Prológus

Az eső és az orkánerejű szél napok óta kitartóan ostromolta a Glasgow melletti elmegyógyintézet épületét. Ám az állta a próbát: falait erősnek építették, hogy megóvja a viharoktól a bentlakókat, és hogy a külvilágot megvédje a bentlakóktól.

A második emelet 213-as szobájában még hajnali kettőkor is égett a lámpa. Az ágyon egy ősz hajú, ráncos öregember feküdt, üveges tekintete mögött a gondolataiba merülve. Külső szemlélő könnyedén azt hihette volna, hogy nyitott szemmel alszik. Valójában napok óta nem bírt aludni, ugyanis csak az járt a fejében, hogy bármilyen módon üzenhessen a fiának. Érezte, hogy hamarosan eljön az ő ideje, és addig muszáj valahogy felvennie vele a kapcsolatot.

Tudnia kell.

Alig tudott már beszélni, így igencsak nehezére esett, hogy az ápolók segítségét kérje. Ám azok legtöbbször egyszerűen nem törődtek azzal, amit mondott, vagy elintézték annyival, hogy a fia biztosan nem kíváncsi rá, máskülönben nem dugta volna be ebbe a bolondok házába.

Végső elkeseredésében levelet próbált írni. Szinte örökkévalóságnak tűnt, ahogy lassú, kimért mozdulatokkal benyúlt a fiókba papírért és tollért. Még így is érezte, hogy minden egyes pillanattal egyre kevesebb erő marad elgyötört testében.

Ahogy hozzáérintette az írószerszámot a papírhoz, hirtelen elfogta a bizonytalanság. Nem tudta, hogy mivel kezdje a levelet, annyi magányosan eltöltött év után hogyan szóljon szeretett fiához, akit legutóbb még ő maga üldözött el az otthonából. Végül hosszú, kínos percek után sikerült leírnia az első mondatot.

Az épület toronyórája elütötte a hajnali hármat. Az öreg férfi mélyről jövő sóhajtással hanyatlott a párnái közé. A toll kiesett a kezéből és a paplanon végigszánkázva a padlón landolt.

Amikor reggel az ápolók megtalálták a holttestét, a kezében tartott papíron csak egyetlen mondat volt olvasható:

 „Sajnálom, Fiam.”

 

 

1.

Tisztelt Jonathan Stein!

Sajnálattal értesítjük, hogy édesapja, Solomon Stein, 1870. október 10-én elhunyt. Atyja végrendeletének és az Ön hagyatékának elbírálása érdekében kérjük, hogy minél előbb utazzon Edinburghba, és keresse fel munkatársunkat…

Jonathan a sürgönyt nem olvasta tovább. Tekintete újra és újra végigpásztázta az első három sort, közben némán állt egyhelyben percekig. Miután magához tért, kénytelen volt leülni kedvenc foteljébe. Mikor sikerült leküzdenie a gyász okozta megrendülést, úrrá lett rajta a csalódottság. Akkor ezek szerint a hétvégi kirándulásnak lőttek – gondolta magában. Ugyanis éppen holnapután indultak volna jegyesével, Maryvel és barátaival Doverbe megünnepelni, hogy Jonathannak végre sikerült megszereznie jogi diplomáját. Már le is foglaltak egy takaros kis szállást, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a híres fehér sziklákra. Mary nem fog örülni.

Miközben a tükör előtt próbálta megzabolázni fekete haját a fésűjével, az fordult meg a fejében, hogy egyszerűen nem foglalkozik az egésszel. Inkább elmegy a tengerpartra a többiekkel, elvégre mégiscsak miatta szervezték az egész kiruccanást. Megvárja őt az a végrendelet a hivatalban. Ezzel a gondolattal baktatott a közeli kávéházba.

Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a kartársai, ismerősei, de még maga Mary is azt mondta, hogy nyugodtan utazzon el Skóciába, és intézze csak el az örökségével kapcsolatos dolgokat.

– Máskor is elutazhatunk Doverbe, nem kell feltétlenül ezen a héten. Ez most sokkal fontosabb – mondta Mary. Hosszú, barna haja a mögötte lévő lámpából áradó fény miatt egészen vöröses színűnek tetszett.

Legjobb barátja, Simon is hasonlóan érvelt:

– Hallgatnod kellene a kedvesedre, Jon. A fehér sziklák a jövő héten, sőt még azután is ott fognak állni a helyükön, addig meg te oda-vissza akár kétszer is megjárhatod az utat Edinburghba.

– Ugyan már, cimbora, pár száz mérföld az nem távolság. Rosszabbul is járhattál volna, például ha New Yorkba vagy ne adj’ Isten Sydneybe kellene menned – tréfálkozott Richard, a társaság bohém tréfamestere. – Egyébként is, lehet, hogy az öreged valami igazán értékeset hagyott rád a végakaratában. Mondjuk egy kastélyt a skót felföld egy eldugott sarkában, több ezer fontot, vagy ki tudja mi mindent?

