Diploma után hosszú évekig nem találtam egy normális állást sem: alkalmi munkákból éltem, például B-kategóriás erotikus történeteket fordítottam franciából unatkozó ötvenes háziasszonyoknak.
Nagyanyám, akivel már tizenkét éve együtt éltem egy hatodik kerületi kétszobás lakásban, rendre közölte, hogy ne is csodálkozzak: jogosítványom sincs, anélkül meg ugyan ne is számítsak rá, hogy bárhová felvesznek. Noha nem egészen osztottam a véleményét, de a tény, miszerint már kora kamaszkorom óta az ő nyugdíjából és megtakarításaiból éltünk, meg az ebből fakadó bűntudat és szorongás megtette a hatását: be is iratkoztam a legközelebbi autósiskolába. Aztán csak bekerülök valami normális helyre, jó esetben elég messzire Budapesttől. És akkor végre nem kell a nagyanyámmal élnem, mert valljuk be, huszonhat évesen ez már elég ciki.
Elegem volt az elmúlt két év nyűglődéséből: alig bírtam reggelente felkelni, napi két doboz cigarettán éltem, és késő éjjelente egy feles után tudtam csak ágyba bújni. Szociális életem nem nagyon volt: a macskámon és nagyanyámon kívül csak a kiadóhoz volt némi közöm, na meg Ágihoz. Vele hetente egy-két alkalommal dugtunk, amikor nagymama elment délelőtt misére, így üres volt a lakás. Áginál ugyanis nem lehetett, mert férje volt és két kisgyereke.
– Azt hiszem, depressziós vagyok – állapítottam meg egy langyos koraőszi délelőtt, amikor szex után felhajtottam egy fél pohár vodkát, és rágyújtottam. A lepedőn már volt néhány égésnyom, és most sikerült ehhez egy újabbat is produkálnom. Fasza, nagymama megint üvölteni fog velem. Pláne, hogy csak a gangon enged cigizni… Ági eközben felkapta a ruháit, és már indult is az ajtó felé.
– Nekem mondod? – vont vállat, és a következő, amit hallottam, az ajtó csapódása volt.
A vezetésórákat Attila (a haveroknak csak Atti) tartotta, egy negyvenes, nagydarab pasas. Leginkább egy jámbor, megtermett plüssmackóra emlékeztetett, ideges, apró gombszemekkel. Pont az a típus, akivel képtelen vagyok kommunikálni. Például:
– Na és… Ricsi…
– Richárd…
– Na és, Richá… Ricsi, szóval szoktál autós magazinokat olvasni?
– Nem – az arca mintha lefagyott volna, kis szemei elkezdtek cikázni.
– És… autós műsorokat nézni a tévében?
– Nincs tévém – újabb látható sokk.
– De… ha látsz valahol egy jó autót, azt azért megnézed, ugye? – arcizmai mintha némán sikoltották volna: „Kérlek, válaszolj igennel.”
– Igen – böktem ki különösebb meggyőződés nélkül, mire láthatólag megkönnyebbült. Nyilván az én fajtámból, már ha van ilyen, még nem találkozott senkivel. Amikor elmondtam, regényeket fordítok, már láttam: szépen elraktározott a „lúzer bölcsész pöcs”-mappába. Innentől kezdve többé nem volt vele gondja, hogy viselkedjen velem: lekezelt, mintha csak egy taknyos óvodás lettem volna, én meg, a mamlasz csak hagytam és nem tettem semmit. Meg voltam róla győződve, ha otthagyom, majd biztos bosszút áll és soha az életben nem fogok levizsgázni. Mondtam már, hogy szerintem üldözési mániám van és szeretek embereket démonizálni?
A rutinvizsgán ugyan minden gond nélkül ment, de élesben már nem nagyon tudtam mit kezdeni az autóval. Általában a zenére figyeltem, nem a forgalomra, és fogalmam sem volt, például mi a fenének kell egyáltalán sebességet váltani. Atti ilyenkor mindig hangsúlyozta, hogy a vezetést nem lehet könyvekből – és ezt mindig jól megnyomta – megtanulni, vagy ráérez az ember, vagy nem.
