BŰN

Hónapokig hordtam a zsebemben,
apró volt, mint egy kis kavics. Melengetni
kellett, hadd kapjon erőre, hagyni,
nyugodjon, ott baj nem érheti. Csöppnyi
ütőér pulzált benne, tenyerembe dobogta
szaggatott morzejeleit. Nem sürgetett.
Kivettem mégis, időnap előtt. Nem találtam
elég fényesnek. Csiszoltam megszállottan,
hiába rimánkodott, én fojtottam el kiáltásait.
Alakult hát engedelmesen, s hogy még
szebb legyen, súroltam tovább, már az ütőerét.
Kezemből vér serkent; tőr volt ekkor, nem kavics.
Éle átszelte ereim, csillogott, mint a Nap.
Drága ember. Akaratlanul is megbántottalak.

MARI, A KÖNYVKIADÓ

Már a bejárati ajtón dörömbölt,
amikor Mari kiszaladt, és az első
pillanatban nem is az őrjöngő
férfiún akadt meg a tekintete, hanem
az udvar közepén leparkolt piros
motorkerékpáron, de mielőtt rá-
kérdezhetett volna, kié az a motor,
a hívatlan látogatóból kénköves
villámokkal megtűzdelt szavak
tömkelege zúdult rá, ömlött a fejére,
akár a savas eső, na idefigyelj, most
jövök a községházáról, ide utasítottak,
hogy a faluban te vagy az, aki kiadod
a könyveket, hát akkor nekem is járna
végre legalább egy, százhatvankilenc verset
írtam eddig, mondom száz-hat-van-ki-lenc,
jól hallod, az majdnem százhetven, ez a ház kiadó
volt nemrég, most te laksz benne, jó helyen
járok hát, ez a kiadóház, én csak azt
akarom hallani, belefér-e egy könyvbe
százhatvankilenc vers, oszt álljunk neki,
az a piros motor az enyém, de úgy látom,
te sem vagy különb azoknál ott a
községházán, amilyen képeket vágsz itt nekem,
hölgyikém, nem becsül engem senki
ebben a faluban, nem becsülik itt
a kultúrát, a könyvkiadás is pofára megy
már, mint akármi más. És fogta a piros motrot,
kiviharzott az udvarból, döngve csapódott
be utána a nyolcvanéves, rozsdaette vaskapu.
Mari sóhajtott, nagyot nyelt,
lenyelte a kérdést, le a választ, hogyan lehet
egyszerre kipenderíteni az udvarból
egy hőbörgő fűzfapoétát meg egy piros
motorkerékpárt. Mert van, mikor maguktól
megoldódnak a dolgok.

(Illusztráció: Emilia Amaro: STONE IN THE WATER 1)