Drága húgom!

 

Oka van annak, hogy a családnak szóló szokásos havi levelem mellett ezúttal neked külön írtam. Abban a levélben nem mondtam el mindent a múlt hónappal kapcsolatban, de tartok tőle, hogy ha a teljes igazságot írtam volna le, akkor senki sem hinne nekem, még apánk és anyánk sem. Azért írom le neked mindezt és egyúttal helyezem beléd a bizalmamat, mert tudom, hogy te mindig is nagy érdeklődést tanúsítottál a természetfeletti jelenségek iránt, és mert tudom, hogy sose adnád tovább ezt senkinek.

 

Minden körülbelül másfél hónappal ezelőtt kezdődött. Az egyetemünk táviratot kapott egy oregoni fakitermelő vállalattól, hogy az egyik Portland mellett létesített telepükön megmagyarázhatatlan dolgok történtek. A munkások olyasmit rebesgettek, hogy a természet ellenük fordult, és minden létező módon megkeseríti az életüket. Amikor a levél íródott, akkor már halálos áldozatok is voltak, bár arra nem tért ki, hogy milyen körülmények között haltak meg az illetők. Mivel akkor az egyetemen én voltam az egyetlen szabad botanikus (ami azt illeti, éppen egy projekt kellős közepén voltam, de ez már részletkérdés), így egyértelmű volt, hogy engem bíznak meg az eset kivizsgálásával.

 

A Portlandbe vezető vonatútig nem volt semmi probléma, viszont a lovas kocsi, ami kivitt engem a fatelepre, annyira rázkódott az úton, hogy kis híján lerázta a vesémet. Ha azt azért nem is, de a pipámba való összes dohányt sikeresen kirázta a dohányos zacskómból, nem kis bosszúságomra. Mikor végre megérkeztem, egy tagbaszakadt szakállas férfi fogadott, aki egy szebb napokat látott inget viselt és már erősen elkezdett kopaszodni. Nathan Spurlocknak hívták, ő volt a telep felügyelője. Azt mondta, hogy már nagyon vártak engem, ugyanis a levél elküldése óta újabb emberek haltak meg. Bemutatkozásom után megmondtam neki, hogy mindent csak szép sorjában, és hogy előbb a legkorábbi balesetek helyszínére vigyen. Ezután elkísért engem a munkások szállására az erdő szélén, ahol olyan lakóházak romjait mutatta nekem, amikre rádőltek a közeli fák, ezzel agyonnyomva a bentlakókat. Erre én majdnem kiabálni kezdtem vele, hogy csak azért képesek voltak engem több száz kilométerről iderángatni, hogy megvizsgáljak néhány kidőlt fát. De Mr. Spurlock felhívta a figyelmemet arra, hogy a fáknak ránézésre semmi bajuk nem volt. És csakugyan: közelebbről megvizsgálva és mintát véve megállapítottam, hogy a fák sehol sem voltak elkorhadva, éppen ellenkezőleg, teljesen egészségesek voltak, mégis kidőltek. Nagyon különösnek találtam a dolgot, de mivel már esteledett, engem pedig kimerített a hosszú út, nyugovóra tértem, hogy másnap újult erővel és friss elmével folytathassam a vizsgálatot.

 

A következő napon az erdő belsőbb területén található faházakhoz vittek, ahol a tegnapihoz képest már sokkal szokatlanabb dolgok fogadtak. A holttestek még mindig ott voltak a házakban, mivel a munkások mindent hátrahagyva elmenekültek a környékről. A tetemek némelyike már oszlásnak indult és émelyítő bűzt árasztott magából. Mivel a munkások még csak a telep közelébe sem mertek menni, nemhogy a házakba, csakis magamra számíthattam. Soha ehhez foghatóval nem találkoztam még: a nyitott ablakokon keresztül kúszónövények kígyóztak be egészen a munkások ágyáig, ahol az éjszaka folyamán megfojtották őket az indák. Néhány halottnak még most is el volt színeződve az arca. Másokkal szintén fulladás végzett, de ők mindezek mellett még fel is puffadtak. Az orrjárataikat alaposan áttörölve spórákat találtam, melyek minden bizonnyal mérgezőek voltak. A szobákban körülnézve a nyirkosabb helyeken gombaszerű képződményeket találtam (kinézetre leginkább a pöfeteggombára hasonlítottak), melyek a legkisebb érintés hatására is ontották magukból a spórákat. Csak remélhetem, hogy az én tüdőmbe nem jutott belőlük.

 

Fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek. Még csak nem is hallottam ehhez hasonló esetekről, hiszen az általam olvasott könyvek szerint ezek a növények és gombák teljesen ártalmatlanok voltak. Mégis meghalt eddig tizennyolc ember, többen pedig munkaképtelenné váltak a légzési panaszaik miatt és ágynak estek. Eközben a munka lassan két hete teljesen leállt, ezzel jelentős profitkiesést okozva a vállalatnak. Tudtam, hogy ha nem találok ki valamit minél hamarabb, akkor a baj csak még nagyobb lesz.

 

Tanácstalan voltam és nagyon ideges. Napok óta nem gyújtottam rá, ugyanis a telepen tűzvédelmi okok miatt tilos volt a dohányzás, s emiatt senkitől sem tudtam dohányt kérni a pipámhoz. Így jobb dolgom nem lévén, a szállásom teraszán üldögéltem az egyik este, és azon morfondíroztam, hogy vajon miért látok a Hold fényénél füstöt felszállni az erdőből. Ekkor valami megmagyarázhatatlan oknál fogva olyan finom dohányillat ütötte meg az orromat, amilyet még életemben nem éreztem. Gyorsan felpattantam, és elindultam megkeresni az illat forrását. Nem hittem volna, hogy ez az alig pár napos elvonás annyira elveheti az eszemet, hogy mire észbe kaptam, már bent voltam a sűrű erdő közepén, és fogalmam sem volt róla, hogy merre mehetnék vissza. Így, jobb ötletem nem lévén, tovább kerestem az illat lelőhelyét, hátha emberekbe botlom útközben. Végül kiértem egy kis tisztásra, aminek a közepén egy tábortűz égett, körülötte pedig sátrak. Egy indián táborba tévedtem.

 

Meglepett, hogy ezen a vidéken még élnek őslakosok, bár elképzelhető, hogy maradt még egy-két kisebb törzs a környéken. A tábortűz füstjéből meglepő módon semmit nem éreztem, az összetéveszthetetlen dohányillatot viszont annál inkább, ami a legnagyobb sátor irányából jött, így arrafelé vettem az irányt. A sátrakból és mögülük lassan emberi alakok váltak kivehetővé: bőrruhát és mokaszint viseltek, fekete hajukba némelyek sastollat tűztek. Viszont a bőrük a várt rézszínű árnyalat helyett zöldes volt, mely leginkább Cunningham ezredes otthoni lovas szobrára emlékeztetett. Semmit nem csináltak, csak álltak és néztek engem, miközben beléptem a nagy sátorba.

 

Odabent egy vénséges vén öregasszony ült egy gyékényszőnyegen, nyakában medvekarmokból font nyaklánc lógott: ebből arra következtettem, hogy valamilyen vezető beosztása lehetett a közösségen belül, talán ő volt a törzs sámánja. Hosszúszárú pipából pöfékelt, majd felnézett rám a fekete szemeivel.

 

„Légy üdvözölve, Samuel Woods. Már vártunk rád.” mondta a vénasszony. Meglepően jól beszélt angolul.

 

Egy pillanatig nem tértem magamhoz a döbbenettől, majd feleltem: „Honnan tudja, hogy ki vagyok, és honnan tudta, hogy ide fogok tévedni?”

 

„Óh, a nevedet már azon a napon megsúgták nekem a madarak, amikor megérkeztél ide. Az anyaföld pedig egészen idáig elhozta lépteid döngését.” válaszolta mosolyogva a sámánasszony. Ezután dohányos zacskót vett elő, és így szólt: „Foglalj helyet, kérlek. Dohányt?”

 

„Az most nagyon jól esne, köszönöm szépen.” mondtam, és helyet foglaltam vele szemben. A dohánnyal jól megtömtem pipámat, majd rágyújtottam magam is. Soha életemben nem szívtam még olyan finom dohányt, mint akkor.

 

„Mi szél hozott ide, a messzi északi erdőségekbe, távol az otthonodtól?” kérdezte jó szándékkal vendéglátóm.

 

„Azért küldtek ide, hogy megvizsgáljam a közeli fatelepet körülölelő erdők növényvilágát. Mivel a közelben nem volt egy botanikus sem, küldtek egy táviratot az egyetemnek, ahol én dolgozom…”

 

„Mit csinál egy botanikus?” szakított félbe kérdésével az öregasszony. Tekintetében látszott az őszinte érdeklődés.

 

„Növényekkel foglalkozik, azokat vizsgálja és tanulmányozza. De úgy néz ki, hogy a tudományom itt kevésnek bizonyult. Teljesen tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, hogy mi baja lehet az erdőnek.”

 

Az idős sámán erre lehajtotta a fejét: „Ez felettébb szomorú.”

 

„Micsoda?” kérdeztem.

 

„Azt állítod, hogy értesz a növényekhez, Samuel Woods, mégsem látod, hogy miért beteg és miért haldoklik ez az erdő. Úgy bizony: haldoklik. Még nem reménytelen a helyzete, de már csak ennyi kell neki, hogy az legyen.” mondta, miközben egy csipetnyi pipafüvet jól láthatóan az ujjai közé csippentett, és színpadias mozdulattal a pipájába szórta, melynek hatására élénk izzás tört fel a belsejében.

 

„Na de miért? Mi lehet az oka ennek a természetellenes viselkedésnek?”

 

„Ti vagytok az okai. Az emberek.” felelte sötéten a vénasszony. „Mi az idők kezdete óta harmóniában éltünk a természettel, és megtanultuk, hogyha el is veszünk tőle valamit, legyen az egy állat húsa vagy egy darab tűzifa, akkor azt mindig meg kell hálálnunk valamilyen formában. De ti csak ész és mérték nélkül kizsákmányoljátok, és cserébe nem adtok semmit. Mi mindig is együtt éltünk a környezettünkkel, átéreztük minden örömét és fájdalmát. De hamarosan te is érezni fogod.”

 

Nem tudtam, hogy mire gondolhatott ezzel, enyhén kába voltam és egy kicsit fájt is a fejem a füsttől. Már éppen szólni akartam, amikor olyan éles fájdalom hasított bele mindkét lábamba, hogy a szó bennem maradt és én csak artikulátlanul ordítottam. Olyan érzés volt, mintha baltával belevágtak volna a lábaimba. A kín nem szűnt, bizonyos időközönként rohamszerűen ismétlődött. Azután a fájdalom átterjedt a karjaimra, ahol úgy éreztem, mintha mindkét oldalról fűrészekkel próbálnák meg elválasztani a karjaimat a vállamtól. Én pedig csak üvöltöttem tehetetlenül, miközben már a földön fetrengtem a kíntól. Ezután minden eddiginél erősebb fájdalmat éreztem, mely a hasam környékéről kúszott egyre feljebb, mintha egy szalagfűrésszel vágnák ketté a törzsemet. Úgy éreztem, hogy lassan az eszemet vesztem a fájdalomtól, de elájultam még mielőtt elérte volna a fejemet.

 

Az arcomra csöpögő eső ébresztett fel másnap reggel. Egy kisebb tisztáson hevertem az erdő legszélén, még a fatelepet is lehetett látni onnan. Tagjaimat alig bírtam megmozdítani, mert helyenként még mindig lehetett bennük érezni a földöntúli kínok maradékát. Lassan elvánszorogtam a telep széléig, tetőtől talpig vizesen és sárosan. Mr. Spurlock lélekszakadva rohant felém, kérdezte, hogy merre jártam, mert ő már azon volt, hogy egy keresőexpedíciót indít a felkutatásomra. Mondtam neki, hogy nincsen semmi komolyabb bajom, mindössze pihenésre lesz szükségem. De még mielőtt elvonultam volna a szállásomra, megmondtam neki, hogy az erdő azon környékét, ahol az indiántábor található, azt kerüljék el, és legalább az egy kilométeres környezetében ne vágják ki a fákat.

