Nyeste Zsolt összes bejegyzése

Tündérország még mindig elég távoli és ismeretlen (Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913)

Az idei könyvhétre jelent meg Tóth Gergely Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913  című monográfiája. A könyv előszavában, illetve hátlapján is olvasható, mi indította a szerzőt e vállalkozásra, és az itt felsorolt okok közül különösen megragadták a figyelmemet az alábbi sorok: „… a magyar olvasók először vehetnek kezükbe olyan monográfiát, amely arról szól, hogyan is sodródott bele a Monarchia magyar fele a korabeli „japánimádat eszmemenetének bűvkörébe”, melyből mára a szusi-gésa-ikebana, vagy éppen a manga-anime-J-pop szentháromságának néha bazárjellegű, queeres kúlságú szentélyei is kinőttek és gombamód szaporodnak.” Merész és hangzatos állítás, ideális az olvasó érdeklődésének megragadására, de azért kissé félrevezető: azt valóban megtudhatjuk belőle, milyen volt a monarchiabeli Magyarország Japán-recepciója, ugyanakkor a korszakban a „japánimádat eszmemenete” nem pusztán hazánkra volt jellemző, hanem az egész nyugati világra is, amely bizonyos egyéni, nemzetenkénti sajátosságoktól eltekintve alapvetően nagyon is hasonló volt. És jóllehet, a mai kor felé való pár szavas kikacsintás (manga-anime-J-pop) jó marketingeszköz, azért érdekes gondolatokat is felvet: vajon napjainkban, amikor Japán már nem egy távoli, elérhetetlen tündérország csupán, hanem jóval megfoghatóbb közelségbe került, mennyiben változott a szigetország recepciója a száz-százötven évvel korábbihoz képest? Vagy az esetek nagy részében még most is csupán a felületes egzotikumok uralják azt, a mélyebb megértés tényleges igénye nélkül?
Üdítő volt látni, hogy egy olyan kötet jelent meg, ahol a szerző elzárkózik a „japán-magyar misztikus közelség” érzésétől, és ez a kijelentése már eleve sejteni engedte, hogy végre egy objektív szemléletű munkával van dolgunk (teljes mértékben egyetértek Tóth Gergellyel, miszerint ez a „közelségélmény” nagyon káros, pláne, amikor már a tudományos munkákat is befolyásolja). Tehát a megfelelő szemléletmód adott. A bevezető egyetlen gyenge pontja talán a témaválasztás indoklása, és a japán-magyar kapcsolattörténet kutatása fontosságának hangsúlyozása volt. Lehet, hogy elég lett volna a szerzőnek pusztán a személyes indíttatásáról írnia néhány sorban, és nem ragadtatnia magát ilyen mondatokra: „Reményeim szerint be tudom majd bizonyítani az olvasónak, hogy ez az állítás (miszerint a kapcsolattörténeti kutatásokból nem vonható le sok tanulság, csak egzotikus bogarászás csupán) egyáltalán nem áll erre a kevéssé kutatott témára, és bizony van mit tanulnia egy mai embernek is a kutatások eredményeiből.” Valószínűleg a könyv olvasói nem ilyen előfeltevésekkel fognak közelíteni a könyvhöz, hiszen ki nyitna ki egy olyan, több száz oldalas könyvet, amelynek témáját eleve értelmetlenségnek tartja?
Nyilván a japán-magyar kapcsolattörténet egy viszonylag szűk réteg által ismert és kutatott téma, bár a könyv hiánypótló az itthoni japános közönség számára: én személy szerint tíz éve a fél karomat odaadtam volna érte, még az egyetemi kapcsolattörténeti szakstúdiumokra készülve, hiszen rengeteg munkát megspórol.
De a kötetet olvasva megállapítható az is, hogy a témában járatlan, ám az újdonságokra nyitott olvasók számára is vonzó olvasmány lehet, mert a tényközlés mellett a megfelelő mértékben adagolt források humoros és furcsa részleteket is tartalmaznak. Jól mutatja, mennyire nem változott a Japánhoz való viszonyunk, hogy mai olvasóként is épp ugyanazokra az egzotikumokra „harapunk rá”, mint százötven évvel ezelőtt.
A könyv hét fejezetében, egy megfelelő előkészítő ismertető után különféle szempontok szerint csoportosítva olvashatunk a japán-magyar kapcsolatok történetéről, illetve – fejezetszám nélkül – később még egy anekdotagyűjteményt is kapunk. A hetedik fejezetben, kitekintőként Tóth más közép-európai országok és Japán kapcsolatával is foglalkozik érintőlegesen, talán az egységesség miatt érdemes lett volna ezt a könyv utolsó fejezetére hagyni, vagy akár csak pusztán adatokként a függelékben megemlíteni, hiszen jóval lazábban kapcsolódik a mű témájához.
Az egyes fejezetek elején rövid összefoglaló segít eligazodni a tartalmon, valamint a kötet végén található függelékben a rengeteg és részletes forrásanyag lehetőséget nyújt az érdeklődők számára az esetleges további kutatásokhoz.
Külön dicséret illeti a szerzőt (és a lektort is), hogy a japán nevek és szavak magyar helyesírás szerinti átírása majdnem teljesen egységesre sikerült; a felmerülő egy-két apró eltérés (például az –ei betűkapcsolat egyszer „ei”, más helyeken „ej” átírással szerepel) sem zavaró. Ez pedig a korábbi, hasonló témájú művekről sajnos nagyrészt nem mondható el. Ráadásul annak is megtalálták a módját, hogy a nemzetközileg használt, ugyanakkor az itthoni helyesírási elvnek ellentmondó Hepburn-átírás is helyet kapjon a függelékben, ezzel lehetővé téve a nemzetközi szakirodalomban való problémamentes visszakeresést.
Mindent összevetve tehát elmondható, hogy a Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913 egy igényes, gondosan felépített monográfia, amely nem csak egy viszonylag szűk réteg számára használható tudományos munkaként állja meg a helyét, hanem akár a témakörben járatlan, de érdeklődő olvasók figyelmét is el tudja nyerni.
A könyvet elolvasva és tartalmát a jelennel összehasonlítva pedig azt is megállapíthatjuk, hogy Japánról ma sem tudunk sokkal többet, mint száz-százötven évvel ezelőtt.

 

Tóth Gergely: Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913. Budapest, Gondolat 2018.

 

 

Érettségi

Baromi meleg van, de hát mit is várhatnék június közepétől? Előző nap, mikor leszálltam a Szentlélek térnél a villamosról, úgy éreztem, kigyullad a hajam, ahogy rásütött a nap. Átsétáltam a buszállomáson, egyenesen a Fő térre. Valahol, szorosan az egyik kerítés mellett egy üzemen kívül helyezett párakapu. Pedig most beálltam volna alá. A kulacsomban alig lötyögött már pár csepp, de azt még a hazaútra tartalékoltam. Sehol sem találtam az önkormányzatot, pedig ott volt az orrom előtt, csak épp fel volt állványozva és a ponyva eltakart mindent. Némi tétovázás után, amikor is totál hülyén éreztem magam, mert úgy gondoltam, mindenki engem néz, elindultam az állványok felé, mintha csak a kiírásokat bámulnám és borzasztóan érdekelne, milyen EU-s pénzekből finanszírozták az egészet. Megnyugodva konstatáltam, hogy ez a hivatal, amit kerestem, bementem, elmagyaráztam a portán, miért jöttem, és már ott is voltam a személyzetis irodában.
–  A referensi állásra szeretnék jelentkezni – mondtam az asztal mögött ülő elegáns hölgynek, aki mosolyogva bólintott, majd még beszélgettünk egy keveset, amikor látta, honnan jövök, és érdeklődött, milyen az iskola, majd közölte, hogy mindenképp értesítenek, mit döntöttek felőlem.
Másnap pedig már kora reggel óta bent ültem az egyik napsütötte tanteremben (légkondi nuku), és ugyancsak erőt kell vennem magamon, hogy ne ásítsak nagyokat. Ez volt az első évem némettanárként ebben a kis gimnáziumban, a főváros szélén, ahol a madár se jár. Na meg épeszű ember se nagyon. Legutolsó tapasztalataim az érettségivel kapcsolatban a nyolc évvel ezelőtti tulajdon feleleteim voltak, de ahogy a gyerekanyagot elnéztem, a színvonal csak tovább esett. Az órák langymeleg unalomban teltek, a végzőseimet nem érdekelték különösen azon próbálkozásaim, hogy átadjam nekik tudásom morzsáit. A végére az én lelkesedésem is lelohadt, különösen, amikor többen is bejelentették, hogy emelt érettségire mennek. Hiába igyekeztem a lelkükre beszélni: kész elmebetegség jelentkezni akkor, ha még egy olyan egyszerű mondatot is képtelenek nyelvtani hibák nélkül megalkotni, mint „Kérek egy kiló körtét!” vagy „A macska az asztal alatt alszik.” Csak annyit válaszoltak, hogy négy hónap alatt sok mindent meg lehet tanulni. Remek, gondoltam, és eszembe jutott, hogy képtelenek helyesen ragozni még a mellékneveket is, pedig azokat már kilencedikben tanulták. Hát jó.
Az utolsó nap volt, mindössze két felelőt vártam, de közben volt alkalmam meghallgatni minden mást is: általában csak az elnök, az épp feleltető tanár meg én ücsörögtünk a teremben, a többiek elszállingóztak fontosabb teendőkre hivatkozva, mert láthatóan nem élvezték az agyzsibbasztó légkört. Szegény elnök a csatakosra izzadt ingében alig bírt az álmossággal: néha le-lecsukódott a szeme, és képtelen volt figyelni Vikike magyar feleletére, aki éppen egy színpadi élményéről próbált beszámolni, bár már a második mondatában közölte, hogy tulajdonképp nem is látta a darabot. Megrázó látványt nyújtott, a gondosan lealapozott, arany szolibarnaságával, a vastag, tetovált szemöldökével, ahogy csak nézett, nézett a nagy kék szemeivel, mintha tőlünk várna tanácsot, hatalmas, pink műkörmei össze-összekoccantak, annyira remegett a keze idegességében. A percek szörnyen lassan teltek, csak egy légy zümmögött az állott melegben, és Vikike körmének ritmikus koccanásait lehetett hallani. Csendben gyűrögettem a papírzsebkendőmet a markomban, ami már nedves volt az izzadtságtól: már arról is letettem, hogy megtöröljem az arcom, mert nem volt semmi eredménye. A sivatagban eltévedt karavánok tagjai is valahogy így érezhetnek, ha elfogy a vizük és apró lépésekkel közeledik már feléjük a halál. Mégiscsak bunkóság lenne elővenni a mobilomat, gondoltam. Pedig olvashatnék pár francia nyelvű cikket, úgyis ráfér a nyelvtudásomra a frissítés. Bezzeg Vikike milyen magabiztosan vihogott az arcomba, amikor feleltettem, és nem tudott még egy olyan agyonbeszélt témáról sem beszélni, mint az egészséges táplálkozás.
– Milyen ételek nem tesznek jót? – kérdeztem türelmesen. Semmi válasz, helyette vállrángatás: Honnan tudjam? Én ezt nem értem. Ezt. Így. Ha végeztünk, megkérdezem, hogy sikerült a német emeltje. Tuti megbukott. Amikor azt akartam kiszedni belőle, hogy a cukor nem egészséges, hiába próbáltam rávezetni, hogy fehér, édes, kávéba, teába tesszük, meg se próbálta felfogni, amit mondok. Majdnem megbukott év végén.
Közben még mindig a meg sem nézett színdarabról volt szó, és a magyartanár csak kérdezte, kérdezte egyre, de nem hősiesen, mint valami lovag, aki a nők és a gyermekek gyámolítója, és épp meg akarja menteni Vikike becsületét. Nem. Mint valami inkvizítor. Ahogy figyeltem, csak összeszorult a gyomrom. Ez a pasas kész terror. A dögmeleg ellenére itt van talpig feketében, és csak néz gonoszan a szemüvege mögül. Látom, hogy mélyen megveti az elnököt, amiért nincs rajta a zakó, az pedig külön fekete pont, hogy rövidujjú, lila inget vett fel. A gyerekek rettegnek tőle. Én is. Órán, ha szóba kerül, igyekszem úgy tenni, mintha elfogulatlan lennék, holott utálom. Nem csoda: én is összefosnám magam, ha itt kéne felelnem előtte. Azért sajnáltam a gyerekeket, még Vikikét is, ahogy itt ültek, teljesen kiszolgáltatva a tanári kar jóindulatának. Olyan könnyű lenne elégtételt venni az egész éves sérelmekért. Nem tudom, a fekete embernek ez volt-e a célja, de annyit és úgy kérdezett, hogy Vikicica már azt se tudta, fiú-e vagy lány, és ha nagy erőfeszítések árán mégis ki-kicsusszant a száján egy-egy összetett mondat, ahhoz rögtön érkezett egy komment is, amitől menten belefagyott a szó:

  • Hányszor mondjam, hogy ezt nem így mondjuk!
  • Látom, nem figyeltél az órán!
  • Éssel nem kezdünk mondatot!
  • Igen, szóval ezzel azt akartad mondani, hogy…

Soha nem voltam nála órát látogatni, pedig év elején, a nyitottság jegyében két héten át minden óránkra bejöhetett szabadon akárki, kolléga, szülők, gyerekek, és utasításba adták, hogy egymás óráit is nézzük meg, mert annyi mindent tanulhatunk. Én csak arra emlékszem, hogy az alatt a két hét alatt görcsbe rándult gyomorral ébredtem már hajnali ötkor minden nap, az álmaimban arctalan, szürke embertömeg kísértett, és vért izzadtam, hogy ötletes, modern óraterveket állítsak össze egy csapat zombinak, akiknek az erőssége abban rejlett, hogy ugyan gondolkodni lusták voltak, de általában egymással beszélni is, és szolgalelkűen leírtak mindent, ami a táblára került. Ha valakiben volt csak egy csepp motiváció is, már pusztán ebből jól megtanulhatta, amit kellett. Egy lány volt csak a csoportban, a Szabó Ági, aki eltökélten haladt, mint egy tank: ahogy láttam, nem voltak barátai, de az egyik fogalmazásában, ahol tanácsot kellett írni egy lánynak, aki új az osztályában, és szeretne barátokat szerezni, csak ennyit írt: „Barátokra semmi szükség. Vegyél inkább egy kutyát.” Bár elég nyersen, de tökéletesen megfogalmazta az én érzéseimet is. Ha volt valaha diákom, akinek tényleg szerettem volna segíteni, és átadni tudásom legjavát, talán Ági volt az. Cserébe nem kaptam semmit, csak szabályos, kissé unott feleleteket, és az érdeklődésnek még a látszatát is kerülte. Nem, ő csak tanult, mert céljai voltak, az pedig jogos elvárás volt a részéről, hogy a tanárai a tőlük telhető maximumot nyújtsák. Ekkorra már megtanultam, hogy ne legyek illúzióim: ha valaki azt hiszi, valaha is pótolhatatlan lesz a gyerekek szemében, az hülye. Lehet, hogy hiányozni fog nekik egy darabig, de legkésőbb a következő tanévben már el is felejtik. És ez így van rendben, hiszen mennek tovább, csak annak kell valami kapaszkodó, aki marad.

