Élned, halnod kell

Megtanulni egy országot nem is olyan könnyű.

Katjának több Magyarországa is volt, az első természetesen az édesanyjáé. Aki talán nem is volt sváb – vagy nem volt túlságosan vagy veszélyesen az –, de 46-ben mégiscsak kisodródott a többiekkel együtt Németországba. Olyan hírt kapott, hogy a férje nyugaton vár rá  – de mint annyi hír akkoriban, ez sem volt igaz.  Katja édesapja egyike volt a számtalan tizenéves Johannak, aki eltűnt, meghalt, felrobbant, rossz helyre lépett, és nem látta többé senki sem. A mama mögött bezáródott egy ország, az itt élned, halnod kell világa, a szerelem és bánat Magyarországa. Mama kint maradt Németországban, dolgozott látástól-vakulásig, és soha nem ment férjhez.

Aztán volt egy másféle Magyarország is, a lángossütők, a balatoni bodegák, a nagy trakták, a kérincsélő rokonok Magyarországa. Hogy te, Katikám, milyen jó színben vagy! A lángos, a virslis-sajtos-tejfölös, ez az igazi! Ahol ez elfér, ott elfér még több is! Eckhardt és a lányai utálták ezt az országot.

Ám a hetvenes-nyolcvanas évek rokonlátogatásainak köszönhetően Katja már nem gondolkodott többé a szavakon, észrevétlenül visszatanulta magát az anyanyelvébe. És jött egy másik Magyarország is, a szakmai kapcsolatcseréké, a főrendőröké.  Ha résnyire is, de kinyíltak egy kicsit a határok. És Katja Stoller, a bajor rendőrség felügyelője hamarosan ott találta magát „keleti” főrendőrök társaságában.

Van egy perc türelme, Katika? Nem segít bevásárolni nekem meg az asszonynak?

A kelet-közép-európai kollégák kezdetben nem is értették, hogy egy nő nem feltétlenül adminisztrátor és nem is pszichiáter a német rendőrségen, de mégcsak Charlie angyalaira sem hasonlít. Katja is megdöbbent rajtuk. Ugyan mi köze van ahhoz, hogy milyen hűtőládát szeretne a feleségük? És mért várna rájuk szendén, türelmesen, míg végeznek az Eros Centerben vagy csak édességeket vásárolgatnak a gyerekeiknek?

Egy kis pálinka, Katika? Nem próbálod meg? Bivalyerős, otthoni.

Talán ne szkanderezzek veletek?

De a sok mézesmázas vagy szkanderezős beszélgetés közben hány kiváló rendőrt is megismert! Invenciózus, elszánt nyomozókat, remek felderítőket! Csakhogy miután egy-két év eltelt, és érdeklődött róluk valamilyen fórumon, a hivatalos elvtársak elhallgattak: persze, persze, de már nyugdíjazták, talonba tették, elsüllyesztették… Tudja, hogy van, Katika?

Katja nem tudta. Ilyen könnyen elfáradnának, vagy elcsüggednének a magyarok? Egy-két megoldatlan, csúnya ügy, és oda az invenciójuk?

Jöttek a 90-es évek, áramlottak keletről a gyerekek, feketék, barnák, szőkék, de Katja már nem foglalkozott aktív ügyekkel. Németországban is működik a Charlie angyalai-effektus? Hiszen negyven fölött egyetlen női rendőr sem rohangál nyitott bőrkabátban a gyerekkereskedők után, nem hajszol tolvajokat az autópályán, hanem ül a fenekén az irodájában, és összefogja a csapatot. Rendet csinál. Felderíti vagy legalábbis szemmel tartja a rendőrségi korrupciót. Aktív, nagyon is… Katja úgy nevezte, ezek voltak a müncheni rendőrségen az ő nagymama-évei. Főnéni lett, meg kell hagyni.