 

„Indiántábor? Miféle indiánokról beszél, Mr. Woods?” kérdezte értetlenül Spurlock. „Az utolsó őslakos a környéken, a helybéli törzs sámánasszonya már több mint öt éve meghalt.”

 

Visszafordultam az erdő felé. Már sehol sem láttam a füstöt kavarogni a fák fölött.

 

Mostanra már teljesen elmúltak a fájdalmaim, de a történtek a mai napig nem hagynak nyugodni. Remélem, hogy minél hamarabb hazalátogathatok, és akkor személyesen is megvitathatjuk az esetet.

 

 

Szerető bátyád

 

Sam

Egyszer élsz?

 

 – Mr. Phoenix, tíz perccel múlt három óra. Miss Summers már vár önre.

 Vincent az álomtól kábultan felült a karosszékében, és biztosította a titkárnőjét, hogy rögtön fogadja Miss Summerst, csak még egy percet kér, amíg rendbe szedi magát. Miután kiment, enyhe bizonytalanság fogta el, hiszen eddig még sosem aludt el munka közben. Ez egy interjú előtt nem éppen előnyös, úgyhogy oda is sétált az irodájában található italos szekrényhez, hogy egy pohár Johnnie Walkerrel némi lelket öntsön magába.

 Miközben a whiskyt ízlelgette, vetett egy pillantást az üvegre is. A jól ismert logó alatt a „Silver Label” felirat volt olvasható. Életemben nem ittam még ilyen finom whiskyt, gondolta magában Vincent. Nem csoda, hiszen maga a jó öreg Johnnie is részt vett az elkészítésében. Nagyon nehéz volt őt előkaparni, de én mondom, minden cseppért megérte.

 Miután kiürítette a poharát, gyorsan belelapozott az asztalán heverő napilapba. A szalagcímen rögtön megakadt a szeme: „Danny Costellót meztelenül látták a High Ridge Boulevard és az East Street sarkán”. Ez alig egy köpésnyire van a mi irodaházunktól. Majd így folytatódott: „Vajon tényleg a híres filmcsillagot kapták lencsevégre anyaszült pucéran, vagy csak egy meghökkentően hiteles hasonmást?”. Egy térfigyelő kamera homályos felvétele volt még látható a címlapon, egy valóban csupasz, kidolgozott izomzatú férfiról, de az arcvonásai kivehetetlenül elmosódottak voltak.

 Jellemző, amint egy sztár valami olyasmit csinál, ami markánsan elüt a karakterétől, rögtön hozzájuk fordulnak a bulvárlapok a kérdéseikkel. A kamera felvételén látható alak első ránézésre bármelyik sarki konditerem testépítője lehetett. Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek legalább egyszer az életében mondták már, hogy kiköpött mása X színésznek vagy Y sportolónak. Nekem is jó párszor mondták már, hogy ha hátranyalom a hajamat, akkor úgy nézek ki, mint Leonardo DiCaprio, nincs ebben semmi különös.

Erről eszébe jutott, hogy mindjárt be kell hívatnia az újságírót, úgyhogy még gyorsan eligazgatta összekuszálódott haját, és megigazította sötétkék nyakkendőjét. Ezután helyet foglalt az íróasztala mögött, majd lenyomott egy gombot az Edison-Tesla márkájú telefonon, és szólt a titkárnőjének, hogy engedje be Miss Summers-t.

A nő szürke kosztümöt viselt fehér blúzzal, lábán fekete magas sarkú cipő. Hosszú, göndör haja vörös zuhatagként omlott a vállára. Hegyes orra és álla, valamint enyhén mandulavágású szemei kissé rókaszerű jelleget kölcsönöztek az arcának, melyet szemüveg foglalt keretbe. A maga módján tagadhatatlanul vonzó volt, bár nem éppen Vincent esete.

–  Üdvözlöm, Vincent Phoenix vagyok, a Lazarus Biotech sajtóreferense, bár ezt nyilván ön is tudja – mondta tréfálkozó hangnemben, miközben kezet fogtak. – Miben állhatok szolgálatára?

 – Penelope Summers, Weekly Gazette – válaszolta a nő. – A főnököm azt mondta, hogy René Lazarusszal készítsek interjút, de helyette önhöz irányítottak.

– Mr. Lazarus nagyon elfoglalt mostanában, most is egy régi ügyfelünkkel tárgyal. De ne aggódjon, biztos vagyok benne, hogy a kérdéseire én is kielégítő válaszokat tudok adni – tartott egy kis szünetet, majd folytatta – Weekly Gazette? Ha jól emlékszem, korábban az önök lapja még nem foglalkozott a mi cégünkkel.

 – Valóban, elsősorban a helyi hírekre koncentrálunk, de azért némi aktuális érdekességnek is bele kell kerülnie az újságba. Éppen ezért lenne olyan szíves, és röviden bemutatná az olvasóknak a Lazarus Biotech történetét, csak hogy ők is képben legyenek?

 – Természetesen – Némi hatásszünet után (Vincent szeretett hatásszünetet tartani beszéd közben, főleg ha csinos nőkkel beszélt) belekezdett a vállalat dolgozói által unalomig ismert mondókájába. – Minden akkor kezdődött, amikor Mr. Lazarus harmincegy évvel ezelőtt egy buszbalesetben elvesztette a feleségét, Bethany-t. Lazarus ekkor már elismert biomérnök volt. Nagyon nehezen viselte a felesége halálát, így végső elkeseredésében megpróbálta mesterségesen reprodukálni őt…

 – Vagyis klónozni – vetette közbe Penelope.

 – Pontosan. Az elmélete kidolgozásához és megvalósításához rendelkezésére állt a megfelelő tudományos és technikai háttér, de az eljárás rengeteg veszélyt rejtett magában. Ilyesmit korábban csak állatokon hajtottak végre, embereken még soha. A kísérlete végül sikerrel járt, bár az eredmény nem volt tökéletesnek mondható – itt újabb szünetet tartott. – Az alany túl gyorsan öregedett, viszont a normál emberi fejlődés során lejátszódó mentális és pszichológiai folyamatok nem a megfelelő tempóban mentek végbe. Teremtményét kénytelen volt elzárva tartani a magánlaboratóriumában. Tudta, hogy előbb-utóbb meg fogják találni, és akkor vállalnia kell a következményeket.

 – Ez volt az a botrányos eset, amikor huszonöt éve egy rutinellenőrzés során találtak egy „torzszülöttet” az egyik laborban? – kérdezte az újságíró.

 – Látom, ön is készült, de én azért nem használnám a torzszülött kifejezést, hiszen mégiscsak egy érző emberi lényről van szó. Mr. Lazarus meg sem próbálta tagadni tettét, így gyorsított eljárással életfogytiglanra ítélték, Bethany-t pedig megszabadították a szenvedésétől. A fordulat öt évvel később következett be. Az amerikai védelmi miniszter, Timothy Cabell két héttel egy életbevágó fontosságú ENSZ-konferencia előtt szívrohamban meghalt, és a kormány René Lazarushoz fordult segítségül, hogy készítsen egy klónt, de lehetőleg olyat, amely normális ember módjára tud kommunikálni. A fejlesztéshez minden szükséges forrást megadtak neki, majd a konferencia után bejelentették Cabell halálát. Összességében véve az akció olyan meggyőzően sikerült, hogy Lazarus teljes amnesztiát kapott, és a pénzjutalomból elkezdhette felépíteni saját vállalatát, a Lazarus Biotech-et – hatásszünet. – A többi már történelem, ahogy mondani szokás.

– De amikor mindez nyilvánosságra került, az hatalmas port kavart, nem csak az ENSZ berkein belül, hanem az egész világon. Azzal vádolták az Egyesült Államok kormányát, hogy Istent játszik, és felelőtlenül visszaél a vezető beosztású emberek életével – mondta Penelope.

 – Az internet korában semmi sem marad sokáig titokban, ez tény. De a szükség néha olyan megoldást követel tőlünk, amire utólag nem mindig vagyunk büszkék, de ott és akkor ez tűnik a legjárhatóbb útnak. Ráadásul azóta a cégünk nem vett részt hasonló kormányakciókban, hanem a magánemberek és más cégek felé nyitott a jóval konszolidáltabb és polgári felhasználás jegyében – válaszolta Vincent. Legalábbis olyan műveletekben nem vett részt, amiről az önhöz hasonló egyszerű állampolgárnak tudomása lenne, tette hozzá gondolatban. – Cégünk jelmondata, „A szeretet örökké él” is ezt a hozzáállást tükrözi, hiszen a szeretetteink elvesztése a társadalomban elfoglalt helyünktől függetlenül mindnyájunkat megvisel. Némi anyagi ellenszolgáltatásért cserébe mi valóra váltjuk az emberek elveszett álmait.

–  Ha engem kérdez, ez semmiben sem különbözik attól, mint amikor valaki megdörzsöl egy csodalámpát, és az abból kibújó dzsinnek elrebegi a kívánságait, vagy amikor egy oltáron bemutatott áldozat után a felsőbb hatalmakhoz könyörög valaki, hogy visszaadják neki azt, amit elvesztett. Nevezheti Istennek, vagy nem, a lényegen ez nem változtat – mondta árnyalatnyit szemrehányó hangnemben az újságírónő.

 Ez a nő bosszantóan okos, gondolta Vincent. Lehet, hogy nem fogja beérni a begyakorolt, sajtót lefegyverző szövegekkel.

 – Az emberiséggel egyidős az a vágyunk, hogy a halott szeretteinket visszahozzuk az életbe. Már az ókori egyiptomi mítoszok között is találunk olyan történetet, melyben Ízisz istennő beutazza a világot, hogy összegyűjtse férjének, Ozirisz testének darabjait, hogy aztán újra életet leheljen bele – ismét hatásszünet. – Én semmi rosszat nem látok abban, ha valaki azt szeretné, hogy ismét a kedvenc macskája doromboljon az ölében esténként, vagy hogy újra a karjaiban tarthassa az elvesztett gyermekét. Mi a tudomány segítségével adjuk vissza az embereknek a reményt, kár ebbe a vallást belekeverni – kontrázott a sajtóreferens.

 Vincent életében sosem játszott központi szerepet a vallás, és ezzel nem volt egyedül a vállalat dolgozói között. Egyszer maga az igazgató, René Lazarus ezt mondta neki: „A vallás mára egy rettenetesen túlértékelt dologgá vált, Vincent. A jelenkor technológiájával mondhatni felesleges bármilyen felsőbb, transzcendens hatalom után kutatni. Mi vagyunk az istenek”.

 – Ön élt már valaha a klónozás által nyújtott lehetőségekkel? – tette fel váratlanul a kérdést Penelope.

 – Igen, egyszer, amikor pár évvel ezelőtt meghalt a családom kutyája, Spike. Fiatal golden retriever kan volt, a fiam odavolt érte. Alig három éves volt, amikor egy epilepsziás roham végzett vele. A családom egy héten át gyászolta, de az akkor ötéves fiam nem tudott beletörődni abba, hogy a kedvenc játszópajtása, aki vele együtt nőtt föl, egyszer csak eltűnt, és nem jön többet vissza. Folyamatosan rágta a fülünket, hogy Spike-ot akarja, hogy hozzuk őt vissza, satöbbi. Végül a feleségemmel azt találtuk ki, hogy karácsonyra meglepjük a fiunkat egy új kiskutyával, aki Spike tökéletes genetikai mása volt. El nem tudom mondani, hogy mennyire boldog volt akkor a fiam.

 – Szerintem sokkal egyszerűbb lett volna egy másik kutyát venni, de ezt már nem az én dolgom megítélni – jegyezte meg a nő.