Másodikos koromban történt meg először, hogy valamiért egyedül kellett hazamennem az iskolából. Két osztálytársam a közelünkben lakott, így mind a szüleim, mind a tanító néni nyugodt szívvel engedett el. Persze, nem volt nagy távolság, nagyjából 15 perc séta. Úgy volt, hogy ebéd után együtt indulunk el, de az iskolából kilépve rájöttem, hogy az osztályban hagytam a tolltartómat. Visszatérve el is indultunk együtt, viszont a sarki játszótérnél hirtelen elkezdtek szaladni, majd gúnyos nevetéssel eltűntek a közeli panelrengeteg házai között. Később megtudtam, hogy már reggel óta ezt tervezték, de csak akkor beszélték meg a részleteket, amikor vissza kellett szaladnom az osztályba. Én pedig csak álltam ott, és néztem utánuk. Kiabálhattam volna. Vagy utánuk futhattam volna. Hiába. Végül egyedül mentem haza: az utat úgyis jól ismertem. Otthon sem mondtam semmit. Csak attól a naptól kezdve ott volt egy fura érzés, valahol a mellkasomban. És ott is maradt a középiskolában is, majd később az egyetemen, a különféle alkalmi munkahelyeimen, és végül most is, hogy idekerültem. Egy csepp idegenség: gondolatban mindig úgy képzeltem el, mintha egy sima kis üvegdarab lenne a mellkasomban, csak a hegye szúrja néha a szívemet. Ez a pici szúrás pedig mindig emlékeztet arra a délutánra a játszótéren. Valami ilyesmit érezhet Szabó Ági is, csak velem ellentétben ő kicsit sem szorong, mert elfogadta, hogy nem tehet semmit, és a jövőre koncentrál.
Abban a két hétben három alkalommal is ki kellett mennem a vécére órák között, mert nem bírta a gyomrom, és felöklendeztem a reggel csak óriási önfegyelemmel letuszkolt gabonapelyhet. Ahogy ott térdeltem a csésze előtt, arra gondoltam, hogy sosem lesz vége, és azért imádkoztam, hogy valaki mentsen meg.
Az azóta eltelt pár hónapban persze rájöttem, hogy ez nem így működik. A magas színvonalú óráimért még meg is dicsértek, és ekkor történt meg, hogy a fekete ember először szólt hozzám. Tudniillik alaposan megválogatta azt is, kinek köszön egyáltalán. Ahogy láttam, a tanári populáció két, markánsan eltérő részre szakadt, ha róla volt szó: akiknek köszönt, és akiknek nem. De ezt már csak azután tudtam meg, hogy egy kolléganőmtől, megkérdeztem, a fekete ember direkt csak engem tüntet-e ki a bunkóságával. Pedig reggelente igyekeztem jól artikuláltan üdvözölni, ha a folyosón szembejött velem. A kolléganő közölte, hogy ne vegyem magamra, neki csak öt év után kezdett el köszönni, és azóta is csak minden harmadik napon. Már ezer éve itt van, és ahogy látja, a többiek is tartanak tőle. Hogy miért? Nos, ő se tudja, de ne foglalkozzak vele.
Aztán egy keddi napon, amikor épp elmostam a bögrémet a tanáriban lévő csapnál, megszólított. Köszönésre persze most sem tellett tőle.
–  Te tanítod a 12. C-seknek a németet?
–  Igen – ijedtemben majdnem leforráztam magam, mert megcsúszott a kezem. Rövid időn belül kiszedte belőlem, hogy magyar a másik szakom, aminek hallatán valami eddig ismeretlen kifejezés jelent meg az arcán, amilyet én még emberen nem láttam, és nem tudtam eldönteni, ez szimpátia-e vagy épp le akar nyelni keresztben. Beszéltünk a gyerekekről is, és megemlítettem, hogy ezzel a totális passzivitással nehéz bármit is kezdeni.
–  Te vagy a tanár, rajtad múlik, mennyire motiválod a gyerekeket – közölte, majd hátat fordított.
Kösz, imádom az ilyen demagóg szövegeket.
Viszont azóta már néha képes volt köszönni. Bár az érettségi napján nem tartotta fontosnak. Csak jött be a terembe, ahol már ott ültünk négyen, plusz az elnök, én pedig széles mosollyal jó reggelt kívántam. Nem szólt semmit, lepakolta a tételeket tartalmazó borítékokat, majd a mellettem ülőhöz fordult és ezt mondta:
–  Jó reggelt.
Mikor Viki épp a magyart húzta, a fekete ember nem volt bent, ezért én írtam fel a tételek számát. Kisvártatva viszont megjelent, és csak annyit kérdezett:
–  Nem kellene most a magyart is kihúznia?
–  Megcsináltam én, tessék, irodalomból a 20-as, nyelvtanból a 3-as.
–  Valóban? – rám nézett, én pedig ijedten lesütöttem a szememet, egyenesen a kezére. Ekkor vettem észre, hogy hiányzik két ujja: a bal kezén a mutató és a középső. Neki is feltűnhetett, hogy mit nézek. – Talán szeretnéd lefeleltetni is?
Valamit motyogtam, majd felkeltem és kimentem a teremből. Átnéztem a szomszéd terembe, ahol a tanári „büfé” volt: természetesen meleg ebédet egyedül az elnök kapott, nekünk csak pár szendvics jutott, amin már a legyek döngicséltek. Valaki nyitva hagyta az ablakot. Öntöttem magamnak egy kis kávét, de már az első korty után rám tört a remegés, és kiszaladtam a mosdóba. Nem fogom kibírni mellette a nap végéig, gondoltam elkeseredetten. Magamra zártam az ajtót, és becsuktam az ablakot is, bár tudtam, a papírfalak között ez nem jelent semmit, de nem szerettem volna a szomszéd helyiségekben cseverésző kollégáknak újabb beszédtémát adni. Leroskadtam az ülőkére, és csak kapkodtam a levegőt. Megfulladok. Ekkor csörgött a telefon. Minden visszhangzott bent, de muszáj volt felvennem. Az önkormányzattól kerestek: mondták, hogy másnap menjek be megbeszélni a további teendőket, mert engem választottak. Csak imádkozni tudtam, hogy a többiek ne hallják, miről beszélek. A fulladás nem múlt el, a kis üvegdarab szúrását is egyre erősebben éreztem a mellkasomban.
De már mennem kellett vissza, ezúttal Lillát vizsgáztattam, akinél már előbb volt szerencsém meghallgatni pár teljesen téves gondolatot magyarból Juhász Gyula verseire vonatkozóan, illetve zárásképp még az alábbi mondatot fűzte a feleletéhez:
–  Öngyilkosságban halt meg – és idegesen elnevette magát. Lilla egyébként ilyen volt mindig: konstans, erőtlen mosollyal felelt a náci Németországról, a haláltáborokról is, illetve később nálam németből az otthonáról is, amiről semmi érdemleges információval nem tudott szolgálni, csak annyit nyögött ki nagy nehezen, hogy pirosak a szobájában a falak. Nyugtalanító lehet. Recepciósnak tökéletes lenne: az állandó, szolgai mosoly, mögötte a mély beletörődés. Hihetetlen, tizenkilenc évesen!
Mikor végzett, egykedvűen kisétált a teremből, de látszott rajta, hogy még mindig nagyon ideges. A kis szúrásra gondoltam a mellkasomban. Lehet, hogy mindenkiben ott van egy kis darab üveg valahol?
Végre lement az utolsó felelet is és mindenki megkönnyebbült. Még két óránk volt a bizonyítványosztásig. Úgy döntöttem, lemegyek a közeli parkba, mert jólesne a friss levegő, és nem vágytam a többiek társaságára sem, bár legfeljebb annyit tehettem volna, hogy odacsapódok az egyik csoporthoz, ahol olyan dolgokról beszélgetnek, amiről nekem fogalmam sincs. Leültem egy gesztenyefa alá: a kis termések már alakulóban voltak, a levelek pedig még nem kezdtek el száradni, a nap pedig erősen tűzött, holott már délután négy is elmúlt. Az ég kék, sehol egy felhő: kell ennél ideálisabb kezdet a nyárhoz? Csak néztem magam elé, és kis üvegdarab még mindig ott szúrt a mellkasomban. Egy csepp idegenség. Ennyi lenne az egész?
Az egyik kövön egy gyík napozott, de mikor megmozdítottam a lábam, rögtön el is szaladt. Viki, Lilla, Szabó Ági meg a többiek jutottak eszembe, és még nagyon sokáig ültem ott a padon a gondolataimba merülve.

Higucsi Icsijō: A tizenharmadik éjszaka

1.

