Gabriel Prowler összes bejegyzése

A hétvége tulajdonképpen jól telt

A hétvége tulajdonképpen jól telt. Nem esett szó sem az előző estéről, sem pedig az előző hétről. De legalább végigdugtuk a két napot.

Hullafáradtan értem haza. Első dolgom volt leülni a gép elé, és felmenni facebookra. Ám ez mégsem ment ilyen egyszerűen. „Hibás jelszó” ez az üzenet fogadott valahányszor beírtam a jelszavam. Az 5. próbálkozás után feladtam.

Gyorsan megpróbáltam belépni az email fiókomba is, szintén sikertelenül. Mindkét helyen ugyanazt a jelszót használtam. Ezután a Last.fm-el próbálkoztam, épp a hétvégén meséltem erről az oldalról Esztinek. Az oldal a hallgatott zenéket rögzítette és összesítette listákba és táblázatokba szedve. Tetszett neki, azt mondta ő is felregisztrál. Itt kezdett gyanús lenni a dolog. Ez így ment tovább a harmadik, negyedik, ötödik oldalon is. „Érvénytelen jelszó”. „Nincs ilyen felhasználó”.

Kezdtem elveszteni a türelmem.Az MSN-nél más volt a jelszavam, mint a többi helyen így bíztam benne, hogy menni fog. Gyorsan ráírtam az egyik haveromra, aki szintén járt a kedvenc fórumomra, és megkérdeztem tőle mi történt a felhasználómmal. Azt válaszolta, hogy biztos beszoptam valami vírust, mert a nevemben néger buzipornós képekkel rakta tele valaki a fórumot. Azt hittem rosszul látok.

Röviddel ezután egy ismeretlen címről email jött az MSN-es fiókomra. Mivel sosem használtam ezt a címet emailezésre, elég meglepő volt. Először azt hittem valami reklám, de mikor megláttam a tárgyat (Valaki ártani akar neked!), azonnal megnyitottam és olvasni kezdtem.

„Üdv. Remélem tudsz róla, hogy valaki beposztolta a személyes adataid, az összes jelszavad és elérhetőségedet deepwebre, és arra kérte az ottaniakat, basszanak ki veled minél jobban, mert állítólag vered a barátnődet. Biztosra veszem, hogy kamu, de a helyedben azonnal jelszót változtatnék és vigyáznék magamra egy ideig.”

Ledöbbentem. Pontosan ekkor kaptam egy sms-t Esztitől amelyben az állt: „Szia, mi is volt a neved last.fmen? Felveszlek ismerősnek.”

Ekkor állt össze a kép. Kibaszott ideges lettem, de csak annyit írtam vissza neki: „Te voltál mi?”

Szinte azonnal válaszolt: „Micsoda? Nem értem miről beszélsz. Valami baj van?”

„Igen, baj van, és tudod is hogy mi. Az egész kurva interneten sehova sem tudok belépni, nem tudsz erről valamit?”

„Nem, nem tudok róla semmit. Ugye nem engem gyanúsítasz? Ne csináld ezt velem.”

„Nem hiszek neked. Részemről ezzel vége is van. Sosem gondoltam volna, hogy idáig süllyedsz.”

„Ne, kérlek ne csináld ezt. Beszéljük meg. Kérlek.”

Másnap még a suliban is szar napom volt. Mivel 12.-e volt, én pedig 12. voltam a naplóban, a tanár engem hívott felelni. Mivel semmit sem tanultam, még egy kettest sem tudtam összehozni.

Hazafelé beugrottam egy sörért, átgondoltam mindent, majd megbeszéltem egy találkát Esztivel. Amíg vártam ittam még néhányat. Nem mentem ki elé a vonathoz, azt mondtam rosszul vagyok. Mikor megérkezett beengedtem, és egy irtózatosan pofon vágtam, majd rábasztam az ajtót.

Kinéztem a kukucskálón. Egy szót sem szólt. Láttam, hogy sírva fakad, majd leül a lépcsőre és vár. Kimentem a konyhába, bontottam egy sört. Majd meggondoltam magam, és üvegestől a falhoz vágtam. Utáltam őt, de magamat még jobban.

Félóra múlva visszamentem, még mindig ott ült. Kinyitottam az ajtót, felkaptam, bevittem a szobámba és lefektettem az ágyra. A kisírt szemei úgy csillogtak, ahogy még sosem láttam. Abban a pillanatban tudtam, hogy szerelmes vagyok.