Még egyik lányának sem született gyereke, de ő már partvonalra szorult. Partvonalra – irigyelt, kívánatos pozícióba. És már alig várta, hogy ténylegesen  is nyugdíjba küldjék, hogy elkezdhesse végre a magándetektíveskedést. Hogy megint szívügyei legyenek …

 

De ez az Őrskút döglött ügy volt a javából Mikor is történt? Hány évtizede? A gyerekekből felnőttek lesznek, a bűnözőkből (ha óvatosak) tiszteletre méltó kelet-közép-európai polgárok!.

Őrskút! Mi történik manapság egy ilyen ici-pici városban?

Nem panaszkodhatott, mert az internetes kereső szinte ontotta a legfrissebb híreket. Kovács Robika sakkversenyt nyert. Betörtek a piacon álló virágboltba. Új nemtudommiket avattak. Új nemtudomkiket neveztek ki. Katja döglesztő unalmat érzett – és hát akkor is így érzett volna, ha magyarként a passaui eseményekre kattintgat. Az idegen arcok mindig egyformák, csak az ismerőseinkben látjuk meg a rendkívülit, a váratlant.

Új óvodát avatnak. Autópályát építenek. Felszerelik, leszerelik, beszerelik… Érkezik egy új régészcsapat, hogy a gyerektemetőben a leletmentéseket felügyelje.

Leletmentéseket? Miféle leletmentéseket, hökkent meg Katja. De nem azokról az őrskúti gyerekekről volt szó, akiket Joachim Vettel vagy a magyar rendőrök kerestek. Hat különleges gyereksírt találtak az autópálya-építésen, furcsa mellékletekkel: kerámia-állatkákkal, csont dobókockákkal, és egy rejtélyes, mindeddig megfejtetlen felirattal. Váratlan szenzáció, harsogták a magyar újságok.

Alemannok vagy alánok, vizi- vagy csak osztrogótok, gepidák vagy gepárdok… Őrület, gondolta Katja. 

De az őrskútiak ezt nem így gondolták: a honlapok és a blogok tanúsága szerint „észveszejtő büszkeség” töltötte el őket, hogy egy ki tudja mikori temető terül el a városuk mellett – egy ki tudja mikori város, amit elhagytak, feldúltak, újjáépítettek, aztán megint elhagytak és megint feldúltak…. Ki tudja már a pontos sorrendet? De most megtalálták végre a nyomait.

Őrskút talán egy igazi kincsesbánya. Köszönhetően talán a város határában csordogáló hőforrásnak, amely ha az ezredforduló pénzes turistáit már nem is, de a honfoglaláskori népeket – úgy látszik – annál inkább vonzotta.

És mi a foglalkozása Dér Krisztina édesapjának? Történelemtanár, ugye… Katja rákeresett Dér Sándor nevére. Fényképek is! Hát ez remek. A város előkelői mellett Dér Sándor is nyilatkozott a káprázatosabbnál káprázatosabb leletekről, lefényképezkedett a tanítványaival

ásóval a kezében, ahogy lefényképezkedett egy neves professzorral. Az egyik videón sejteni vélte, hogy talán soha nem derül fény az „őrskúti gyerekek” titkára. Talán megfeledkezett arról, hogy milyen titokzatos módon tűnt el a saját kislánya?

Sudár, magabiztos, jóvágású férfi. Ötvennek sem látszik.

Ilyen jót tett volna Dér Sándornak a lánya eltűnése és a felesége halála?

Ámde egy város, amely ilyen kétségbeesetten kutatja az 1800 éve eltűnt lakóit, talán az 1992-es eltűnéseknek is sok részletére emlékszik…

 

Megígérte magának, hogy addig nem indul el, míg nem beszél Joachim Vettellel, a nyugdíjas kollégájával.

Hány éve nem beszéltek?

– Hát szervusz! – szólt bele a telefonba, mikor Mallorcán sikerült végre elérnie. – Hát szervusz! – mondta még egyszer, hangosabban, még nagyobb nyomatékkal.