Általában egy impozáns, fekete riksával jött, és szülei, amint meghallották, hogy leányuk megérkezett a kapu elé, kisiettek, hogy üdvözöljék. Ezen az estén azonban már az utcasarkon kiszállt és hazaküldte a kocsit. Rosszkedvűen ácsorgott a rácsos kapun kívül. Hallotta, hogy édesapja odabent a szokott nagy hangon éppen ezt mondja: „Milyen szerencsés is vagyok! Olyan jó gyermekeim vannak: nem volt soha semmi gondom velük, és most is mindenki csak dicséri őket. Nem vágytam soha semmire, ezért már nem is kívánhatnék ennél többet.
Nyilván az édesanyjához beszél, aki szintén nagyon boldog. Mit sem sejtenek! Milyen arcot fognak vágni, amikor megmondja, hogy a válólevél miatt jött! Biztosan le fogják szidni.
Sok mindent végiggondolt, míg Tarót, a kisfiát hátrahagyva elrohant otthonról. Hogy meglepődnek majd az öregek, és az örömük, mint egy buborék szétpattan… Talán jobb lenne szó nélkül hazamenni. Ha így tesz, mindörökké Taró anyja és Harada felesége marad, szülei pedig tovább dicsekedhetnek a hivatalnok vejükkel. Ha takarékoskodik, néha még valami finomat is tud küldeni nekik. De ha, amint akarja, elválik, Taróra egy mostoha vár, és a szülők büszkesége is oda. Mit gondolnak majd az emberek? Mi lesz az öccse előmenetelével? Ez mind egyedül tőle függ. Nem szabadna az útjukba állnia.
Hát visszamenjek? Visszamenjek? Mégis visszatérjek a férjemhez, aki olyan, akár az ördög maga? Akire ha csak rágondolok is, kiver a víz?”
Amikor bizonytalanul bekopogott a kapun, édesapja hangosan kiszólt:
Ki az? Csak nem valami csirkefogó szórakozik?
Erre ő kint elnevette magát.
– Én vagyok az, édesapám – mondta kedvesen.
– Kicsoda? – húzta el az apja a tolóajtót. – Ó, hiszen ez Oszeki! Mit állsz ott? És hogyhogy ilyen későn jöttél? Sehol egy kocsi, de még egy szolgálólány se kísért el! Á, gyere be gyorsan, gyere! Alaposan megleptél ám minket! Hagyd csak az ajtót, majd én bezárom. Egyébként bent nagyon jó, bevilágít a hold fénye. Ülj a párnára! A párnára, mert a tatami elég piszkos. Szóltunk is a háziúrnak, de azt mondta, hogy a javítók nem érnek rá. Ne légy már ilyen félénk! Ülj rá erre, hogy ne legyen baja a kimonódnak. Miért jöttél el ilyen későn otthonról? Otthon mindenki jól van, mint rendesen, ugye?
Amikor a szülei úrnőként kezelték, mintha egy tűpárnán ült volna: feszengve, csendben nyelte a könnyeit.
– Igen, mostanában nem történt semmi. Sajnálom, hogy nem kerestelek fel titeket már egy jó ideje. Te és édesanyám is jól vagytok? – kérdezte.
– Ugyan, én még csak nem is tüsszögök. Anyád ugyan belépett a változókorba, ezért néha szédeleg, de ha ilyenkor egy fél napra ledől, már rendbe is jön. Szóval semmi bajunk, jól vagyunk – nevetett hangosan az apja.
– Nem látom Inót. Elment valahová? Ugye még mindig tanul?
– Ino az esti iskolába ment – felelte az anyja jókedvűen, miközben teát töltött. – Ez is neked köszönhető. A fizetését megemelték, a főnöke is kedveli őt: nagyon bizakodó. Naponta felemlegetjük, hogy végül is mindent Harada úrnak köszönhetünk. Feleségként biztosan te is tudod, mi a dolgod, de mindenben tégy ám a kedvére! Ino nem a szavak embere. Úgy gondolom, még ha találkozik is néha a férjeddel, nem tudja őt megfelelően köszönteni. Ezért, kérlek, legyél te a közvetítőnk: tolmácsold hálánkat a férjed felé. És kérd meg, hogy gondoskodjon Ino jövőjéről. Mostanában elég rossz az idő, de Taró ugye még ilyenkor is ugyanolyan eleven kis gazfickó, mint szokott lenni? Miért nem hoztad el őt magaddal ma este? Úgy szereti őt a nagyapja!
– Ettől csak még szomorúbb lett.
– Magammal akartam hozni, de már kora este elaludt. Ezért úgy hagytam és eljöttem. Sok a gond vele: kicsit sem hallgat rám. Ha elmegyek, utánam jön, ha otthon vagyok, szorosan a nyomomban van. Igazán fárasztó, de mit csináljak? – mondta, és az emlékek hatására a sírás szorította össze a mellkasát. Bár eltökélt volt, amikor otthagyta a fiát, szemét becsukva arra gondolt, hogy az biztosan most is épp őt hívja: „Anyu, anyu!” és ezzel megőrjíti a cselédeket. Hiába is adnak neki néhány rizssüteményt, előbb-utóbb feladják és végül azzal fenyegetik meg, hogy ha nem hagyja abba, majd megeszi az ördög. „Ó, szegény gyerek!” kiáltotta volna legszívesebben sírva, de képtelen volt megszólalni, nehogy elkeserítse a szüleit. Ezért cigarettára gyújtott, hogy a füst elterelje a gondolatait. Kettőt-hármat szippantott, köhintett és könnyeit az alsóruhája ujjába rejtette.
– A régi naptár szerint ma van a tizenharmadik éjszaka[1]. Lehet, hogy régimódi vagyok, de gombócokat készítettem, akár az egykori holdnéző ünnepeken, hogy felajánljuk a holdnak. Gondoltam, mivel te is nagyon szereted ezeket, Inoszukéval küldök neked néhányat, de nem volt kedve elvinni. Azt mondta, hagyjam a dolgot: a tizenötödik éjszakán[2] nem tudtam küldeni neked, ha pedig csak egy holdnézést ül meg az ember, az nem szerencsés[3], ezért bár nagyon szerettem volna, ha te is megkóstolod, nem tudtam küldeni neked. Az, hogy ma eljöttél hozzánk, olyan, akár egy álom, örül a szívünk. Otthon annyi finomat ehetsz, amennyit csak akarsz, de mégiscsak más, amit anyád készít. Ma este vesd le az „úrnőséget” és légy a mi régi Oszekink! Ne törődj semmivel, egyél babot, gesztenyét, amit csak szeretsz! Apáddal mindig arról beszélünk, milyen sokra vitted az életben. Mindenki csak jót mond rólad; mindenféle magas rangú emberrel találkozol, és a feleségeikkel… Harada úr hitveseként bizonyára nehéz az ő nagy nevének megfelelően élni; a szolgálókkal és a vendégekkel bánni, rengeteg dolgod lehet, ha annyi mindent kell kézben tartanod. Arra is ügyelned kell, hogy ne vessenek meg az emberek, mivel egyszerű sorból származol. Amikor mindezt végiggondoljuk apáddal, bár látni szeretnénk néha az unokánkat, inkább nem szeretnénk a látogatásunkkal gondot okozni. Ha néha elő fordul, hogy a kaputok előtt megyek el a magam egyszerű ruhájában, miközben az emelet bambuszredőnyeit nézem, arra gondolok, vajon mit csinálhat most éppen Oszeki. Ha csak egy kicsit is tehetősebbek lennénk, biztosan egyszerűbb lenne az életed neked is, és mi sem szégyenkeznénk, amikor holdnézés alkalmával gombócos dobozokat küldünk neked. Ha eszembe jut a kedvességed, boldog vagyok, de közben arra is gondolok, hogy bár többet láthatnálak téged.
Amikor az anyja saját nyomorúságukon kesergett, Oszeki így szólt:
– Igazán hálátlan gyermeketek vagyok. Tudom, hogy pompásan festek a finom ruháimban, amikor a saját riksámmal jövök, de mindez csak a látszat, hiszen még arra sem gondolhatok, hogy egy kicsit segítsek az én drága szüleimen. Még ha a legalantasabb munkát is kellene végeznem, nem érdekelne, csak veletek élhetnék!
– Te buta! Ilyeneket még tréfából se mondj! Elképzelhetetlen, hogy egy lány a férjhezmenetele után a családját támogassa. Míg itt éltél, a Szaitó család lánya voltál, de már Harada felesége vagy. Cselekedj Harada kedve szerint és intézd a ház ügyeit, akkor nem lesz semmi baj. Ha az ember ilyen családból származik, mindent el kell viselnie. A nők mindig szeretnek panaszkodni, anyád is mindenféle jelentéktelen dolgot kimond, én meg csak szégyenkezem miatta. Ma is egész nap azon sopánkodott, hogy nem tudott neked gombócokat küldeni. Nagy szeretettel készítette, egyél belőle, hogy megnyugodjon. Nagyon finomak – mondta tréfásan az apja, mire Oszeki hálásan nekilátott anélkül, hogy visszatért volna az iménti mondandójához.
Hét év telt el azóta, hogy férjhez ment. Eddig még sosem fordult elő, hogy az est leszállta után érkezett volna, ajándékok nélkül, egyedül. A ruhája is kevésbé volt ragyogó, mint általában lenni szokott. Bár apja örült a viszontlátás ritka pillanatának, amikor lánya nem adta át a veje üdvözletét, próbált ugyan mosolyt erőltetni az arcára, de megsejtette, hogy valami gond van. Az asztal tetején lévő óráját nézte hosszan:
– Mindjárt tíz óra. Nem lesz gond, ha itt éjszakázol? Mert ha haza akarsz menni, ideje indulnod.
– A lány egy ideig csak nézte apját, az pedig igyekezett kitalálni, mire is gondol a lánya.
– Édesapám, azért jöttem, mert van egy kérésem. Kérlek, hallgass meg – hajolt meg mélyen, két kezét a tatamira helyezve. És most először kibukott belőle a sok keserűség.
– Mi a baj? – kérdezte az apja nyugtalanul, közelebb húzódva.
– Úgy jöttem el ma este otthonról, hogy eldöntöttem: soha nem térek vissza többé Haradához. Iszamu tudta nélkül jöttem. Tarót lefektettem, és úgy indultam el, hogy tudtam, soha többé nem fogom már látni. Pedig mennyire nem szereti, ha másra bízom! Becsaptam őt: elaltattam, és mikor elaludt, mint egy nyughatatlan szellem, elmenekültem otthonról. Édesapám, édesanyám, kérlek, vegyétek figyelembe: a mai napig még senkinek sem beszéltem arról, ami Iszamu és közöttem történik. Számtalanszor átgondoltam már, két-három éven keresztül csak sírtam, de eldöntöttem: a mai napon eljövök és elválok. Kérlek, apám, add ide a válólevelet. Bármilyen munkát elvégzek, legyen az házimunka, vagy akár Inoszukénak is segítek, csak hadd jöhessek el! -mondta hangosan, a kimonója ujját gyűrögetve, és könnyeitől a fekete tussal rajzolt minták mintha szomorú lilává változtak volna.
– De hát mi történt? – kérdezte az apja és az anyja.
– Egészen idáig hallgattam róla, de ha egyszer akárcsak egy fél napon át is megnéznétek, milyenek vagyunk mi ketten férj és feleségként, megértenétek engem. Egyedül akkor szól hozzám, és akkor is barátságtalanul, ha utasít valamire. Amikor reggel felkel és a hogyléte felől érdeklődöm, hirtelen hátat fordít, a kertet nézi, és szándékosan a virágok szépségét dicséri. Már ettől is dühös leszek, de mivel a férjemről van szó, türtőztetem magam és nem veszekszem vele. A reggelitől kezdve pedig folyamatosan szidalmaz engem. A szolgálók előtt élesen kritizálja, milyen tehetségtelen és műveletlen vagyok. Ezt még elviselném. De hogy állandóan ostoroz a tanulatlanságom miatt! Kétségtelen, nem a nemesi leányiskolába jártam. Nem tanultam virágrendezést, teaszertartást, éneket és festeni, mint a kollégái feleségei. A beszélgetőpartnere sem tudok lenni. De ezt nem lehetne úgy orvosolni, hogy titokban taníttat engem? Ám ő nyilvánosan híreszteli, mennyire alacsony sorból származom, nem érdekli, ha a szolgák meghallják. Az esküvő után körülbelül fél évig egyáltalán nem így bánt velem, csak azt hallottam tőle, hogy Szeki így, Szeki úgy, de miután a fiunk megszületett, teljesen megváltozott. Iszonyú! Mintha a sötétség völgyébe zuhantam volna, és azóta nem látom a nap fényét. Eleinte azt hittem, ez csak valamiféle rossz tréfa, de egyszerűen csak rám unt. Gyötör, egyre gyötör, hogy elmenjek, vagy el akarjak válni tőle. Édesapám, édesanyám, ti ismertek engem: akkor sem háborodnék fel, ha gésákkal szórakozna, vagy ágyast tartana. A cselédektől hallok is ilyen pletykákat, de hát a férfiak, akik olyan keményen dolgoznak, mint ő, már csak ilyenek. Ezért is ügyelek rá, hogy mindig a legjobb ruhát készítsem ki neki, ha elmegy valahová, és hogy mindenben a kedve szerint járjak el. De bármit is teszek, nem felel meg neki. Szerinte minden a felesége hibája: az is. ha nem tartom jól az evőpálcát, de az is. ha unatkozik otthon. Legalább elmondaná, hogy mit csinálok rosszul, miért vagyok unalmas! De csak annyit mond, hogy unalmas vagyok, semmirekellő, értetlen, nem tud velem beszélgetni. Egyszerűen csak Taró dajkájának tekint engem. Ő nem egy férj, ő egy ördög! Nem mondja, hogy menjek el, én pedig olyan szánalmas vagyok, hogy mivel szeretem Tarót, nem feleselek vele. Csak hallgatom a szidalmait, mire azt mondja, hogyan is törődhetne ő egy olyan ostobával, akinek se akaratereje, se önbecsülése nincs. De ha egyszer megkérdezném tőle, hogy „Valóban?”, kiállnék magamért, és ő netalántán alulmaradna, bizonyára azt felelné: tűnjek el. Mindegy lenne, ha eljönnék. Harada Iszamu csak a nevében nagyszerű: álmomban sem bánnám meg, ha elválnék tőle. De ha arra gondolok, hogy Taró, aki mit sem sejt semmiről, anya nélkül maradna, elszáll minden erőm, nem bírom tartani magam a bocsánatáért esedezem, a kedvét keresem, minden apróságért elnézést kérek… És egészen a mai napig mindezt szó nélkül tűrtem. Édesapám, édesanyám, olyan szerencsétlen voltam!
Mikor így kiengedte magából a keserűséget és fájdalmat, a szülei egymásra pillantottak, és egy ideig szóhoz sem jutottak a döbbenettől, hogy lányuk ilyen boldogtalan. Az anyja, mivel nagyon szerette gyermekét, egyre szomorúbb lett, ahogy hallgatta.
– Nem tudom, apád mit gondol, de nem mi kértük Haradát, hogy elvigyen innen téged. Miért rója fel a származásod és az iskoláztatásod hiányosságait? Ő talán elfelejtette, de én még jól emlékszem: Oszeki, te tizenhét éves voltál; újév hetedik napjának reggele volt, még nem vettük be a kadomacut[4] a kapu mellől. A régi, szarugakucsói házunk előtt tollaslabdáztál a szomszéd lányával. A lány elütötte a labdát, az pedig beleesett az épp arra járó Harada úr kocsijába és te mentél érte. Akkor látott téged először, és attól a naptól kezdve küldte a közbenjárókat hozzánk, hogy megszerezzen téged. Nem is tudom, hányszor utasítottuk vissza: nem illesz a rangjához, még gyermek vagy, és az iskolát sem fejezted be. Azt mondta, nem lesz apósod és anyósod, akik közbeszólhatnának, és mivel így ő egyedül dönthet, nem érdekli a helyzetünk; és az sem baj, hogy abbahagyod a tanulást, ezért semmi okunk az aggodalomra. Azt is megígérte, hogy mindent megtesz érted: egyre sürgetett minket, akár egy futótűz. Nem arról van szó, hogy erőszakoskodott volna, de azt is felajánlotta, hogy kifizeti az esküvői előkészületek költségeit. Így lettél az ő szeretett hitvese. Nem azért nem látogatunk meg téged, mintha kényelmetlenül éreznénk magunkat Iszamu rangja miatt, hiszen nem ágyasnak vett magához, hanem megfelelő módon feleségül kért. Nem akadályozná meg, hogy büszkén felkeressünk téged. Neki nagyon jól mennek a dolgai, mi viszont sokkal egyszerűbben élünk. Nagyon kellemetlen lenne, ha az emberek azt gondolnák, hogy te általad akarjuk a vejünk támogatását megszerezni. Nem valami hamis büszkeségből, de csak a rangunknak megfelelően tartjuk a kapcsolatot vele, és így nem látjuk a lányunk arcát, aki annyira hiányzik nekünk. De ez mekkora ostobaság volt! És most úgy tesz, mintha téged, mint valami árvát vett volna magához! Meg kéne mondanod neki, hogy ez így nem járja!
Ha hallgatsz, csak egyre erőszakosabb lesz és a végén már szokásává válik. Hiszen, ha a cselédek előtt lerombolja a tekintélyedet, végül nem lesz senki, aki hallgatna a szavadra. És ha így neveli Tarót, mit csinálsz, amikor majd a fiad elkezdi megvetni az anyját? Mindenképp mondd el neki, amit gondolsz! Ha pedig megszid, hogy ez ostobaság, nem az a legegyszerűbb, ha megmondod, hogy van neked saját családod, és otthagyod? Butaság volt egészen a mai napig hallgatni erről a dologról. Túl szelíd vagy, ezért egyre erőszakosabb lesz. Már ha csak meghallom ezt, mérges leszek! Többé ne tűrj! Bármilyen legyen is a helyzeted, van apád és anyád, és van egy öcséd, Inoszuke, bár még fiatal. Nem élhetsz így. Ha egyszer találkoznék Iszamuval, lenne számára mondanivalóm bőven, ugye apjuk? – mondta az anyja dühében, és nem vett tudomást a körülményekről.
Az apja összefonta a karját és becsukta a szemét.
– Hé, anyjuk, ne beszélj ostobaságokat! Mióta csak hallottam ezeket, azon tűnődöm, mit lehetne tenni. Oszeki bizonyára nem mondana ilyeneket, ha nem lenne rá nyomós oka. Nagyon szenvedhetett, ha így eljött. Ma este nincs otthon a vejem? Vagy ismét veszekedtetek? Mikor eljöttél, azt mondta, el akar válni? – kérdezte higgadtan.
– A férjem két napja nincs otthon. Előfordul, hogy öt-hat napig színét se látjuk. Ebben nincs semmi különös. Mielőtt elment, összeveszett velem, hogy rosszul készítettem ki a ruháit, én pedig hiába kértem bocsánatot, meg se hallotta. A ruhát hozzám vágta, aztán felvett egy öltönyt.
– Á, nincs még egy ilyen nyomorult ember, mint én, hogy ilyen feleségem van! – mondta és elment otthonról.
– Mégis hogy képzeli?! Az év háromszázhatvanöt napján át nem szól hozzám. És ha nagy néha megteszi, ilyen kegyetlen dolgokat mond. Szerintetek még így is Harada felesége akarok lenni? Nem tudom, meddig bírom ezt, még így se, hogy itt van Taró. Amikor belegondoltam, milyen volt régen, mikor még nem volt se a férjem, se fiam… Miközben Taró ártatlan kis arcát néztem, ahogy aludt, úgy döntöttem, eljövök. Már sehogy sem bírok Iszamu mellett élni. Azt mondják, egy gyerek szülők nélkül is fel tud nőni. Jobb, ha egy olyan mostoha, vagy ágyas neveli fel, akit a férjem szeret, mint egy olyan szerencsétlen anya, mint én. Talán a javát szolgálná: kissé az apja is megkedvelné később. Eldöntöttem: már nem térek többé haza – még ha akarta volna, se tudta volna letagadni gyermeke iránti érzéseit, és bár bátran beszélt, megremegett a hangja.
Apja felsóhajtott.
– Igazad van. Szörnyű lehet neked. Nehéz helyzetbe kerültél – nézte egy ideig Oszeki arcát. Elegáns frizurája egy fémgyűrű köré volt csavarva, fekete selyem haorija[5] pedig különösen szép volt. Észre sem vette, hogy az ő lánya, csak egy úrihölgyet látott benne. És most kösse hátra a haját, vegyen gyapjú hantent[6], és kösse fel a ruha ujját, mint a cselédek, hogy könnyebben végezhesse a mosást? Nem, ezt alig bírná elviselni. És ott van Taró. Egy pillanatnyi szeszély miatt elvetni ennyi szerencsét! Az emberek is kinevetnék! Ha ismét Szaitó Kazue lánya lenne, többé már nem lehet Harada Taró anyja. Ha nem is szereti már a férjét, a gyermekéről nem olyan könnyű lemondani. Ha elválna, egyre többet gondolna rá, és végül visszakívánná a mostani szenvedését is. Milyen fájdalmas, hogy mivel szépnek született és rangján felül ment férjhez, most boldogtalan.
Sajnálattal mondta:
– Oszeki, most talán azt gondolod, hogy apád kegyetlen. Nem akarlak megbántani, de természetes, hogy mivel máshonnan jöttök, máshogy látjátok a világot, így még ha mindent meg is teszel, hogy a kedvében járj, előfordulhat, hogy nem felel meg neki. Iszamu okos ember, nem gyötörne ok nélkül. Azok az emberek, akik keményen dolgoznak és folyton csak dicsérik őket, nagyon kegyetlenek és önzőek tudnak lenni. Kifelé úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, ám ha hazaviszik magukkal a munkahelyi sérelmeket és csak a hibát keresik mindenben. Nehéz lehet, ha te vagy a célpontja. De a feleségnek helyt kell állnia akkor is, ha ilyen a férje. Ha valakinek a kerületi hivatalban van állásban, ne várd el, hogy házi kosztot visz magával, és otthon még alá is gyújt a kannának helyetted. Tudom, hogy nehéz, de az asszony feladata, hogy jó kedvre derítse a férjét. Lehet, hogy nem látod, de a világon egy feleség sem él boldogan. Ha azon keseregnél, hogy te vagy az egyetlen, vedd tudomásul: ez a világ rendje. Természetes, hogy te több nehézséget tapasztalsz meg, mint mások, hiszen a férjeddel oly eltérőek a gyökereitek. Anyádnak nagy a szája, de az is Harada közbenjárásának köszönhető, hogy Ino ilyen fizetést kap. Az ő gondoskodása nem hétszeres, hanem tízszeres.[7] Pedig csak a háttérből segít. Tudom, nehéz neked, hogy a szüleidért és az öcsédért közbejárj. És ott van Taró is. De ha eddig képes voltál kibírni, ezután is képes leszel rá. Megteheted, elhagyod Haradát, de Taró az ő fia, te pedig csak Szaitó lánya vagy. Ha vége a házasságodnak, többé nem láthatod a fiad. Ha a boldogtalanságodon keseregsz, tedd azt inkább Harada feleségeként. Nem így van, Szeki? Ha ezt most megértetted, rejtsd mélyen a szívedbe és mintha a ma esti beszélgetésünk meg sem történt volna, térj haza, és éld az életed ugyanolyan szerényen, mint eddig. Mi akkor is megértünk, ha többé nem beszélsz ezekről. Az öcséd szintén. Minden könnyed a mi könnyünk is -miközben próbálta meggyőzni a lányát, ő maga is megtörölte a szemét. Oszeki csak szipogott:
– Önző dolog volt tőlem a válást kérni. Valóban, nem bírnék Taró nélkül élni. Mi értelme is volna menekülni, hisz csak a saját keserűségemről van szó? Ha halottként tekintenék magamra, az megoldana minden problémát. A fiamat is mindkét szülője nevelhetné. Bocsáss meg, édesapám, hogy egy ilyen apróság miatt az imént ennyire szörnyű dolgokat mondtam. Ma estétől kezdve úgy gondolok magamra, mint egy szellemre, aki Tarót védelmezi. Így akár száz éven át is el tudom majd tűrni a férjem sértéseit. Igazad volt. Ne aggódjatok, többé nem beszélek ilyenekről – szipogta, és tovább folytak a könnyei.
– Miért ilyen boldogtalan a lányunk? – emelte fel hangját az anyja és egy ideig hangosan sírtak. Könnyeik záporán át még a fénylő hold is oly magányosnak tűnt. Szomorú este volt, a vázában a szuszuki[8] fejei is búsan bólogattak: Inoszuke a ház mögötti töltésen szedte őket.
A szülők háza Uenóban volt, Sinzakasitában, a Szurugadaiba vezető úton: egy sűrű erdő sötétjében állt magányosan. Ezen az estén a hold csak úgy ragyogott, és ha az ember kiment a főútra, olyan világos volt, akár nappal. Mivel nem volt saját riksásuk, az ablakból kikiabálva megállítottak egy, az utcán haladó kocsit.
– Egyetértesz velem? Akkor mindenképp térj haza! Nem lesz mentséged, ha megrónak, mert a férjed távollétében engedély nélkül eljöttél otthonról. Kissé késésben vagy, de egy riksával hamar hazaérsz. Majd néha átmegyünk hozzád, meghallgatni. De előbb térj haza! – fogta meg az apa a lánya kezét, mintha ki akarná vezetni a házból, holott együtt érzett a gyermekével.
– Lemondok az eddigi életemről. Ma este visszatérek, Harada felesége maradok. És mivel egy feleség nem beszélhet így a férjéről, többé nem mondok ilyeneket. Egy nagyszerű emberhez mentem férjhez, aki még az öcsémért is megtesz mindent. Ha ti boldogok vagytok, és minden rendben van, nekem sincs okom a panaszra. Nyugodjatok meg, nem teszek semmi meggondolatlanságot. Mától kezdve a testem Iszamu tulajdona. Mindent úgy teszek, ahogy ő akarja. Megyek is haza. Ha Inoszuke hazatér, kérlek adjátok át neki üdvözletemet. Isten áldjon, édesapám és édesanyám. A következő látogatásomkor már mosolyogni fogok – nem tehetett mást, felkelt.
Az anyja fogta vékonyka pénztárcáját, kiment, és megkérdezte a kocsistól:
– Szurugadaiig mennyi lesz? – mire Oszeki elköszönt:
– Édesanyám, majd én kifizetem. Köszönök mindent – és kiment a rácsos kapun. Ruhája ujjába rejtette könnyes arcát és szomorúan beszállt a riksába. A házban az apja köhögött, és hallani lehetett, hogy ő is sír.