Értettem a célzást, és kicsit mérges voltam, elvégre azért fizetek neki, hogy tanítson, nem pedig, hogy a hülyeségeit hallgassam. De csak vállat vontam ilyenkor, és magamban valami gonosz hidegséggel figyeltem a szemem sarkából Attit, amint a tahó kollégái társaságában adja az alfahímet, a nagy kant. Minden második mondatában szerepelt a csöcs, picsa, csaj, stíröl és a sör szavak valamely tetszőleges kombinációja. Például: „Megyünk hétvégén Mogyoródra, bedobunk pár sört, meg stíröljük a csajok picsáját.” Nem érzékelte, hogy milyen vicces, amikor egy ilyen beszélgetés után pár perccel felhívja a felesége, ő meg egyből átvált „Igen, drágám, persze, majd megveszem. Igen, a gyerekekért is elmegyek. Jó, majd megoldom, nyugi. Én is szeretlek kicsim. Puszi.”-üzemmódra.
Amikor letelt a kötelező óraszám, Atti mondta, hogy jelentkezzek vizsgára, bár – és ezt rögtön hozzátette – nem valószínű, hogy sikerül. Nem vitatkoztam vele, de azért felmerült bennem, hogy akkor meg mi a francnak. Meg hát… miért ne sikerülne?
Nos, a vizsgáztató már 200 méter után leállított, mert szerinte nem lassítottam egy elsőbbségadás kötelező-táblánál. Hiába közöltem, hogy de, és amúgy sem jött senki, lehurrogott, hogy azt meg honnan tudtam. Mondtam, hogy láttam. A szememmel. Márpedig azt nem láthattam. Szuper, gondoltam, ezek szerint ő jobban tudja, mit látok és mit nem. De nem volt időm mérgesnek lenni: igazából még el se hittem, hogy mi történt, csak ültem sokkos állapotban Atti mellett. Még sosem buktam meg semmiből…
– Tényleg lassítottál. De nem eléggé – közölte búcsúzásképp – Hétfőn várlak.
Micsoda együttérzés.
És másodjára sem sikerült. Párhuzamosan kellett volna beparkolnom, de az utolsó pillanatban sikeresen nekitolattam a mögöttem lévő autónak. Atti feje vörös volt az idegtől (sosem értettem, ha ennyire félti a kocsiját, akkor miért épp ezt a munkát választotta), én pedig ezután már csak röhögtem és este egy teljes vizespohárnyi vodkát toltam le, de attól se lettem jobban. Pedig nagymama mindig elmondta, hogy a vodka milyen jó: se íze, se szaga, ez a tökéletes alkohol. Mégse segített.
A harmadik alkalomnál Atti felvetette a borítékot. Hogy csak adjam oda neki, ő majd bent a pihenőben odacsúsztatja a vizsgáztatónak és akkor minden rendben lesz.
– Sokan éles helyzetben nem tudnak olyan jól teljesíteni, mert izgulnak. Ez csak egy kis megerősítés… rásegítés… – mondta, és láttam rajta, hogy tényleg így is gondolja. Szuper, mondhatta volna már hamarabb is, gondoltam mérgesen, amikor rákérdeztem, mégis mennyi az annyi. – Harmincezer. Húszat kap a vizsgáztató, én meg tízet.
Aham. Szóval nem elég, hogy az órákért tejelni kell neki, még a közvetítői díjat is felszámolja. Fasza. És komolyan, miért kell mindezt úgy tálalni, mintha egy szemérmes óvónéni lenne? Nem lenne tisztább kimondani a dolgokat?
De hát mit tehetek? Kell a jogsi vagy nem? Naná, hogy kell.
Nagymama közben már kezdett gyanakodni, de közöltem, hogy szegény oktatóm beteg lett, ezért elmaradnak az órák, így csúszik a vizsga.  Utáltam hazudni, de már elég profi voltam benne. De az nagyon zavart, hogy közben a spórolt pénzem egyre csak apadt.
És… harmadszorra is megbuktam: ezúttal egy ötvenes nőci vizsgáztatott. Volt olyan szemét, hogy csak akkor közölte: nem mentem át, amikor már visszaértünk a parkolóba, én meg épp fellélegeztem, hogy vége. Mert, hogy ilyen embert, mint én utcára se volna szabad engedni, olyan veszélyt jelentek mindenkire. Kissé dühösen néztem magam elé, Atti meg csak a vállát vonogatta, mintha neki ehhez semmi köze nem lenne.