 Persze, hogy nem az, mondta ki majdnem Vincent. A szemtelen újságíró szép lassan kezdte kihozni a sodrából. Valószínűleg pontosan ez volt a célja. De még mielőtt bármit is mondhatott volna, Penelope így folytatta:

 – Az utóbbi években egyre nagyobb teret nyer a klónozás a szórakoztatóiparban, valamint az egyéb szolgáltatások terén is. Látom, az ön asztalán is az Edison-Tesla Electronics által gyártott telefon van. Valamint az italos szekrénye tetején ott figyel egy limitált szériájú Johnnie Walker Silver Label whisky. Erről mi a véleménye?

 – Véleményem szerint óriási meggondolatlanság lenne parlagon hagyni egy ilyen nagyszerű lehetőséget, hiszen ki tudja, hogy a régi korok lángelméiben milyen lehetőségek rejlenek még. John Walker klónozása pedig egyenesen a Johnnie Walker-cég és a Skót Kulturális Hivatal kérése volt, és bátran kijelenthetem, hogy a Lazarus Biotech legnagyobb sikerei közé tartoznak az említett vállalkozások.

 – Ezt senki sem vitatja, de azzal nem számoltak, hogy ezzel esetleg megsérthetik ezeknek a régen halott személyeknek a jogait? Amennyire én tudom, Thomas Edison és Nikola Tesla riválisok voltak, amíg valóban éltek, most pedig együttes erővel dolgoznak a legújabb kutatásaikon. Nem félnek attól, hogyha szembekerülnek a valódi életrajzukban leírt tényekkel, akkor torzulhat a személyiségük?

 Mielőtt Vincent válaszolni tudott volna, a riporter már folytatta is:

 – Vagy említhetném akár azt is, amikor tavaly csak azért „reprodukálták” Frank Sinatrát, – mondta direkt úgy hangsúlyozva a „reprodukálták” szót, mint Vincent – hogy egy stúdiófelvétel, és egy közös fellépés erejéig együtt énekeljen egy számot a híres soul-énekesnővel, Laurie Atkinsonnal. Vagy amikor két éve visszahozták az életbe Audrey Hepburnt és Marlon Brandót, hogy együtt szerepeljenek egy filmben számos mai filmcsillaggal.

 – Talán figyelmesebben kellett volna elolvasniuk az apró betűs részt a szerződésükben –  válaszolta ingerülten a sajtóreferens, aki jól láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét.

 – Valószínűleg ön is hallotta a hírt, hogy tegnap éjjel egy térfigyelő kamera az önök épületének közelében felvételt készített egy meztelen férfiról, aki szemtanúk szerint meglepően hasonlított Danny Costellóra, a híres akciószínészre. Egyes találgatások szerint most már dublőri és kaszkadőri szerepekre is létrehoznak színész-hasonmásokat még élő emberek alapján. Erre mit tud mondani?

 – Szerintem csak egy részeg chippendale fiú volt, aki egy elvadult leánybúcsúból próbált meg szabadulni! – más környezetben ez a mondat harsány nevetést váltott volna, de amilyen hangnemben és hangerővel mondta ki Vincent a szavakat, rögtön sikerült lehervasztania a magabiztos mosolyt Penelope arcáról. – Most pedig tűnjön el az irodámból, különben a biztonságiakkal leszek kénytelen kikísértetni!

 A megszeppent újságíró ezután felállt és szó nélkül kisétált a helyiségből. Vincent nagyot sóhajtva állt fel az íróasztalától, majd odasétált a háta mögött található üvegfalhoz. Innen remekül rá lehetett látni a főlaboratóriumra, ahol a szakemberek most is több tucat klónon dolgoztak. Voltak, akik még csak a megtermékenyítés folyamatát végezték, mások már a kész egyedekkel foglalkoztak. Biomérnökök, pszichológusok, első osztályú tanárok, sőt még állatorvosok is helyet kaptak a soraikban. A később kikerült klónoknak egy rossz szavuk nem lehetett az oktatásukat illetően, hiszen rendkívül sokoldalú képzésben részesülhettek, ahol a filozófiától és a latin közmondásoktól kezdve egészen az alapszintű önvédelemig bármit megtanulhattak. Persze csak ha a kedves megrendelő is így akarta.

 A munkaidejéből hátralévő néhány óra eseménytelenül telt. Próbált nem gondolni a félresikerült interjúra, miközben a liftben állva sebesen száguldott a mélygarázs felé. A fülkéből kilépve egyenesen megindult a kocsijához, amikor az egyik oszlop mellett elhaladva orrfacsaró bűz ütötte meg az orrát. Majdnem felfordult tőle a gyomra, de csak ment tovább.

 Ekkor valaki hátulról keményen megragadta a vállánál fogva, és valami éleset nyomott a torkához. Megpróbált ellenállni, de ennek csak az lett az eredménye, hogy a kés felsebezte a bőrét. Érezte a hideg acél érintését és a nyakán lassan végigcsorduló meleg vércseppet.

 – Vincent Phoenixhez van szerencsém? – kérdezte az ismeretlen. A hangja ismerősnek tűnt Vincent számára, bár akkor meg nem tudta volna mondani, hogy honnan.

 – Ki maga és mit akar tőlem? – kérdezte remegő hangon.

 – A nevem nem lényeges. Hogy mit akarok, azt el fogom mondani, ha már nem leszünk a kamerák kereszttüzében. Ha szökni próbál vagy segítségért kiált, azonnal elvágom a torkát, értve vagyok?

 Ezután bevonszolta őt az oszlop mögé, ahol mostanáig rejtőzött majd megfordította és durván a vasbetonhoz nyomta. Ekkor volt alkalma először alaposabban végigmérnie elrablóját: legalább egy fél fejjel magasabb volt nála, nyakát és a szája környékét friss borosta nőtte be, azonban arca felső részét és a szemét pulóverének csuklyája takarta. Viseltes télikabátot, szakadt farmert és tornacipőt viselt, ruhatára pedig átható izzadtság-, hányás- és alkoholszagot árasztott. Mintha egy csövesről rángatta volna le a rongyait, gondolta magában Vincent, miközben igyekezett nem elhányni magát.

 – Azt akarom, hogy holnap reggelre írjon egy nyílt levelet a Weekly Gazette szerkesztőségének, melyben lerántja a leplet a Lazarus Biotech piszkos üzelmeiről. Pontosan írja le, hogy mely titkos akciókban nyújtottak segítséget az amerikai kormánynak és más országoknak. Hogy kik azok a befolyásos emberek, akiknek a nyilvánosság tudta nélkül készítették el a saját és más személyek klónjait az önkényes felhasználásukra.

 – Esküszöm, fogalmam sincs, hogy miről beszél – válaszolta reszketve Vincent, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta lágyékon rúgni az ellenfelét. Ránézésre hasonló lehet a testfelépítésünk és az erőnk, simán van esélyem a menekülésre.

 Elvétette. A támadónak időben sikerült kitérnie, és ezután még keményebben szorította a férfi nyakához a kést. Viszont annyit legalább sikerült elérnie, hogy a csuklya hátraessen és láthassa az arcát.

 Látta már ezt az arcot a rövidre nyírt szőke hajjal és a kék szempárral, például a Szemben a halállal című akciófilm plakátján, vagy valamelyik menő férfidezodor tévés reklámjában. Most már az ismerős hangot is volt kihez társítania.

 – Danny… Costello? – kérdezte bizonytalanul Vincent. A név említése láthatóan haragra gerjesztette a szembenálló alakot. –  De hiszen maga… Los Angelesben él, mégis mit keres itt?

 – Nem vagyok Danny Costello – mondta a férfi, aki ezek szerint a látszat ellenére mégsem Danny Costello. Lassan és halkan ejtette ki a szavakat, egyenként megszűrve őket kivicsorított fogai mögül.

 – Óh, értem már… – mondta Vincent, miközben lassan összeállt a fejében a kép. Vajon hogyan szökhetett meg észrevétlenül a laborból? Ezért még valakik garantáltan elveszítik az állásukat a biztonságiak közül. – Hadd tegyek föl egy kérdést: mégis mit akar elérni azzal, hogy megvallom valami névtelen hetilapnak a vállalat összes bűnét, kockára téve az állásomat és a családom megélhetését?

 – Azt akarom, hogy a maga főnöke, René Lazarus többé ne higgye magát istennek, és hogy végre rádöbbenjen arra, hogy nem játszadozhat felelőtlenül ártatlan emberek életével.

 – Emberek?! Ne vegyen engem egy kalap alá magával! Maguk csak szánalmas másolatok, a valódi emberek árnyékai csupán, akiket alig néhány használat után örökre eltüntetnek a süllyesztőben! – ordította felháborodottan Vincent.

 Egy ideig semmi mást sem lehetett hallani az alagsori garázsban, mint Vincent heves zihálását és a kiabálásával keltett visszhangot. Majd néhány fojtogatóan kínos másodperc után így szólt a rongyokba öltözött férfi:

–  Reméltem, hogy meg tudom győzni önt, de sajnos csalódnom kellett. Egy valamit azonban jegyezzen meg, Vincent Phoenix – mondta, miközben lazított szorításán és a kést is leeresztette. Majd a szemébe nézett és így szólt – Carpe diem.

 Egyetlen villámgyors mozdulattal elmetszette Vincent torkát, akinek még csak védekezni sem maradt ideje. A földre rogyva még látta, amint Nem-Danny-Costello elrejti a fegyverét, visszahúzza az arcába a csuklyáját, és futva elindul a kijárat felé. Miközben érezte, ahogy a torkából kiáramló vérrel együtt sebesen hagyja el az életereje is, különös megnyugvás töltötte el a lelkét. Utolsó gondolata ez volt:

 Ha igazán fontos vagyok a családomnak, akkor úgyis visszahoznak az életbe.

3.

Jonathan, gyertyáját maga előtt tartva, bizonytalan léptekkel ment lefelé a lépcsőn. A folyosó még mindig sötétségbe borult előtte, és sehol sem lehetett látni a végét, ezért nem tudta megbecsülni, milyen mélyre került a föld alá. Félő volt, hogy ha csak egyetlen lépést is elvét és megbotlik, akkor akár a nyakát is szegheti. Óvatos, tapogatózó léptekkel haladt egyre lejjebb, s közben azon töprengett, hogyan maradhatott rejtve ennyi éven át ez a prímán megépített, titkos járat. Biztos vagyok benne, hogy apám direkt helyezte oda a könyvet, tudta, hogy keresni fogom. Azt akarta, hogy megtaláljam a titkos járatot. De vajon hová vezethet?

Sűrű, dermesztően hideg sötétségben halad lefelé, majd végül csak elfogytak a lépcsők, a kövezett folyosó pedig egyenesen folytatódott tovább. Kisvártatva egy masszív faajtóhoz érkezett, amelyen a kilincs már régóta rozsdásodott. Jonathan a fémveretek mintájából nagyjából meg tudta állapítani, hogy legalább kétszáz éve állhat ott, elzárva a mögötte lévő helyiséget a külvilágtól, bármi is legyen odabent. Megpróbálta kinyitni, de az ajtó nem mozdult. Sehol sem látott rajta kulcslyukat. Nekifutásból megpróbálta betörni az ajtót, de mintha tömör gránitfalba ütközött volna.  Nagy nehezen összeszedte magát, megpróbált az ajtónak támaszkodva, és a kilincset rángatva benyomakodni, de most sem járt sikerrel.

Ekkor, a közvetlenül a feje mellett az ajtón észrevett valami aprócska, alig kivehető faragást, ami nagy erőlködésében eddig elkerülte a figyelmét:

 

S A T O R

A R E P O

T E N E T

O P E R A

R O T A S

 

 – Sator arepo tenet opera rotas? – mormolta értetlenül a latin szavakat. Tanult latinul az egyetemen, de az előbb olvasott mondatnak sehogy sem látta értelmét. „Arepo, a magvető, hajtja a kerekeket”. Mégis mit jelentsen ez?

Azonban nem volt ideje tovább elmélkedni, mert mihelyt kimondta a szavakat, az ajtó engedett, és kitárult előtte. Szinte fel sem ocsúdott meglepetéséből, máris teljes hosszában hasra vágódott a mögötte található helyiség padlóján. Amikor magához tért, és felvette maga mellől az elejtett gyertyát, újra meggyújtotta, és körbepillantott. Meglátott néhány gyertyatartót régi, de még használható gyertyákkal, azokat is meggyújtotta. A derengő fényben elébe táruló látvány szinte megbabonázta.