2.

A holdfényben csak a szél zúgása és a bogarak zümmögése hallatszott. Minden szomorúnak tűnt. Még alig értek Uenóba, amikor a riksás hirtelen megállította a kocsit.
– Mi történt?
– Nagyon sajnálom, de tisztelettel megkérem, szálljon ki. Nem kell fizetnie – mondta a riksás váratlanul.
Amikor Oszeki ezt meghallotta, megrémült. El sem tudta képzelni, mi történhetett.
– Uram, kétségbe ejt, ha ilyeneket mond. Sietek! Szívesen fizetek akár többet is, de kérem, igyekezzen! Különben is, egy ilyen elhagyatott helyen nem találok másik kocsit. A szívbajt hozza az emberre! Ne tréfáljon, menjen már! – kérte kissé remegve.
– Nem kell többet fizetnie, arra kértem, hogy szálljon ki. Már nem tudom tovább húzni.
– Talán rosszul van? De akkor miért hozott el engem idáig? És most azt mondja, hogy sajnálja, de elfáradt! – Oszeki egy kis erőt vitt a hangjába, úgy dorgálta a riksást.
– Elnézést, de már amúgy sem bírnám tovább – emelte fel a férfi a lámpást és távolabb lépett.
– Micsoda egy önző riksás maga! Ha már a megbeszélt helyig nem is, az is elég, ha legalább odáig elvisz, ahol találok egy másik kocsit. Legalább a Hirokódzsiig vigyen el! – kérte a nő kedvesen, hogy rábeszélje.
– Ó, látom, Ön egy fiatal hölgy… Bizonyára megrémült, hogy egy ilyen elhagyatott helyen akartam kitenni. Ez igazán nem volt szép tőlem. Akkor hát elviszem. Elnézését kérem, hogy megijesztettem – a riksás nem tűnt rossz embernek, és amikor visszatette a lámpást, Oszeki idegessége is csillapodott végre. Megnézte a kocsis arcát. Huszonöt-huszonhat éves, sötét bőrű, csontsovány fiatalember volt.„Ki lehet ő? Kire hasonlít?” Amikor a férfi a holdfény felé fordította az arcát, már a neve is a nyelvén volt Oszekinek.
– Te vagy az? – kérdezte önkéntelenül.
– He? – fordult meg a férfi.
– Igen, te vagy az! Csak nem felejtettél el engem? – Oszeki megcsúszott, amikor kiszállt a riksából.
– Te vagy az, Szaitó Oszeki? Szörnyen nézhetek ki. Nincs hátul szemem, így nem tudhattam, hogy te vagy az. De a hangodról fel kellett volna ismerjelek. Borzasztó egy semmirekellő lett belőlem –  hajtotta le a fejét szégyenkezve.
Oszeki tetőtől talpig végigmérte.
– Dehogy is! Ha az utcán sétálva találkozunk, bizonyára nem ismerlek meg. Egészen eddig azt hittem, hogy csak egy ismeretlen riksás vagy. Természetes, hogy te sem tudtad, ki vagyok. Bocsáss meg, hogy nem ismertelek fel. Mióta csinálod ezt a munkát? Ugye nem árt meg neked? Hallottam, hogy a nagynénéd elköltözött vidékre, és ott hagyta az ogavamacsibeli boltot. De már én sem vagyok a régi, velem is sok minden történt. Nem látogattalak meg. Levelet sem írtam. Hol laksz most? Hogy van a feleséged? Van gyermeketek? Néha elmegyek megnézni az ogavamacsibeli boltokat. Az öreg dohánybolt még most is olyan, mint régen, csak most Noto a neve. Ha arra járok, mindig bekukkantok, és azon tűnődöm, vajon hol lehet és mit csinálhat most Kószaka Roku, akivel gyerekkorunkban iskolába menet mindig elszívtuk a dohánymaradékot, amit hozott. Aggódtam, mert egy ilyen kedves embernek, mint te, nehéz lehet a mai világban. Ha hazalátogatok a szüleimhez, mindig kérdezgetem, mit tudnak rólad. De már több mint öt éve elköltöztek Szarugakucsóból, onnantól kezdve pedig nem volt senki, aki tudott volna rólad bármit is. Úgy hiányoztál! – mondta a nő, elfeledkezve magáról.
A férfi letörölte magáról az izzadtságot egy kendővel.
– Szörnyű, hogy hová süllyedtem. Már otthonom sincs. A szállásom egy Murata nevű ócska kis aszakuszai fogadó emeletén van. Ha úgy tartja kedvem, késő éjszakáig dolgozom, mint ma is, de ha nincs kedvem, csak lustálkodom. Te még mindig gyönyörű vagy. Amióta tudom, hogy férjhez mentél, azt kívántam, bár láthatnálak és beszélhetnék veled még egyszer az életben. De ez csak egy álomnak tűnt. Eddig mihaszna, mellőzött senkiként éltem. Ezt meg is érdemlem. De legalább még élek, és így találkozhattam veled. Örülök, hogy te még emlékeztél rám, Kószaka Rokunoszukéra! Köszönöm – hajtotta le a fejét, mire Oszeki könnyes szemmel ezt mondta:
– Ne gondold, hogy egyedül te szenvedsz ezen a világon. És a feleséged? – kérdezte.
– Talán ismered. Szugitáék lánya. Ott laktak velünk átellenben. Fehér bőre és szép alakja miatt felhőnek nevezte mindenki. Szertelenül éltem, nem jártam haza. A rokonok azt hitték, ez csak azért van, mert nem nősültem meg, amikor kellett volna. Erre anyám vette a szemüvegét, és csak papolt nekem megállás nélkül. Úgy voltam vele, ha lennie kell, hát legyen: elvettem feleségül a lányt, épp akkoriban, amikor meghallottam, hogy gyermeket vársz. És egy év múlva nekünk is gratulálhattak az emberek: mindenütt gyerekjátékok sorakoztak. Ám én ettől még nem hagytam abba a kicsapongásaimat, bár az emberek azt hitték, ha szép feleségem lesz, lenyugszom, és ha gyermekem születik, majd megkomolyodom. De hívhatott volna Komacsi[9] vagy Hszi Si[10], táncolhatott volna nekem akár maga Szotoorihime[11],nem térek jobb útra. Miért változtatott volna meg egy csecsemő látványa? Csak szórakoztam, szórakoztam és ittam, csak ittam. Nem törődtem se a családommal, se az üzlettel, és a végén nem maradt semmim, még egy evőpálcikám se. Ez tavaly előtt történt. Anyám a nővéréhez költözött, aki vidékre ment férjhez. A feleségem pedig a gyerekkel visszatért a szüleihez. Nem tartjuk a kapcsolatot. Mivel a gyerek lány volt, nem bánkódtam. De úgy hallottam, tavaly meghalt tífuszban. Okos egy gyerek volt a korához képest, és mikor meghalt, biztos felemlegetett engem is. Ha még élne, idén lenne öt éves. Amint látod, nem sok érdekes történt velem, nem is mondok többet.
Elmosolyodott.
– Olyan udvariatlan vagyok, hogy téged sem ismertelek meg. Szállj be és elviszlek. Nagyon megrémiszthettelek. Riksás is csak névleg vagyok. Talán örülnöm kéne, hogy ezt a rudat húzhatom, mint egy ló vagy ökör? Ha néha kapok egy kis aprópénzt? Szerinted boldog vagyok, ha iszom? Nekem aztán minden mindegy. Utálom, ha vannak utasaim, de azt is, ha üres a kocsi. Irgalmatlanul elegem van! Még engem is meglep, milyen önző vagyok. Hát nem felesleges rám fecsérelned a kedvességedet? Gyere, szállj be, elviszlek.
– Amíg nem ismertelek fel, megtehettem volna, de most, hogy felismertelek, hogyan is tehetném? De mivel nagyon félelmetes ezen az elhagyott helyen, kérlek, kísérj el a Hirokódzsiig. Közben pedig beszélgessünk! – Oszeki megemelte kicsit a kimonója alját. Lakozott getájának[12] hangja magányosan kongott a kihalt utcán.
Ő volt a régi barátai közül az egyetlen, akit nem tudott elfelejteni: Kószaka Roku, az ogavamacsibeli kicsi és tiszta dohánykereskedésből. Milyen sötét lett mostanra a bőre! És milyen piszkos! De régen, a csíkos kötényében milyen szépen tudott kedveskedni! Olyan barátságos és tisztelettudó volt, mint kevesek az ő korában. A bolt is jobban ment, mint az apja idején. Valóban nagyon okos gyerek volt. „Akkortól kezdve változhatott meg ennyire, hogy én férjhez mentem. Ez a sok szórakozás és kicsapongás! Mintha egy teljesen más ember lett volna belőle. Talán egy démon műve? Vagy egy átok? Amikor mindezt meghallottam, képtelen voltam elhinni. De most, hogy ma este megláttam ebben a szánalmas állapotban… Nem hittem volna, hogy egy olcsó fogadóban kénytelen megszállni.
Nap mint nap láttam tizenkét és tizenhét éves korom között, ahogy ott ült a boltjában, újságot olvasott és vezette az üzletet. Aztán eldöntetett, hogy egy olyan emberhez kell hozzámennem, akire nem is gondoltam. Mivel a szüleim akarták, nem ellenkezhettem. Szerettem volna Rokuval lenni, de rájöttem, ez csak egy gyerekszerelem. Úgy döntöttem, hogy lemondok róla. Hozzámentem Haradához. De egészen az utolsó pillanatig sírtam és azóta sem tudtam elfelejteni. Biztosan ő is legalább annyit gondolt rám, mint én őrá. Talán ezért is züllött le. Milyen gőgösnek gondolhat, ha ránéz a frizurámra és a drága ruháimra. Pedig ha tudná, hogy korántsem vagyok boldog!”
Oszeki remegve Rokunoszukéra pillantott. A férfi csak nézett maga elé kifejezéstelen arccal, nem lehetett tudni, mire gondol. Nem úgy tűnt, mintha örülne annak, hogy oly sok idő után ismét találkozott Oszekivel.
Amikor kiértek a Hirokódzsira, ott már voltak más riksák is. Oszeki elővett némi pénzt a tárcájából, és gyengéden beletekerte egy krizantémos papírba.
Roku, tudom, ez udvariatlanság tőlem, de kérlek, vegyél belőle legalább néhány zsebkendőt vagy valami mást. Olyan régen láttalak! Annyi mindent szeretnék még mondani neked. De nem tudom szavakba önteni. Remélem, megérted. Most elbúcsúzom. Kérlek, vigyázz magadra, nehogy a nagynénéd nyugtalankodjon miattad. Titokban én is imádkozom érte, hogy ismét a régi Roku légy és láthassam, ahogy újra egy remek boltot nyitsz. Isten veled! – köszönt el, mire Rokunoszuke elvette a papírt.
Vissza kellene utasítanom, de mivel tőled kaptam, örömmel elfogadom. Nem szívesen búcsúzom el tőled. Olyan ez a ma esti találkozásunk, mint egy álom. De nincs mit tenni. Menjél. Én is hazamegyek. Későre jár, lassan már nem jár senki az úton – mondta majd megfordult, és elindult az üres kocsival kelet felé. Oszeki délnek ment. Az út szélén a fűzfák ágai hajlongtak a holdfényben és csak a geta erőtlen kopogása hallatszott.
A Murata-fogadó második emeleti lakójának és a Harada-ház úrnőjének lelkére egyazon bánat súlya nehezedett.

