt karavánok tagjai is valahogy így érezhetnek, ha elfogy a vizük és apró lépésekkel közeledik már feléjük a halál. Mégiscsak bunkóság lenne elővenni a mobilomat, gondoltam. Pedig olvashatnék pár francia nyelvű cikket, úgyis ráfér a nyelvtudásomra a frissítés. Bezzeg Vikike milyen magabiztosan vihogott az arcomba, amikor feleltettem, és nem tudott még egy olyan agyonbeszélt témáról sem beszélni, mint az egészséges táplálkozás.
– Milyen ételek nem tesznek jót? – kérdeztem türelmesen. Semmi válasz, helyette vállrángatás: Honnan tudjam? Én ezt nem értem. Ezt. Így. Ha végeztünk, megkérdezem, hogy sikerült a német emeltje. Tuti megbukott. Amikor azt akartam kiszedni belőle, hogy a cukor nem egészséges, hiába próbáltam rávezetni, hogy fehér, édes, kávéba, teába tesszük, meg se próbálta felfogni, amit mondok. Majdnem megbukott év végén.
Közben még mindig a meg sem nézett színdarabról volt szó, és a magyartanár csak kérdezte, kérdezte egyre, de nem hősiesen, mint valami lovag, aki a nők és a gyermekek gyámolítója, és épp meg akarja menteni Vikike becsületét. Nem. Mint valami inkvizítor. Ahogy figyeltem, csak összeszorult a gyomrom. Ez a pasas kész terror. A dögmeleg ellenére itt van talpig feketében, és csak néz gonoszan a szemüvege mögül. Látom, hogy mélyen megveti az elnököt, amiért nincs rajta a zakó, az pedig külön fekete pont, hogy rövidujjú, lila inget vett fel. A gyerekek rettegnek tőle. Én is. Órán, ha szóba kerül, igyekszem úgy tenni, mintha elfogulatlan lennék, holott utálom. Nem csoda: én is összefosnám magam, ha itt kéne felelnem előtte. Azért sajnáltam a gyerekeket, még Vikikét is, ahogy itt ültek, teljesen kiszolgáltatva a tanári kar jóindulatának. Olyan könnyű lenne elégtételt venni az egész éves sérelmekért. Nem tudom, a fekete embernek ez volt-e a célja, de annyit és úgy kérdezett, hogy Vikicica már azt se tudta, fiú-e vagy lány, és ha nagy erőfeszítések árán mégis ki-kicsusszant a száján egy-egy összetett mondat, ahhoz rögtön érkezett egy komment is, amitől menten belefagyott a szó:

  • Hányszor mondjam, hogy ezt nem így mondjuk!
  • Látom, nem figyeltél az órán!
  • Éssel nem kezdünk mondatot!
  • Igen, szóval ezzel azt akartad mondani, hogy…

Soha nem voltam nála órát látogatni, pedig év elején, a nyitottság jegyében két héten át minden óránkra bejöhetett szabadon akárki, kolléga, szülők, gyerekek, és utasításba adták, hogy egymás óráit is nézzük meg, mert annyi mindent tanulhatunk. Én csak arra emlékszem, hogy az alatt a két hét alatt görcsbe rándult gyomorral ébredtem már hajnali ötkor minden nap, az álmaimban arctalan, szürke embertömeg kísértett, és vért izzadtam, hogy ötletes, modern óraterveket állítsak össze egy csapat zombinak, akiknek az erőssége abban rejlett, hogy ugyan gondolkodni lusták voltak, de általában egymással beszélni is, és szolgalelkűen leírtak mindent, ami a táblára került. Ha valakiben volt csak egy csepp motiváció is, már pusztán ebből jól megtanulhatta, amit kellett. Egy lány volt csak a csoportban, a Szabó Ági, aki eltökélten haladt, mint egy tank: ahogy láttam, nem voltak barátai, de az egyik fogalmazásában, ahol tanácsot kellett írni egy lánynak, aki új az osztályában, és szeretne barátokat szerezni, csak ennyit írt: „Barátokra semmi szükség. Vegyél inkább egy kutyát.” Bár elég nyersen, de tökéletesen megfogalmazta az én érzéseimet is. Ha volt valaha diákom, akinek tényleg szerettem volna segíteni, és átadni tudásom legjavát, talán Ági volt az. Cserébe nem kaptam semmit, csak szabályos, kissé unott feleleteket, és az érdeklődésnek még a látszatát is kerülte. Nem, ő csak tanult, mert céljai voltak, az pedig jogos elvárás volt a részéről, hogy a tanárai a tőlük telhető maximumot nyújtsák. Ekkorra már megtanultam, hogy ne legyek illúzióim: ha valaki azt hiszi, valaha is pótolhatatlan lesz a gyerekek szemében, az hülye. Lehet, hogy hiányozni fog nekik egy darabig, de legkésőbb a következő tanévben már el is felejtik. És ez így van rendben, hiszen mennek tovább, csak annak kell valami kapaszkodó, aki marad.

