2.

Majdnem egy órája zötykölődött már a konflisában Jonathan – melyet rögtön azután bérelt, hogy visszarohant a hotelbe, ahol sietve összecsomagolt és az első szembe jövő fuvarost leszólította –, amikor a kocsi ablakán kihajolva megpillantotta a láthatáron Roslint. Nem egészen így tervezte a dolgokat, ám azzal, hogy apja rá hagyta a házát és minden ingóságát, rá hárult az a feladat, hogy a végrendeletben említett többi személyhez is eljussanak a rájuk örökül hagyott tárgyak. Apám még a síron túl is rendezi az életemet. Szép dolog, mondhatom…! Emiatt éppen nem lett volna oka a jókedvre, de az ismerős vidék láttán újra felszínre került számos kedves emlék önkéntelenül mosolyt csalt az arcára.

Még a kocsiból is lehetett látni az Esk folyó északi partján álló kastély romjait, mely már a XIV. század óta állt ott. Erről eszébe jutott, hogy gyerekkori barátaival milyen sok időt töltöttek a régi vár falai között, miközben olyan, általuk jól ismert hősök bőrébe bújtak, mint Wilfred of Ivanhoe, Oroszlánszívű Richárd vagy Robin Hood. Néha az apja komornyikja is elkísérte őket, és csatlakozott a játékukhoz. Ilyenkor (nevéhez híven) ő volt Arthur király, a többiek meg a Kerekasztal lovagjai, és számos izgalmas csatát vívtak szűzlányokat elrabló, tűzokádó sárkányok és erkölcstelen rablólovagok ellen, valamint bátor küldetésre indultak, hogy megkeressék a Szent Grált a közeli erdőben, vagy az alig pár száz méterre álló híres Rosslyn-kápolnában. Csakhogy időközben a jó Arthur bácsi megöregedett, Jonathan barátai szétszéledtek Skócia és Anglia különböző pontjaira, és a fiákerben egykori otthona felé zötykölődő, újsütetű jogász sem tudta már felfedezni az ódon romokban a dicső Camelot eszményi látképét.

A városkába beérve újabb ismerős épületeket pillantott meg: a régi vegyesboltot, a postát, a városházát, közvetlenül a főtér mellett pedig azt a cukrászdát, ahol anyja régen olyan gyakran vett neki abból az isteni finom puncstortából. Anya…

Újabb emlékhullám rohanta meg, ezúttal közel sem olyan kellemes, mint a korábbiak. Hirtelen elméjébe tolult számos, elfeledettnek hitt emlék, pontosabban inkább csak azok foszlányai. Piknik a közeli tisztáson… sétakocsikázás a város környékén… közös tanulás és kísérletezés apjával a házi laboratóriumban… anyjával együtt olvasnak este elalvás előtt a kedvenc könyvéből, Sir Walter Scott Ivanhoe-jából…

Jonathan szomorúan döbbent rá, hogy alig emlékszik valamire édesanyjából. Még az arcát is nehezére esett felidéznie. Csupán néhány határozott vonás és az ezekhez köthető emlékszilánkok ötlöttek fel benne: anyja kint ül a ház teraszán a varrnivalóval, amikor a szél hirtelen feltámad és belekap a vállára omló, barna hajzuhatagába. A lágy, duruzsoló hang, mellyel elmondta neki kedvenc meséit és történeteit lefekvés előtt. A lendületes, ám mégis koordinált sürgés-forgás, amikor a konyhában segített Arthurnak előkészíteni az ötórai teát. És legfőképpen az a mozdulatsor, ahogy mindig lehajolt hozzá, és megcsókolta mindkét orcáját, mielőtt elindult volna az iskolába. Ekkor egészen közelről látta anyja arcát, most mégis csak egy elmosódott, szellemszerű képmás nézett vissza rá.

