Hullik a hajam, ahogy az emlékek hullnak ki a fejemből, szálanként, egyesével, mit csináljak a lehullott szálakkal, mit csináljak azokkal, amelyek nem akarnak visszajönni, mit, mit? Felszedegetni mégsem szedhetem fel őket egyenként, ahhoz túl sok, beleolvadnak a szőnyeg mintái közé, olyan régóta megvan ez a szőnyeg, emlékszem, a lengyel piacon vettük, amikor ideköltöztünk, van annak már negyven éve is, vagy talán negyvenöt. Nem… Inkább negyven… Fogtam egy hajgumit, és összekötöttem a maradék hajamat, de nem tartja meg, kiesik belőle, lehajolok, hogy felvegyem, naponta porszívózok, mert mindenhol a hajam van, a mosógépben a ruhákon, vennem kell mosóport, el ne felejtsem, a szőnyegen, a tésztában, a levesben, mindenhol, csak a fejemen van egyre kevesebb. Fiatalon olyan szép hosszú hajam volt, olyan sima, olyan erős, selymes… Volt… Meg még volt sok minden. Nagyon büszke voltam a hajamra, elöl volt benne egy ősz csík, így születtem, a többi fekete volt, olyan fekete, mint most a ruháim, a pólóm és a szoknyám, emlékszem, az édesanya hordott mindig fekete ruhákat, és fekete kendőt is kötött a fejére, és néha, amikor levette ezt a kendőt, láttam a hosszú, ősz haját, neki nem olyan volt, mint nekem, neki még ennyi idősen is sok haja volt, és néha megengedte, hogy megfésüljem. Mikor még a húgom karonülő volt, emlékszem, édesanyának sötétbarna haja volt, vagy inkább fekete, igen, inkább fekete volt, de azt is mindig kendő alá rejtette, úgy öregítette az a kendő, mindig idősnek látszott, mindig, pedig fiatal volt, fiatal és gyönyörű, velünk öregedett meg, velünk ráncosodott az arca, ahogy egyre több gyereke lett és azok egyre idősödtek. A Kati egyszer megkérdezte, gyerek volt, talán nyolc éves, miért viseli mindig azt a kendőt, nincs melege? Mert az édesanyám még nyáron is hordta azt a kendőt, harminc fokban, de mégsem válaszolta a Katinak, de igen, melege van, csak mosolygott és megsimogatta a fejét. Lehet, nem is a Kati kérdezte, hanem az Erzsi… Vagy a Kati volt, mégiscsak… Nem emlékszem, melyikük, pedig nem is hasonlítanak egymásra, és mi, többiek sem, nem hasonlítunk egymásra, mindannyian különbözőek vagyunk, csak öregen, öregen már jobban hasonlítunk, hasonlóvá rajzolnak minket a ráncaink. Kimegyek a konyhába, benyúlok a gyógyszeres szekrénybe, kiveszem a krémet, beviszem a szobába, nem, ez nem az, ez egy másik, visszamegyek, benyúlok a szekrénybe, annyi gyógyszer van itt, annyi tabletta és krém, visszamegyek, megcsinálom a ritex kötést. Egy idő után megszoktam ezt a szagot, ezt az erős, átható szagot, amitől mindig gyógyszer szagom lesz, recsegek, ha megmozdulok, recsegek, ha leülök, ha felállok, egy gyógyszerszagú, recsegő vénasszony, viccelődni is szoktunk a Lacival, ő meg már majdnem teljesen süket, nem is hallja meg sokszor, amit mondok neki, pedig ott ül mellettem a fotelban, csendben, nézi a tévében a meccset, és dobol. Ülünk egymás mellett a fotelben, nézzük a tévét és dobol, dobol a fotel oldalán, hagyd már abba, zavar, abbahagyja, aztán dobol a hasán, dobol, és csak nem akarja abbahagyni, azt akarod, hogy elmenjek? Abbahagyja, aztán csücsörít, cuppog, dobol, dobol ütemesen, cuppog, csücsörít, mint egy kisgyerek, észre sem veszi. El kell mennem megint a bőrgyógyászatra, szaporodnak rajtam a szemölcsök, főleg a hátamon, a hátamon rengeteg van, pedig nem volt ilyen, az utóbbi tíz évben van egyre több az egész testemen. Ezek szaporodnak, meg a ráncok, bár az arcomon lévőket észre sem veszem, rákúsztak az arcomra, a fülemre, a szemem és a szám köré, alattomosan, csendesen, egyre több és több van, bezzeg a hajamból egyre kevesebb, minden megváltozik, kihullik vagy megnő, egy sem marad, mint a fogaimból, vagy egyre szaporodik, mint a szemölcsök. A nyakam, a nyakam zavar a legjobban, szép nyakam volt, most pedig lóg rajta a bőr, ráncok, ráncok, ráncok mindenhol, számolni sem számolom őket már. a Laci, ő más, neki alig vannak ráncok az arcán, szerencsés a bőre, az én bőröm száraz, és az én bőrömet örökölte az Anikó is, Petrának meg kevert bőre van, néhol zsíros, néhol pedig hámlik, nem is Petra, Petra az unokám… Éva, Évának van kevert bőre… Szóval betekerem magam a ritex kötéssel, betekerem a karomat és a derekamat, de a derekamról mindig hamar lecsúszik, a karom, azon jó, ott megfogja a melltartó, néha azért, amikor próbálom kikapcsolni a melltartót, belekapok egy szemölcsbe, vérzik, volt, hogy véletlenül lekaptam egyet, leszakítottam, már nem is emlékszem, hogy hol volt szemölcs és hol nem, hol volt, hol nem volt szemölcs, fog, haj…