Egész éjszaka szeretkeztünk. Anyám nem jött haza, engem pedig nem is érdekelt.

Hajnalban még fent voltam, és őt néztem. Annyira ártatlan volt. Megsimogattam az arcát, mire ő is felébredt. Sokáig néztük egymást szótlanul. Végül én törtem meg a csendet.

– Haragszol?

–  Egy kicsit – mondta.

–  Nem tudom mi ütött belém – folytattam. – Mostanában sokat iszom. Azt hiszem, nem vagyok valami jól.

–  Tudom, látszik rajtad. Szerintem mindenki látja. Csak azt vártam mikor mondod el végre. Tőled akartam hallani. Egyébként sem hittél volna nekem, ha én mondom, hogy valami nincs rendben veled.

– Talán igazad van. Csak tudod… olyan sok minden történt mostanában. A baleset is a múltkor, meg ez az egész hét…  Én akartam veled beszélni erről, de ez nem megy olyan könnyen nekem. Nem is tudom, hogy gyanúsíthattalak pont téged. Te vagy az egyetlen aki megért.

–  Örülök, hogy végre rájöttél. Szeretlek te hülye.

–  Én is szeretlek.

Ezután még sokáig együtt voltunk, és sokat játszottunk a gépen. Újra regisztráltam a kedvenc oldalaimra. Úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Gyorsan elrepült a hét, és újra jött a hétvége. Ezúttal nagyon vártam, hogy újra lássam őt.

Meg akartam lepni valamivel, úgyhogy elhívtam mcdonaldsozni. A közeli bevásárlóközpontban beszéltük meg, hogy találkozunk. A vonatom kivételesen nem késett, így majdnem fel órával előbb értem oda.

Ezzel szemben ő több mint félórát késett, már azt hittem el sem jön. Gyönyörű volt mikor megláttam, el sem akartam hinni. Tökéletes, szolid sminkje volt, élénkvörös szájszínnel. Haja kiengedve, kifésülve, frissen mosva, mintha csak a fodrásztól lépett volna ki.  Elegáns fekete cipő volt rajta, rövid szoknyával, és az egyik kedvenc blúzomat viselte.

Mikor odaért hozzám megcsókoltam, és megöleltem. Még az illata is más volt. Egészen más, nem is éreztem még rajta ilyet. A parfümömre emlékeztetett, de ez valami más volt. Egy másik férfi parfümje.

Ezt neked hoztam

Ahogy hazaértem, rögtön töltőre tettem a telefonom. Nincs új üzenet… Már 3 nap telt el és még mindig semmi.

Bekapcsoltam a gépet, csak a szokásos dolgok. Email, msn, youtube. Egyetlen új üzenet. Tőle.

„Nézd meg mit csináltál velem” – ennyi állt benne, és egy kép, rajta egy bontott terhességi teszt. Fogtam a telefonom és hívni kezdtem. Kinyomott, már megint. Üzenet írása.

„Nem tudom mit akarsz ezzel az egésszel, de beszélnünk kellene.”

Félóra, egy óra, már este van. Semmi válasz.

Később újabb email jött tőle.

„És erről is te tehetsz” – és egy újabb kép, ezúttal a csuklójáról, keresztben apró, véres vágásokkal.

– A faszom az egészbe! – ordítottam és istentelen nagyot rúgtam az asztalba.

Kiviharzom a konyhába, feltépem a hűtő ajtaját, kiveszek egy sört, bekúrom az ajtót – nem, inkább ezeket is – kinyitom megint, kiveszem mind a hatot, és bezárkózom a szobámba.

Egymás után gurítom le a söröket, és közben gondolkozom. Ahogy kellemesen zsibbadok a székembe, egyre inkább elönt a bűntudat. Az én hibám az egész. Megint hívni próbálom, de nem veszi fel. Hirtelen hiányozni kezd. Aztán eszembe jut valami.

Felkelek, újra kimegyek a konyhába. Fogok egy kést. A csuklómhoz rakom. Nem jó, anyám meglátja és kérdezősködni fog. Inkább a combom. Óvatosan belevágok, kiserken a vér. Fogom a telefonom, lefényképezem. Üzenet küldése.

„Na így majd meggondolja magát. Sőt, könyörögni fog.”

Ledőlök az ágyra, mosolygok. Már nincs rossz kedvem, becsukom a szemem, ejtőzök kicsit.