Nyeste Zsolt fordítása

[1]    A kilencedik holdhónap tizenharmadik napjának éjszakája, a hagyományos őszi holdnéző ünnep ideje, innen ered a novella címe is.
[2]    A nyolcadik holdhónap tizenötödik napjának éjszakája, szintén egy holdnéző ünnep, amikor a közhiedelem szerint a legszebb a hold.
[3]    A babona szerint balszerencsét hoz, ha valaki egy évben csak az egyik holdnézést ünnepli meg.
[4]    Fenyőből és bambuszból készült újévi dísz
[5]    A kimonó fölött viselt kabát
[6]    Téli rövid kabát, az egyszerű emberek viselete
[7]    Utalás a japán szólásra: Oja no hikari va nanahikari (‘A szülő fénye hétszeres’) azaz valakinek a sikere attól függ, mennyire befolyásosak a szülei. Jelen esetben arról van szó, hogy Harada még egy szülőnél is jobban segíti Oszeki családját.
[8]    Japán pampafű (Miscanthus sinensis), a holdnéző ünnepség hagyományos dísze
[9]    Ono no Komacsi (c. 825-c.900) szépségéről híres japán költőnő.
[10]  Hszi Si (japánul Szei Si) (i. e. 506 – ?) az ókori Kína négy legszebb nőjének egyike. Állítólag olyan szép volt, hogy amikor erkélyéről kinézett egy medencére, a halak annyira elámultak szépségén, hogy elfelejtettek úszni, és lesüllyedtek.
[11]  Szotoorihime („A hercegnő, akinek szépsége átsugárzik a ruháján keresztül is”) Ingjō legendás császár (411-453) ágyasa.
[12]  Fából készült japán lábbeli

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már kezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség.)

HIGUCSI ICSIJÓ: ELVÁLÓ UTAK

1,

– Okjó, otthon vagy? – hallatszott a zsaluk mögül, miközben valaki ütemesen kopogott a ház faborításán.
– Ki van ott? Már ágyban vagyok. Jöjjön inkább holnap, kérem.
Hazudott.
– Ugyan! Légy oly jó, kelj fel és engedj be! Én vagyok az, Kicsi, az esernyőkészítőtől – az illető elég hangos volt.
– Te ördögfióka, mit akarsz tőlem ilyen későn? Megint mocsi[1]-rizsért kuncsorogsz? – nevetett Okjó. – Na, jó, kinyitom. Egy pillanat.
Egy csinos, fiatal nő, aki épp betöltötte a húszat, néhány tűvel rögzítette a ruhát, amit éppen varrt és felemelkedett a helyéről. Mivel sokat kellett dolgoznia, a haját kontyba kötötte és egy hosszabb kötényt hordott, valamint egy kreppselyem felsőkabátot. Sietősen átlépte a bejárati ajtó küszöbét és eltolta a rácsot.
– Elnézést – mondta a fiú és besurrant. Kicsizo volt az, az esernyőkészítő tanonca, egy, az egész negyedben ismert bajkeverő, akit Hüvelykmatyinak hívott mindenki. Egy kis növésű naplopó, tizenhat éves, de ha valaki alaposabban megnézte, csenevész vállaival és kis arcával legfeljebb tizenkettőnek tűnt. Arcvonásai alapján ítélve okosnak tűnt, ám mivel kis növésű volt, a többiek csak csúfolták és a fenti gúnynevet ragasztották rá.
– Bocsánat a zavarásért – mondta és egyenesen a parázstartó felé indult.
– A mocsisütéshez túl gyenge a parázs, hoznod kell magadnak a konyhai ládából szenet. Süsd meg magadnak a mocsit és edd meg. Nekem még ma este be kell fejeznem ezt a darabot. A sarki zálogház tulajdonosának az újévi ruhája lesz – mondta a lány és újra a tű után nyúlt.
– Hm, ez azért túl jó annak a kopasznak. Inkább először felpróbálnám én – vélte Kicsizo.
– Ne beszélj már ilyen butaságokat! Nem mondták még, hogy nem vezet jóra, ha valaki idegen tollakkal ékeskedik? Ostobaság lenne már most elrontani a jövődet. És ilyeneket amúgy sem csinálhatsz mások otthonában – mondta neki a lány.
– Épp én? Hiszen nekem aztán semmilyen jövőm nincs. Bőven elég, ha csak felvehetem, még ha másé is. Hisz’ azt mondtad, ha egyszer rád mosolyog a szerencse, varrsz nekem egy kimonót igazi, kézzel szőtt selyemből. Tényleg megteszed majd? – kérdezte teljes komolysággal.
– Ha egyszer olyan jóra fordul a sorsom, hogy kimonót tudok neked varrni, örömmel megteszem! De nézz csak rám, egyelőre még úgy néz ki, idegenek megbízásait kell teljesítenem, nemde? Amit most ígértem, legfeljebb csak álmainkban fog teljesülni – mondta nevetve a lány.
– Nem, nem! Nem mondtam, hogy mindenáron meg kell csinálnod, csak akkor, ha rád mosolyog a szerencse. Már az ígéreteddel is elég boldoggá tettél. Bőven elég lenne nekem már az is, ha egy olyan öltözet ruhám lenne, amihez van egy felsőruha is, ugyanabból az anyagból ismételte keserű mosollyal.
– Hát akkor, Kicsi, ha viszed valamire, légy oly jó, és segíts majd rajtam. Ezt meg kell ígérned – nevetett Okjó.
– Na, ez nem fog menni, hiszen én úgysem viszem semmire az életben.
– Ugyan, miért nem?
– Semmi esetre sem! Még ha valaki jönne is, a kezébe vesz és a magasba emel, én akkor is szívesebben maradok itt. Legjobban azt szeretem, amikor az ernyőket olajjal vízhatlanítom. Munkásruhában és munkásövvel a derekamon jöttem a világra. Számomra már az is szerencse, ha a tartósítószer megvásárlásakor félre tudok tenni némi aprót, vagy nyilazás közben néha találatom van. Azt mondtad, előkelő családból származol: a pompás szerencséd egy nap majd négylovas hintón fog eljönni érted, hogy magával vigyen. De természetesen ezzel nem arra gondolok, hogy ágyasnak kell lenned, félre ne érts, és ne vedd rossz néven tőlem! – piszkálta meg a parazsat, miközben a sorsáról kesergett.
– Hát, én meg úgy hiszem, hogy előbb jön ide valami éhenkórász, mint egy lovas hintó. Mert én aztán épp arra vágyom… – feleselt Okjó. A vonalzója felett Kicsi felé fordult és az arcába nézett. A fiú faszenet hozott a konyhából és ezt kérdezte:
– Te nem eszel velem?
– Köszönöm, nem – rázta a fejét Okjó.
– Rendben, akkor hát egyedül látok neki… Ó, ez a zsugori ernyőkészítő! Tele van már a tudatom az örökös elégedetlenkedéseivel! Fogalma sincs, hogyan kell a tanoncokkal bánni. Az öregasszony, aki már meghalt, na, ő teljesen más volt. Ezek között az emberek között egy sincs, akivel értelmesen lehetne beszélni. Okjó, áruld el, te hogy vélekedsz Handzsiról? Hát nem egy undorító alak? Egy beképzelt tökfilkó! Rendben, hogy ő a mester fiacskája, de amiket rólam mond, na, azt ki nem állhatom. Ha csak tehetném, betömném a pofáját! Igen, ez nagyon jól esne! – miközben beszélt, Kicsi feltette a mocsidarabkát a sütőrácsra. -– Á, ez forró! –  kiáltott fel, megfújta az ujjbegyeit, és utána elkezdett enni. -– Semmi idegent nem látok benned, ez meg hogy lehet? Talán volt egy öcséd, Okjó?
– Egyke vagyok, nem voltak testvéreim.
– Értem. Akkor ennek ehhez semmi köze. Nem tudom, hogyan, de az istenekre mondom, micsoda boldogság lenne ha egy ilyen lányt, mint te, az édes testvéremnek nevezhetnék! Egyszerűen a nyakadba vetném magam és annak is örülnék, ha ezért büntetésből holtan esnék össze. De úgy tűnik, fából vagyok. Még senkit se ismertem, aki a rokonom lett volna, és már számtalanszor gondoltam arra, hogy sokkal jobb lenne hamar meghalni, ha egyszer az életben senkit nem találok, akik hozzám tartozna. Hát igen, vicces, hogy mindezek ellenére még reménykedem. Néha álmodozom, hogy van valaki, akinek egy jó szava van hozzám, aki olyan számomra, mint egy anya, apa, nővér vagy fivér. Ilyenkor örülök, és azt mondom magamnak, hogy na, még egy kicsit tovább kell élnem. Ha még egy évet maradok, talán jön valaki és megmondja, kihez is tartozom, és akkor csinálom tovább ezt a hülye olajozást… Szerinted még sok ilyen bolond van a világon, mint én? Okjó, én sem anyámról, sem apámról nem tudok az égvilágon semmit. Vajon lehetséges, hogy vannak gyerekek, akik szülők nélkül jönnek a világra? Ezt nem értem.
Mindkét kezével a már megsült mocsidarabkán dobolt, és elmondta, mi nyomja a szívét, mire Okjó ezt mondta:
– Hát nincs nálad egy kis talizmántartó virágos brokátból, vagy valami hasonló, ami adna valami útmutatást a származásodat illetően?
– Nincs nekem ilyen csicsás holmim – tiltakozott a fiú. –  A fiúk azt mondják nagy kajánul, hogy engem rögtön születésem után a kikötői koldusoktól vettek. Na igen, lehet, ez tényleg így volt. Akkor tényleg koldusgyerek vagyok. Lehet, hogy anyám és apám koldusok voltak, és azok az alakok, akik a város gyomrában kóborolnak a lyukas rongyaikban, a hozzátartozóim. A sánta, egyszemű öregasszony, aki minden reggel pontosan érkezik, hogy elvigye az ételmaradékot, ki tudja, lehet, ő is a rokonom. Te is tudod, nem kell elmondani neked, hogy korábban, mielőtt az esernyőkészítőnél elkezdtem dolgozni, oroszlánmaszkos mutatványosként hurcoltak körbe és ezzel kerestem némi pénzt.
Szomorúan fűzte hozzá:
– Okjó, ha én tényleg egy koldusgyerek vagyok, akkor már nem leszel velem olyan kedves, mint korábban, ugye? Akkor még csak rám se fogsz majd nézni.
– Ne beszélj ilyen ostobaságokat! Nem tudom ugyan, kik voltak a szüleid és honnan származol, de ennek semmi köze ahhoz, hogy szeretlek-e vagy sem! Csak panaszkodsz, holott nem vagy nyafogós; nekem mindenesetre mindegy, hogy az érinthetetlenektől[2] vagy a koldusoktól származol-e. Lehet, hogy nincsenek szüleid és nem tudsz semmit a testvéreidről, de az lenne a legjobb, ha arra gondolnál, mi lesz majd belőled. Miért lógatod az orrod? – próbálta felvidítani a lány, de Kicsizó a padlót nézte és lehajtotta a fejét.

