Későre jár már, de nem tudok aludni. Jöjjön, aminek jönnie kell, engem már rég nem érdekel ez az egész. Még ez a pár korty kávé, meg néhány szál cigi, és vége lesz. Hogy mi az, amit igazán bánok? Az, hogy sosem mondtam el neki. Sosem mondtam meg neki, hogy én úgy szeretem őt, ahogyan sosem szerette más, és nem is fogja senki.

Ott voltam, tudod. Ott voltam mikor más ölelte át, ott voltam mikor más suttogott hazugságokat fülébe, és akkor is, mikor ugyanezek hirtelen már másfelé kacsingattak. De én vele maradtam. Már tudom, hiba volt. Megérdemeltem volna, hát persze. De ez nem az a műfaj, ahol végül győz a legkisebb királyfi, aztán jön a hét országra szóló ereszd el a hajam.

Nekem már csak egyetlen kérésem maradt: sose felejts el engem. Sose felejtsd el, hogy volt valaki, akinek kedvesebb voltál, mint hogy a saját élete élje. Dicső neved a mennybe felírom? Kérlek, én puszta kézzel vésem azt az istenek testébe.

Valahogy vicces ez az egész. Azt gondoltam, azzal, hogy más leszek, mint a többi, elérek valamit. Én tényleg azt hittem ez számít, legalább egy kicsit. Igen, mindent a lábaid elé terítettem. Te pedig a másik irányba indultál el. Az anyag lett volna átlátszó, vagy csak a te napszemüveged sötétített ennyire? Hidd el, már magam sem tudom, és nem is ez számít.

Végtére is, már mindegy. Szerelem ide vagy oda, végül mindannyian megdöglünk. A halált viszont az igaziként várom, ha már te többszöri meghívásra sem jöttél el. Mégis mit tehet az ember fia, ha egyszer szíved ennyire kemény? Nem lágyítja sem gondolat, sem szó, se cselekedet.

Végső bűnöm ez a kis levél. Azt mondják, az embernek nem illik szart kiadni a kezei közül. De már ez sem számít. Tudod, én írtam ám neked, igényeset, bizony. Többet, mint bárkinek, és többet, mint bárki írt neked. Éreznem kellett volna a vesztem. És tényleg elhittem, hogy magadra ismersz. Elhittem, hogy megérted mi az, amit ennyire el akarok mondani. Hát akkor legyen ez az utolsó ócska. Legyen csak elgyötört, zavaros, és megtört, akár csak én.

A legszebb, hogy talán értetted is. De nekem ezt a sorsot szánod. De legyen meg a te akaratod, mert te vagy az én istennőm, és tiéd az én országom. Forgasd még kardod a szívemben, és teljesítsd utolsó kérésem. Valahol belül, érzed, és tudod. Emlékezni fogsz, én ezt tudom, és ezt érzem. Talán még sajnálod is. Talán odaát még én is fogom.

Az embernek érzéke van a dolgok módszeres tönkretételéhez. Szívünkkel sincs ez másképp. Miért kéne valódi, házi szerelem, ha leértékelték a Tescóban a műanyag, import szeretetet? 2-őt fizet, 3-mat kap, csak tessék, csak tessék. A végén egy kis csúsztatás itt, plusz egy tétel ott, és a pénztárnál valahogy mégsem jön ki a végösszeg. De addigra már nem éri meg a balhét az a 20 forint, fáradjunk arrébb, hiszen mások is állnak a sorban.

Ami neked 20 forint többlet, számomra az élet. Nem is ér többet, de egy pillanatra már majdnem elhittem. Én hiába megyek ezzel a vevőszolgálatra, de ha gondolom, tehetek panaszt 30 napos elbírálási idővel. Nekem viszont nincs több időm. Elindulok, és még utoljára, út közben, szűkölve, vonyítva, vicsorítva, de visszanézek rád, egyetlenem. Arcod sugárzik, mosolyod továbbra is gyönyörű. Ennyi jut nekem az útra, ezt a túloldalra is magammal viszem. És sosem felejtelek téged.

Csak egy tompa puffanás, de már semmit sem érzek. A fájdalom gyönyöre jelent nekem mindent.