Arra ébredtem, hogy rezeg a telefonom. Új üzenet – Eszti.

„Gyere át, akarlak” – Megdobbant a szívem. Kiugrottam az ágyból és ekkor erősen megszédültem. A fejem összevissza zúgott. Az utolsó vonatot még elérem.  Gyorsan felöltöztem, kivettem anyám fiókjából egy kis pénzt és elindultam az állomásra.

Éjfél múlt, mire megérkeztem a délibe. Fél óra volt, mire találtam egy virágost. Egy csokor vörös rózsát kértem. Egy trafiknál vettem óvszert is – biztos, ami biztos – és bedobtam egy kétdekást az egyik kocsmában.

Kettőre értem Esztiék háza elé. Megcsörgettem, ő pedig beengedett. Felfelé menet azon gondolkoztam, mit fogok neki mondani. Amint kiléptem a liftből a nyakamba ugrott. Megölelt, aztán pofon vágott.

– Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem mit műveltél velem – mondta, azzal elindult befelé. Lehajtott fejjel lépkedtem utána.

– Ezt neked hoztam – nyomtam volna a kezébe a virágot, de ő bement a szobájába. Jobb híján letettem a cipős szekrényre.

Utánamentem a szobájába, ő a gép előtt ült. Leültem mellé a másik székre. Valami sráccal msnezett. Összeszorult a torkom.

Ahogy hazaértem, rögtön töltőre tettem a telefonom. Nincs új üzenet… Már 3 nap telt el és még mindig semmi.

Bekapcsoltam a gépet, csak a szokásos dolgok. Email, msn, youtube. Egyetlen új üzenet. Tőle.

„Nézd meg mit csináltál velem” – ennyi állt benne, és egy kép, rajta egy bontott terhességi teszt. Fogtam a telefonom és hívni kezdtem. Kinyomott, már megint. Üzenet írása.

„Nem tudom mit akarsz ezzel az egésszel, de beszélnünk kellene.”

Félóra, egy óra, már este van. Semmi válasz.

Később újabb email jött tőle.

„És erről is te tehetsz” – és egy újabb kép, ezúttal a csuklójáról, keresztben apró, véres vágásokkal.

A FASZOM AZ EGÉSZBE – ordítottam és istentelen nagyot rúgtam az asztalba. Kiviharzok a konyhába, feltépem a hűtő ajtaját, kiveszek egy sört, bekúrom az ajtót – nem, inkább ezeket is – kinyitom megint, kiveszem mind a hatot, és bezárkózom a szobámba.

Egymás után gurítom le a söröket és közben gondolkozom. Ahogy kellemesen zsibbadok a székembe, egyre inkább elönt a bűntudat. Az én hibám az egész. Megint hívni próbálom, de nem veszi fel. Hirtelen hiányozni kezd. Aztán eszembe jut valami.

Felkelek, újra kimegyek a konyhába. Fogok egy kést. A csuklómhoz rakom. Nem jó, anyám meglátja és kérdezősködni fog. Inkább a combom. Óvatosan belevágok, kiserken a vér. Fogom a telefonom, lefényképezem. Üzenet küldése.

„Na így majd meggondolja magát. Sőt, könyörögni fog.”

Ledőlök az ágyra, mosolygok. Már nincs rossz kedvem, becsukom a szemem, ejtőzök kicsit.

Arra ébredtem, hogy rezeg a telefonom. Új üzenet – Eszti.

„Gyere át, akarlak” – Megdobbant a szívem. Kiugrottam az ágyból és ekkor erősen megszédültem. A fejem összevissza zúgott. Az utolsó vonatot még elérem.  Gyorsan felölöztem, kivettem anyám fiókjából egy kis pénzt és elindultam az állomásra.

Éjfél múlt mire megérkeztem a délibe. Fél óra volt, mire találtam egy virágost. Egy csokor vörös rózsát kértem. Egy trafiknál vettem óvszert is – biztos, ami biztos – és bedobtam egy kétdekást az egyik kocsmában.

Kettőre értem Esztiék háza elé. Megcsörgettem, ő pedig beengedett. Felfelé menet azon gondolkoztam, mit fogok neki mondani. Amint kiléptem a liftből a nyakamba ugrott. Megölelt, aztán pofon vágott.

– Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem mit műveltél velem – mondta, azzal elindult befelé. Lehajtott fejjel lépkedtem utána.

– Ezt neked hoztam – nyomtam volna a kezébe a virágot, de ő bement a szobájába. Jobb híján letettem a cipős szekrényre.