2.

Az egykori esernyőkészítő felesége egy nagylelkű asszony volt, Omacunak hívták. Már régóta halott. Ez az öregasszony, aki olyan erős volt, mint egy szumóbirkózó, jelentős vagyont gyűjtött az élete során. Hat évvel ezelőtt télen, mikor épp hazaúton volt egy templomlátogatásból, magával hozta a kis Kicsizót a mutatványosoktól.
– Ugyan, ha a férjem emiatt meg akarna szidni, majd azt mondom: Szegény kisfiú, úgy fájtak a lábai, hogy már járni sem tudott, vagy: Ezek a gonosz emberek, akikkel volt, egyszerűen elmentek és otthagyták egyedül. Ilyen emberekhez nem lehet visszaküldeni egy gyereket! Ebben nincs semmi igazságtalanság! Lakhatsz nálunk, nem kell félned. Nálunk két-három ilyen gyerek számára is van hely. Mi rossz van abban, ha a konyhában egy deszkán adok neked valamit enni? Vannak fiúk, akik a lepecsételt szerződésük ellenére meglépnek, és vannak mások, akik pénzéhesek és még lopnak is, mielőtt eltűnnek. Ez mindenkinél más. Azt mondják, ahhoz, hogy megismerj egy lovat, ki kell próbálnod, milyen lovagolni rajta. Hogy te alkalmas vagy-e, csak akkor tudjuk meg, ha alkalmazunk. Ha nem akarsz visszamenni a Sinami nyomornegyedbe, nálunk kell maradnod és ügyesen dolgoznod. Legyél szorgalmas!
Így beszélt a fiúhoz és úgy hívta, hogy „Kicsi, Kicsi!” Ezután a fiú a belevetette magát a munkába és egy kézzel is olyan jól végezte az olajozást, mint három felnőtt két kézzel. Ha valaki látta, milyen gyorsan és ügyesen, dalolva végzi a munkáját, nem győzte az öregasszonyt a jó emberismeretéért dicsérni.
Két év múlva azonban meghalt Kicsizó gondviselője. A mostani gazdájával, annak feleségével és a fiukkal, Handzsival egyáltalán nem jöttek ki jól, és a kilátás, hogy örökre ott maradjon, nem volt ugyan ínyére, de hát hová is mehetett volna? Elege volt belőle, hogy mindenki Hüvelyk Matyinak csúfolja, amitől mindig dühbe jött.
Hé, Kicsi, apád halálának napján halat ettél? Vigyázz, vagy úgy jársz, mint a kis buddhaszobrok az út mentén – ezzel csúfolták a többiek, amiért a munka terén lefőzte őket.
Elég bátor volt, hogy a fiúkat az öklével a padlóra küldje, de nagyon a szívére vette, hogy tényleg nem is tudja, mikor halhattak meg a szülei, hogy bánatában elbújt az ernyők alá, amik kint száradtak az udvaron, a hátát a földnek vetette és csak nyelte a könnyeit, majdnem megfulladt, ahogy leperegtek az arcán.
– Micsoda egy indulatos kis hólyag! Az egész évben csak ernyőket olajoz és a ruhája ujjait huzigálja – vélték a fiúk a negyedből, és egyiküknek se volt egy jó szava a hírhedt verekedőhöz. Ha valaki akár egy szikrányi kedvességet tanúsított volna az irányában, rögtön elmúlt volna a szívfájdalma, megbízott volna benne és sosem hagyta volna magára.
Okjó, a varrónő idén tavasszal költözött az ernyőkészítő műhelye mögötti barakkba. Mivel eszes és nyájas volt, minden lakóval jól kijött és különösen kedves volt az ernyőkészítő otthonában lakókkal, mivel tőle bérelte a lakást.
– Fiúk, ha valamelyikőtöknek a ruháján akár egy varrás is felhasad, csak hozzátok ide, az úrnőtöknek annyi ember mellett bizonyára nincs rá ideje varrótűt ragadni, nálam azonban mindig van tűpárna és foltnak való, egy öltéssel több vagy kevesebb már igazán nem számít. Ezen kívül egyedül élek és nincsenek barátaim. Napról napra, estéről estére egyedül vagyok. Ha nincs más dolgotok, nyugodtan nézzetek be. És mivel szeretek barátkozni, az ilyen kis vadócokat, mint te, Kicsi, különösen kedvelem. Ha ismét dühbe gurulsz, gyere csak hozzám, fogd a fakalapácsot és mángorold a frissen mosott, kitekert ruhát. Közben képzeld azt, hogy a fehér kutya az a rizses bolt utca felőli oldaláról, akit épp elversz. Ettől majd boldog leszel és még nekem is segítesz, így két legyet ütsz egy csapásra.
Ezek a félig tréfás megjegyzések enyhítették Kicsizó bánatát. Ha a lány ajtaja előtt elkiáltotta magát, hogy „Okjó!” és bekopogott, a többi tanonc rajta nevetett.
– Náluk épp fordítva van, mint a híres obi-kereskedőnél. A Kacura folyónál lévő jelenetben Ohan viszi Koemont! –  azt énekelték „…az ő obiján, ott ül kényelmesen.” –  Hahaha, ez jó, ebből vicces darab lesz!
Hogy így kinevették, visszavágott:
–  Csinálnátok utánam, ha igazán belevalók lennétek! Rajtam kívül, aki a varrónőhöz jár, senki sem tudja közületek, mi minden rejtőzik a süteményes dobozaiban a teás polcon. Az a hülye kopasz a zálogházból, mindig Okjó után fordítja a fejét, és mindig eljön hozzá, hogy megbízatásokat hozzon és erről-arról beszéljen, elhalmozza gallérokkal, obi-szegélyekkel, hogy tegye neki a szépet, pedig számára még egy kedves köszöntése sincs. Nincs más  olyan a világon, mint én: amikor esténként, vagy akár az éjszaka közepén elmegyek hozzá és csak annyit mondok, hogy „Én vagyok, Kicsi, az ernyőkészítőtől.”, hálóköntösben ajtót nyit és kézen fogva behúz magával és azt mondja: „Ma egész nap be se néztél hozzám! Mi történt? Úgy aggódtam már miattad!
Nagyon sajnálom, de ahogy a szólás tartja: „A legvaskosabb nádszál sem alkalmas gerendának” és „Kicsi a bors, de erős.” hencegett.
– Te ostoba! – kiáltották és erősen hátba vágták. Úgy tett, mintha nem érdekelte volna, és még azt is mondta „Köszönöm.”, de ha nagyobb termetű lett volna, egyszer sem hagyta volna, hogy így elbánjanak vele. De csak piszkálták a szemtelen kis törpét, és mivel kedvük szerint járathatták a bolondját vele, a cigarettaszüneteikben is mindig jó beszédtéma volt.

3.

December harmincadikán este Kicsinek el kellett mennie a szakaue-beli ernyőboltba, hogy egy törzsvásárlójuknál az ernyőkészítő nevében elnézést kérjen a megrendelt áruk megkésett szállításért. Visszaúton, miközben gyorsan lépegetett, kezét pedig a ruha ujjába dugta, azzal szórakozott, hogy elrugdosta a köveket, amik a fatalpú szalmaszandálja elé kerültek. Vidáman ugráltak a kövek, ő pedig utánuk, egyszer balra, egyszer jobbra rúgva őket, és ha egy követ az árokba sikerült rúgni, hangosan nevetett. Senki nem volt a közelben, aki hallhatta volna, és a jó hold az égen is csak világított mindenre barátságosan a fehér és tiszta fényével. Kicsit sosem zavarta a hideg, ragyogóan és frissen érezte magát.
Hazaúton be akart kopogni Okjó ablakán, ezért egyenesen a hátsó utcácska felé ment. Itt valaki, aki egész eddig követte, most befogta hátulról a szemét és felkuncogott.
– Ki az? – kérdezte Kicsi és végigsimított a szemén lévő ujjakon. – Okjó, te? A varrástól kemény kisujjad elárul téged, nem tudsz meglepni! – fordult meg.
– De kár, hogy rögtön kitaláltad – nevetett a lány. Okjón egy fejkendő volt, mélyen az arcába húzva és drága ruhát viselt. És ezen kívül is olyan szokatlanul csinos volt, hogy Kicsizó csodálkozva mérte végig.
– Te meg hol voltál? Nem azt mondtad, hogy ma és holnap olyan elfoglalt vagy, hogy még enni sem lesz időd? Egy vásárlónál voltál?
Hogy ilyen gyanakvóan nézték, a lány közömbös arcot vágott.
– Év elején sok mindenkit meg kell látogatni.
– Hazudsz! December harmincadikán sehol nem köszöntenek újévet. A rokonaidnál voltál?
– Igen, már vannak remek rokonaim, akikhez elmehetek. Holnap kiköltözöm ebből a hátsó udvarból. Biztos meglep téged, hiszen derült égből villámcsapásként történik. Kissé váratlanul jött, még alig hiszem el én is. De örülj velem, nincs ebben semmi rossz!
– Igazán? –  Kicsi teljesen meg volt döbbenve. –  De hiszen hazudsz! Ez valami vicc? Megkímélhetnél az ilyen meglepetésektől. Ha te nem vagy itt, nem lesz már semmi, ami örömet szerezne nekem. Szóval hagyd ezeket a gonosz vicceket! Ma tényleg hülyeségeket beszélsz – csóválta a fejét.
– Nem hazudok. Épp ahogy mondtad: az én nagy szerencsém eljött értem, lovas hintón, hogy magával vigyen. Ilyen körülmények között nem lakhatom többé a hátsó udvarban. Drága Kicsi, hamarosan varrni fogok neked egy kimonót kézzel szőtt selyemből.
– Ugyan, nem kell nekem ilyen tőled. Amit te „nagy szerencsének” nevezel, bizonyára azt jelenti, hogy elmész valahová ágyasnak. Tegnapelőtt Handzsi valami ilyesmit beszélt: „Okjó, a nagybátyja közvetítésével aki a zöldséges negyedben masszőrként dolgozik, egy gazdag ember szolgálatába fog lépni. Szolgálólánynak túl idős, és hogy a feleségnek varrna, szintén felettébb valószínűtlen. Bizonyára új frizurával és kimonóban fog odamenni, mint egy szerető. Ugyan, miért is kéne ilyen csinos pofikával élete végéig varrónőnek maradnia?” Ezt mondta. El sem hittem. Bizonyára félreértettél valamit, mondtam neki és elkezdtem vele verekedni, erre te tényleg odamész! A gazdag öreg házába?
– Egyáltalán nem akartam elmenni, de muszáj. Igen, Kicsi, hamarosan nem látjuk többé egymást – nem mondott többet, és hangja szomorúan csengett.
– Amilyen ott neked lesz, jobb, ha el sem mész. Olyan ügyes vagy! Egyáltalán nem kilátástalan, hogy varrónőként fenn tudd tartani magad! Miért vetemedtél ilyen szörnyűségre? Nem szégyelled magad?
Arra kellett gondolnia, hogy ő mindig távol tartotta magát a tévutaktól, és felkiáltott:
Ne csináld, hagyd abba! Mondd vissza!
– Ó, istenem! –  felelte Okjó és nem mozdult. –  Figyelj, Kicsi, Elegem van már a varrásból, az örökös mosásból és szárításból. Akkor már inkább leszek valami más, akár ágyas is. A napjaim úgyis sivárak voltak, és akkor már jobb, még ha ilyen úton is, de valahogy zöld ágra verődöm – akaratlanul kimondott mindent, amit gondolt. –  Hahaha – nevetett és még hozzáfűzte:
– Gyere, Kicsi, menjünk végre haza, hozzám. Siess egy kicsit!
– Ugyan már! Ezt egyáltalán nem tartom jónak. Menj csak előre!
– Lassan követte a lányt, szomorúan lépkedve a saját, padlóra vetődő árnyékán, és amikor végül a hátsó utcába kanyarodva megállt az ablak alatt, a lány felsóhajtott:
– Minden este meglátogattál itt. Holnap estétől nem fogok tudni beszélgetni veled. Az élet valóban gonosz és szomorú, nem?
– Egyedül tőled függ – vágott vissza rosszkedvűen Kicsizó.
A házba érve Okjó egyből meggyújtotta a lámpát és felélesztette a tüzet.
Kicsi, gyere be és melegedj meg – hívta be a fiút.
– Nincs kedvem – mondta az, az ajtókeretnek támaszkodva.
– De hát hideg van. Még megfázol! – mondta a lány aggódva.
– És ha igen? Mi közöd hozzá? – bámulta a fiú a padlót.
– Mi a bajod? Mi van veled? Talán lehangolt, amit az előbb meséltem? Ha igen, mondd csak meg. Ha csak állsz ott és fintorogsz, még aggódni fogok miattad.
– Miattam aztán ne aggódj. Kicsizó vagyok az esernyőkészítőtől, és nem szorulok rá holmi lányok együttérzésére – dörzsölte vállát az ajtófélfához, aminek nekitámaszkodott. – Az életnek semmi értelme. Akkor mégis nem mindegy? Ha valaki csak egy kicsit is kedves hozzám, azt úgyis tovasodorja az élet. Az öregasszony az ernyőkészítőtől, ő egy jó ember volt, vagy Okinu a ruhafestőtől, a göndör hajával, ő szintén jó volt hozzám, de a néni meghalt szélütésben, Okinu pedig a kútba ugrott a hátsó kertben, mert nem akart férjhez menni. Te meg egyszerűen elmész és minden részvét nélkül itt hagysz, hogy szenvedjek. Elegem van belőle. Az ernyőkészítőnél halálra dolgozom magam az olajozással, mert száz ember munkáját is elvégzem, és a legkisebb dicséretet sem kapom meg érte. Reggeltől estig hüvelykmatyinak hívnak, nem csoda, hogy nem leszek nagyobb! Azt mondják, a szerencsére csak várni kell, de én napról napra dühösebb leszek. Tegnapelőtt leüvöltöttem a hülye Handzsi fejét, és azt állítottam, hogy Okjó legalább nem egy velejéig romlott ringyó, hogy ágyasnak menjen valami gazdag pacákhoz, erre öt nappal később kiderül, hogy én vagyok a hazug. Azért fizetek meg, mert egy ilyen hazug, álszent és pénzéhes nőszemélyre majdnem úgy tekintettem, mintha az édes nővérem lett volna! Okjó, én többé nem akarlak téged látni! Itt és most megköszönöm mindazt a jót, amit értem tettél. Senkiben nem fogok bízni, ha már így lóvá tettek. Isten veled! – indulni készült, és szandálja megcsusszant a küszöbön.
– Kicsi, tévedsz! Nem hagylak cserben, még akkor sem, ha elmegyek innen! Számomra olyan voltál, mint egy igazi testvér. Nem szép, hogy így duzzogsz – kiáltotta a lány és mindkét kezével visszatartotta. –  Elhamarkodottan cselekszel! –  mondta vádlón.
– Szóval ágyas leszel? – kérdezte a fiú és visszafordult hozzá.
– Senki sem örömmel tesz így, de én már döntöttem. Ilyen lehetőségem nem akad többé. Nem engedhetem meg magamnak, hogy válogassak.
Kicsi könnyes szemmel nézett rá.
– Akkor kérlek, vedd el a kezed és engedj el!