– Bocs, a vén picsánál nem mertem bepróbálkozni – súgta később és visszaadta a borítékot. – De majd következőleg…
A negyedik alkalom előtt már nagyon rosszkedvűen számolgattam a pénzem. Harmincötezer. Ha a kenőpénzt nem számolom, ez semmire nem elég. Fájó szívvel tettem vissza a három tízezrest a kis borítékba, és elindultam a parkoló felé. Atti épp most végzett az előttem lévő tanulóval, egy középiskolás lánnyal én meg idegesen cigizve vártam, hogy végre túlessek a dolgon. Rossz volt belegondolni, hogy ha most sem sikerül, akkor alkalmassági vizsgálatra kell mennem, hogy megnézzék, egyáltalán képes vagyok-e megtanulni vezetni… Persze, a vizsgálat is egy halom pénz, és még lehet, az is kiderül, hogy fogyi vagyok. Mi lesz így? Muszáj meglennie a jogsinak, különben sosem szabadulok ebből a posványból, és harmincöt évesen alkoholmérgezésben fogok megdögleni, hacsak előtte nem ölöm meg magam elkeseredésemben. Rögtön sikerült is vizionálnom magam előtt a nagyanyámat kilencven évesen, ahogy a botjával veri a szobám ajtaját, odabent meg a kivénhedt Cirmos rágcsálja a lábszáramat, és csak úgy árad az oszló dögszag mindenfelé.
Nyilván én vagyok az egyetlen balek, akitől be lehet szedni ennyi pénzt, gondoltam, miközben ismét átadtam Attinak a borítékot (jócskán meggyűrődött, de leszartam, pont nem fogok újat venni), aki – mintha csak valami béna kémfilmben lett volna – óvatosan körülnézett és a zsebébe gyűrte. Ági amúgy azt mesélte, a nővérének csak egy tízest kellett fizetnie tavaly.
– Bízd ide, Ricsi, elintézem – mondta halálos komoly arccal Atti és elviharzott a sofőrpihenő irányába. Mire végeztem a cigarettával, már vissza is jött, nyomában egy ásítozó ötvenes szivarral. Amikor beültünk a kocsiba, még volt ideje a fülembe súgni, hogy elintézte a dolgot. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívemről! Persze, igyekeznem kellett, kényszerítettem magam, hogy ne figyeljek a zenére, csakis az útra. Sajnos a parkolásos feladat megint elérkezett. Atti már a második vizsgán elkövetett bakim után rendszeresen le-lecseszett, hogy képtelen vagyok megtanulni, és hát most sem ment, igaz, gyakorolni se gyakoroltuk. Addig-addig szerencsétlenkedtem, míg a kocsi, amelyik mellé be kellett volna állnom, egyszerűen fogta magát és elhajtott.
– Sebaj, menjen csak tovább – nyugtázta az vizsgáztató, én meg csak néztem, és döbbenetemben balra kanyarodtam, pedig jobbra kellett volna, de ez senkit nem zavart. Visszagurultunk a parkolóba, ő pedig szemrebbenés nélkül aláírta a papírokat, gratulált és lelépett.
– Na, csakhogy megvan – nézett rám Atti. Részletesen kielemezte, milyen szarul vezettem, majd közölte, hogy azért csak óvatosan, és persze ne felejtsem el ajánlani az ismerőseimnek.
Persze, csakis, gondoltam, miközben hazafelé siettem. Nem is mondtam neki semmit, csak elmormogtam egy sziát, a névjegyet, amit a kezembe nyomott, meg kidobtam az első kukába. Furcsamód nem megkönnyebbülést, hanem valami kellemetlen ürességet éreztem a mellkasomban, és legszívesebben elsírtam volna magam.
Ezután az elsősegélyvizsga persze rögtön meglett, és hamarosan elkészült a jogosítványom is. Autót vezetni persze azóta sem tudok, a jogosítványt viszont mindig magammal hordom, mert valami igazolvány mégiscsak kell a BKV-bérlet mellé.