 *

Látom az arcát. Nyugodt. Látszatra. Nem is olyan vészes, szépen gyógyul, mondja.

Hárman vagyunk a szobában. Mari, Anikó és én. Anikó. Még csak tizenhárom. De bátor. Bejött. Nem ment ki, maradt.

Maradt, amikor levettem a pólót. Levettem a kötést.

A nagy vágás uralja a testem. Torzít. Anikó nem fordult el. Nézte a sebet. Nem sokáig. Kicsit, aztán a szemembe néz. Nem látom rajta az iszonyatot. Nem látom, hogy megijedt. Vagy hogy sajnálna. A keze remeg. A lányom keze. Pont olyan, mint a bátyjáé. Csak kisebb.

Ült a kádban a nővérével. Anikó még csak nyolc éves volt. Éva már tizenhárom. Már menstruált, megnőtt a melle. Anikó ült és nézte a nővére mellét. Neked is meg fog nőni, mondta Éva, de hát mikor? Majd. Most még örülj, hogy nincsen, hogy lapos. Nem fáj, ha a fiúk megrúgnak labdával. Kényelmesen tudsz hason aludni, semmi nem zavar, és nem is fáj, nem dagad meg. Megdagad? Anikó ledöbbent. Ha már egyszer megnőtt, miért dagad meg? Éva nem ment bele a részletekbe.

Egyszer, még kicsi volt, Évát elkezdte érdekelni a mell. Mindig nekem jött véletlenül. A mellem alá ért. Hozzám csapódott. Megpróbált felugrani az ölembe. A keze hozzáért a mellemhez. Kíváncsi volt. Nagy rejtély. Aztán elmúlt. A kíváncsisága.

Néha ellopták a melltartóimat. Tömködtek bele zoknit vagy kicsi labdákat. Felvették, és örültek. Egymásnak mentek. Nevettek. Néha elszakadt a melltartó, és elgurult a labda, kiesett a zokni. Fél mellek a pólók alatt. Mosolyogtam rajta. Akkor. Még. Vagy felfújtak egy-egy lufit, és a ruhájuk alá tömték. Hogy ők terhesek. Néha a lufi kipukkadt. Összerezzentek.