A helyiség mennyezete kupola alakú volt, és az éjszakai égboltot mintázta, az összes ismert csillagképpel és a Naprendszer bolygóival. A fal mentén körös-körül könyvespolcok sorakoztak, rajtuk régebbnél régebbi kódexekkel és kéziratokkal, a szabad falfelületeken pedig különböző minták szerint elrendezett, furcsábbnál furcsább jeleket vett észre. Más polcokon befőttes üvegekben és egyéb tárolóedényekben különböző alapanyagokat talált, valamint folyadékokkal teli üvegcséket, kiszárított növényeket és néhány mumifikált hüllőt, kétéltűt. Több asztal is volt a helyiségben, ezeken mindenféle formájú és méretű kémcsövek, lombikok és más edények sorakoztak, ám efféléket Jonathan még soha életében nem látott. Apámnak volt laboratóriuma odafönt, a házban. Miért kellett neki még egy?

A polcokhoz közelebb lépve vetett egy pillantást az ott található könyvek gerincére, egyet-kettőt ki is emelt, és beléjük lapozott. Olyan szerzők műveire bukkant, mint Roger Bacon, Albertus Magnus, Heinrich Cornelius Agrippa, Tycho Brahe, Henning Brand, Nicolas Flamel és még sokan mások. A kéziratok között is felbukkantak érdekes nevek, mint Alessandro Cagliostro, Isaac Newton, valamint legnagyobb meglepetésére több előkelő személy is, mint Saint-Germain gróf és egy számára eleddig ismeretlen magyar gróf, bizonyos Bercsényi Miklós. A Paracelsus névvel is többször találkozott az iratokban. Egy külön polcon pedig csak és kizárólag Platón művei sorakoztak.

Az átlagember azt hihette volna, hogy egy történelemkedvelő személy magángyűjteményébe botlott, Jonathan fejében viszont azonnal összeállt a kép. Ugyanis az imént felsoroltak mind alkimisták voltak. Hirtelen a falakra felvésett, mostanáig ismeretlennek vélt szimbólumok is értelmet nyertek. Eddig is tudta, hogy apját érdekelték a misztikus tudományok, az okkultizmus és a kabbala, de ez utóbbit még meg lehetett magyarázni Solomon zsidó vallásosságával. Azonban ha az ember fia felfedez egy komplett alkimista labort az apja háza alatt, hajlamos átértékelni egy-két dolgot. Vajon még mi mindent titkoltál el előlem, Apa?!

Ekkor megakadt a szeme az asztalon heverő tárgyak egyikén, amely első látásra holmi gyerekkoporsónak látszott. Közelebbről szemrevételezve láthatta, hogy körülbelül fél méter hosszú és harminc centi magas ládaféle, és erre is a falakon látható mintákat faragták, mindenféle geometriai alakzatokba, koncentrikus körökbe, öt- és hatágú csillagszerű struktúrákba elhelyezve őket. Megkopogtatta oldalról: a koporsót, vagy bármi is legyen az, szokatlanul vastag deszkákból készítették, a tetején pedig volt egy szabályos, fémmel szegélyezett, kör alakú nyílás, amelybe éppen csak belefért egy felnőtt ember keze. A nyílás legalján Jonathan egy kulcslyukat látott, körülötte pedig további lyukakat. Körülnézett a limlomokkal zsúfolt asztalokon, de sem a koporsó környékén, és sehol máshol a teremben nem talált semmiféle kulcsot.

A kulcs a Te kezedben van, Jonathan. Ekkor jutott eszébe a nyakában lógó, apró ezüstkulcs. Elővette, kezét a mély és szűk mélyedésbe tuszkolta, majd megpróbálta beleilleszteni a kulcsot a faládán felfedezett lyukba. Szinte meg sem lepődött azon, hogy tökéletesen illett a zárba. Jonathan óvatosan fordította el a kulcsot, a koporsóból pedig fura, kattogó hang hallatszott. A következő pillanatban a kezét elnyelő, mély, kör alakú nyílás oldalából kicsi, de annál élesebb fémtüskék ugrottak ki, összevissza szurkálva a fájdalomtól vonagló Jonathan jobb kezét. Vér patakzott a sebekből, szabályosan elárasztva a zár környékét és a kör alakban elhelyezett lukakat.

Vér! Vérzem! Úristen, vérzem!!  A tüskék végül engedtek, Jonathan pedig szédelegve rántotta ki csatakos kezét a koporsó nyílásából. A fiú földre rogyott, émelygés fogta el. Valahogy sikerült erőt vennie magán, és felállt, hogy keressen valami rongyot, amivel betekerheti és elszoríthatja a vérzést. Közben kis híján elhányta magát, de végül csak sikerült találnia egy alkalmas ruhadarabot. Nem volt éppenséggel tisztának mondható, de ott és akkor ez volt Jonathan legkisebb gondja.

Pár perc múlva tért magához annyira, hogy visszatérjen a különös, ártó szerkezettel felszerelt fakoporsóhoz. Meglepetten látta, hogy a koporsó fedele időközben felpattant, szabad betekintést nyújtva a belsejébe. Vörös selyempárnázással volt kibélelve a robusztus faláda, amiben egy nagyon furcsa, emberinek csak erős jóindulattal nevezhető test feküdt. Méreteit tekintve pontosan beleillett a leginkább egy csecsemő koporsójára hasonlító faládába, ám a különös test, arányait tekintve, sokkal inkább emlékeztetett egy felnőtt emberre. Rettenetesen ráncos volt, kevéske haja teljesen ősz volt, szemét csukva tartotta. A koporsó nyílásain átszivárgó vér szabályosan eláztatta az arca és a szája környékét. Jonathan még soha életében nem látott ennél furcsább szerzetet. Mégis mi a fenét rejtegetett itt, a föld alatt az apám?!

Nem talált a történtekre elfogadható magyarázatot, ezért sarkon fordult és elindult, hogy fölkeltse Arthurt és neki is megmutassa a különös termet, amikor…

 – Hová-hová ilyen sietősen, testvér?

Kővé dermedve torpant meg a helyiségből éppen kilépő Jonathan, a háta mögül felharsanó ismeretlen hang hallatán szinte megfagyott ereiben a vér. Lassan oldalra fordította a fejét, és hátranézett. A hang forrása az apró, emberszerű lény volt, amely most már felegyenesedve és felnyílt szemekkel állt a koporsóban. Jonathan merően nézte a jelenést, s úgy vette észre, hogy talán már nem is annyira ráncos, mint az imént. És valahogy ismerősnek érezte a hangot is. De legfőképpen a lény tekintetét találta aggasztónak, mintha már látta volna valahol azt a barna szempárt. Nem is állhatta vele sokáig a szemkontaktust.

 – Ki… ki vagy te és mit akarsz tőlem? – mondta reszketeg hangján Jonathan.

 – Ejnye, hát illik így fogadni a soha nem látott kistestvéredet? Micsoda gorombaság, bezzeg ha ezt apánk megérte volna…! – válaszolta gúnyos hangnemben az ismeretlen szerzet.

 – De hát… nekem soha nem volt testvérem. Válaszolj a kérdésemre! Ki vagy te? – értetlenkedett Jonathan.

 – Jól van, jól van, ha ennyire ragaszkodsz hozzá – válaszolta durván a fura kis ember, majd nagy levegőt vett, és baljós vigyorral az arcán beszélni kezdett.  – Sokféle névvel illetnek engem, neveztek már kicsi embernek, törpének a palackban, de a legtöbben csak homunkulusznak hívnak.

Homunkulusz. Nem, az lehetetlen. Jonathan egyszerűen felfoghatatlannak tartotta, hogy egy alkímiai úton, mesterségesen előállított emberrel beszélgessen. Biztosan csak álmodom. De mivel egyelőre nem akart vitába szállni a magát homunkulusznak nevező, törpeszerű lénnyel, ezért inkább tovább faggatózott:

 – Szóval homunkulusz volnál, vagyis egy lombikban létrehozott ember. Akkor csak azt nem értem, hogy miért vagy ennyire kicsi?

 – A méret nem lényeges, drága testvérem, ez csak egy átmeneti állapot – felelte fennhéjázóan a lény. – Ráadásul Paracelsus szerint minden egyes spermiumban egy homunkulusz rejtőzik, ami pusztán azzal válik emberré, hogy megváltoztatja a méretét.

Jonathan elképedt. Ennyire frappáns és kielégítő válaszra még ő sem számított. Minden esetre jobbnak látta, ha tovább tudakozódik:

– Mi a helyzet az emlékekkel? Nyilván nem ebben a fadobozban töltötted az egész életedet. Kell, hogy legyenek emlékeid, mert minden érző, emberi lénynek vannak – meg sem várta a választ, máris folytatta a faggatózást. – Meg aztán, hogyan kerültél bele abba az ördögi szerkezettel ellátott koporsóba? Gondolom, nem unalmadban zártad magadra a fedelét. 

Határozottan élvezte Jonathan, hogy olyan kérdést tehetett fel a ronda kis törpének, amivel feltételezhetően zavarba hozhatja.

– Később mesélem el neked azt, hogyan kerültem a mostanáig pihenőhelyemül szolgáló faládába. Előtte viszont, kívánságodnak eleget téve, elmesélek mindent, amire csak emlékszem az eddigi életemből – felelte a lény.

 A rosszindulatú vigyor megint balsejtelmet ébresztett Jonathanban.

– Első emlékem az, amikor magamhoz térek abban a hatalmas lombikban, ott, ni! – folytatta az ismeretlen. – Apánk óvatosan kivesz az üvegből, a kezébe vesz, és elmosolyodik, miközben örömkönnyek folynak az arcán és azt kiáltozza, hogy „Sikerült!”. Aztán…

 – Na, álljunk csak meg egy szóra! – vágott közbe élesen Jonathan. Igencsak feldühítette, amit a lény az előbb mondott, már önmagában azzal felkorbácsolta a dühét, hogy Solomonra, mint a kettejük közös szülőjére hivatkozott. Végül legyűrve indulatát, összeszedte a gondolatait, és így folytatta:

 – Honnan szedted föl ezeket az ismereteket, például amit az előbb Paracelsusról mondtál. Feltételezem, hogy nem az iskolában mondta ezt el neked a tanító.

 – Ha tudnád, hogy mennyire bánt engem, hogy ilyen aljas hangnemben beszélsz a te egyetlen szerető kistestvéreddel! – vágott vissza kényeskedve a lény. – De térjünk csak vissza a történetemre. Létrehozásom után az öreg Solomon elkezdett engem tanítani, először csak beszélni, lassan, szavanként, aztán megpróbálkoztunk az írással is. De engem annyira lenyűgöztek az ebben a teremben található műszerek és könyvek, meg a mennyezeten található csillagok, hogy meg akartam tudni, honnan származnak ezek a dolgok, hogyan működnek és mi célt szolgálnak. A tudás iránti szomjam napról napra csak nőtt, míg apánk továbbra is az unalmas betűvetésével traktált engem. Úgyhogy egy ponton a saját kezembe vettem az irányítást, már ami a tanításom ügyét illeti…

 – Elég! – szakította félbe Jonathan. Alig bírta türtőztetni magát, szinte tajtékzott a haragtól. – Ha még egyszer testvérnek mersz nevezni engem, az apámat pedig a te apádnak, esküszöm, hogy nem állok jót magamért! Vedd tudomásul, hogy nem vagyunk rokonok, nincs kettőnk között semmilyen vérségi kapcsolat!

 – Óh, dehogyisnem, sokkal több közünk van egymáshoz, mint gondolnád! – válaszolta dühösen a homunkulusz. – Igazán tudhatnád, hogy a homunkulusz megalkotásához, számos egyéb hozzávaló mellett szükség van egy, vagy több ember vérére is. Apád a saját vérét is használta, hogy létrehozzon engem, így aztán lényegében vértestvérek vagyunk.