Másodikos koromban történt meg először, hogy valamiért egyedül kellett hazamennem az iskolából. Két osztálytársam a közelünkben lakott, így mind a szüleim, mind a tanító néni nyugodt szívvel engedett el. Persze, nem volt nagy távolság, nagyjából 15 perc séta. Úgy volt, hogy ebéd után együtt indulunk el, de az iskolából kilépve rájöttem, hogy az osztályban hagytam a tolltartómat. Visszatérve el is indultunk együtt, viszont a sarki játszótérnél hirtelen elkezdtek szaladni, majd gúnyos nevetéssel eltűntek a közeli panelrengeteg házai között. Később megtudtam, hogy már reggel óta ezt tervezték, de csak akkor beszélték meg a részleteket, amikor vissza kellett szaladnom az osztályba. Én pedig csak álltam ott, és néztem utánuk. Kiabálhattam volna. Vagy utánuk futhattam volna. Hiába. Végül egyedül mentem haza: az utat úgyis jól ismertem. Otthon sem mondtam semmit. Csak attól a naptól kezdve ott volt egy fura érzés, valahol a mellkasomban. És ott is maradt a középiskolában is, majd később az egyetemen, a különféle alkalmi munkahelyeimen, és végül most is, hogy idekerültem. Egy csepp idegenség: gondolatban mindig úgy képzeltem el, mintha egy sima kis üvegdarab lenne a mellkasomban, csak a hegye szúrja néha a szívemet. Ez a pici szúrás pedig mindig emlékeztet arra a délutánra a játszótéren. Valami ilyesmit érezhet Szabó Ági is, csak velem ellentétben ő kicsit sem szorong, mert elfogadta, hogy nem tehet semmit, és a jövőre koncentrál.
Abban a két hétben három alkalommal is ki kellett mennem a vécére órák között, mert nem bírta a gyomrom, és felöklendeztem a reggel csak óriási önfegyelemmel letuszkolt gabonapelyhet. Ahogy ott térdeltem a csésze előtt, arra gondoltam, hogy sosem lesz vége, és azért imádkoztam, hogy valaki mentsen meg.
Az azóta eltelt pár hónapban persze rájöttem, hogy ez nem így működik. A magas színvonalú óráimért még meg is dicsértek, és ekkor történt meg, hogy a fekete ember először szólt hozzám. Tudniillik alaposan megválogatta azt is, kinek köszön egyáltalán. Ahogy láttam, a tanári populáció két, markánsan eltérő részre szakadt, ha róla volt szó: akiknek köszönt, és akiknek nem. De ezt már csak azután tudtam meg, hogy egy kolléganőmtől, megkérdeztem, a fekete ember direkt csak engem tüntet-e ki a bunkóságával. Pedig reggelente igyekeztem jól artikuláltan üdvözölni, ha a folyosón szembejött velem. A kolléganő közölte, hogy ne vegyem magamra, neki csak öt év után kezdett el köszönni, és azóta is csak minden harmadik napon. Már ezer éve itt van, és ahogy látja, a többiek is tartanak tőle. Hogy miért? Nos, ő se tudja, de ne foglalkozzak vele.
Aztán egy keddi napon, amikor épp elmostam a bögrémet a tanáriban lévő csapnál, megszólított. Köszönésre persze most sem tellett tőle.
–  Te tanítod a 12. C-seknek a németet?
–  Igen – ijedtemben majdnem leforráztam magam, mert megcsúszott a kezem. Rövid időn belül kiszedte belőlem, hogy magyar a másik szakom, aminek hallatán valami eddig ismeretlen kifejezés jelent meg az arcán, amilyet én még emberen nem láttam, és nem tudtam eldönteni, ez szimpátia-e vagy épp le akar nyelni keresztben. Beszéltünk a gyerekekről is, és megemlítettem, hogy ezzel a totális passzivitással nehéz bármit is kezdeni.
–  Te vagy a tanár, rajtad múlik, mennyire motiválod a gyerekeket – közölte, majd hátat fordított.
Kösz, imádom az ilyen demagóg szövegeket.
Viszont azóta már néha képes volt köszönni. Bár az érettségi napján nem tartotta fontosnak. Csak jött be a terembe, ahol már ott ültünk négyen, plusz az elnök, én pedig széles mosollyal jó reggelt kívántam. Nem szólt semmit, lepakolta a tételeket tartalmazó borítékokat, majd a mellettem ülőhöz fordult és ezt mondta:
–  Jó reggelt.
Mikor Viki épp a magyart húzta, a fekete ember nem volt bent, ezért én írtam fel a tételek számát. Kisvártatva viszont megjelent, és csak annyit kérdezett:
–  Nem kellene most a magyart is kihúznia?
–  Megcsináltam én, tessék, irodalomból a 20-as, nyelvtanból a 3-as.