Sebes volt még a vágás. Fájt. Húzódott.

Idővel elmúlik, mondták. Elmúlik. Ez nem, ez nem múlik el soha. Ez a fájdalom.

Belém vágtak. Kivágtak belőlem egy részt. Hosszú vágás, egészen a hónaljamig. Felemás vagyok.

Érzem a szagát. Nem szabadulhatok meg tőle. Mindig érzem. Belülről, az folyik az ereimben. A gyógyszer szaga és íze. Senki más nem tudja, milyen az íze. Milyen a bűze.

Körülvesz. Belőlem árad.

Elmentünk egy szakboltba. Mellet nézni. Árultak olyan melltartót, amibe csak bele kellett tenni a műmellet. Olyan a tapintása, mint az igazi. Én nem érzem igazinak. Nem érzem. Több méret is volt. Kiválasztottunk egyet Marival. Mari segített. Kiválasztottuk a méretemet. Beletettük a melltartóba, felvettem a pólót. Eltakartuk a valóságot. Eltakartuk a fájdalmamat. Eltakartuk, hogy már nem vagyok igazi nő. Csak félig.

Akkor egyszer mutattam meg. Akkor utoljára vettem le a pólót mások előtt. A lányom és a testvérem előtt. Két nő előtt.

Ismertek. Látták a sebeimet.

A testem nem mondja el másoknak az igazságot. A testemet eltakarom. Hiányosan megyek az utcákon, mintha fél cipőben járnék. Vagy elfelejtettem volna nadrágot felvenni. Mindig.

A melltartót éjszaka sem vettem le. Sosem vettem le. Groteszk látvány lennék. Hiányos ott, ahol mindenki láthatja.

Miután elmúlt a seb, egy rózsaszín vágás maradt utána. A fájdalom nem múlt el. Fáj, érzem a sebet. A nyomát. A semmit. A hiányt.

Hogyan fájhat ennyire valami, ami nincsen?

Az ágyban sem vettem le. Akkor sem, mikor hónapokkal a műtét után először voltunk együtt. Újra. Vedd le, nem számít, mondta. Nem vettem le. Ismertem. Nő kell. Nő voltam. Anya. Feleség. Most mindig magamon tartom a melltartót. Fürdéskor bezárom a fürdőszoba ajtaját. Ne lásson senki. Ne érintsen meg senki. Fáj.

*

Na gyere, mondta, és megfogta a kezem. Meleg nyár, olyan sokat fogjuk egymás kezét, hogy összeragad az izzadságtól. Még akkor sem engedjük el. Kimegyünk Nórával és Tomival a műfüves pályára. Éjszaka van, nem jár arra senki. Egyedül lehetünk. Nem világítanak lámpák, átmászunk a kerítésen. Még őr sincsen. Csóró a tulaj. Nóra és Tomi leülnek a pálya közepén, mi arrébb megyünk pár méterrel. Olyan sötét van, hogy csak fekete árnyékokat látunk. Egymást is alig, pedig érzem Máté leheletét a tarkómon. Ülök előtte a fűben, hátamat nekitámasztom. Látszanak a csillagok, de mi a mozgó műholdakat figyeljük. Ott császkálnak az égen, kacsáznak a csillagok között. Mozgó csillagnak tűnnek.

Máté lassan benyúl a pólóm alá, nincs rajtam melltartó. Simogat. Csendben maradok, nehogy meghalljanak. Úgysem ránk figyelnek, tudom, de azért mégis. Megcsókolja a nyakamat, kigombolja a nadrágomat, benyúl a bugyimba. Először nagyon zavarban voltam. De hát senki sem lát.