 – És ezt mégis honnan tudod? Hiszen te akkor még nem is éltél, a világon sem voltál! – förmedt rá Jonathan.

 – Az a személy, aki rendelkezik egy másik ember vérével, rendelkezhet annak mindene fölött, legyen szó akár az emlékeiről, a tudásáról vagy az erejéről, sőt, akár a saját teste feletti irányításról is – felelte a lény. – Így tudtam meg, hogy apánk a felesége halálával sohasem tudott megbékélni, visszaszerezte a testét, és a reanimációval is megpróbálkozott, persze sikertelenül. Sorozatos kudarcait csak súlyosbította, hogy milyen mélységesen csalódott a vér szerinti fiában, így egy új fiúval akart újrakezdeni mindent. Én az ő vére által tettem szert a tudására és energiájára is. De ami a legfontosabb: így tudtam rávenni Solomont, hogy változtassa meg a végakaratát oly módon, hogy a halála után te minél hamarabb ide gyere. Úgyhogy miután kiszipolyoztam alkotóm minden erejét, már csak annyi dolgom volt vele, hogy befektessen a koporsómba és rám zárja a fedelet. Egészen mostanáig vártam türelmesen az érkezésedet, lám, nem hiába – fejezte be a lény.

Egyszerre minden világossá vált Jonathan előtt. Összeállt a kép: az anyja megháborgatott sírja, a sorozatos veszekedések az apjával, az egyik pillanatról a másikra előtörő szellemi és mentális leépülés, az eltérő kézírás a végrendeletben, az áthelyezett könyv, a homunkulusz a koporsóban. Ez nem lehet igaz!

 – Hazudsz, aljas hazugság minden szavad! – tört ki Jonathanból, aki ekkor már a sírással küszködött.

 – Ugyan, kérlek, mi okom lenne hazudni a saját testvéremnek? – kérdezte kárörvendőn a homunkulusz.

 – Nem! Nem mondasz igazat! – nyögte Jonathan. – Az előbb… az előbb azt mondtad, hogy amikor apám létrehozott téged, csak a saját vérét használta, vagyis semmi közünk nincs egymáshoz!

 – Oh, pardon, szinte ki is ment a fejemből ez az aprócska részlet – felelt elgondolkodóan a lény. – Solomon nem csak a saját vérét használta, amikor megteremtett engem. Nézd csak meg a jobb kezed mutatóujját! Tudom, hogy most elég sok új seb éktelenkedik rajta, de talán nem fog nehezedre esni, felfedezni azt az aprócska sebhelyet, ami már oly régóta ott van. Emlékszel még, hogy hogyan szerezted?

Jonathan túlságosan is jól emlékezett arra a napra, amikor apja megvágta a szikéjével és a vérét felfogta egy kémcsőben. Uramisten, ne…!

– Meg aztán, az előbb bőséges ízelítőt kaptam a te finom, édes véredből – harsogta a homunkulusz. Még a sápadt gyertyafényben is tisztán látszott, ahogy vérrel színezett nyál csurran ki ronda fogai közül. Arca torz vigyorba rándult. – Most már az enyém vagy!

Jonathan megperdült és futásnak eredt az ajtó felé. Ám amint éppen átlépte volna a küszöböt, a teste szinte sóbálvánnyá merevedett, úgy állt meg. Aztán érezte, hogy akarata ellenére megmozdulnak a lábai, csak éppen szándékával ellenkező irányba viszik, egyenesen a homunkulusz felé. Próbált volna segítségért kiáltani, de tüdeje, izmai cserbenhagyták. Amikor megfordult, látta, hogy a kis ember a kezét kitartja felé, és az ujjai egyre-másra begörbülnek, majd kinyílnak, hogy aztán ismét bezáródjanak.

A saját véremmel irányít! Amint kellő közelségbe ért, a homunkulusz kinyújtatta vele a jobb kezét, majd éles körmeivel durván feltépte Jonathannak a zár megnyitásakor szerzett, friss sebeit, melyekből ismét bőségesen kezdett szivárogni az éltető, vörös nedv. Jonathan legszívesebben ordított volna fájdalmában, de nem tudott, torkát egyetlen hang sem hagyta el, csak könnyei folytak le sűrű patakokban folytak az arcán. A homunkulusz ezután a saját jobb kezén tépte fel egy darabon a bőrt, majd felsértett, korcs végtagját odaszorította Jonathan kezéhez.

A fiú láthatta, amint a vére önálló életre kelt, és a sebein keresztül kifolyva rögvest a homunkulusz felé vette az irányt. Jonathan érezte, hogy pillanatról pillanatra hagyja el az ereje, éltető nedvei távoznak a testéből. Ennél is jobban megdöbbentette a szeme elé táruló látvány, ugyanis a Jonathan vérét megszerző kicsi ember egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. Ráncai kisimultak, haja ismét megsokasodott és fekete színre váltott, izomzata egyre inkább egy felnőtt férfiére emlékeztetett.

Mire Jonathan észbe kapott, a homunkulusz már eleresztette szorításából, ő pedig magatehetetlenül terült le a földön, akár egy zsák krumpli. Percekig fekhetett így a padlón, majd összeszedte a maradék erejét, amit a szörnyeteg még a testében hagyott, felnézett és rettenetes, elképesztő látvány tárult a szeme elé.

A tükörből oly jól ismert Jonathan Stein állt fölötte, igaz hogy pucéran, de teljes testi valójában.

A homunkulusz végignézett önnön, valós formát öltött testén, mintha csak új lenne, aztán mosolyogva így szólt:

 – Látod Jonathan? Most már senki emberfia nem tagadná le, hogy édes testvérek vagyunk.

 Jonathan ekkor veszítette el az eszméletét. 

 

Epilógus

Arthurt korán reggel felverték álmából. Meglepetten tekintett fel, mert ilyesfajta élményben már évek óta nem volt része. Jonathan volt az, aki azt mondta neki, hogy gyorsan vegyen föl valami ruhát és jöjjön vele ki a telek kapujához, mert talált ott valamit, pontosabban szólva valakit, akinek semmi keresnivalója nincs itt.

Kisvártatva mindketten lefelé baktattak a dombról a kapuhoz, ahová egész népes sokaság gyűlt össze, köztük két rendőr is. Amikor átengedték a ház urát és a komornyikot, a nagy felfordulás közepén egy anyaszült meztelen, ősz hajú aggastyánt pillantottak meg, aki a földön fetrengett, riadt tekintetét a körülötte állókra szegezte, és közben valami érthetetlen motyogás hagyta el a száját.

A rendőrök kérdezték Jonathant, hogy állítsák-e elő a furcsa öregembert, mert a helyi törtvények szerint birtokháborítást követett el. Jonathan azonban azt válaszolta nekik, hogy ez az ember jól láthatóan bolond, és minél előbb orvosi kezelésre van szüksége. Éppen ezért megkérte őket, hogy haladéktalanul üzenjenek az edinburghi kórháznak, illetve az elmegyógyintézetnek, és amíg nem jönnek ki, addig is tartsák a furcsa szerzetet az őrszobán, a lehető legjobb és legbékésebb körülmények között.

Mielőtt beterelték volna a rabszállítóba a szerencsétlen félkegyelműt, Arthur még egyszer, utoljára szemügyre vette. Volt valami ismerős abban a barna szempárban, és abban, ahogyan visszanézett rá. Mintha már látta volna valahol, sőt, mintha már régóta ismerné… Ám amint a rendőrök elmentek és a sokaság szétszéledt, egykettőre elhessegette magától ezt a gondolatot. Így egykedvűen ballagott vissza a házba az úrfi társaságában.

Jonathan később, de még aznap bejelentette, hogy meggondolta magát, nem utazik vissza Londonba, inkább marad még pár napig. Arthur ennek módfelett megörült, és felajánlotta az úrfinak, hogy ennek örömére éppen olyan fejedelmi vacsorát fog összeütni, amilyet Jonathan érkezése napján készített, és ami annyira ízlett új gazdájának. El is szaladt nyomban a henteshez hátszínért, és a zöldségeshez krumpliért, répáért és hagymáért.

Már éppen betette volna a befűszerezett húsokat a serpenyőbe, amikor elbizonytalanodott. Hogyan is kérte Jonathan a steaket két nappal ezelőtt? Mivel az Istennek sem akart az eszébe jutni, jobbnak látta, ha megkérdezi. Az úrfit a nappaliban találta, amint apja karosszékében ülve szemlélte a kandallóban pattogó tüzet. A fiú arcáról az elégedettség különös nyugalma áradt. Arthur szinte szégyellte magát, hogy megzavarja:

 – Bocsásson meg, Jonathan úrfi! Csak szeretném megkérdezni, hogy hogyan készítsem el a marhaszeletét vacsorára?

 – Véresen, Arthur! – válaszolta mosolyogva Jonathan. – Mindig véresen!

 

 Vége

2.

Majdnem egy órája zötykölődött már a konflisában Jonathan – melyet rögtön azután bérelt, hogy visszarohant a hotelbe, ahol sietve összecsomagolt és az első szembe jövő fuvarost leszólította –, amikor a kocsi ablakán kihajolva megpillantotta a láthatáron Roslint. Nem egészen így tervezte a dolgokat, ám azzal, hogy apja rá hagyta a házát és minden ingóságát, rá hárult az a feladat, hogy a végrendeletben említett többi személyhez is eljussanak a rájuk örökül hagyott tárgyak. Apám még a síron túl is rendezi az életemet. Szép dolog, mondhatom…! Emiatt éppen nem lett volna oka a jókedvre, de az ismerős vidék láttán újra felszínre került számos kedves emlék önkéntelenül mosolyt csalt az arcára.

Még a kocsiból is lehetett látni az Esk folyó északi partján álló kastély romjait, mely már a XIV. század óta állt ott. Erről eszébe jutott, hogy gyerekkori barátaival milyen sok időt töltöttek a régi vár falai között, miközben olyan, általuk jól ismert hősök bőrébe bújtak, mint Wilfred of Ivanhoe, Oroszlánszívű Richárd vagy Robin Hood. Néha az apja komornyikja is elkísérte őket, és csatlakozott a játékukhoz. Ilyenkor (nevéhez híven) ő volt Arthur király, a többiek meg a Kerekasztal lovagjai, és számos izgalmas csatát vívtak szűzlányokat elrabló, tűzokádó sárkányok és erkölcstelen rablólovagok ellen, valamint bátor küldetésre indultak, hogy megkeressék a Szent Grált a közeli erdőben, vagy az alig pár száz méterre álló híres Rosslyn-kápolnában. Csakhogy időközben a jó Arthur bácsi megöregedett, Jonathan barátai szétszéledtek Skócia és Anglia különböző pontjaira, és a fiákerben egykori otthona felé zötykölődő, újsütetű jogász sem tudta már felfedezni az ódon romokban a dicső Camelot eszményi látképét.

A városkába beérve újabb ismerős épületeket pillantott meg: a régi vegyesboltot, a postát, a városházát, közvetlenül a főtér mellett pedig azt a cukrászdát, ahol anyja régen olyan gyakran vett neki abból az isteni finom puncstortából. Anya…

Újabb emlékhullám rohanta meg, ezúttal közel sem olyan kellemes, mint a korábbiak. Hirtelen elméjébe tolult számos, elfeledettnek hitt emlék, pontosabban inkább csak azok foszlányai. Piknik a közeli tisztáson… sétakocsikázás a város környékén… közös tanulás és kísérletezés apjával a házi laboratóriumban… anyjával együtt olvasnak este elalvás előtt a kedvenc könyvéből, Sir Walter Scott Ivanhoe-jából…

Jonathan szomorúan döbbent rá, hogy alig emlékszik valamire édesanyjából. Még az arcát is nehezére esett felidéznie. Csupán néhány határozott vonás és az ezekhez köthető emlékszilánkok ötlöttek fel benne: anyja kint ül a ház teraszán a varrnivalóval, amikor a szél hirtelen feltámad és belekap a vállára omló, barna hajzuhatagába. A lágy, duruzsoló hang, mellyel elmondta neki kedvenc meséit és történeteit lefekvés előtt. A lendületes, ám mégis koordinált sürgés-forgás, amikor a konyhában segített Arthurnak előkészíteni az ötórai teát. És legfőképpen az a mozdulatsor, ahogy mindig lehajolt hozzá, és megcsókolta mindkét orcáját, mielőtt elindult volna az iskolába. Ekkor egészen közelről látta anyja arcát, most mégis csak egy elmosódott, szellemszerű képmás nézett vissza rá.