–  Valóban? – rám nézett, én pedig ijedten lesütöttem a szememet, egyenesen a kezére. Ekkor vettem észre, hogy hiányzik két ujja: a bal kezén a mutató és a középső. Neki is feltűnhetett, hogy mit nézek. – Talán szeretnéd lefeleltetni is?
Valamit motyogtam, majd felkeltem és kimentem a teremből. Átnéztem a szomszéd terembe, ahol a tanári „büfé” volt: természetesen meleg ebédet egyedül az elnök kapott, nekünk csak pár szendvics jutott, amin már a legyek döngicséltek. Valaki nyitva hagyta az ablakot. Öntöttem magamnak egy kis kávét, de már az első korty után rám tört a remegés, és kiszaladtam a mosdóba. Nem fogom kibírni mellette a nap végéig, gondoltam elkeseredetten. Magamra zártam az ajtót, és becsuktam az ablakot is, bár tudtam, a papírfalak között ez nem jelent semmit, de nem szerettem volna a szomszéd helyiségekben cseverésző kollégáknak újabb beszédtémát adni. Leroskadtam az ülőkére, és csak kapkodtam a levegőt. Megfulladok. Ekkor csörgött a telefon. Minden visszhangzott bent, de muszáj volt felvennem. Az önkormányzattól kerestek: mondták, hogy másnap menjek be megbeszélni a további teendőket, mert engem választottak. Csak imádkozni tudtam, hogy a többiek ne hallják, miről beszélek. A fulladás nem múlt el, a kis üvegdarab szúrását is egyre erősebben éreztem a mellkasomban.
De már mennem kellett vissza, ezúttal Lillát vizsgáztattam, akinél már előbb volt szerencsém meghallgatni pár teljesen téves gondolatot magyarból Juhász Gyula verseire vonatkozóan, illetve zárásképp még az alábbi mondatot fűzte a feleletéhez:
–  Öngyilkosságban halt meg – és idegesen elnevette magát. Lilla egyébként ilyen volt mindig: konstans, erőtlen mosollyal felelt a náci Németországról, a haláltáborokról is, illetve később nálam németből az otthonáról is, amiről semmi érdemleges információval nem tudott szolgálni, csak annyit nyögött ki nagy nehezen, hogy pirosak a szobájában a falak. Nyugtalanító lehet. Recepciósnak tökéletes lenne: az állandó, szolgai mosoly, mögötte a mély beletörődés. Hihetetlen, tizenkilenc évesen!
Mikor végzett, egykedvűen kisétált a teremből, de látszott rajta, hogy még mindig nagyon ideges. A kis szúrásra gondoltam a mellkasomban. Lehet, hogy mindenkiben ott van egy kis darab üveg valahol?
Végre lement az utolsó felelet is és mindenki megkönnyebbült. Még két óránk volt a bizonyítványosztásig. Úgy döntöttem, lemegyek a közeli parkba, mert jólesne a friss levegő, és nem vágytam a többiek társaságára sem, bár legfeljebb annyit tehettem volna, hogy odacsapódok az egyik csoporthoz, ahol olyan dolgokról beszélgetnek, amiről nekem fogalmam sincs. Leültem egy gesztenyefa alá: a kis termések már alakulóban voltak, a levelek pedig még nem kezdtek el száradni, a nap pedig erősen tűzött, holott már délután négy is elmúlt. Az ég kék, sehol egy felhő: kell ennél ideálisabb kezdet a nyárhoz? Csak néztem magam elé, és kis üvegdarab még mindig ott szúrt a mellkasomban. Egy csepp idegenség. Ennyi lenne az egész?
Az egyik kövön egy gyík napozott, de mikor megmozdítottam a lábam, rögtön el is szaladt. Viki, Lilla, Szabó Ági meg a többiek jutottak eszembe, és még nagyon sokáig ültem ott a padon a gondolataimba merülve.

HIGUCSI ICSIJÓ: ELVÁLÓ UTAK

1,

– Okjó, otthon vagy? – hallatszott a zsaluk mögül, miközben valaki ütemesen kopogott a ház faborításán.
– Ki van ott? Már ágyban vagyok. Jöjjön inkább holnap, kérem.
Hazudott.
– Ugyan! Légy oly jó, kelj fel és engedj be! Én vagyok az, Kicsi, az esernyőkészítőtől – az illető elég hangos volt.
– Te ördögfióka, mit akarsz tőlem ilyen későn? Megint mocsi[1]-rizsért kuncsorogsz? – nevetett Okjó. – Na, jó, kinyitom. Egy pillanat.
Egy csinos, fiatal nő, aki épp betöltötte a húszat, néhány tűvel rögzítette a ruhát, amit éppen varrt és felemelkedett a helyéről. Mivel sokat kellett dolgoznia, a haját kontyba kötötte és egy hosszabb kötényt hordott, valamint egy kreppselyem felsőkabátot. Sietősen átlépte a bejárati ajtó küszöbét és eltolta a rácsot.