[1]    A mocsi egy speciális rizsből készült japán sütemény

[2]    Olyan csoport, akik tisztátalannak tartott munkákat végeztek (pl. temetés)

Nyeste Zsolt fordítása

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már kezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség.)

Higucsi Icsijó: Halványlila

Este a postás egy női kéz által írt levelet dobott be az üzletbe. A kotacun[1] lévő lámpás fényében Oricu elolvasta, majd gyorsan összetekerte és az övébe rejtettem. Valami miatt nagyon ideges lett, és ez kiült az arcára, a férje pedig megkérdezte:
– Mi baj van?
– Ugyan, nem, semmi különös. Csak a nővérem a belvárosból azt írja, történt valami és jó lenne, ha elmennék. A férje csak akadékoskodik és nem engedi el. Ha besötétedik, mindenképp hazaküld, ezért kérjek engedélyt tőled és menjek el. Vár engem. Így szól a levél. Vajon megint összeveszett a mostohalányával? Nagyon érzékeny, és elég a legkisebb dolog is, hogy megsértődjön. Ó, milyen nehéz eset! – mondta a nő élesen nevetve.
– Ó, hát ez valóban kellemetlen! –húzta össze vaskos szemöldökét a férje. – Hát igen, egyetlen testvéred, ha valami történik, nincs mit tenni, menned kell és beszélni vele. Nem szabad kinevetni, ami szerinte élet-halál kérdése. A nők érzékenyek. Ha várniuk kell, számukra egy óra olyan, akár egy év. Ha most elhanyagolod, azt majd nekem rója fel hibaként, az pedig nem jó, ha gyűlölnek. Este nincs semmi dolgunk. Menj gyorsan és hallgasd meg – mivel a szeretett felesége nővéréről volt szó, a férfi kérés nélkül megadta az engedélyt, Oricu pedig nem mutatta, hogy olyan boldog volt, hogy már repült is volna.
– Akkor menjek? – nyúlt kelletlenül a komód felé.
– Hagyd ezeket a felesleges köröket és menj gyorsan! Nem tudhatod, mennyire várnak már rád… –  sürgette a gyengéd férj, mit sem sejtve. Az asszonynak pedig, talán a rossz lelkiismerettől, egy izzadtságcsepp gurult végig az arcán, a keble pedig lüktetett.
Egyre csak a ruhája ujját igazgatta, és egy krepp zsebkendőt tett a haorijába[2], ami jól illet hozzá, és mivel magas volt, kellett, hogy valami megvédje az esti széltől.
– Akkor majd jövök – vette föl a bolt bejáratánál a getáját. – Takicsi, Takicsi – mutatott az inas felé. – El ne aludj! Rád bízom az üzletet. Ha későn érnék haza, ne törődjetek vele, zárjátok be a kaput. A lábmelegítőnek valót pedig tegyétek be a fekhelyre. Szan pedig vigyázzon a konyhában a tűzre! A férjem feje mellől pedig ne felejtsétek el a teáskannát és a hamutálcát, hogy minden rendben legyen. Igyekszem haza.
Amint az asszony az üvegajtóra tette a kezét, a férje megszólalt.
– Ne hívjak egy kocsit? Jobb, ha nem gyalog mész – mondta kedvesen.
– Na de kérlek! Ha egy kereskedő felesége a boltból kocsiba száll, az elképzelhetetlen luxus és hivalkodás lenne. Majd a saroktól megyek, és onnantól alkudom az árra, így legalább tudni fogom, mennyire számíthatok – mondta Oricu édeskésen nevetve.
– Hogy te milyen gondos vagy – örvendezett a férje. Hogy ne lássa már, a feleség kiment, felnézett az esti égre és felsóhajtott. Komor arca felélénkült. Ha most megkérdeznék, micsoda nővértől jött a levél és mi ez az egész hazugság, azonnal el kellene hagynia a házat. De a férfi nem tud semmiről, és kedves arccal elküldi. Egy ilyen jólelkű embert, akiben nincs se harag, se gyanú, ilyen módon átverni… gyalázatos tett, mely büntetést érdemel. Ez lenne a feleségek gonosztette?
Az olyan szív, ami nem ismer törvényt, erkölcsöt, nem is egy ember szíve, hanem csak egy oktalan állaté.
Nem ismerte fel, hogy egy ilyen gonosztevő szörnyet vett magához feleségeként, mint én, és úgy szeretett, mint senki mást ez égen és földön, és olyan kedvesen beszélt hozzám. Hálás vagyok, boldog, ugyanakkor gyűlölöm az egészet, hogy ilyen gonosz vagyok és csak peregnek a könnyeim.
Ha valakinek ilyen férje van, ugyan mivel nem elégedett, és egyáltalán miért tervez ilyeneket? Hiszen olyan, mintha csak egy pengeélen táncolna.
Szegény, jóravaló nővéremre kenve a dolgot, hazugságot hazugságra halmoztam és most merre tartok? Egy gonosztevő vagyok, szörnyeteg, nem is ember, csak egy züllött némber. Ha ilyen bűnt követek el, már nem mehetek emberek közé.
A mellékutcán kétszer is bekanyarodott, visszanézett és már nem látta a házuk tetejét. Elkezdtek omlani a forró könnyei.
A férje neve Komacubara Tódzsiró volt, volt egy vegyesboltja és több mint elég értékes áruja a raktárban. Nem volt járatos a világ dolgaiban, szerette az embereket. Szeretett felesége, Oricu okos volt, elég volt összetennie a két tenyerét, és szép szeme pillantásával egy csapásra lefegyverezte a férje haragját. Bájos szájával pedig nagyszerűen tudott bókolni a hozzájuk betérő vásárlóknak.
– Az év sem megy magától, kell hozzá egy okos feleség – az emberek minél többet látták őt, annál inkább dicsérték, ám közben ez a nő titkos utakon járt.
Azzal ámította magát, hogy az emberek úgysem tudnak semmiről. De milyen rosszul esik ilyenkor a férj gyengéd aggodalma! Így Oricu csak állt az úton, kővé dermedve.
Menjen, ne menjen? Most tényleg ne menjen?
De hiszen amit eddig elkövetett…
Ha most megváltoztathatnám a dolgokat, akkor sem bánnám meg, amit őiránta érzek! Tiszták az érzéseink egymás iránt: semmi nem mocskolja be őket! Bár az emberek nem tudnak erről, ez az egész csak őérte van, és nem értem. Őrülten égek a szerelemtől! De még ha rendeződne is a dolog, nem fogok férjhez menni hozzá. De mi lesz, ha az emberek megtudják, hogy a házasságtörés útjára léptem a drága férjemmel szemben? Ő mindenképp nagy jövő előtt áll. Egész életben a sötétségben élni… vajon megelégedhetek ezzel? Á, szörnyű dolog, borzalmas. Mit gondoltam én, mikor eljöttem találkozni vele? Még ha ezer levél is jön tőle… ha most nem megyek, nem kell fájdalmat okoznunk egymásnak… Nem! Leteszek erről az egészről és hazamegyek!
Ha most még meggondolta volna magát és visszafordul az úton, kicseréli a getáját… Sajnos azonban ráfújt az esti szél, és szétkergette ezt az álomszerű gondolatot.
Vajon hagyhatom, hogy ez a pillanatnyi gyengeség eltérítsen? Hiszen először, mikor férjhez mentem, nem én választottam-e Tódzsirót? Bár eldöntöttem, hogy ha a testem nem is, a lelkem hű lesz, mégis milyen kötelességem lehet még vele szemben?
Nem! Nem érdekel, ha gonosz vagyok és rosszat teszek!
Ha nem tetszik, dobjon el! Ha eldob, kötelességem visszatérni a férjemhez.
Ó, hogy egy ilyen marhát tiszteltem férjemként! Miért is akarom most megragadni Josioka-szan köntösét? Férjem van, tehát úrnőként kell viselkednem. Ígéretet tettem és ezt nem szabad megszegnem…  De lehet a férjem bármilyen kedves, mondhat bármilyen szépeket, én csakis Josioka-szanhoz tartozom, senki máshoz.
– Nem! Nem gondolok már semmire! Nem gondolok semmire! – törölte végig arcát kendőjével a füle mellett Oricu. Futva megtett még öt-hat lépést, majd egyszerre abbamaradt a heves szívdobogása. Lelke megnyugodott, színtelen ajkain pedig rideg mosoly tűnt fel.

  1. [1]    Alacsony asztalka, rajta egy futonnal vagy vastag takaróval, alatta pedig parázzsal. Telente ennél melegedtek az emberek.

[2]    A kimonó felett viselt kabát

Nyeste Zsolt fordítása

(

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már kezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség.)

Higucsi Icsijó: A gyermekem

Ha azt mondanám, milyen bájos a gyermekem, bizonyára csak nevetne mindenki. Hisz nincs olyan szülő, aki rosszat mondana a tulajdon gyerekéről! És milyen mulatságos, mikor úgy büszkélkednek, mintha valami különleges drágakő lenne a birtokukban! Így inkább nem mondok ilyeneket, ám közben a lelkem mélyén arra gondolok, valóban milyen drága és hibátlan ő, és nehéz megállnom, hogy ilyenkor hálaimára ne kulcsoljam a kezem.
A gyermekem, az én kis őrangyalom csak mosolyog édesen és játszik ártatlanul, de szóval el nem mondható, hogy ez a kis mosoly nekem micsoda bölcsességet tanított. Mindaz amit iskolásként a könyvekben olvastam vagy a tanáraimtól hallottam, kétségkívül a hasznomra vált: ha visszatekintek erre az időre, megállapítom, hogy tudom, mi miért van, de semmi más nem állítja meg úgy rohanó lépteimet és nem csillapítja őrült szívemet, mint a gyermekem mosolya. Ahogy gondtalanul szunnyad a babbal töltött párnácskáján, kezét a vállaihoz húzva; ha meglátom az arcát, sokkal nagyobb hatással van rám, mint egy tudós beszéde: szívem mélyéről feltörnek forró könnyeim, és minden makacsságom és önzésem ellenére sem tudom már azt mondani, hogy a gyerekekben nincsen semmi aranyos.
Az elmúlt év már a vége felé közeledett, amikor először felsírt. Ahogy a kis vörös arcát felém fordította, úgy éreztem magam, mint aki az űrben tévelyeg, és ma már szégyellem, de akkor arra gondoltam: „Miért is születtél egészségesen? Ha meghaltál volna, visszatérhettem volna a szüleim házába, miután felépülök a gyermekágyból, és többé egy percet se kell a férjem mellett töltenem. Ó, miért születtél egészségesen? Ó, nem! Nem! Miért kellett ez az újabb kötelék? Hogy örökké a fénytől elzárva, a sötétségben kelljen élnem?!” Ilyen szörnyű dolgokat gondoltam én, magamat sajnálva egyre. Az emberek gratuláltak, én azonban kicsit sem voltam boldog. Csak arra a szomorú tényre tudtam gondolni, hogy az életem még elviselhetetlenebb lesz.
Az én helyemben bárki más úgy gondolta volna: ez az élet elviselhetetlen, semmi értelme már, szörnyű és kegyetlen. És egyáltalán, hogy engedhették ezt az istenek? Én, a szívtelen meg voltam róla győződve, hogy semmi rosszat nem tettem, nem hibáztam, és minden problémáról kizárólag a férjem tehet. Elkeseredetten gyűlöltem őt. De gyűlöltem a szüleimet, a nevelőapámat – a nagybátyámat – aki szándékosan egy ilyen férjet választott nekem, pokollá téve az életemet. És legfőképpen: gyűlöltem az isteneket, vagy nevezzük őket akárminek, hogy ilyen sorsot rendeltek nekem. Nekem, aki nem tett semmi rosszat és engedelmesen férjhez ment, amikor azt mondták! Mintha egy vakot löktek volna bele a szakadékba! Borzalmas egy élet!
Jó, ha valakiben megvan a küzdeni akarás, hiszen anélkül nem lehet úrrá lenni a nehézségeken. Vannak, akik gyenge jelleműek, akár valami csúszómászók, de akadnak olyan helyzetek, amikor nincs értelme akaraterőről tanúbizonyságot tenni. Ilyenkor nem árt felismerni az egész helyzetet. Egy olyan akaratos ember számára, mint én voltam, ez talán hiábavalónak tűnik, ám bizony a férjem is sokszor unhatta, hogy ilyen elégedetlenkedő felesége van. Akkoriban képtelen voltam megérteni a férjem érzéseit. Ha rosszalló arcot vágott, rögtön támadásnak vettem: ha csak egy szót is szólt, máris fellángolt bennem a harag. Nem kezdtem el feleselni vele, sőt, nem szóltam egy szót sem, nem is ettem. Ingerült voltam a szolgálólánnyal, elől hagytam az ágyneműt és egész nap ott feküdtem rajta. És mivel egy bőgőmasina vagyok, makacsságomban sírva rágcsáltam a takaróm szegélyét. Könnyeim keserűek voltak, és csakis a makacsságomnak köszönhettem őket.