Mindez azért fájt neki különösen, mert az otthon töltött éveiből leginkább azokra szeretett emlékezni, amikor édesanyja még velük volt. Addig a pontig a családjuk élete szinte idilli volt. Apja, Solomon Stein elismert vegyész és gyógyszerész volt, akihez gyakran jártak a város és környék lakói, hogy orvosságot készítsen nekik számtalan nyavalyájukra. Anyja a városházán dolgozott, de hajlamos volt a betegeskedésre, ezért sok időt töltött otthon, egyetlen fiával, s így különösen meghitt viszony alakulhatott ki kettejük között. Édesapját Jonathan alapvetően szigorú természetűnek ismerte, ugyanakkor olyan embernek, aki nem vetette meg a nevetést és a jókedvet sem, ha úgy hozta a helyzet. Ha netán mégis megharagudott vagy elkeseredett valami miatt, a feleségének mindig sikerült helyrebillenteni lelki egyensúlyát.

Nyolc éves lehetett, amikor anyja meghalt tüdőbajban. Akkor apja teljesen kifordult önmagából. Volt úgy, hogy napokig bezárkózott a szobájába vagy a laboratóriumba, és ezalatt az idő alatt nem volt hajlandó senkivel sem beszélni. Arthur kötelességtudóan mindig odakészítette az ajtó mellé ura ételét, ám azt legtöbbször érintetlenül találta, amikor a nap folyamán később hozta a következő adagot. És ha arra is szánta magát, hogy kilépjen a maga köré felhúzott, önként vállalt magány falai közül, akkor is alig beszélt. Arthurral is szinte csak tőmondatokban kommunikált, amikor kiosztotta az aznapra vonatkozó utasításait. Látogatót szinte egyáltalán nem fogadott. Fiával is egyre kevesebbet és egyre kelletlenebbül beszélt.

A dolgok még inkább súlyosbodtak, amikor négy évvel később ismeretlen tettesek kiásták anyja sírját és elvitték a földi maradványait. Azonban rejtélyes okoknál fogva néhány nappal később a porhüvely visszakerült eredeti helyére. A történtek után az apja még elkeseredettebb és kiszámíthatatlanabb lett. Éjszakánként a laborjából egészen a késői órákig furcsa zajokat és gyakori szitkozódást lehetett hallani.

Egy napon Jonathan nyugodtan olvasgatott egy karosszékben ülve a könyvtárszobában, amikor hirtelen benyitott Solomon. Napok óta először hagyta el a szobáját, ápolatlan külsejénél már csak az súlyosbította jobban az összképet, hogy egyik kezében szikét, a másikban pedig egy kémcsövet tartott.

– Mit akarsz azokkal a szerszámokkal, apa? – kérdezte zaklatottan Jonathan, aki ki nem állhatta az éles pengék látványát.

– Csak egy kis vérre lenne szükségem a kísérleteimhez, ennyi az egész – felelte nyugodt hangon az apja. Solomon lassan közeledett a fia felé, aki erre ösztönösen felpattant a székből és elindult a folyosóra nyíló ajtó irányába, ám apja ott végképp útját állta. Ezután a fiú az ablakhoz iramodott, de be kellett látnia, hogy arra sem menekülhet, mivel az ablaktáblák kulccsal voltak lezárva. és bármennyire is ráncigálta őket, nem engedtek.

Az apja ekkor már szorosan mögötte állt, Jonathanon pedig eluralkodott a pánik. Összeroskadt, próbálta a szeme és az arca elé tartani a kezeit. Rosszul tette. Solomon letette a kémcsövet egy közeli asztalra, így szabaddá vált kezével megragadhatta fia karját. Jonathannak ekkor már potyogtak a könnyei, és keservesen kérlelte apját, hogy hagyja abba ezt az őrültséget, és úgy általában hagyja őt békén.

– Szedd már össze magad, fiam! Úgy viselkedsz, mint egy óvodás! Csak egyetlen kis vágás, mindössze néhány csepp vérre van szükségem, és utána mehetsz a dolgodra – mondta még most is zavarba ejtő hidegvérrel Solomon.

– Használd a saját véredet! Vagdosd inkább magadat, ne engem! – tört ki önkéntelenül Jonathanból.

– Értsd meg, fiam, az én vérem nem jó, nem felel meg a célnak. Meg kell értened – mondta az apa. – Most pedig maradj veszteg és ne ficánkolj, különben a kelleténél mélyebb sebet ejt rajtad a penge!

Solomon gyakorlott mozdulattal kifejtette Jonathan ökölbe szorított kezéből a mutatóujját, és apró bemetszést ejtett a szikével az ujjbegyen. Gyorsan letette a sebészszerszámot, majd ugyanazzal a mozdulattal felkapta a kémcsövet is, amelyet azonnal a frissen keletkezett sebhez tartott. Legalább egy percig ott tartotta, amíg az üvegcsének az egyötöde megtelt. Tiszta rongyot csavart a sebre, s csak ezután volt hajlandó elengedni a fiát, aki azonnal a földre rogyott. Erős szédülés és hányinger tört rá, minden bizonnyal a hematofóbiája miatt: még a saját vére látványát sem bírta elviselni.

– Látod, ennyi volt az egész. Ugye, hogy nem haltál bele? – kérdezte tréfás szándékkal Solomon. A fiú többre már nem emlékszik, mert a történtek után szinte azonnal elájult. Amikor magához tért, az ágyában feküdt, a jobb keze mutatóujján ott fehérlett a friss kötés.

Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy hátat fordít a vegyészetnek és a természettudományoknak. Tette ezt részben az életkorával járó, szülők elleni lázadásból, amely most fékeveszetten tört elő belőle, másrészt azért is döntött így, mert apja viselkedése kimondhatatlanul felzaklatta. Az előbb említett reakcióban Solomon megmagyarázhatatlan magatartása töltötte be a katalizátor szerepét. Innentől számíthatjuk igazán a kettejük közötti viszony elmérgesedését.

Messzi múltba révedő elmélkedéséből a lovas kocsi hirtelen fékezése zökkentette ki. Jonathan enyhén kába állapotában kinézett az ablakon, hogy megnézze, miért álltak meg. Megérkeztek a Stein-ház kapuja elé. Charlton Grove 10, ez állt a kapu melletti díszes táblán. Semmi kétség. Itthon vagyok. A hirtelen rárontó emlékképek sokaságától még mindig kótyagos Jonathan kifizette a kocsist, és lerángatta poggyászát a tetőcsomagtartóról. Amikor a lovak patkóinak hangja elhalt az utca végén, bizonytalan léptekkel elindult a kapu felé. Már éppen a csengőért nyúlt volna, amikor meglepetten konstatálta, hogy a kertkapu nincs bezárva. Apám annak idején minden körülmények között zárva tartotta az ajtót. Ezek szerint számítottak rám. Miután a kerítés belső oldalán tudta magát, évek óta először tekintett fel a domb tetején álló szülőházára.

Az errefelé oly gyakori köd némileg takarta az épületet, de Jonathannak még ilyen körülmények között sem esett nehezére felismerni a bejárat előtt álló négy korinthoszi oszlopot és az azok fölött elhelyezkedő timpanont. A kétoldalt húzódó épületszárnyak közül csak a jobb oldaliban égtek a lámpák. A Stein család otthonát kis túlzással akár afféle kúriának is lehetett volna nevezni. Dacára viszonylag újszerű architektúrájának, a ház alapjait már a XIV. században megépítették: akkor még a környéken uralkodó Sinclair klán egyik csatlósa és háza népe lakott itt. A Steinek csak a XVII. században vették birtokukba a területet, amikor az elszegényedett helyi földesúr bérbe adta földjeit. Azért választották ezt a helyet, mert a ház közvetlenül a legendás Rózsavonal mellett fekszik (amelyről a település, Roslin is kapta a nevét), és a Stein család mindig is fogékony volt a természetfeletti, misztikus dolgok iránt. Az azóta eltelt több mint 200 évben számos változtatást és bővítést hajtottak végre az épületen, többször felújították az adott korban uralkodó irányzathoz igazodva, legutóbb éppen a klasszicista stílus jegyében. Mégis a leglényegesebb átalakítás az volt, amikor Solomon Stein az épület bal szárnyában berendezte laboratóriumát, könyvtárszobáját, valamint egy üvegházat és egy botanikus kertet, ahol az öt kontinens számtalan pontjáról összegyűjtött gyógynövényeit gondozta, termesztette.

Jonathan felballagott a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, majd bekopogott. Az előszobából sietős léptek neszét vélte hallani, majd kitárult az ajtó, és hosszú idő óta először egy barátságos arc nézett vele szembe.

– Jonathan úrfi! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy újra látom! – fogadta őt szívélyesen Arthur MacGill.

– Én is örülök, hogy viszontláthatom, Arthur bácsi – felelte mosolyogva Jonathan. Emlékezetében még mindig Arthur bácsiként élt apja inasa, akit azóta ismer, amióta csak az eszét tudja. Édesapja régen elmondta neki, hogyan szegődött a szolgálatába: Arthur egy nagyon szegény család legkisebb gyermeke volt, akinek tízéves korában olyan súlyos tüdőgyulladása volt, hogy már az orvosok is lemondtak róla. Már éppen a papot hívták volna, amikor utolsó lehetőségként felmerült, hogy a domb tetején lakó zsidó gyógyszerésztől, Solomon Steintől kérjenek segítséget. A falu lakói még ekkor is kissé bizalmatlanul néztek a jövevény családra, de mivel nem volt más lehetőség, így hát hozzá folyamodtak. Mint utólag kiderült, jól tették, ugyanis Solomon Steinnek olyan gyógyszert sikerült kikevernie gyógyfüveiből, hogy a fiú állapota egykettőre javulni kezdett. A kis beteg szülei hálából felajánlották, hogy amint felépül a fiuk, elküldik szolgálni a zsidó gyógyszerészhez, ezzel hálálva meg az életet jelentő segítséget.

– Ugyan már, úrfi, annyira öreg azért még nem vagyok, hogy bácsinak nevezzenek – nevetett a kitárt ajtóban álló Arthur. És valóban, még csak a negyvenes évei közepén járt, egészséges, erőteljes testalkatú férfi volt, bár haja már inkább tetszett szürkébe hajlónak, mint feketének. – Nyugodtan szólítson csak Arthurnak, elvégre most már ön a ház ura.

– Hogyne, persze. Bocsásson meg, csak tudja, a megszokás… – hebegte Jonathan.

– Óh, jól tudom, hogy mire gondol az úrfi. Éppen ezért kérem, nézze el egy hozzám hasonló öregedő inas hóbortjait. Csak tudja, amióta az apja két évvel ezelőtt lélekben itt hagyott engem egyedül a házzal, bizonyára ön is emlékszik rá, nos, azóta nem mondta meg nekem senki, hogy mit kellene tennem, hogyan osszam be a napi feladataimat. És annak, aki egész életén át szolgált, ez igencsak nehezére esik – magyarázkodott az inas.

– Persze, emlékszem – felelte Jonathan.

