Akkoriban a Vizafogón laktunk, egy borzalmas állapotú, másfél szobás panellakásban, amit egy nagyon buta és nagyon kockafejű fiatal nőtől béreltünk.

– Kérlek, ne haragudj, de délután jött egy bibliaárus néni… Nem volt szívem elküldeni, azt mondtam, jöjjön vissza estefelé, akkor majd beszélgethetünk – fogadott Éva bűnbánó arccal, amikor hazaértem a munkából

– Te nem ateista vagy?

– Hát ez az. Kérlek, rázd le, ha jönne.

És már kopogtak is az ajtón.

Ahogy vártam, egy zavart tekintetű, idős nő állt velem szemben.

– Mit akar?

– Az Éva… az Éva… – motyogta. – Beszélni akarok vele!

– Nincs itt. Viszlát – csuktam be az ajtót. Éva kidugta a fejét az előszobába. – Nyugi, ennyi volt.

Újra kopogtak.

– Ennek elment az esze? – kérdeztem félhangosan, és lenyomtam a kilincset. – Igen?!

– Az É..va… – a néni akadozva beszélt, a szeme furcsán fénylett. Már tudtam, hogy nem épelméjű.

– Mit akar?

– Be akarok menni!

– Menjen el!

– Be akarok menni!

– NEM! – de a néni nem tágított: visítva nekifeszült az ajtónak, alig tudtam becsukni. – Ha nem megy el, hívom a rendőrséget!

Ekkor már Éva is ott állt mellettem, halálsápadtan. Pedig a java még csak ezután jött. Kockafejű főbérlőnk roppant büszke volt a lakás szuperbiztonságos ajtajára, és a rajta lévő hevederzárra. Egy kis műanyag tekerőt kellett elforgatni, mielőtt ráfordítottuk a kulcsot. Nos, a néni ezt teljes erejéből elkezdte tépni. (Sikerrel járt: többé sosem találtuk meg, pedig elég masszív darab volt.) Majd ütemesen verni és rángatni kezdte az ajtót.

– Félek! – jelentette ki Éva.

– Én is – közöltem, majd kiszóltam a néninek. – Tűnjön el vagy kihívom a rendőrséget!

– Én hívom ki magára. Engedjen be!

Elő a telefon, és gyorsan vázoltam a helyzetet.

– Kérem, segítsenek. Egy őrült bibliaárus nő be akar törni hozzánk.

Megígérték, hogy kiküldenek két járőrt.

A néni tovább verte az ajtót. A szomszédok sehol. Máskor a pacák alsógatyában flangál a folyosón, a pitbulljaik meg itt grasszálnak az ajtónk előtt…

Utolsó próbálkozás, kinyitottam az ajtót.

– Hívtam a rendőröket. Takarodjon el. Utoljára szólok.

 De ő nem értett semmit: elborult tekintettel megindult felém. Vészhelyzet volt, a testem pedig magától cselekedett: löktem egyet a vérben forgó szemű nénin, nem nagyot, csak épp, hogy becsukhassam az ajtót.

– Mit csináltál? – kérdezte Éva.

– Muszáj volt. Még képes, és megöl.

Közben odakint a néni borzalmas jajgatásba kezdett.

– Jaj, mit tettek velem! Segítsen valaki, segítsen valaki!

Basszus, ha jön a rendőrség, és ezt meglátják! Talán be kellett volna hívni, és látszólag áttérni?

Mire végiggondoltuk volna a lehetőségeinket, hallottuk, hogy nyílik a szomszéd ajtaja. Végre! Talán a kutyák meg az alsógatyás fazon látványa elijeszti ezt a rémet. Vagy ha nem, majd elküldi a búsba. Ehelyett a szomszéd feleségét hallottuk:

– Te jó ég, Editkém, mi történt veled?

– Micsoda?! – nyitottam ki azzal a lendülettel az ajtót. A néni ott ült a fal tövében, a szomszédék meg épp azon voltak, hogy felsegítsék. A tekintetében agressziónak nyoma sem volt, egészen úgy nézett ki, mint egy szánni való, meggyötört idős néni.

– Ellökött, ellökött… maga…

– Ne tegyen úgy, mintha az imént nem akart volna betörni hozzánk. Maga beteg! Az agyára mentek a hülye bibliái!

– Biblia? Miről beszél? Én itt lakom a másodikon, csak… csak hozzám dobtak be egy csekket, ami az Éva nevére érkezett… Véletlenül befizettem a postán… ezért akartam most beszélni vele.

– Maga itt lakik? És miért nem mondta, mit akar, amikor kérdeztem? – ámuldoztam. – Elnézést, azt hittem, egy hittérítő.

A néni még vetett rám egy lesújtó pillantást, aztán a szomszédék felé bökött.

– Majd a számlát, velük intézzék el, én látni se akarom. Szégyellje magát! – és elvonult a lift irányába. A szomszédaink még ott álltak, és csak néztek rám. Tudtam, semmi értelme magyarázkodni.

Fél óra múlva a rendőrök is befutottak, és amikor elmeséltem nekik, mi történt, csak röhögtek.

*

Egyvalami azonban mindmáig felfoghatatlan. Hogyan lehet VÉLETLENÜL befizetni egy másik ember nevére érkező számlát?

 

 

A borítókép Hieronymus Bosch festménye