– Elnézést – mondta a fiú és besurrant. Kicsizo volt az, az esernyőkészítő tanonca, egy, az egész negyedben ismert bajkeverő, akit Hüvelykmatyinak hívott mindenki. Egy kis növésű naplopó, tizenhat éves, de ha valaki alaposabban megnézte, csenevész vállaival és kis arcával legfeljebb tizenkettőnek tűnt. Arcvonásai alapján ítélve okosnak tűnt, ám mivel kis növésű volt, a többiek csak csúfolták és a fenti gúnynevet ragasztották rá.
– Bocsánat a zavarásért – mondta és egyenesen a parázstartó felé indult.
– A mocsisütéshez túl gyenge a parázs, hoznod kell magadnak a konyhai ládából szenet. Süsd meg magadnak a mocsit és edd meg. Nekem még ma este be kell fejeznem ezt a darabot. A sarki zálogház tulajdonosának az újévi ruhája lesz – mondta a lány és újra a tű után nyúlt.
– Hm, ez azért túl jó annak a kopasznak. Inkább először felpróbálnám én – vélte Kicsizo.
– Ne beszélj már ilyen butaságokat! Nem mondták még, hogy nem vezet jóra, ha valaki idegen tollakkal ékeskedik? Ostobaság lenne már most elrontani a jövődet. És ilyeneket amúgy sem csinálhatsz mások otthonában – mondta neki a lány.
– Épp én? Hiszen nekem aztán semmilyen jövőm nincs. Bőven elég, ha csak felvehetem, még ha másé is. Hisz’ azt mondtad, ha egyszer rád mosolyog a szerencse, varrsz nekem egy kimonót igazi, kézzel szőtt selyemből. Tényleg megteszed majd? – kérdezte teljes komolysággal.
– Ha egyszer olyan jóra fordul a sorsom, hogy kimonót tudok neked varrni, örömmel megteszem! De nézz csak rám, egyelőre még úgy néz ki, idegenek megbízásait kell teljesítenem, nemde? Amit most ígértem, legfeljebb csak álmainkban fog teljesülni – mondta nevetve a lány.
– Nem, nem! Nem mondtam, hogy mindenáron meg kell csinálnod, csak akkor, ha rád mosolyog a szerencse. Már az ígéreteddel is elég boldoggá tettél. Bőven elég lenne nekem már az is, ha egy olyan öltözet ruhám lenne, amihez van egy felsőruha is, ugyanabból az anyagból ismételte keserű mosollyal.
– Hát akkor, Kicsi, ha viszed valamire, légy oly jó, és segíts majd rajtam. Ezt meg kell ígérned – nevetett Okjó.
– Na, ez nem fog menni, hiszen én úgysem viszem semmire az életben.
– Ugyan, miért nem?
– Semmi esetre sem! Még ha valaki jönne is, a kezébe vesz és a magasba emel, én akkor is szívesebben maradok itt. Legjobban azt szeretem, amikor az ernyőket olajjal vízhatlanítom. Munkásruhában és munkásövvel a derekamon jöttem a világra. Számomra már az is szerencse, ha a tartósítószer megvásárlásakor félre tudok tenni némi aprót, vagy nyilazás közben néha találatom van. Azt mondtad, előkelő családból származol: a pompás szerencséd egy nap majd négylovas hintón fog eljönni érted, hogy magával vigyen. De természetesen ezzel nem arra gondolok, hogy ágyasnak kell lenned, félre ne érts, és ne vedd rossz néven tőlem! – piszkálta meg a parazsat, miközben a sorsáról kesergett.
– Hát, én meg úgy hiszem, hogy előbb jön ide valami éhenkórász, mint egy lovas hintó. Mert én aztán épp arra vágyom… – feleselt Okjó. A vonalzója felett Kicsi felé fordult és az arcába nézett. A fiú faszenet hozott a konyhából és ezt kérdezte:
– Te nem eszel velem?
– Köszönöm, nem – rázta a fejét Okjó.
– Rendben, akkor hát egyedül látok neki… Ó, ez a zsugori ernyőkészítő! Tele van már a tudatom az örökös elégedetlenkedéseivel! Fogalma sincs, hogyan kell a tanoncokkal bánni. Az öregasszony, aki már meghalt, na, ő teljesen más volt. Ezek között az emberek között egy sincs, akivel értelmesen lehetne beszélni. Okjó, áruld el, te hogy vélekedsz Handzsiról? Hát nem egy undorító alak? Egy beképzelt tökfilkó! Rendben, hogy ő a mester fiacskája, de amiket rólam mond, na, azt ki nem állhatom. Ha csak tehetném, betömném a pofáját! Igen, ez nagyon jól esne! – miközben beszélt, Kicsi feltette a mocsidarabkát a sütőrácsra. -– Á, ez forró! –  kiáltott fel, megfújta az ujjbegyeit, és utána elkezdett enni. -– Semmi idegent nem látok benned, ez meg hogy lehet? Talán volt egy öcséd, Okjó?