Mikor három éve nőül vett, egy darabig jól éltünk egymással és nem voltak problémáink. Az egymáshoz csiszolódás jó dolog, de van egy rossz velejárója is: a saját önző természetünk is felszínre kerül. Felmerül sok forrongó vágy, én pedig olyan akarnok vagyok, hogy sosem volt elég nekem semmi, és folyton azon emésztettem magam, vajon miket csinálhat a férjem a házon kívül.
Mindent eltitkolsz előlem, és sosem mondod el, mit csinálsz, ha elmész itthonról. Elzárod előlem a szíved.” mondtam gyűlölettel.
Nem is vagyok távolságtartó veled. Hát nem mondok el neked mindent?” ennyit mondott, de nem felelt semmi mást, csak nevetett. Ám én láttam, hogy titkol valamit, és ezt nem bírtam elviselni. Ha az ember egyszer elkezd valamire gyanakodni, utána már mindent gyanúsnak fog találni. Reggeltől estig én is csak ezt tudtam gondolni: „Már megint egy hazugság!” Minden zavarossá vált és képtelen voltam tisztán gondolkodni. Ha most visszagondolok rá, nyilván rejtegetett valamit. De elvégre nő vagyok, akinek eljár a szája, így velem nem beszélhetett a munkájával kapcsolatos dolgokról. Nyilván most is van, amit eltitkol, ezt biztosan tudom, de már nem haragszom érte. És már megértettem: az, hogy nem mondja el ezeket a dolgokat, csak a férjem nemes jellemét bizonyítja. Hiába sírtam, hiába haragudtam, nem mondta el, mert a férjem előrelátó. Hiszen ha akkor nekem, az ostoba asszonynak akár egy hivatali ügyről is beszélt volna, micsoda ostobaságot követhettem volna el!
Mindettől függetlenül rengeteg ember, pereskedők és ügyvédek egyaránt kétes ajándékokat küldözgettek be nekem a szolgáinkkal, hogy aggodalmukat fejezzék ki az ügyeik állása miatt: a bíró döntése élet-halál kérdése volt számukra. Hogy nem fogadtam el ezeket az ajándékokat, nem azért történt, mert Jamagucsi Noboru bíró feddhetetlen felesége voltam. Épp ellenkezőleg: az iránta érzett haragom miatt meg sem fordult a fejemben, hogy ezekről akárcsak beszéljek is neki. Arra gondoltam, jobb, ha hallgatok, mintha megemlíteném ezeket a dolgokat, és cserébe csak semmitmondó válaszokat kapnék. Így szerencsére elkerültem a vesztegetés szégyenét. De férjem és köztem a távolság csak nőtt, a felhők sűrűsödtek, és végül a szívünk már teljesen elfordult egymástól. Ha jól meggondolom, ennek csakis az volt az oka, ahogyan én bántam vele: kétség sem fér hozzá, hogy rosszul kezeltem a dolgokat. Férjem szíve azért tévedt más utakra, mert az én szívem is letért a helyes ösvényről. És ezért még ma is a bánat keserű könnyeit hullatom.
Házasságunk legválságosabb idejében amikor teljesen hátat fordítottunk egymásnak, már meg sem kérdeztem, ő pedig el sem mondta, hová megy. Ha távolléte alatt üzenete érkezett valahonnan, bármily sürgős is volt az ügy, sosem nyitottam ki a levelet, sőt, elküldtem a kézbesítőt egy elismervénnyel, hogy átvettem. Mintha nem egy rendes feleség, hanem valami idióta felügyelné a házat a férjem távollétében! A levelet pedig unottan elhajítottam valahová. Hazatérvén, a férjem természetesen dühöngött. Eleinte megszidott és kioktatott, panaszkodott, utána megpróbált vigasztalni, de az én önfejűségem ennél mélyebben gyökerezett. „Titkaid vannak előttem!” ezt használtam pajzsként és duzzogásba süppedtem, ahol pár kedves szó már nem tudott meghatni, a férjemnek pedig elege lett belőlem. Nem gond, ha egy ház néha visszhangzik a veszekedéstől, de amikor mindez átfordul a kölcsönös néma gyűlöletbe, amikor az otthon már nem más, csak egy fedél a fejed fölött, négy fallal; sivárabb és hidegebb, mint egy éjszaka a réten, melyet az illanó harmat borít… Csoda, hogy akkoriban a könnyeim nem dermedtek jéggé.
Ha belegondolsz, az emberek olyan lények, akik számára csak önmaguk a fontos. Ha boldogok, nem emlékeznek semmire, ám ha eljön a megpróbáltatások ideje, akkor elidőznek a múlton vagy a jövendőn, hogy milyen ígéretes, kiváló és szép volt vagy lesz. Amikor az ember ilyeneken gondolkodik, a jelen egyre gyűlöletesebb és gyűlöletesebb lesz, és el akar előle menekülni, megszabadulni a béklyóktól. Minden bizonnyal arra gondol, ha megszabadulna, milyen szép és jó lenne minden, ahová elmenekült. Épp ezért, én is ilyen álmokba gubóztam: meg voltam róla győződve, hogy nem az a sorsom, hogy ilyen szerencsétlen legyek egész életemben. Mielőtt férjhez mentem, és a Komuro család fogadott leányaként éltem, milyen sok ember tett előkészületeket és mutatott be lehetséges kérőket! Köztük volt a kiváló tengerész, Usioda úr és a világos arcú Hoszoi doktor, akihez majdnem hozzámentem. Ezek után csak valami tévedés lehetett, hogy ez a hallgatag ember vett nőül. Igazán nagy szerencsétlenség lenne ebből a hibából kifolyólag ilyen silány életet élni, gondoltam. Meg sem próbáltam meggyógyítani a sérült szívemet, és ehelyett ellenségesen tekintettem az emberekre, akik mindezt elrendezték.
Egy ilyen oktalan feleséggel, aki semmibe veszi őt, egy férj sem képes kedves lenni. Amikor hazatért a hivatalából, kimentem elé üdvözölni, az udvariasság szabályainak megfelelően, de amikor találkoztam vele, nem volt egy szívélyes szavam sem a számára, az egész elutasító viselkedésem ezt üzente „Rajta, ha dühös vagy rám, dühöngj csak, tégy, ahogy akarsz.” A férjem végül nem bírta tovább, felkelt és elment otthonról. Mindig ugyanoda ment: egy gésaház lampionja alá vagy egy kis tatamis szobába… Ez feldühített, és a keserűségem csak nőtt, de az igazat megvallva, én nem tettem a kedvére. Nem tudta már elviselni az otthoni légkört, ezért vált ilyen kicsapongóvá, aki eljár otthonról szórakozni.
A férjem nem valami gazdag család elkényeztetett sarja volt, aki csak az élvezeteket hajszolta gésák társaságában: nem élvezte igazából mindezt. Inkább azért csinálta, hogy ne boruljon el a kedélye: ha ivott, nem lett jó kedvű részeg belőle, hanem a homlokán kidagadtak a kék erek.
Amikor hazatért, hangosan és keményen kiabált, elvesztette a türelmét, és a legkisebb apróságért is megszidta a szolgálót. Bár engem nem szidott meg, dühödten meredt az arcomba. Ilyet az én gyengéd férjem ma már természetesen nem tesz. De az a szörnyű arckifejezése, és az oldalán én, akiben forrong a düh… a szolgálók ezt már nem tudták elviselni. Általában havonta kétszer váltották egymást nálunk. Minden alkalommal több dolog is eltűnt, így a pusztítások és lopások száma hihetetlen mértékűre nőtt. Azon keseregtem, miért csak ilyen érzéketlen emberekkel vagyok körülvéve, és vajon az egész világ csak ilyenekből áll? Ha valaki a közelembe kerül, akkor szándékosan azon van, hogy a terhemre legyen? Bármerre nézek, nincs senki, akiben megbízhatnék. Szörnyű! Teljesen elhagytam magam és meg sem próbáltam a környezetemmel emberi módon bánni. Amikor a férjem munkatársai tettek nálunk látogatást, a kisujjamat sem mozdítottam, egészen addig, míg külön fel nem szólított rá, és akkor is csak a szolgálókat küldtem a szalonba, fej- vagy fogfájásra hivatkozva kimentve magam. Udvariatlan voltam, akár voltak látogatóink, akár nem. Még csak nem is feleltem, ha üzent értem! Vajon hogyan vélekedett rólam a többi ember? Néhányan bizonyára odáig is elmerészkedtek, hogy bíráljanak engem: „Ez a Jamagucsi is egy százéves aszályt[1] vett el!” vagy „Jamagucsi felesége a leghitványabb nő!”
Ha akkoriban a férjem azt mondja, elválik tőlem, gondolkodás nélkül elmentem volna, és szemet hunyva a saját hibáim felett, valami ilyen magyarázatot találtam volna: „Ha az istenek ilyen szerencsétlen sorsot mértek rám, nem tehetek semmit. Tégy, amit akarsz, én azt az utat követem, amit kijelöltek számomra, és ha a dolgok rosszul sülnek el, hát úgy lesz. Ha jóra fordulnak, az pedig az istenek akarata.” Most már beleborzadok, amikor eszembe jut, mi lett akkoriban belőlem. Hála az isteneknek, a férjem nem szánta rá magát erre a végzetes lépésre, hogy elváljon tőlem, és valamiért úgy döntött, maga mellett tart. Nem tudom, az is lehet, azt gondolta, ahelyett hogy lángoló dühében egyszerűen elválna tőlem, jobban tud majd kínozni, ha arra kényszerít, hogy örökre a börtönében maradjak. De most, mikor már nincs bennem keserűség, különösen nem a férjemmel szemben, hogy így megértettem a dolgokat, tudom: nem lennék ilyen boldog most, ha nem megyek keresztül mindezen. Most, mikor visszanézek, már tudom, hogy senki sem akar bántani, még Haja, a szolgálólány sem, aki sebes léptekkel és hetykén tárta a hibáimat a világ elé, de még Kacu sem, a szakács, aki csak arra volt jó, hogy visszabeszéljen nekem. Mindketten a jótevőim. Ma már csak kiváló cselédek vesznek körül, és csak a bókjaikat hallom, még ha hazudnak is, hogy egy úrnő sem bánik olyan jól a cselédjeivel, mint én. Hogy ez így van, csak azért lehet, mert rájöttem: a lányok pocsék munkája nem más, mint a saját szívem tükre. E világon nincs semmi gonosztevő, aki ok nélkül gyötörné az embereket, még az istenek sem küldenek nyomorúságot az emberre, akik nem velejükig romlottak. Mindezt azért mondom, mert még egy olyan semmirekellő is, mint én, aki oktalanul vezette az életét, de akinek a szíve tiszta maradt, még én is részesülhettem ebben a csodálatos ajándékban, az én imádnivaló gyermekemben.
Mikor készültem megszülni őt, még köd vett körül. Úgy tűnt, ez a köd sosem fog feloszlani. De amikor először felsírt, a testemet elöntötte a szeretet és a csodálat, és bár még méltatlankodtam a sorsom miatt, ha valaki elvette volna őt tőlem, odahagyom a makacsságom és megtiltom, hogy bárki is megérintse. Csak az enyém, hozzám tartozik! Elhalmoztam az öleléseimmel.
Először a gyermekem mutatta meg, hogy a férjem és én ugyanúgy gondolkodunk. Amikor megöleltem vagy megcsókoltam, ilyeneket mondtam: „Nem apáé vagy. Anyáé vagy egyedül! Még ha anya el is megy, nem hagy itt magadra. Anyáé vagy.” A gyermek csak mosolygott, mintha értette volna, és arra gondoltam, ez a vidám, imádni való kisfiú egyáltalán nem olyan, mint a kegyetlen szívű apja. Eldöntöttem, hogy a gyermek az enyém, de amikor a férjem hazatért valahonnan és látszott az arcán, hogy gondterhelt, leült a kicsi párnája mellé és bizonytalan kézzel felemelt egy szélforgót vagy megrázott egy csörgőt. Megtörölte sötét arcát, mintha attól félne, könnyezni kezd és azt mondta: „Itthon egyedül ez a gyermek az, aki fel tud vidítani engem.” Amikor ezt néztem, félve, hogy a kicsi sírni fog vagy megijed, rájöttem, a gyermek ugyanúgy nevet a férjemre, mint rám szokott. Egyszer a férjem, ujjaival morzsolgatva a szakállát, ezt mondta:
Hát nem imádni való ez a gyerek?
Dehogynem.” feleltem.
Ez esetben te is az vagy.” mondta vidáman, ami teljesen elütött a jellemétől. Hangosan felnevetett, és ekkor félreérthetetlenül hasonlított a gyermekre. Milyen aranyos! Hogy tudtam ennyi időn át gyűlölni a férjemet?! Ha kedves vagyok vele, ő is az velem. Azt mondják, a gyermekek a legjobb tanítók, hát, nekem a gyermekem tanított meg az életről mindent, ami fontos. Ez a kisgyermek, aki még csak beszélni sem tud.

[1]    Utalás a japán mondásra: A rossz feleség olyan, mint a százéves aszály.

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már elkezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség is.)

Nyeste Zsolt fordítása

(A fordító  a fordítás ideje alatt Babits-ösztöndíjban részesült.)