Mindez azért fájt neki különösen, mert az otthon töltött éveiből leginkább azokra szeretett emlékezni, amikor édesanyja még velük volt. Addig a pontig a családjuk élete szinte idilli volt. Apja, Solomon Stein elismert vegyész és gyógyszerész volt, akihez gyakran jártak a város és környék lakói, hogy orvosságot készítsen nekik számtalan nyavalyájukra. Anyja a városházán dolgozott, de hajlamos volt a betegeskedésre, ezért sok időt töltött otthon, egyetlen fiával, s így különösen meghitt viszony alakulhatott ki kettejük között. Édesapját Jonathan alapvetően szigorú természetűnek ismerte, ugyanakkor olyan embernek, aki nem vetette meg a nevetést és a jókedvet sem, ha úgy hozta a helyzet. Ha netán mégis megharagudott vagy elkeseredett valami miatt, a feleségének mindig sikerült helyrebillenteni lelki egyensúlyát.

Nyolc éves lehetett, amikor anyja meghalt tüdőbajban. Akkor apja teljesen kifordult önmagából. Volt úgy, hogy napokig bezárkózott a szobájába vagy a laboratóriumba, és ezalatt az idő alatt nem volt hajlandó senkivel sem beszélni. Arthur kötelességtudóan mindig odakészítette az ajtó mellé ura ételét, ám azt legtöbbször érintetlenül találta, amikor a nap folyamán később hozta a következő adagot. És ha arra is szánta magát, hogy kilépjen a maga köré felhúzott, önként vállalt magány falai közül, akkor is alig beszélt. Arthurral is szinte csak tőmondatokban kommunikált, amikor kiosztotta az aznapra vonatkozó utasításait. Látogatót szinte egyáltalán nem fogadott. Fiával is egyre kevesebbet és egyre kelletlenebbül beszélt.

A dolgok még inkább súlyosbodtak, amikor négy évvel később ismeretlen tettesek kiásták anyja sírját és elvitték a földi maradványait. Azonban rejtélyes okoknál fogva néhány nappal később a porhüvely visszakerült eredeti helyére. A történtek után az apja még elkeseredettebb és kiszámíthatatlanabb lett. Éjszakánként a laborjából egészen a késői órákig furcsa zajokat és gyakori szitkozódást lehetett hallani.

Egy napon Jonathan nyugodtan olvasgatott egy karosszékben ülve a könyvtárszobában, amikor hirtelen benyitott Solomon. Napok óta először hagyta el a szobáját, ápolatlan külsejénél már csak az súlyosbította jobban az összképet, hogy egyik kezében szikét, a másikban pedig egy kémcsövet tartott.

– Mit akarsz azokkal a szerszámokkal, apa? – kérdezte zaklatottan Jonathan, aki ki nem állhatta az éles pengék látványát.

– Csak egy kis vérre lenne szükségem a kísérleteimhez, ennyi az egész – felelte nyugodt hangon az apja. Solomon lassan közeledett a fia felé, aki erre ösztönösen felpattant a székből és elindult a folyosóra nyíló ajtó irányába, ám apja ott végképp útját állta. Ezután a fiú az ablakhoz iramodott, de be kellett látnia, hogy arra sem menekülhet, mivel az ablaktáblák kulccsal voltak lezárva. és bármennyire is ráncigálta őket, nem engedtek.

Az apja ekkor már szorosan mögötte állt, Jonathanon pedig eluralkodott a pánik. Összeroskadt, próbálta a szeme és az arca elé tartani a kezeit. Rosszul tette. Solomon letette a kémcsövet egy közeli asztalra, így szabaddá vált kezével megragadhatta fia karját. Jonathannak ekkor már potyogtak a könnyei, és keservesen kérlelte apját, hogy hagyja abba ezt az őrültséget, és úgy általában hagyja őt békén.

– Szedd már össze magad, fiam! Úgy viselkedsz, mint egy óvodás! Csak egyetlen kis vágás, mindössze néhány csepp vérre van szükségem, és utána mehetsz a dolgodra – mondta még most is zavarba ejtő hidegvérrel Solomon.

– Használd a saját véredet! Vagdosd inkább magadat, ne engem! – tört ki önkéntelenül Jonathanból.

– Értsd meg, fiam, az én vérem nem jó, nem felel meg a célnak. Meg kell értened – mondta az apa. – Most pedig maradj veszteg és ne ficánkolj, különben a kelleténél mélyebb sebet ejt rajtad a penge!