– Egyke vagyok, nem voltak testvéreim.
– Értem. Akkor ennek ehhez semmi köze. Nem tudom, hogyan, de az istenekre mondom, micsoda boldogság lenne ha egy ilyen lányt, mint te, az édes testvéremnek nevezhetnék! Egyszerűen a nyakadba vetném magam és annak is örülnék, ha ezért büntetésből holtan esnék össze. De úgy tűnik, fából vagyok. Még senkit se ismertem, aki a rokonom lett volna, és már számtalanszor gondoltam arra, hogy sokkal jobb lenne hamar meghalni, ha egyszer az életben senkit nem találok, akik hozzám tartozna. Hát igen, vicces, hogy mindezek ellenére még reménykedem. Néha álmodozom, hogy van valaki, akinek egy jó szava van hozzám, aki olyan számomra, mint egy anya, apa, nővér vagy fivér. Ilyenkor örülök, és azt mondom magamnak, hogy na, még egy kicsit tovább kell élnem. Ha még egy évet maradok, talán jön valaki és megmondja, kihez is tartozom, és akkor csinálom tovább ezt a hülye olajozást… Szerinted még sok ilyen bolond van a világon, mint én? Okjó, én sem anyámról, sem apámról nem tudok az égvilágon semmit. Vajon lehetséges, hogy vannak gyerekek, akik szülők nélkül jönnek a világra? Ezt nem értem.
Mindkét kezével a már megsült mocsidarabkán dobolt, és elmondta, mi nyomja a szívét, mire Okjó ezt mondta:
– Hát nincs nálad egy kis talizmántartó virágos brokátból, vagy valami hasonló, ami adna valami útmutatást a származásodat illetően?
– Nincs nekem ilyen csicsás holmim – tiltakozott a fiú. –  A fiúk azt mondják nagy kajánul, hogy engem rögtön születésem után a kikötői koldusoktól vettek. Na igen, lehet, ez tényleg így volt. Akkor tényleg koldusgyerek vagyok. Lehet, hogy anyám és apám koldusok voltak, és azok az alakok, akik a város gyomrában kóborolnak a lyukas rongyaikban, a hozzátartozóim. A sánta, egyszemű öregasszony, aki minden reggel pontosan érkezik, hogy elvigye az ételmaradékot, ki tudja, lehet, ő is a rokonom. Te is tudod, nem kell elmondani neked, hogy korábban, mielőtt az esernyőkészítőnél elkezdtem dolgozni, oroszlánmaszkos mutatványosként hurcoltak körbe és ezzel kerestem némi pénzt.
Szomorúan fűzte hozzá:
– Okjó, ha én tényleg egy koldusgyerek vagyok, akkor már nem leszel velem olyan kedves, mint korábban, ugye? Akkor még csak rám se fogsz majd nézni.
– Ne beszélj ilyen ostobaságokat! Nem tudom ugyan, kik voltak a szüleid és honnan származol, de ennek semmi köze ahhoz, hogy szeretlek-e vagy sem! Csak panaszkodsz, holott nem vagy nyafogós; nekem mindenesetre mindegy, hogy az érinthetetlenektől[2] vagy a koldusoktól származol-e. Lehet, hogy nincsenek szüleid és nem tudsz semmit a testvéreidről, de az lenne a legjobb, ha arra gondolnál, mi lesz majd belőled. Miért lógatod az orrod? – próbálta felvidítani a lány, de Kicsizó a padlót nézte és lehajtotta a fejét.

2.

Az egykori esernyőkészítő felesége egy nagylelkű asszony volt, Omacunak hívták. Már régóta halott. Ez az öregasszony, aki olyan erős volt, mint egy szumóbirkózó, jelentős vagyont gyűjtött az élete során. Hat évvel ezelőtt télen, mikor épp hazaúton volt egy templomlátogatásból, magával hozta a kis Kicsizót a mutatványosoktól.
– Ugyan, ha a férjem emiatt meg akarna szidni, majd azt mondom: Szegény kisfiú, úgy fájtak a lábai, hogy már járni sem tudott, vagy: Ezek a gonosz emberek, akikkel volt, egyszerűen elmentek és otthagyták egyedül. Ilyen emberekhez nem lehet visszaküldeni egy gyereket! Ebben nincs semmi igazságtalanság! Lakhatsz nálunk, nem kell félned. Nálunk két-három ilyen gyerek számára is van hely. Mi rossz van abban, ha a konyhában egy deszkán adok neked valamit enni? Vannak fiúk, akik a lepecsételt szerződésük ellenére meglépnek, és vannak mások, akik pénzéhesek és még lopnak is, mielőtt eltűnnek. Ez mindenkinél más. Azt mondják, ahhoz, hogy megismerj egy lovat, ki kell próbálnod, milyen lovagolni rajta. Hogy te alkalmas vagy-e, csak akkor tudjuk meg, ha alkalmazunk. Ha nem akarsz visszamenni a Sinami nyomornegyedbe, nálunk kell maradnod és ügyesen dolgoznod. Legyél szorgalmas!