Anya már alszik, éjfél is elmúlt, a szobám ablakán kopog valaki. Kinézek, de tudom, ki az. Megpróbálom halkan kinyitni az ajtót, de nagyon recseg. Beengedem a hátsó kapun Mátét. Anya sosem jön ki ilyenkor, néha hallom a tévé duruzsolását. Alszik, nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani. Máté bejön, és becsukom az ajtómat. Lefekszik az ágyra, leoltom a villanyt. Az utcai lámpa bevilágít az ablakon, ennyi az összes fény a szobában. Máté a kislámpa felé nyúl, Ne, mondom neki. Miért? Látni akarlak. Nem baj, én nem akarom, hogy láss. Mindig takargatom magam. Máté utálja. Már milliószor láttalak, mondja, a sötétben vagy a tévé fényénél, tudom, milyen vagy. Nem baj, az más, felelem, és bebújok a takaró alá, pedig meleg van. Megmarkolja a fenekemet, olyan jó segged van, mondja. Éjjel együtt alszunk. Igazán együtt, nem külön, az ágy egy-egy szélén. Hátulról átölel, ahogy éjszaka mozgolódom, mozog velem ő is, felemeli a kezét, hogy szembefordulhassak vele. Nem ébred fel.

Nincs itthon senki. Kimegyek az előszobai nagy tükörhöz. Meztelen vagyok. A vállaim szélesek, ahogy a csípőm is. A derekam viszont nagyon vékony. A fenekem nagy, a mellem kicsi. A combomon fehér növési csíkok vannak, megrepedezett a bőr. Májfolt van a combom belsején, olyan alakja van, mint egy repülő mókusnak, mondta Máté, de hiányzik az egyik lába. Utálom a lábfejemet, mondtam neki egyszer, ő pedig körbecsókolta. Csikizett.

Féltem, hogy nem fogok megnőni. Hogy alacsony maradok, törpe. Nem leszel törpe, mondta anya, szép, hosszú sípcsontod van. Elhittem neki, és nem lettem. Pont olyan vagy, mint az édesanyád, mondta a mama, nem is, válaszolta a bátyám, egyáltalán nem olyan. Pedig de, és ti ketten is nagyon hasonlítotok egymásra. Mintha indigóval készültetek volna. Dehogy, tiltakozik.

A hasamon halvány krikszkrakszok haladnak végig, egymásba futó, egymáson átvágó vonalak. Máté rajzolta őket filctollal, összekötötte a hasamon lévő anyajegyeket. Kíváncsi volt, milyen mintákat tudna összehozni, vagyis az anyajegyeim, de nem lett belőle más, csak összevisszaság. Talán rosszul kötötted össze őket, nevettem bele a dühébe. A kézfejemen van három anyajegy, ha összekötném őket, háromszöget formáznának. Ugyanilyenje van apának és a bátyámnak is. Öröklött pöttyök. A mellem is olyan, mint anyáé. Szeretem ezért, mert anya nagyon szép. Anya gyönyörű, és kerek melle van. Ettől is féltem pedig. Hogy nem fog megnőni a mellem, hogy lapos maradok, fiútestű. Későn nőtt meg, sokáig csúfolt is miatta a bátyám, hogy nem vagyok igazi lány, mert nekem nincs. Az osztálytársaimnak már van, a barátnőidnek is, mondta, csak neked nincs, tök gáz. Majd lesz, mondogatta anya, majd megnő. Észre sem vettem, és már nem voltam lapos. Már ott volt. Nő lettem.

Máté összefirkálta az arcomat is, bosszúból. Levette a pólómat, és megsimogatta, megcsókolta a mellem. Rajzolt rá egy csillagot is. Nézd meg jobban, ez nem csillag, csak nagyon hasonlít rá. Ez egy műhold. Itt cikázik az anyajegyeid között, mondta, és a filctollal még több vonalat rajzolt rám. A lábujjamtól az arcomig tele vagyok fekete vonalakkal, műholdakkal, anyajegyekkel, családi örökségekkel. Egy kiszínezett, körberajzolt, pöttyös, szeplős test. Mint egy térkép.