Utánamentem a szobájába, ő a gép előtt ült. Leültem mellé a másik székre. Valami sráccal msnezett. Összeszorult a torkom.

– Megint ittál? – kérdezte.

– Csak egy sört.

– Aha.

A múlt hétvégéről beszélgettek. A gyerek lebarmozott. A profilképe alapján úgy 20 év körüli lehetett, nálam valamivel idősebb.

„Mekkora faszfej” – gondoltam – „Meg úgy egyáltalán mi köze ehhez az egészhez.”

– Most ezért hívtál át? Hogy ezzel a gyökérrel beszélgess? – kérdeztem Esztit

– Jó nagy pofád van, mit ne mondjak. Mit vagy te így felháborodva? Itt egyedül nekem van jogom felháborodni hülyegyerek.

– Na jó, ennek semmi értelme, inkább visszamegyek – azzal felálltam és elindultam kifelé.

– Menj csak, te fasz, ha erre ennyit tudsz mondani.

Visszaültem mellé. Megpróbáltam megcsókolni.

– Hagyj békén – mondta és ellökött magától – Feküdj le, majd megyek nemsoká én is.

– Nem, nem, megvárlak – válaszoltam.

 – Azt mondtam feküdj le.

Jobbnak láttam hallgatni rá, úgyhogy odamentem az ágyához és lefeküdtem. Elhatároztam, hogy nem alszom el, amíg ide nem fekszik ő is, úgyhogy 10 perc múlva már horkoltam.

Mikor kinyitottam a szemem, ő még mindig a gép előtt ült.

– Nem jössz? – kérdeztem. Ő csak rám nézett, kikapcsolta a gépet, és mellém feküdt. Átöleltem és újra elaludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy az anyukája beront a szobába és Eszti szennyeseit pakolássza.

– Jó reggelt – köszöntem. Erre ő felkiáltott és elejtette a kosarat ami a kezében volt.

– Jajj, de megijedtem, te is itt vagy? Eszti nem mondta, hogy jössz.

– Bocsánat, későn értem ide és… – elakadtam a mondat közepén, mert Eszti a takaró alatt, még alvást színlelve megmarkolta a farkam és lassan kezdett játszani vele.

– Semmi baj, csak akkor el kell mennem a boltba venni még pár dolgot. Csirkepörkölt lesz, szereted ugye?

– Igen… persze… nagyon. – próbáltam válaszolni, de az nem volt olyan egyszerű.

– Akkor jó. Még bedobok pár ruhát a gépbe, aztán indulok. Elém tudtok majd jönni? Elég sok szatyrom lesz. – Közben a ruhával teli kosárral indult az ajtó felé.

– Persze, hogyne – nyögtem. 

Mikor kiment végre, Eszti kinyitotta a szemét, és engem nézett. Meg akartam csókolni, de ő elhúzódott. Elengedte a farkam, felkelt, elhúzta a függönyt és kiment a konyhába.

– Megint ittál? – kérdezte.

– Csak egy sört.

– Aha.

A múlt hétvégéről beszélgettek. A gyerek lebarmozott. A profilképe alapján úgy 20 év körüli lehetett, nálam valamivel idősebb.

Mekkora faszfej, gondoltam. Meg úgy egyáltalán, mi köze ehhez az egészhez.

– Most ezért hívtál át? Hogy ezzel a gyökérrel beszélgess? – kérdeztem Esztit

– Jó nagy pofád van, mit ne mondjak. Mit vagy te így felháborodva? Itt egyedül nekem van jogom felháborodni hülyegyerek.

– Na jó, ennek semmi értelme, inkább visszamegyek. – azzal felálltam és elindultam kifelé.

– Menj csak, te fasz, ha erre ennyit tudsz mondani.

Visszaültem mellé. Megpróbáltam megcsókolni.

– Hagyj békén – mondta és ellökött magától. – Feküdj le, majd megyek nemsoká én is.

– Nem, nem, megvárlak – válaszoltam.

– Azt mondtam, feküdj le.

Jobbnak láttam hallgatni rá, úgyhogy odamentem az ágyához és lefeküdtem. Elhatároztam, hogy nem alszok el, amíg ide nem fekszik ő is, úgyhogy 10 perc múlva már horkoltam.

Mikor kinyitottam a szemem, ő még mindig a gép előtt ült.