Így beszélt a fiúhoz és úgy hívta, hogy „Kicsi, Kicsi!” Ezután a fiú a belevetette magát a munkába és egy kézzel is olyan jól végezte az olajozást, mint három felnőtt két kézzel. Ha valaki látta, milyen gyorsan és ügyesen, dalolva végzi a munkáját, nem győzte az öregasszonyt a jó emberismeretéért dicsérni.
Két év múlva azonban meghalt Kicsizó gondviselője. A mostani gazdájával, annak feleségével és a fiukkal, Handzsival egyáltalán nem jöttek ki jól, és a kilátás, hogy örökre ott maradjon, nem volt ugyan ínyére, de hát hová is mehetett volna? Elege volt belőle, hogy mindenki Hüvelyk Matyinak csúfolja, amitől mindig dühbe jött.
Hé, Kicsi, apád halálának napján halat ettél? Vigyázz, vagy úgy jársz, mint a kis buddhaszobrok az út mentén – ezzel csúfolták a többiek, amiért a munka terén lefőzte őket.
Elég bátor volt, hogy a fiúkat az öklével a padlóra küldje, de nagyon a szívére vette, hogy tényleg nem is tudja, mikor halhattak meg a szülei, hogy bánatában elbújt az ernyők alá, amik kint száradtak az udvaron, a hátát a földnek vetette és csak nyelte a könnyeit, majdnem megfulladt, ahogy leperegtek az arcán.
– Micsoda egy indulatos kis hólyag! Az egész évben csak ernyőket olajoz és a ruhája ujjait huzigálja – vélték a fiúk a negyedből, és egyiküknek se volt egy jó szava a hírhedt verekedőhöz. Ha valaki akár egy szikrányi kedvességet tanúsított volna az irányában, rögtön elmúlt volna a szívfájdalma, megbízott volna benne és sosem hagyta volna magára.
Okjó, a varrónő idén tavasszal költözött az ernyőkészítő műhelye mögötti barakkba. Mivel eszes és nyájas volt, minden lakóval jól kijött és különösen kedves volt az ernyőkészítő otthonában lakókkal, mivel tőle bérelte a lakást.
– Fiúk, ha valamelyikőtöknek a ruháján akár egy varrás is felhasad, csak hozzátok ide, az úrnőtöknek annyi ember mellett bizonyára nincs rá ideje varrótűt ragadni, nálam azonban mindig van tűpárna és foltnak való, egy öltéssel több vagy kevesebb már igazán nem számít. Ezen kívül egyedül élek és nincsenek barátaim. Napról napra, estéről estére egyedül vagyok. Ha nincs más dolgotok, nyugodtan nézzetek be. És mivel szeretek barátkozni, az ilyen kis vadócokat, mint te, Kicsi, különösen kedvelem. Ha ismét dühbe gurulsz, gyere csak hozzám, fogd a fakalapácsot és mángorold a frissen mosott, kitekert ruhát. Közben képzeld azt, hogy a fehér kutya az a rizses bolt utca felőli oldaláról, akit épp elversz. Ettől majd boldog leszel és még nekem is segítesz, így két legyet ütsz egy csapásra.
Ezek a félig tréfás megjegyzések enyhítették Kicsizó bánatát. Ha a lány ajtaja előtt elkiáltotta magát, hogy „Okjó!” és bekopogott, a többi tanonc rajta nevetett.
– Náluk épp fordítva van, mint a híres obi-kereskedőnél. A Kacura folyónál lévő jelenetben Ohan viszi Koemont! –  azt énekelték „…az ő obiján, ott ül kényelmesen.” –  Hahaha, ez jó, ebből vicces darab lesz!
Hogy így kinevették, visszavágott:
–  Csinálnátok utánam, ha igazán belevalók lennétek! Rajtam kívül, aki a varrónőhöz jár, senki sem tudja közületek, mi minden rejtőzik a süteményes dobozaiban a teás polcon. Az a hülye kopasz a zálogházból, mindig Okjó után fordítja a fejét, és mindig eljön hozzá, hogy megbízatásokat hozzon és erről-arról beszéljen, elhalmozza gallérokkal, obi-szegélyekkel, hogy tegye neki a szépet, pedig számára még egy kedves köszöntése sincs. Nincs más  olyan a világon, mint én: amikor esténként, vagy akár az éjszaka közepén elmegyek hozzá és csak annyit mondok, hogy „Én vagyok, Kicsi, az ernyőkészítőtől.”, hálóköntösben ajtót nyit és kézen fogva behúz magával és azt mondja: „Ma egész nap be se néztél hozzám! Mi történt? Úgy aggódtam már miattad!