Solomon gyakorlott mozdulattal kifejtette Jonathan ökölbe szorított kezéből a mutatóujját, és apró bemetszést ejtett a szikével az ujjbegyen. Gyorsan letette a sebészszerszámot, majd ugyanazzal a mozdulattal felkapta a kémcsövet is, amelyet azonnal a frissen keletkezett sebhez tartott. Legalább egy percig ott tartotta, amíg az üvegcsének az egyötöde megtelt. Tiszta rongyot csavart a sebre, s csak ezután volt hajlandó elengedni a fiát, aki azonnal a földre rogyott. Erős szédülés és hányinger tört rá, minden bizonnyal a hematofóbiája miatt: még a saját vére látványát sem bírta elviselni.

– Látod, ennyi volt az egész. Ugye, hogy nem haltál bele? – kérdezte tréfás szándékkal Solomon. A fiú többre már nem emlékszik, mert a történtek után szinte azonnal elájult. Amikor magához tért, az ágyában feküdt, a jobb keze mutatóujján ott fehérlett a friss kötés.

Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy hátat fordít a vegyészetnek és a természettudományoknak. Tette ezt részben az életkorával járó, szülők elleni lázadásból, amely most fékeveszetten tört elő belőle, másrészt azért is döntött így, mert apja viselkedése kimondhatatlanul felzaklatta. Az előbb említett reakcióban Solomon megmagyarázhatatlan magatartása töltötte be a katalizátor szerepét. Innentől számíthatjuk igazán a kettejük közötti viszony elmérgesedését.

Messzi múltba révedő elmélkedéséből a lovas kocsi hirtelen fékezése zökkentette ki. Jonathan enyhén kába állapotában kinézett az ablakon, hogy megnézze, miért álltak meg. Megérkeztek a Stein-ház kapuja elé. Charlton Grove 10, ez állt a kapu melletti díszes táblán. Semmi kétség. Itthon vagyok. A hirtelen rárontó emlékképek sokaságától még mindig kótyagos Jonathan kifizette a kocsist, és lerángatta poggyászát a tetőcsomagtartóról. Amikor a lovak patkóinak hangja elhalt az utca végén, bizonytalan léptekkel elindult a kapu felé. Már éppen a csengőért nyúlt volna, amikor meglepetten konstatálta, hogy a kertkapu nincs bezárva. Apám annak idején minden körülmények között zárva tartotta az ajtót. Ezek szerint számítottak rám. Miután a kerítés belső oldalán tudta magát, évek óta először tekintett fel a domb tetején álló szülőházára.

Az errefelé oly gyakori köd némileg takarta az épületet, de Jonathannak még ilyen körülmények között sem esett nehezére felismerni a bejárat előtt álló négy korinthoszi oszlopot és az azok fölött elhelyezkedő timpanont. A kétoldalt húzódó épületszárnyak közül csak a jobb oldaliban égtek a lámpák. A Stein család otthonát kis túlzással akár afféle kúriának is lehetett volna nevezni. Dacára viszonylag újszerű architektúrájának, a ház alapjait már a XIV. században megépítették: akkor még a környéken uralkodó Sinclair klán egyik csatlósa és háza népe lakott itt. A Steinek csak a XVII. században vették birtokukba a területet, amikor az elszegényedett helyi földesúr bérbe adta földjeit. Azért választották ezt a helyet, mert a ház közvetlenül a legendás Rózsavonal mellett fekszik (amelyről a település, Roslin is kapta a nevét), és a Stein család mindig is fogékony volt a természetfeletti, misztikus dolgok iránt. Az azóta eltelt több mint 200 évben számos változtatást és bővítést hajtottak végre az épületen, többször felújították az adott korban uralkodó irányzathoz igazodva, legutóbb éppen a klasszicista stílus jegyében. Mégis a leglényegesebb átalakítás az volt, amikor Solomon Stein az épület bal szárnyában berendezte laboratóriumát, könyvtárszobáját, valamint egy üvegházat és egy botanikus kertet, ahol az öt kontinens számtalan pontjáról összegyűjtött gyógynövényeit gondozta, termesztette.

Jonathan felballagott a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, majd bekopogott. Az előszobából sietős léptek neszét vélte hallani, majd kitárult az ajtó, és hosszú idő óta először egy barátságos arc nézett vele szembe.

– Jonathan úrfi! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy újra látom! – fogadta őt szívélyesen Arthur MacGill.

