Ma tizennégyszer mondtam nemet. Nem kérek, nem kérlek.

Először a háromfogú bácsinak, aki azt rikoltozta, hogy a második pár cipőt ingyen kapom, és a markomba akart nyomni valami cetlit, jutalékot az utcán osztogatott megváltáshoz. Aztán jött a fiú, lepelbe csavarva, homlokán jellel, és földöntúli boldogságot ígért. Megállapodtam vele, hogy nekem mindenekelőtt földire lenne szükségem, ha az kipipálva, nem bánom, visszatérhetünk az ő ajánlatára is. Nem akartam öt perc alatt sorselemzést, háborúskodás helyett nyugodt reformpolitikát, olcsó GM élelmiszereket, országhatárig érő gyorsforgalmi utakat, újabb dunai (és tiszai) hidat, alvásklinikát, kihagyhatatlan címlaplányos ajánlatot, még egy nyelvvizsgát, és a jövőmet se üveggolyóba zárva meséljék el nekem. Így ment ez egész nap, így számoltam egészen tizennégyig el. Nem kellesz, nem kell, visszaadlak. Micsoda vasárnap, micsoda város!

És mégis, valami történt odabenn, valami megváltozott. Máshogy ébredtem aznap, vagy hirtelen megértettem, hogy Kipling tényleg meghalt? Aztán Miskin hercegre gondoltam (vagy a kegyelemre?), de lehet, hogy a tegnap esti esőre, belefáztam a városba, talán ez így, együtt volt sok, kezelhetetlen, nem tudom.

Tegnap még azt gondoltam, úgy véltem, éreztem, boldogtalansággal vettem tudomásul, hogy van egy pont, legalább egy olyan pont a világban, ahol egyetlenegyszer sem tudom azt mondani, hogy nem. Hiába készülök egész nap rá (nem kérek, nem kérlek), nem áll a számra, ez a mondat még nem jó rám. Pedig az aura aetas óta ez jár a fejemben. Pedig reggeltől estig erre gyakorolok, amióta megszülettem, még fogmosás közben is. Ezt a mondatot a könyveimből kihagyták, helyesen kimondani nem tanították meg nekem. Pedig akartam elbánni, elégtételt venni, pedig ott minden út rossz volt nekem.

Sokáig vártam, hátha változik, megváltozik valami, mert mégiscsak belem meszesedett. Tévedek, inkább belém gyulladt, mint a húsba a tüske. Egyre mélyebbre fúródott, de nem vált eggyé velem, idegen anyagként mérgezett. Rozsdás kardként állt ki belőlem. Most kirántottam magamból, most kihúztam alóla a szőnyeget. Hogy mitől és miért sikerült hirtelen, hogy miért nem kérek majd belőle ezentúl, megmagyarázni jól úgysem tudom. Mondanám, hogy foglalkozhatott volna néha velem is, ha már itt vagyok, de csak magának töltött bort, csak magával töltötte ki az életét. Én pedig így nem leszek többé éhes rá. Nem terítek többé hozzá. Ünneplőbe sem öltözöm.

Este van, itt vagyok nem létező cetlijeimmel, a visszaküldött lapjaimmal, tenyeremmel, mely a jövő elől mások számára zárva van. Nem kérek, nem kérlek, mondogatom. Gyulladt a bőröm, ráz a hideg. Holnap még erős szél lesz. Mindennapi kabátom magamra borítom, ha kell.

Sosem fogom megtudni, mi történt valójában annak a vasárnapnak a városában.

 

(Első kiadás: Lovagkór, Méry Ratio, 2007)