Joachim Vettel meglepetten felhorkant.

De ő legalább nem köszöngetett.

– Hallom, Katja, megint detektíveskedsz. Mit akarsz tőlem?

Katja gyorsan összefoglalta, és célzott rá, hogy Joachim szoros kapcsolatban volt az egyik eltűnt lány Németországban élő hozzátartozójával, Szenczi Lászlóval. Dehát a tanú eltűnt, sehol sem akad a nyomára. – Elnyel a föld egy izgága dokumentumfilmest? – nevetett.

De csak kényszeredetten nevetett. Mert ahogy Őrskút és Szenczi László nevét kiejtette a száján, azonnal megváltozott a másik hallgatása. Mintha az ég hirtelen elsötétedett volna Mallorcán.

– Már csak pókokkal foglalkozom, Katja, nem eltűnt gyerekekkel. A keresztespókok szokásait kutatom, nem a bűnözőkét.

– Megtaláltam a Szenczi-dossziéban a nevedet…

– Az a büdös pedofil átejtett engem! Emlékszel még a Tingel-Tangelre?

Katja emlékezett. Közismert müncheni art café volt, ami nemcsak kísérleti filmeket kölcsönzött, hanem az ínyenceknek, a legesleghozzáértőbbeknek pornóvideókat és prospektusokat is. De az egyik prospektus véletlenül nem a legesleghozzáértőbb kezébe került.

– Szenczi is azt az ocsmányságot szerkesztette?

– Dehogy! Szenczinek csak pechje volt, irtózatos pechje. Néhány művészfotón a kishúga is szerepelt. De Szenczi korábban telesírta az újságokat a szegény, ártatlan kishúga történetével, és nekem is küldött néhány fotót a hugicájáról. Csakhogy közben lebukott a Tingel-Tangel. És egyetlen gyereket tudtunk azonosítani a fotókon, a szegény, ártatlan kis Szenczi Dórit. És Dóri azokon a fotókon nem tizenkét éves volt, csak hét vagy nyolc éves. Na de hogy jut el egy német art caféba egy magyar gyereklány fényképe? Megkérdeztük volna a bátyustól, micsoda véletlen ez… Azt az art cafét az ő barátai működtették.

– Tehát mihelyt a Tingel-Tangel összeomlott, Szenczi László is eltűnt.

– Vagy nem tűnt el. Ott lakik a hajdani Tingel-Tangel mellett, csak már nem Szenczi Lászlónak hívják. – Joachim várt egy kicsit. – Egy keresztes pók olyan, mint a fajtájába tartozó összes pók. De milyen ember az, aki megrontja a testvérét, és aztán még az eltűnéséből is előnyt kovácsol? Pityereg a tévéműsorokban, rágalmaz, fogadkozik, és közben megpróbál a húga életéből a következő filmjére minél több pénzt kisajtolni.

Katja nem ismerte a pókokat. Se a kereszteseket, se semmilyeneket.

Elköszönt Joachimtól, és újra belemerült Őrskút múltjának váratlan újrafelfedezésébe. Avarok, vandálok, késő-rómaiak, gepidák, gótok egymás nyomában. Egymás szállásaira vagy egymás városaira építkezve a híres, lágyan bugyborékoló hőforrás szomszédságában. Tiszteletreméltóan kíváncsi fejek az őrskúti művelődési ház nagytermében. Ők is őrskútiak. Őrskútiak mindannyian.

Lehetséges, hogy azok az eltűnt kislányok mindannyian bántalmazott gyerekek voltak…!

De mikor elaludt, nem rájuk gondolt, hanem a negyedik Magyarországra. Ami csak egy fátyol, egy könnyű, alig rebbenő fátyol a félig betemetett romok fölött, egy párakönnyű ruhafoszlány, ami eltakarni próbál valami kimondhatatlan szörnyűséget.