– Én is örülök, hogy viszontláthatom, Arthur bácsi – felelte mosolyogva Jonathan. Emlékezetében még mindig Arthur bácsiként élt apja inasa, akit azóta ismer, amióta csak az eszét tudja. Édesapja régen elmondta neki, hogyan szegődött a szolgálatába: Arthur egy nagyon szegény család legkisebb gyermeke volt, akinek tízéves korában olyan súlyos tüdőgyulladása volt, hogy már az orvosok is lemondtak róla. Már éppen a papot hívták volna, amikor utolsó lehetőségként felmerült, hogy a domb tetején lakó zsidó gyógyszerésztől, Solomon Steintől kérjenek segítséget. A falu lakói még ekkor is kissé bizalmatlanul néztek a jövevény családra, de mivel nem volt más lehetőség, így hát hozzá folyamodtak. Mint utólag kiderült, jól tették, ugyanis Solomon Steinnek olyan gyógyszert sikerült kikevernie gyógyfüveiből, hogy a fiú állapota egykettőre javulni kezdett. A kis beteg szülei hálából felajánlották, hogy amint felépül a fiuk, elküldik szolgálni a zsidó gyógyszerészhez, ezzel hálálva meg az életet jelentő segítséget.

– Ugyan már, úrfi, annyira öreg azért még nem vagyok, hogy bácsinak nevezzenek – nevetett a kitárt ajtóban álló Arthur. És valóban, még csak a negyvenes évei közepén járt, egészséges, erőteljes testalkatú férfi volt, bár haja már inkább tetszett szürkébe hajlónak, mint feketének. – Nyugodtan szólítson csak Arthurnak, elvégre most már ön a ház ura.

– Hogyne, persze. Bocsásson meg, csak tudja, a megszokás… – hebegte Jonathan.

– Óh, jól tudom, hogy mire gondol az úrfi. Éppen ezért kérem, nézze el egy hozzám hasonló öregedő inas hóbortjait. Csak tudja, amióta az apja két évvel ezelőtt lélekben itt hagyott engem egyedül a házzal, bizonyára ön is emlékszik rá, nos, azóta nem mondta meg nekem senki, hogy mit kellene tennem, hogyan osszam be a napi feladataimat. És annak, aki egész életén át szolgált, ez igencsak nehezére esik – magyarázkodott az inas.

– Persze, emlékszem – felelte Jonathan.

Pont ez volt a baj: túlságosan is jól emlékezett arra a napra, két évvel ezelőtt, amikor megkapta Arthur vészjósló sürgönyét: siessen haza, mert az apjával valami rettenetes baj történt. Jonathan amennyire gyorsan csak tudott, elutazott Roslinba, hogy a végére járjon az ügynek. És csakugyan nagy volt a baj: amikor először megpillantotta Solomont, éppen egy ablak elé tolt karosszékben ült, de teste olyannyira erőtlenül hevert ott, szinte szétcsúszva, hogy a feküdt talán találóbb kifejezés lett volna. Minden hajszála megőszült, arca rettenetesen sápadt és ráncos volt, mintha az utóbbi egy évben nem érte volna napfény, és mindemellett ötven évet öregedett volna, amióta (vagyis Maryvel közös, oly viharosan végződő, utolsó látogatásuk óta) Jonathan nem látta. Látszólag az ablakon túli világot szemlélte, de a tüzetesebb szemlélő rögtön észrevehette, hogy meredt tekintete szinte üvegesen bámul a semmibe. Arthur akkor elmondta, hogy négy nappal azelőtt ilyen állapotban, a laboratórium padlóján fekve talált rá gazdájára, aki azóta a külvilág ingereire szinte egyáltalán nem reagál, értelmes kommunikációra alig képes, enni-inni csak segítséggel tud és nem egyszer össze is piszkította magát.

Jonathannak az elmúlt évek viharos konfliktusai ellenére is nagyon rosszul esett, hogy ilyen állapotban kell látnia apját. Amikor azonban közeledni akart hozzá, Solomon rémült tekintettel nézett rá, próbálta megragadni a karját, száját valami nehezen érthető nyögdécselés és halandzsa hagyta el. Jonathan nem volt biztos benne, de mintha az érthetetlen megnyilvánulásából azt hámozta volna ki, hogy „Menekülj! Ne gyere vissza!”. Aztán apja arcán mintha valami furcsa megkönnyebbülés futott volna végig, bár ez csupán egy pillanatig tartott, a fotel párnáján pedig egy mindinkább terjedő nedvességfoltból arra lehetett következtetni, hogy Solomon megint bevizelt.