Na persze. Ahogy őt ismerem, a nagynénémre, a sohasem látott, harmad ági unokatestvéremre, sőt még az üzlettársaira is több figyelmet fordíthatott végrendeletében, mint rám… Jonathannak azonban be kellett látnia, hogy még a hozzá közel álló személyek is kitartanak amellett, hogy okvetlenül utána kell járnia az örökségének, és ennek érdekében akár a hetekkel előre megbeszélt vakációt is készek elnapolni. Rosszkedvűen indult vissza lakására, hogy nekilásson a holmija összecsomagolásának.

Másnap reggel 10 órakor már ott állt a Kings Cross pályaudvar 5. peronjánál zsebében az olcsónak éppen nem mondható jegyével, szerény csomagjaival és persze Maryvel. Amikor a kalauz felszólította az utasokat a beszállásra, Jonathan gyorsan csókot adott kedvese arcára, és felugrott a vonatra. Kabinjába érve még kihajolt az ablakon, hogy integethessen szerelmének. Az indulást jelző síp éles hangja végigsüvített a levegőn, a vonat lassacskán elindult. Búcsúzóul még ennyit kiáltott:

– Csak egy villámlátogatás lesz, ígérem! Sietek haza!

– Vigyázz magadra, Jonathan! – válaszolta Mary, de mondanivalójának többi részét a férfi már nem hallotta, mert elnyomta a mozdony és a hozzá csatolt vagonok ütemes zakatolása. Biztos valami ilyesmit mondhatott, hogy „Szeretlek! Gyere vissza minél hamarabb!”

Ahogy barátja, Richard mondta korábban, Londonból Edinburghba az út több, mint 400 mérföld, ami vonattal minimum két nap folyamatos utazást jelent. Ráadásul útközben kétszer is át kell majd szállnia, először Manchesterben, aztán sokkal később Glasgowban, a várhatóan mindezzel járó több órányi felesleges vesztegelést már ne is említsük. Éppen ezért Jonathan előrelátóan több könyvet is csomagolt a bőröndjébe, hogy véletlenül se találjon rá az unalom a hosszú úton Skócia fővárosa felé. De bármennyire is próbált koncentrálni az éppen a kezében tartott szövegre, gondolatai valahogy mindig elkalandoztak egykori otthona felé.

Most, hogy belegondolok, évek óta nem jártam már odahaza. Nem mintha olyan rettenetes honvágyam lett volna, de akkor is… Jonathan az utóbbi néhány esztendőben egyre kevesebb örömmel ment haza, mert tudta, hogy csak kínos kérdések és véget nem érő veszekedések várják.

Minden akkor kezdődött, amikor három évvel ezelőtt bemutatta apjának szerelmét, jövendőbeli hitvesét. Solomon Stein, hithű zsidó lévén nagyon nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy egyetlen fia egy gój asszonyt kíván feleségül venni. Mindezt tetőzte az a bejelentése, hogy megkeresztelkedik, ezzel kerülve el bizonyos bonyodalmakat a házasságkötésnél. Nem is szólva arról, hogy így nem kell tovább elviselnie a vallásával kapcsolatos rosszindulatú célzásokat és zaklatásokat, melyeknek Londonban töltött ideje során rendszeresen ki volt téve. Legutóbbi közös látogatásuk végére édesapja szabályosan elkergette őket hazulról, közben azzal fenyegetőzött, hogy kitagadja őt a családjából és az örökségéből egyaránt. A sürgöny tanúbizonysága szerint erre mégsem került sor.

Majdnem két napnyi vonatút után Jonathan végül este háromnegyed kilenc körül megérkezett az edinburghi Waverley pályaudvarra. Első dolga volt, hogy az állomáshoz közel találjon valami olcsó, de elfogadható szállást, ahol álomra hajthatja fejét. Úgy tervezte, hogy már korán reggel elmegy a hivatalba, letudja a kötelező köröket, átveszi apja végakaratát, és a legelső vonattal indul vissza Londonba. Minél kevesebb időt töltök itt, annál jobb.

Ám ahogyan azt mondani szokták: ember tervez, Isten végez. Korán kelt és már fél nyolcra odaért a közjegyzői hivatalba, ám akkor ott már vagy féltucatnyi ügyfél toporgott. Délután egy óra is elmúlt, mire elfogytak a Jonathan előtt érkezettek, és ő maga is túl volt a papírmunkán. Átkozott bürokrácia, füstölgött magában. Amikor a szemüveges hivatalnok végre beinvitálta az irodájába, Jonathan már a háta közepére kívánta az egész hivatali hercehurcát, a szálloda nyikorgó ágyát és a penészes matracot, amin aludni volt kénytelen, a két napig tartó vonatozást, meg úgy en bloc az egész utat, amit idáig megtett azzal a tudattal, hogy mindeközben Doverben is tölthetné az idejét Maryvel és a barátaival. Egy szó, mint száz: Skóciának megint sikerült a legrosszabbat kihoznia belőle.