Pont ez volt a baj: túlságosan is jól emlékezett arra a napra, két évvel ezelőtt, amikor megkapta Arthur vészjósló sürgönyét: siessen haza, mert az apjával valami rettenetes baj történt. Jonathan amennyire gyorsan csak tudott, elutazott Roslinba, hogy a végére járjon az ügynek. És csakugyan nagy volt a baj: amikor először megpillantotta Solomont, éppen egy ablak elé tolt karosszékben ült, de teste olyannyira erőtlenül hevert ott, szinte szétcsúszva, hogy a feküdt talán találóbb kifejezés lett volna. Minden hajszála megőszült, arca rettenetesen sápadt és ráncos volt, mintha az utóbbi egy évben nem érte volna napfény, és mindemellett ötven évet öregedett volna, amióta (vagyis Maryvel közös, oly viharosan végződő, utolsó látogatásuk óta) Jonathan nem látta. Látszólag az ablakon túli világot szemlélte, de a tüzetesebb szemlélő rögtön észrevehette, hogy meredt tekintete szinte üvegesen bámul a semmibe. Arthur akkor elmondta, hogy négy nappal azelőtt ilyen állapotban, a laboratórium padlóján fekve talált rá gazdájára, aki azóta a külvilág ingereire szinte egyáltalán nem reagál, értelmes kommunikációra alig képes, enni-inni csak segítséggel tud és nem egyszer össze is piszkította magát.

Jonathannak az elmúlt évek viharos konfliktusai ellenére is nagyon rosszul esett, hogy ilyen állapotban kell látnia apját. Amikor azonban közeledni akart hozzá, Solomon rémült tekintettel nézett rá, próbálta megragadni a karját, száját valami nehezen érthető nyögdécselés és halandzsa hagyta el. Jonathan nem volt biztos benne, de mintha az érthetetlen megnyilvánulásából azt hámozta volna ki, hogy „Menekülj! Ne gyere vissza!”. Aztán apja arcán mintha valami furcsa megkönnyebbülés futott volna végig, bár ez csupán egy pillanatig tartott, a fotel párnáján pedig egy mindinkább terjedő nedvességfoltból arra lehetett következtetni, hogy Solomon megint bevizelt.

Arthur már napokkal ezelőtt értesíttette a városi orvost, aki naponta eljött, hogy ellenőrizze Solomon állapotát. A doktor azonban mindössze annyit tudott mondani, hogy a valóban súlyos mentális leépülés mellett az apja egészségi állapota nem javul, de nem is romlik. A valódi ok, amiért akkor hazahívták Jonathant, az volt, hogy engedélyezze, hogy apját elszállítsák kezelésre egy Glasgow melletti szanatóriumba. Jonathannak be kellett látnia, hogy ha az itteni orvos nem tud az apján segíteni, akkor a szanatórium maradt számára az utolsó remény. Így aláírta a papírt, és azóta nem is látta apját. El sem tudtam búcsúzni tőle rendesen…

Most, mikor a komornyik mellett a szélesre tárt ajtón át belépett az előcsarnokba, Jonathan csodálkozva vette észre, hogy milyen patyolat tiszta a ház. Arthurnak, mióta gazdája elhunyt, valószínűleg rengeteg szabadideje lehet, amit azzal üt el, hogy akár két-háromnaponta is kitakarít. Amíg Solomon volt a ház ura, mindössze annyit engedett meg neki, hogy hetente egyszer pucolja ki a házat, mert utálta a takarítást, és az azzal járó felfordulást. A saját szobájába és a laboratóriumba be sem engedte Arthurt, mert ezt a két helyiséget (még ha csak szökő évente egyszer is) jobban szerette ő maga rendbe tenni.

– Meddig szándékozik az úrfi Roslinban maradni? – tudakolta újdonsült gazdájától a komornyik.

– Csak kettő, legfeljebb három napig, amíg a végére érek az apám végrendeletével kapcsolatos elintéznivalónak – felelte a fiú.

A konyhába benyitva Jonathannak eszébe jutott, hogy reggel óta nem evett semmit, és most rettenetesen éhes.

– Mondja csak Arthur bácsi… akarom mondani, Arthur. Nincs itthon valami harapnivaló? Korog a gyomrom.

– Természetesen, úrfi – felelte szolgálatkészen az inas. – A minap vettem harminc deka kitűnő minőségű hátszínt a hentestől. Ha óhajtja, akkor szívesesen elkészítem magának vacsorára.

Jonathan őszinte örömmel fogadta az ötletet. Amíg Arthur a konyhában előkészítette a húst a sütéshez, ő a nappaliban ténfergett. Legalább a ház nem változott. Végigsétált az ismerős bútorok között és észrevette, hogy a nappaliba nyíló ajtó mellett még mindig ugyanaz a két díszpáncél őrködik, mint gyermekkorában. A kandalló fölött is a jól ismert kör alakú kerámia plakett függött, rajta a Sinclair klán címerállatával, az ágaskodó kakassal, a körbefutó szegélyen pedig a jelmondatuk volt olvasható: „Ajánld a munkádat Istennek”. Oldalt a falon egy claymore és egy régi számszeríj függött a hozzá tartozó, nyílvesszőkkel teli tegezzel, mellette egy keréklakatos muskéta, valamint egy pár kovás pisztoly díszlett. Arthur még ezeknek az ósdi dísztárgyaknak a karbantartására is gondosan ügyelt, sehol nem lehetett látni rajtuk egy rozsdafoltot sem.

– Hogyan kéri a marhaszeletét, úrfi? Véresen? – kiáltotta a konyhából Arthur.

– Nem, lehetőleg minél jobban átsütve – válaszolta Jonathan.

– Hogy mondta? – Arthur hangjából jól ki lehetett venni a pillanatnyi értetlenséget. – Áh, hát persze, ahogy óhajtja – kiáltott vissza végül a komornyik, akinek valószínűleg most jutott újra eszébe, hogy Jonathan irtózik a vértől és hematofóbiája még az étkezési szokásaira is kiterjedt.

Vacsora előtt Jonathan még gyorsan körbejárt a ház többi helyiségében is, csak a biztonság kedvéért, de mindent a lehető legnagyobb rendben talált. Csak a laboratóriumban és apja szobájában uralkodott ugyanaz a rendetlenség, mint annak idején. Talán Arthur abban reménykedett, hogy apám mégis hazajön egyszer. Vagy lehet, hogy csak az ő akaratát tartja tiszteletben azzal, hogy a ház urának távozása óta nem nyúlt a szobáiban lévő holmikhoz.

Miután végeztek a steakkel, Jonathan fáradtságra hivatkozva korán nyugovóra tért. A gondos Arthur persze már előkészítette az úrfi régi szobáját. Jonathan oly sok év után először furcsa érzéssekkel feküdt le saját ágyába, de végül egészen hozzászokott és kellemesen elnyújtózott a paplan alatt.

Másnap már kora reggel munkához látott, hogy előkerítse, becsomagolja és feladja postán az apja végrendeletében említett középkori kéziratot Robert Hargravesnek, valamint a bathi víkendház adásvételi szerződését és a hozzá tartozó egyéb papírokat Ruth nagynénjének. Arthur örömmel elfogadta a sakk-készletet és megígérte, hogy úgy fog vigyázni rá, mint a szeme világára.

Jonathan csak késő estére ért a teendői végére, így a tegnapihoz mérve jóval szerényebb vacsora elköltése után rögvest indult lefeküdni. Úgy tervezte, hogy másnap visszamegy kocsival Edinburghba, majd a legkorábbi vonattal elindul vissza Londonba. Arthurnak mintha egy kicsit a kedvét szegte volna újdonsült gazdájának tervezett távozása, ezért Jonathan biztosította őt, hogy egy hónap múlva biztosan visszatér. Végül ebben maradtak.

Azonban mindezek ellenére sem akart álom jönni a fiú szemére. Felvetődött benne, hogyha olvasna valami pihentetőt, akkor talán könnyebben elszenderedne. El is kezdte keresni a kedvenc könyvét, Sir Walter Scott Ivanhoe–ját, de hiába, mert a szobájában lévő könyvespolcon sehol sem találta. Talán elkeveredhetett a legutóbbi nagytakarításkor. Ám a dolog nem hagyta nyugodni, a könyv keresésére indult. Arthur ekkor már javában aludt, így nem zargatta fel azzal az indokkal, hogy segítsen neki megkeresni a kedvenc gyermekkori olvasmányát. Így aztán Jonathan egyedül, gyertyával a kezében indult el a könyvtárszobába. Legalább fél óra telt el azzal, hogy átböngészte a könyveket, mégsem találta meg a keresett kötetet. Így aztán maradt a töprengés. Csakis egy hely van még a házban, ahol könyveket szoktunk tárolni, és ez pedig apám magánkönyvtára. A laboratóriumban.

Óvatosan nyitott be a laborba. Látszott a helyiségen, hogy a gondos Arthur ezt a szobát nem látogatta sűrűn takarítás céljából, ugyanis az asztalokat és a polcokat vastag porréteg borította. A padlón mindenféle kézírásos lapok hevertek kusza összevisszaságban, az egyik lombikba pedig szabályosan belekövült apja legutolsó kísérletének végterméke. Odalépett a könyvespolchoz, és nagy meglepetésére rögtön szemmagasságban észrevette a keresett könyvet.

Ám amikor megpróbálta kivenni a többi kötet közül, valamiért nem sikerült. Jonathan keményen nekiveselkedett. Azt gondolta, hogy talán beszorult, így a gerincénél fogva megpróbálta kihúzni. Végül nagy erőfeszítések árán, de megmozdult a könyv, azonban ekkor sem mozdult el teljesen, úgy nagyjából negyvenöt fokos szögben emelkedett ki a polcról. Ekkor furcsa kattanás hallatszott a fal mögül, csikorgás következett, majd a fiú a kövön súrlódó kő hangját hallotta, és megrökönyödve szemlélte, amint a könyvekkel zsúfolt, mázsás súlyú könyvespolc megmozdul és elemelkedik a faltól.

A könyvespolc mögött feltárult egy sötét, dohos szagot árasztó, lefelé vezető folyosó, melynek vége elemi sötétségbe burkolózott.

 

Prológus

Az eső és az orkánerejű szél napok óta kitartóan ostromolta a Glasgow melletti elmegyógyintézet épületét. Ám az állta a próbát: falait erősnek építették, hogy megóvja a viharoktól a bentlakókat, és hogy a külvilágot megvédje a bentlakóktól.

A második emelet 213-as szobájában még hajnali kettőkor is égett a lámpa. Az ágyon egy ősz hajú, ráncos öregember feküdt, üveges tekintete mögött a gondolataiba merülve. Külső szemlélő könnyedén azt hihette volna, hogy nyitott szemmel alszik. Valójában napok óta nem bírt aludni, ugyanis csak az járt a fejében, hogy bármilyen módon üzenhessen a fiának. Érezte, hogy hamarosan eljön az ő ideje, és addig muszáj valahogy felvennie vele a kapcsolatot.

Tudnia kell.

Alig tudott már beszélni, így igencsak nehezére esett, hogy az ápolók segítségét kérje. Ám azok legtöbbször egyszerűen nem törődtek azzal, amit mondott, vagy elintézték annyival, hogy a fia biztosan nem kíváncsi rá, máskülönben nem dugta volna be ebbe a bolondok házába.

Végső elkeseredésében levelet próbált írni. Szinte örökkévalóságnak tűnt, ahogy lassú, kimért mozdulatokkal benyúlt a fiókba papírért és tollért. Még így is érezte, hogy minden egyes pillanattal egyre kevesebb erő marad elgyötört testében.

Ahogy hozzáérintette az írószerszámot a papírhoz, hirtelen elfogta a bizonytalanság. Nem tudta, hogy mivel kezdje a levelet, annyi magányosan eltöltött év után hogyan szóljon szeretett fiához, akit legutóbb még ő maga üldözött el az otthonából. Végül hosszú, kínos percek után sikerült leírnia az első mondatot.

Az épület toronyórája elütötte a hajnali hármat. Az öreg férfi mélyről jövő sóhajtással hanyatlott a párnái közé. A toll kiesett a kezéből és a paplanon végigszánkázva a padlón landolt.

Amikor reggel az ápolók megtalálták a holttestét, a kezében tartott papíron csak egyetlen mondat volt olvasható:

 „Sajnálom, Fiam.”

 

 

1.

Tisztelt Jonathan Stein!