Arthur már napokkal ezelőtt értesíttette a városi orvost, aki naponta eljött, hogy ellenőrizze Solomon állapotát. A doktor azonban mindössze annyit tudott mondani, hogy a valóban súlyos mentális leépülés mellett az apja egészségi állapota nem javul, de nem is romlik. A valódi ok, amiért akkor hazahívták Jonathant, az volt, hogy engedélyezze, hogy apját elszállítsák kezelésre egy Glasgow melletti szanatóriumba. Jonathannak be kellett látnia, hogy ha az itteni orvos nem tud az apján segíteni, akkor a szanatórium maradt számára az utolsó remény. Így aláírta a papírt, és azóta nem is látta apját. El sem tudtam búcsúzni tőle rendesen…

Most, mikor a komornyik mellett a szélesre tárt ajtón át belépett az előcsarnokba, Jonathan csodálkozva vette észre, hogy milyen patyolat tiszta a ház. Arthurnak, mióta gazdája elhunyt, valószínűleg rengeteg szabadideje lehet, amit azzal üt el, hogy akár két-háromnaponta is kitakarít. Amíg Solomon volt a ház ura, mindössze annyit engedett meg neki, hogy hetente egyszer pucolja ki a házat, mert utálta a takarítást, és az azzal járó felfordulást. A saját szobájába és a laboratóriumba be sem engedte Arthurt, mert ezt a két helyiséget (még ha csak szökő évente egyszer is) jobban szerette ő maga rendbe tenni.

– Meddig szándékozik az úrfi Roslinban maradni? – tudakolta újdonsült gazdájától a komornyik.

– Csak kettő, legfeljebb három napig, amíg a végére érek az apám végrendeletével kapcsolatos elintéznivalónak – felelte a fiú.

A konyhába benyitva Jonathannak eszébe jutott, hogy reggel óta nem evett semmit, és most rettenetesen éhes.

– Mondja csak Arthur bácsi… akarom mondani, Arthur. Nincs itthon valami harapnivaló? Korog a gyomrom.

– Természetesen, úrfi – felelte szolgálatkészen az inas. – A minap vettem harminc deka kitűnő minőségű hátszínt a hentestől. Ha óhajtja, akkor szívesesen elkészítem magának vacsorára.

Jonathan őszinte örömmel fogadta az ötletet. Amíg Arthur a konyhában előkészítette a húst a sütéshez, ő a nappaliban ténfergett. Legalább a ház nem változott. Végigsétált az ismerős bútorok között és észrevette, hogy a nappaliba nyíló ajtó mellett még mindig ugyanaz a két díszpáncél őrködik, mint gyermekkorában. A kandalló fölött is a jól ismert kör alakú kerámia plakett függött, rajta a Sinclair klán címerállatával, az ágaskodó kakassal, a körbefutó szegélyen pedig a jelmondatuk volt olvasható: „Ajánld a munkádat Istennek”. Oldalt a falon egy claymore és egy régi számszeríj függött a hozzá tartozó, nyílvesszőkkel teli tegezzel, mellette egy keréklakatos muskéta, valamint egy pár kovás pisztoly díszlett. Arthur még ezeknek az ósdi dísztárgyaknak a karbantartására is gondosan ügyelt, sehol nem lehetett látni rajtuk egy rozsdafoltot sem.

– Hogyan kéri a marhaszeletét, úrfi? Véresen? – kiáltotta a konyhából Arthur.

– Nem, lehetőleg minél jobban átsütve – válaszolta Jonathan.

– Hogy mondta? – Arthur hangjából jól ki lehetett venni a pillanatnyi értetlenséget. – Áh, hát persze, ahogy óhajtja – kiáltott vissza végül a komornyik, akinek valószínűleg most jutott újra eszébe, hogy Jonathan irtózik a vértől és hematofóbiája még az étkezési szokásaira is kiterjedt.