– Nem jössz? – kérdeztem. Ő csak rám nézett, kikapcsolta a gépet, és mellém feküdt. Átöleltem és újra elaludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy az anyukája beront a szobába és Eszti szennyeseit pakolássza.

– Jó reggelt – köszöntem. Erre ő felkiáltott és elejtette a kosarat ami a kezében volt.

– Jaj, de megijedtem, te is itt vagy? Eszti nem mondta, hogy jössz.

– Bocsánat, későn értem ide és… – elakadtam a mondat közepén, mert Eszti a takaró alatt, még alvást színlelve megmarkolta a farkam és lassan kezdett játszani vele.

– Semmi baj, csak akkor el kell mennem a boltba venni még pár dolgot. Csirkepörkölt lesz, szereted ugye?

– Igen… persze… nagyon – próbáltam válaszolni, de az nem volt olyan egyszerű.

– Akkor jó. Még bedobok pár ruhát a gépbe, aztán indulok. Elém tudtok majd jönni? Elég sok szatyrom lesz. – Közben a ruhával teli kosárral indult az ajtó felé.

– Persze, hogyne – nyögtem. 

Mikor kiment végre, Eszti kinyitotta a szemét, és engem nézett. Meg akartam csókolni, de ő elhúzódott. Elengedte a farkam, felkelt, elhúzta a függönyt és kiment a konyhába.

A harmadik szint

1. szint

Hajnal kettő körül járhatott az idő, mikor a vég elrendeltetett. Eleinte játéknak indult, egyikőnk sem tudhatta, hová vezet.  Amint belekezdtünk, késő volt.

Hajnal kettőt üthetett az óra, mikor először megmozdult körülöttünk a sötétség. Semmit sem láthattunk, a gerincünk mentén éreztük. A hideg egész lényünket átjárta. Az üresség a lelkünkbe látott, ekkor valamelyikünk a nevemet kiáltotta…

A monitor kéken villogott, fénye a szemközti falon tükröződött. Telefonunk egyszerre szólalt meg, megnézni azonban egyikünk sem merte.

– Kérlek, mondja valaki, hogy álmodom – ekkora már könnyeinkkel is meg kellett küzdenünk.

Gépies mozdulattal nyúltam a zsebembe, a kijelzőn új üzenet ikonja:

II. szint, 1:23,4 múlva

Egy tompa puffanás, mások könyörögnek, valaki Isten nevét emlegeti… Én pedig emelkedem.

 

 

2. szint

Hajnal 4 óra is elmúlt már. Megkezdődött a következő fázis. Néhányan alszanak, mások úgy tesznek, megint mások ájultan hevernek a kavargó árnyak között.

Néha mintha az ürességnek szeme volna. Másszor elhomályosul látásunk. A tér zsugorodik, az idő szálai megnyúlnak. Gondolataink egyre összefüggéstelenebbek, a látomások egyre vadabbak.

Rothadás szagát érzem, vér íze a számban. Gyűlölet ködösíti az emlékeimet, szúró érzés bal oldalt, a bordáim felett. A látható láthatatlanná válik, az értelem kész letenni fegyverét.

A háttérben csámcsogás, fröcsögés, valaki levegőért kapkod. Csont reccsenése hallatszik, és néma, súlytalan csend.

Bujasággal telt sóhaj, kéjes sikolyok, ütemes csattogás. Egy vak szempár mered ránk a szoba végéből, arca azonban nincs. Lábunk hideg vízben tocsog.

Mind könnyűnek érezzük magunkat, a folyosó végén lépcsőforduló. Szirénázás; majd egy mély hang. Elértétek a harmadik szintet.

 

 

3. szint

A sötétség az utat keresi szívünkhöz. Beszivárog a fülünkön, orrunkon, szájunkon, szemeinken át. Lelkünk lélegzetért küzd, az élő húst elevenen tépi le magáról. A lehulló húscafatok látványa vágyat fakaszt ágyékomban.

Az eufória lesben áll, prédára vadászik. Amint az értelem maradék darabkái is felszívódnak a nyálkás-édeskés őrületben, fekete fekéllyel tölti el egész lényem. A tomboló szörnyeteg védelmébe fogad, gyengéden dédelget, vállain hordoz. Lassan indulok legközelebbi társam felé.

Hajnali kettőt ütött az óra.