Nagyon sajnálom, de ahogy a szólás tartja: „A legvaskosabb nádszál sem alkalmas gerendának” és „Kicsi a bors, de erős.” hencegett.
– Te ostoba! – kiáltották és erősen hátba vágták. Úgy tett, mintha nem érdekelte volna, és még azt is mondta „Köszönöm.”, de ha nagyobb termetű lett volna, egyszer sem hagyta volna, hogy így elbánjanak vele. De csak piszkálták a szemtelen kis törpét, és mivel kedvük szerint járathatták a bolondját vele, a cigarettaszüneteikben is mindig jó beszédtéma volt.

3.

December harmincadikán este Kicsinek el kellett mennie a szakaue-beli ernyőboltba, hogy egy törzsvásárlójuknál az ernyőkészítő nevében elnézést kérjen a megrendelt áruk megkésett szállításért. Visszaúton, miközben gyorsan lépegetett, kezét pedig a ruha ujjába dugta, azzal szórakozott, hogy elrugdosta a köveket, amik a fatalpú szalmaszandálja elé kerültek. Vidáman ugráltak a kövek, ő pedig utánuk, egyszer balra, egyszer jobbra rúgva őket, és ha egy követ az árokba sikerült rúgni, hangosan nevetett. Senki nem volt a közelben, aki hallhatta volna, és a jó hold az égen is csak világított mindenre barátságosan a fehér és tiszta fényével. Kicsit sosem zavarta a hideg, ragyogóan és frissen érezte magát.
Hazaúton be akart kopogni Okjó ablakán, ezért egyenesen a hátsó utcácska felé ment. Itt valaki, aki egész eddig követte, most befogta hátulról a szemét és felkuncogott.
– Ki az? – kérdezte Kicsi és végigsimított a szemén lévő ujjakon. – Okjó, te? A varrástól kemény kisujjad elárul téged, nem tudsz meglepni! – fordult meg.
– De kár, hogy rögtön kitaláltad – nevetett a lány. Okjón egy fejkendő volt, mélyen az arcába húzva és drága ruhát viselt. És ezen kívül is olyan szokatlanul csinos volt, hogy Kicsizó csodálkozva mérte végig.
– Te meg hol voltál? Nem azt mondtad, hogy ma és holnap olyan elfoglalt vagy, hogy még enni sem lesz időd? Egy vásárlónál voltál?
Hogy ilyen gyanakvóan nézték, a lány közömbös arcot vágott.
– Év elején sok mindenkit meg kell látogatni.
– Hazudsz! December harmincadikán sehol nem köszöntenek újévet. A rokonaidnál voltál?
– Igen, már vannak remek rokonaim, akikhez elmehetek. Holnap kiköltözöm ebből a hátsó udvarból. Biztos meglep téged, hiszen derült égből villámcsapásként történik. Kissé váratlanul jött, még alig hiszem el én is. De örülj velem, nincs ebben semmi rossz!
– Igazán? –  Kicsi teljesen meg volt döbbenve. –  De hiszen hazudsz! Ez valami vicc? Megkímélhetnél az ilyen meglepetésektől. Ha te nem vagy itt, nem lesz már semmi, ami örömet szerezne nekem. Szóval hagyd ezeket a gonosz vicceket! Ma tényleg hülyeségeket beszélsz – csóválta a fejét.
– Nem hazudok. Épp ahogy mondtad: az én nagy szerencsém eljött értem, lovas hintón, hogy magával vigyen. Ilyen körülmények között nem lakhatom többé a hátsó udvarban. Drága Kicsi, hamarosan varrni fogok neked egy kimonót kézzel szőtt selyemből.
– Ugyan, nem kell nekem ilyen tőled. Amit te „nagy szerencsének” nevezel, bizonyára azt jelenti, hogy elmész valahová ágyasnak. Tegnapelőtt Handzsi valami ilyesmit beszélt: „Okjó, a nagybátyja közvetítésével aki a zöldséges negyedben masszőrként dolgozik, egy gazdag ember szolgálatába fog lépni. Szolgálólánynak túl idős, és hogy a feleségnek varrna, szintén felettébb valószínűtlen. Bizonyára új frizurával és kimonóban fog odamenni, mint egy szerető. Ugyan, miért is kéne ilyen csinos pofikával élete végéig varrónőnek maradnia?” Ezt mondta. El sem hittem. Bizonyára félreértettél valamit, mondtam neki és elkezdtem vele verekedni, erre te tényleg odamész! A gazdag öreg házába?
– Egyáltalán nem akartam elmenni, de muszáj. Igen, Kicsi, hamarosan nem látjuk többé egymást – nem mondott többet, és hangja szomorúan csengett.