Vacsora előtt Jonathan még gyorsan körbejárt a ház többi helyiségében is, csak a biztonság kedvéért, de mindent a lehető legnagyobb rendben talált. Csak a laboratóriumban és apja szobájában uralkodott ugyanaz a rendetlenség, mint annak idején. Talán Arthur abban reménykedett, hogy apám mégis hazajön egyszer. Vagy lehet, hogy csak az ő akaratát tartja tiszteletben azzal, hogy a ház urának távozása óta nem nyúlt a szobáiban lévő holmikhoz.

Miután végeztek a steakkel, Jonathan fáradtságra hivatkozva korán nyugovóra tért. A gondos Arthur persze már előkészítette az úrfi régi szobáját. Jonathan oly sok év után először furcsa érzéssekkel feküdt le saját ágyába, de végül egészen hozzászokott és kellemesen elnyújtózott a paplan alatt.

Másnap már kora reggel munkához látott, hogy előkerítse, becsomagolja és feladja postán az apja végrendeletében említett középkori kéziratot Robert Hargravesnek, valamint a bathi víkendház adásvételi szerződését és a hozzá tartozó egyéb papírokat Ruth nagynénjének. Arthur örömmel elfogadta a sakk-készletet és megígérte, hogy úgy fog vigyázni rá, mint a szeme világára.

Jonathan csak késő estére ért a teendői végére, így a tegnapihoz mérve jóval szerényebb vacsora elköltése után rögvest indult lefeküdni. Úgy tervezte, hogy másnap visszamegy kocsival Edinburghba, majd a legkorábbi vonattal elindul vissza Londonba. Arthurnak mintha egy kicsit a kedvét szegte volna újdonsült gazdájának tervezett távozása, ezért Jonathan biztosította őt, hogy egy hónap múlva biztosan visszatér. Végül ebben maradtak.

Azonban mindezek ellenére sem akart álom jönni a fiú szemére. Felvetődött benne, hogyha olvasna valami pihentetőt, akkor talán könnyebben elszenderedne. El is kezdte keresni a kedvenc könyvét, Sir Walter Scott Ivanhoe–ját, de hiába, mert a szobájában lévő könyvespolcon sehol sem találta. Talán elkeveredhetett a legutóbbi nagytakarításkor. Ám a dolog nem hagyta nyugodni, a könyv keresésére indult. Arthur ekkor már javában aludt, így nem zargatta fel azzal az indokkal, hogy segítsen neki megkeresni a kedvenc gyermekkori olvasmányát. Így aztán Jonathan egyedül, gyertyával a kezében indult el a könyvtárszobába. Legalább fél óra telt el azzal, hogy átböngészte a könyveket, mégsem találta meg a keresett kötetet. Így aztán maradt a töprengés. Csakis egy hely van még a házban, ahol könyveket szoktunk tárolni, és ez pedig apám magánkönyvtára. A laboratóriumban.

Óvatosan nyitott be a laborba. Látszott a helyiségen, hogy a gondos Arthur ezt a szobát nem látogatta sűrűn takarítás céljából, ugyanis az asztalokat és a polcokat vastag porréteg borította. A padlón mindenféle kézírásos lapok hevertek kusza összevisszaságban, az egyik lombikba pedig szabályosan belekövült apja legutolsó kísérletének végterméke. Odalépett a könyvespolchoz, és nagy meglepetésére rögtön szemmagasságban észrevette a keresett könyvet.

Ám amikor megpróbálta kivenni a többi kötet közül, valamiért nem sikerült. Jonathan keményen nekiveselkedett. Azt gondolta, hogy talán beszorult, így a gerincénél fogva megpróbálta kihúzni. Végül nagy erőfeszítések árán, de megmozdult a könyv, azonban ekkor sem mozdult el teljesen, úgy nagyjából negyvenöt fokos szögben emelkedett ki a polcról. Ekkor furcsa kattanás hallatszott a fal mögül, csikorgás következett, majd a fiú a kövön súrlódó kő hangját hallotta, és megrökönyödve szemlélte, amint a könyvekkel zsúfolt, mázsás súlyú könyvespolc megmozdul és elemelkedik a faltól.

A könyvespolc mögött feltárult egy sötét, dohos szagot árasztó, lefelé vezető folyosó, melynek vége elemi sötétségbe burkolózott.