Sajnálattal értesítjük, hogy édesapja, Solomon Stein, 1870. október 10-én elhunyt. Atyja végrendeletének és az Ön hagyatékának elbírálása érdekében kérjük, hogy minél előbb utazzon Edinburghba, és keresse fel munkatársunkat…

Jonathan a sürgönyt nem olvasta tovább. Tekintete újra és újra végigpásztázta az első három sort, közben némán állt egyhelyben percekig. Miután magához tért, kénytelen volt leülni kedvenc foteljébe. Mikor sikerült leküzdenie a gyász okozta megrendülést, úrrá lett rajta a csalódottság. Akkor ezek szerint a hétvégi kirándulásnak lőttek – gondolta magában. Ugyanis éppen holnapután indultak volna jegyesével, Maryvel és barátaival Doverbe megünnepelni, hogy Jonathannak végre sikerült megszereznie jogi diplomáját. Már le is foglaltak egy takaros kis szállást, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a híres fehér sziklákra. Mary nem fog örülni.

Miközben a tükör előtt próbálta megzabolázni fekete haját a fésűjével, az fordult meg a fejében, hogy egyszerűen nem foglalkozik az egésszel. Inkább elmegy a tengerpartra a többiekkel, elvégre mégiscsak miatta szervezték az egész kiruccanást. Megvárja őt az a végrendelet a hivatalban. Ezzel a gondolattal baktatott a közeli kávéházba.

Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a kartársai, ismerősei, de még maga Mary is azt mondta, hogy nyugodtan utazzon el Skóciába, és intézze csak el az örökségével kapcsolatos dolgokat.

– Máskor is elutazhatunk Doverbe, nem kell feltétlenül ezen a héten. Ez most sokkal fontosabb – mondta Mary. Hosszú, barna haja a mögötte lévő lámpából áradó fény miatt egészen vöröses színűnek tetszett.

Legjobb barátja, Simon is hasonlóan érvelt:

– Hallgatnod kellene a kedvesedre, Jon. A fehér sziklák a jövő héten, sőt még azután is ott fognak állni a helyükön, addig meg te oda-vissza akár kétszer is megjárhatod az utat Edinburghba.

– Ugyan már, cimbora, pár száz mérföld az nem távolság. Rosszabbul is járhattál volna, például ha New Yorkba vagy ne adj’ Isten Sydneybe kellene menned – tréfálkozott Richard, a társaság bohém tréfamestere. – Egyébként is, lehet, hogy az öreged valami igazán értékeset hagyott rád a végakaratában. Mondjuk egy kastélyt a skót felföld egy eldugott sarkában, több ezer fontot, vagy ki tudja mi mindent?

Na persze. Ahogy őt ismerem, a nagynénémre, a sohasem látott, harmad ági unokatestvéremre, sőt még az üzlettársaira is több figyelmet fordíthatott végrendeletében, mint rám… Jonathannak azonban be kellett látnia, hogy még a hozzá közel álló személyek is kitartanak amellett, hogy okvetlenül utána kell járnia az örökségének, és ennek érdekében akár a hetekkel előre megbeszélt vakációt is készek elnapolni. Rosszkedvűen indult vissza lakására, hogy nekilásson a holmija összecsomagolásának.

Másnap reggel 10 órakor már ott állt a Kings Cross pályaudvar 5. peronjánál zsebében az olcsónak éppen nem mondható jegyével, szerény csomagjaival és persze Maryvel. Amikor a kalauz felszólította az utasokat a beszállásra, Jonathan gyorsan csókot adott kedvese arcára, és felugrott a vonatra. Kabinjába érve még kihajolt az ablakon, hogy integethessen szerelmének. Az indulást jelző síp éles hangja végigsüvített a levegőn, a vonat lassacskán elindult. Búcsúzóul még ennyit kiáltott:

– Csak egy villámlátogatás lesz, ígérem! Sietek haza!

– Vigyázz magadra, Jonathan! – válaszolta Mary, de mondanivalójának többi részét a férfi már nem hallotta, mert elnyomta a mozdony és a hozzá csatolt vagonok ütemes zakatolása. Biztos valami ilyesmit mondhatott, hogy „Szeretlek! Gyere vissza minél hamarabb!”

Ahogy barátja, Richard mondta korábban, Londonból Edinburghba az út több, mint 400 mérföld, ami vonattal minimum két nap folyamatos utazást jelent. Ráadásul útközben kétszer is át kell majd szállnia, először Manchesterben, aztán sokkal később Glasgowban, a várhatóan mindezzel járó több órányi felesleges vesztegelést már ne is említsük. Éppen ezért Jonathan előrelátóan több könyvet is csomagolt a bőröndjébe, hogy véletlenül se találjon rá az unalom a hosszú úton Skócia fővárosa felé. De bármennyire is próbált koncentrálni az éppen a kezében tartott szövegre, gondolatai valahogy mindig elkalandoztak egykori otthona felé.

Most, hogy belegondolok, évek óta nem jártam már odahaza. Nem mintha olyan rettenetes honvágyam lett volna, de akkor is… Jonathan az utóbbi néhány esztendőben egyre kevesebb örömmel ment haza, mert tudta, hogy csak kínos kérdések és véget nem érő veszekedések várják.

Minden akkor kezdődött, amikor három évvel ezelőtt bemutatta apjának szerelmét, jövendőbeli hitvesét. Solomon Stein, hithű zsidó lévén nagyon nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy egyetlen fia egy gój asszonyt kíván feleségül venni. Mindezt tetőzte az a bejelentése, hogy megkeresztelkedik, ezzel kerülve el bizonyos bonyodalmakat a házasságkötésnél. Nem is szólva arról, hogy így nem kell tovább elviselnie a vallásával kapcsolatos rosszindulatú célzásokat és zaklatásokat, melyeknek Londonban töltött ideje során rendszeresen ki volt téve. Legutóbbi közös látogatásuk végére édesapja szabályosan elkergette őket hazulról, közben azzal fenyegetőzött, hogy kitagadja őt a családjából és az örökségéből egyaránt. A sürgöny tanúbizonysága szerint erre mégsem került sor.

Majdnem két napnyi vonatút után Jonathan végül este háromnegyed kilenc körül megérkezett az edinburghi Waverley pályaudvarra. Első dolga volt, hogy az állomáshoz közel találjon valami olcsó, de elfogadható szállást, ahol álomra hajthatja fejét. Úgy tervezte, hogy már korán reggel elmegy a hivatalba, letudja a kötelező köröket, átveszi apja végakaratát, és a legelső vonattal indul vissza Londonba. Minél kevesebb időt töltök itt, annál jobb.

Ám ahogyan azt mondani szokták: ember tervez, Isten végez. Korán kelt és már fél nyolcra odaért a közjegyzői hivatalba, ám akkor ott már vagy féltucatnyi ügyfél toporgott. Délután egy óra is elmúlt, mire elfogytak a Jonathan előtt érkezettek, és ő maga is túl volt a papírmunkán. Átkozott bürokrácia, füstölgött magában. Amikor a szemüveges hivatalnok végre beinvitálta az irodájába, Jonathan már a háta közepére kívánta az egész hivatali hercehurcát, a szálloda nyikorgó ágyát és a penészes matracot, amin aludni volt kénytelen, a két napig tartó vonatozást, meg úgy en bloc az egész utat, amit idáig megtett azzal a tudattal, hogy mindeközben Doverben is tölthetné az idejét Maryvel és a barátaival. Egy szó, mint száz: Skóciának megint sikerült a legrosszabbat kihoznia belőle.

– Tessék uram, íme, az apja végrendelete – mondta a hivatalnok, miközben átnyújtott neki egy lepecsételt, barna borítékot. Jonathan minden habozás nélkül törte fel a vörös viaszt, és kivett egy (végrendelethez képest méltatlanul kicsi) papirost, amely édesapja ismerős kézírásával volt teleírva.

Már éppen hozzálátott volna az olvasáshoz, amikor valami fémes csillogású tárgyat vett észre a borítékban. Egy aprócska kulcs volt az, ezüst nyakláncra felfűzve. Kezébe vette, hogy jobban megnézze a fénynél, majd egykedvűen a mellényzsebébe csúsztatta. Ezután látott csak neki az irat tüzetesebb átvizsgálásának. Nem volt egyszerű dolga, ugyanis atyja cirádás kézírását mindig is nehezére esett olvasni. Jellemző, apa még a halála után sem könnyíti meg a dolgomat.

VÉGRENDELET

Én, Solomon Stein, eme irattal végrendelkezem minden földi ingó- és ingatlan vagyonomról. Először is elnézést kérek távolabbi rokonaimtól, hogy nem tudok nekik mit felajánlani halálom után, ugyanis megtakarított pénzem jelentős részét felemésztették a kutatásaim. Így a továbbiakban csak a közeli rokonaimra, valamint legjobb barátaimra térek ki.

Húgomra, Ruth-ra hagyom víkendházamat a somerseti Bath-ban. Tudom, hogy a derekad már nem a régi, remélem, hogy a helyi gyógyfürdő kezelései enyhítik a fájdalmaidat.

Barátomra, Robert Hargravesre hagyom magánkönyvtáram egyik kiemelkedő darabját, a Malleus Maleficarum egyik eredeti, 1486-os példányát, melyre oly régóta fájt a foga. Gazdagítsa ezután az ő gyűjteményét!

Komornyikomra és hű barátomra, Arthur MacGillre hagyom az indiai elefántcsont sakk-készletemet, emlékeztetőül azokra a remek játszmákra, melyeket esténként, üres óráinkban játszottunk.

Végül, de nem utolsósorban fiamra, Jonathanra hagyom roslini házamat, a hozzá tartozó csekély földekkel együtt, és minden egyéb földi vagyonomat, beleértve a kutatásom adatait és eredményeit azzal a céllal, hogy fejezze be az általam elkezdett munkát. A kulcs a Te kezedben van, Jonathan!

 

Solomon Stein

1868, március 20.

 

– Uram, minden rendben? – kérdezte a hivatalnok, miközben okuláréján keresztül az olvasó férfit szemlélte. A csendet megtörő szavak visszarántották a Jonathant révületéből. Hirtelen szédülés vett rajta erőt, mely, ha éppenséggel nem ült volna, minden bizonnyal ledönti őt a lábáról.

– Öhm… hogyne, semmi bajom – mondta Jonathan, nem éppen hihetően. Érezte, hogy valami nem stimmelt a végrendelettel kapcsolatban. Miközben újra átnézte a papírt, az utolsó bekezdésen akadt meg leginkább a szeme. Apja kézírása az utolsó pár sorban eltéréseket mutatott a lap többi részétől. Egy átlagembernek valószínűleg fel sem tűnt volna, de Jonathan azonnal észrevett olyan apróságokat, mint például a t áthúzásának szokatlan hosszúsága, vagy a j betűk szükségtelenül tág alsó hurka. A különbségek egy bizonyos szakasztól, egészen pontosan a „beleértve a kutatásom adatait és eredményeit” sortól voltak igazán szembetűnőek. Valamint a tintafoltok és pöttyök a szövegben az említett helytől kezdve – furcsa mód – megszaporodtak, mintha apja remegő kézzel írt volna. (Érdemes itt megjegyezni, hogy bár Solomon Stein kézírásának stílusa sajátságos volt, ugyanakkor rendkívül pedáns is: írásképe szinte folyékony volt, helyesírási hibát ritkán ejtett, az pedig, hogy tintával összemaszatoljon egy lapot, szinte teljesen elképzelhetetlennek tűnt.) Jonathan a különös változást annak tudta be, hogy a bekezdés utolsó pár sora egy későbbi betoldás eredménye lehet, amit apja valószínűleg zaklatott idegállapotban, esetleg valamilyen betegség ideje alatt írhatott.

Újra elővette a zsebéből a láncon lógó parányi kulcsot. Ezúttal jobban szemügyre vette: a kis fémtárgy egyik oldalára az S.S. rövidítést vésték, mely minden bizonnyal apja nevének a monogramja, a másikon viszont a J.S. betűk voltak kivehetőek. Ezek viszont csakis az ő nevének kezdőbetűi lehettek.

Tekintete a kulcsról újra a szövegre tévedt. Mégis mi járhatott a fejedben, amikor ezt írtad, Apa?