– Amilyen ott neked lesz, jobb, ha el sem mész. Olyan ügyes vagy! Egyáltalán nem kilátástalan, hogy varrónőként fenn tudd tartani magad! Miért vetemedtél ilyen szörnyűségre? Nem szégyelled magad?
Arra kellett gondolnia, hogy ő mindig távol tartotta magát a tévutaktól, és felkiáltott:
Ne csináld, hagyd abba! Mondd vissza!
– Ó, istenem! –  felelte Okjó és nem mozdult. –  Figyelj, Kicsi, Elegem van már a varrásból, az örökös mosásból és szárításból. Akkor már inkább leszek valami más, akár ágyas is. A napjaim úgyis sivárak voltak, és akkor már jobb, még ha ilyen úton is, de valahogy zöld ágra verődöm – akaratlanul kimondott mindent, amit gondolt. –  Hahaha – nevetett és még hozzáfűzte:
– Gyere, Kicsi, menjünk végre haza, hozzám. Siess egy kicsit!
– Ugyan már! Ezt egyáltalán nem tartom jónak. Menj csak előre!
– Lassan követte a lányt, szomorúan lépkedve a saját, padlóra vetődő árnyékán, és amikor végül a hátsó utcába kanyarodva megállt az ablak alatt, a lány felsóhajtott:
– Minden este meglátogattál itt. Holnap estétől nem fogok tudni beszélgetni veled. Az élet valóban gonosz és szomorú, nem?
– Egyedül tőled függ – vágott vissza rosszkedvűen Kicsizó.
A házba érve Okjó egyből meggyújtotta a lámpát és felélesztette a tüzet.
Kicsi, gyere be és melegedj meg – hívta be a fiút.
– Nincs kedvem – mondta az, az ajtókeretnek támaszkodva.
– De hát hideg van. Még megfázol! – mondta a lány aggódva.
– És ha igen? Mi közöd hozzá? – bámulta a fiú a padlót.
– Mi a bajod? Mi van veled? Talán lehangolt, amit az előbb meséltem? Ha igen, mondd csak meg. Ha csak állsz ott és fintorogsz, még aggódni fogok miattad.
– Miattam aztán ne aggódj. Kicsizó vagyok az esernyőkészítőtől, és nem szorulok rá holmi lányok együttérzésére – dörzsölte vállát az ajtófélfához, aminek nekitámaszkodott. – Az életnek semmi értelme. Akkor mégis nem mindegy? Ha valaki csak egy kicsit is kedves hozzám, azt úgyis tovasodorja az élet. Az öregasszony az ernyőkészítőtől, ő egy jó ember volt, vagy Okinu a ruhafestőtől, a göndör hajával, ő szintén jó volt hozzám, de a néni meghalt szélütésben, Okinu pedig a kútba ugrott a hátsó kertben, mert nem akart férjhez menni. Te meg egyszerűen elmész és minden részvét nélkül itt hagysz, hogy szenvedjek. Elegem van belőle. Az ernyőkészítőnél halálra dolgozom magam az olajozással, mert száz ember munkáját is elvégzem, és a legkisebb dicséretet sem kapom meg érte. Reggeltől estig hüvelykmatyinak hívnak, nem csoda, hogy nem leszek nagyobb! Azt mondják, a szerencsére csak várni kell, de én napról napra dühösebb leszek. Tegnapelőtt leüvöltöttem a hülye Handzsi fejét, és azt állítottam, hogy Okjó legalább nem egy velejéig romlott ringyó, hogy ágyasnak menjen valami gazdag pacákhoz, erre öt nappal később kiderül, hogy én vagyok a hazug. Azért fizetek meg, mert egy ilyen hazug, álszent és pénzéhes nőszemélyre majdnem úgy tekintettem, mintha az édes nővérem lett volna! Okjó, én többé nem akarlak téged látni! Itt és most megköszönöm mindazt a jót, amit értem tettél. Senkiben nem fogok bízni, ha már így lóvá tettek. Isten veled! – indulni készült, és szandálja megcsusszant a küszöbön.
– Kicsi, tévedsz! Nem hagylak cserben, még akkor sem, ha elmegyek innen! Számomra olyan voltál, mint egy igazi testvér. Nem szép, hogy így duzzogsz – kiáltotta a lány és mindkét kezével visszatartotta. –  Elhamarkodottan cselekszel! –  mondta vádlón.
– Szóval ágyas leszel? – kérdezte a fiú és visszafordult hozzá.
– Senki sem örömmel tesz így, de én már döntöttem. Ilyen lehetőségem nem akad többé. Nem engedhetem meg magamnak, hogy válogassak.
Kicsi könnyes szemmel nézett rá.
– Akkor kérlek, vedd el a kezed és engedj el!

[1]    A mocsi egy speciális rizsből készült japán sütemény

[2]    Olyan csoport, akik tisztátalannak tartott munkákat végeztek (pl. temetés)

Nyeste Zsolt fordítása

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már kezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség.)