– Tessék uram, íme, az apja végrendelete – mondta a hivatalnok, miközben átnyújtott neki egy lepecsételt, barna borítékot. Jonathan minden habozás nélkül törte fel a vörös viaszt, és kivett egy (végrendelethez képest méltatlanul kicsi) papirost, amely édesapja ismerős kézírásával volt teleírva.

Már éppen hozzálátott volna az olvasáshoz, amikor valami fémes csillogású tárgyat vett észre a borítékban. Egy aprócska kulcs volt az, ezüst nyakláncra felfűzve. Kezébe vette, hogy jobban megnézze a fénynél, majd egykedvűen a mellényzsebébe csúsztatta. Ezután látott csak neki az irat tüzetesebb átvizsgálásának. Nem volt egyszerű dolga, ugyanis atyja cirádás kézírását mindig is nehezére esett olvasni. Jellemző, apa még a halála után sem könnyíti meg a dolgomat.

VÉGRENDELET

Én, Solomon Stein, eme irattal végrendelkezem minden földi ingó- és ingatlan vagyonomról. Először is elnézést kérek távolabbi rokonaimtól, hogy nem tudok nekik mit felajánlani halálom után, ugyanis megtakarított pénzem jelentős részét felemésztették a kutatásaim. Így a továbbiakban csak a közeli rokonaimra, valamint legjobb barátaimra térek ki.

Húgomra, Ruth-ra hagyom víkendházamat a somerseti Bath-ban. Tudom, hogy a derekad már nem a régi, remélem, hogy a helyi gyógyfürdő kezelései enyhítik a fájdalmaidat.

Barátomra, Robert Hargravesre hagyom magánkönyvtáram egyik kiemelkedő darabját, a Malleus Maleficarum egyik eredeti, 1486-os példányát, melyre oly régóta fájt a foga. Gazdagítsa ezután az ő gyűjteményét!

Komornyikomra és hű barátomra, Arthur MacGillre hagyom az indiai elefántcsont sakk-készletemet, emlékeztetőül azokra a remek játszmákra, melyeket esténként, üres óráinkban játszottunk.

Végül, de nem utolsósorban fiamra, Jonathanra hagyom roslini házamat, a hozzá tartozó csekély földekkel együtt, és minden egyéb földi vagyonomat, beleértve a kutatásom adatait és eredményeit azzal a céllal, hogy fejezze be az általam elkezdett munkát. A kulcs a Te kezedben van, Jonathan!

 

Solomon Stein

1868, március 20.

 

– Uram, minden rendben? – kérdezte a hivatalnok, miközben okuláréján keresztül az olvasó férfit szemlélte. A csendet megtörő szavak visszarántották a Jonathant révületéből. Hirtelen szédülés vett rajta erőt, mely, ha éppenséggel nem ült volna, minden bizonnyal ledönti őt a lábáról.

– Öhm… hogyne, semmi bajom – mondta Jonathan, nem éppen hihetően. Érezte, hogy valami nem stimmelt a végrendelettel kapcsolatban. Miközben újra átnézte a papírt, az utolsó bekezdésen akadt meg leginkább a szeme. Apja kézírása az utolsó pár sorban eltéréseket mutatott a lap többi részétől. Egy átlagembernek valószínűleg fel sem tűnt volna, de Jonathan azonnal észrevett olyan apróságokat, mint például a t áthúzásának szokatlan hosszúsága, vagy a j betűk szükségtelenül tág alsó hurka. A különbségek egy bizonyos szakasztól, egészen pontosan a „beleértve a kutatásom adatait és eredményeit” sortól voltak igazán szembetűnőek. Valamint a tintafoltok és pöttyök a szövegben az említett helytől kezdve – furcsa mód – megszaporodtak, mintha apja remegő kézzel írt volna. (Érdemes itt megjegyezni, hogy bár Solomon Stein kézírásának stílusa sajátságos volt, ugyanakkor rendkívül pedáns is: írásképe szinte folyékony volt, helyesírási hibát ritkán ejtett, az pedig, hogy tintával összemaszatoljon egy lapot, szinte teljesen elképzelhetetlennek tűnt.) Jonathan a különös változást annak tudta be, hogy a bekezdés utolsó pár sora egy későbbi betoldás eredménye lehet, amit apja valószínűleg zaklatott idegállapotban, esetleg valamilyen betegség ideje alatt írhatott.

Újra elővette a zsebéből a láncon lógó parányi kulcsot. Ezúttal jobban szemügyre vette: a kis fémtárgy egyik oldalára az S.S. rövidítést vésték, mely minden bizonnyal apja nevének a monogramja, a másikon viszont a J.S. betűk voltak kivehetőek. Ezek viszont csakis az ő nevének kezdőbetűi lehettek.

Tekintete a kulcsról újra a szövegre tévedt. Mégis mi járhatott a fejedben, amikor ezt írtad, Apa?