Az utolsó szó jogán

                                                                                                                  

Későre jár már, de nem tudok aludni. Jöjjön, aminek jönnie kell, engem már rég nem érdekel ez az egész. Még ez a pár korty kávé, meg néhány szál cigi, és vége lesz. Hogy mi az, amit igazán bánok? Az, hogy sosem mondtam el neki. Sosem mondtam meg neki, hogy én úgy szeretem őt, ahogyan sosem szerette más, és nem is fogja senki.

Ott voltam, tudod. Ott voltam mikor más ölelte át, ott voltam mikor más suttogott hazugságokat fülébe, és akkor is, mikor ugyanezek hirtelen már másfelé kacsingattak. De én vele maradtam. Már tudom, hiba volt. Megérdemeltem volna, hát persze. De ez nem az a műfaj, ahol végül győz a legkisebb királyfi, aztán jön a hét országra szóló ereszd el a hajam.

Nekem már csak egyetlen kérésem maradt: sose felejts el engem. Sose felejtsd el, hogy volt valaki, akinek kedvesebb voltál, mint hogy a saját élete élje. Dicső neved a mennybe felírom? Kérlek, én puszta kézzel vésem azt az istenek testébe.

Valahogy vicces ez az egész. Azt gondoltam, azzal, hogy más leszek, mint a többi, elérek valamit. Én tényleg azt hittem ez számít, legalább egy kicsit. Igen, mindent a lábaid elé terítettem. Te pedig a másik irányba indultál el. Az anyag lett volna átlátszó, vagy csak a te napszemüveged sötétített ennyire? Hidd el, már magam sem tudom, és nem is ez számít.

Végtére is, már mindegy. Szerelem ide vagy oda, végül mindannyian megdöglünk. A halált viszont az igaziként várom, ha már te többszöri meghívásra sem jöttél el. Mégis mit tehet az ember fia, ha egyszer szíved ennyire kemény? Nem lágyítja sem gondolat, sem szó, se cselekedet.

Végső bűnöm ez a kis levél. Azt mondják, az embernek nem illik szart kiadni a kezei közül. De már ez sem számít. Tudod, én írtam ám neked, igényeset, bizony. Többet, mint bárkinek, és többet, mint bárki írt neked. Éreznem kellett volna a vesztem. És tényleg elhittem, hogy magadra ismersz. Elhittem, hogy megérted mi az, amit ennyire el akarok mondani. Hát akkor legyen ez az utolsó ócska. Legyen csak elgyötört, zavaros, és megtört, akár csak én.

A legszebb, hogy talán értetted is. De nekem ezt a sorsot szánod. De legyen meg a te akaratod, mert te vagy az én istennőm, és tiéd az én országom. Forgasd még kardod a szívemben, és teljesítsd utolsó kérésem. Valahol belül, érzed, és tudod. Emlékezni fogsz, én ezt tudom, és ezt érzem. Talán még sajnálod is. Talán odaát még én is fogom.

Az embernek érzéke van a dolgok módszeres tönkretételéhez. Szívünkkel sincs ez másképp. Miért kéne valódi, házi szerelem, ha leértékelték a Tescóban a műanyag, import szeretetet? 2-őt fizet, 3-mat kap, csak tessék, csak tessék. A végén egy kis csúsztatás itt, plusz egy tétel ott, és a pénztárnál valahogy mégsem jön ki a végösszeg. De addigra már nem éri meg a balhét az a 20 forint, fáradjunk arrébb, hiszen mások is állnak a sorban.

Ami neked 20 forint többlet, számomra az élet. Nem is ér többet, de egy pillanatra már majdnem elhittem. Én hiába megyek ezzel a vevőszolgálatra, de ha gondolom, tehetek panaszt 30 napos elbírálási idővel. Nekem viszont nincs több időm. Elindulok, és még utoljára, út közben, szűkölve, vonyítva, vicsorítva, de visszanézek rád, egyetlenem. Arcod sugárzik, mosolyod továbbra is gyönyörű. Ennyi jut nekem az útra, ezt a túloldalra is magammal viszem. És sosem felejtelek téged.

Csak egy tompa puffanás, de már semmit sem érzek. A fájdalom gyönyöre jelent nekem mindent.

Csörömpölés

Csörömpölés. Zaj. Fénycsóva. Aranyhaj.

 

Korán van még, gondoltam, ahogy az órára nézek. Mi a franc ez a hangzavar? Fúrógép? Ilyenkor? Ezeknek is sok eszük van. Épp csak hat múlt. Épp csak rád pillantok, és már meg sem hallom az éktelen zajt. A korai nap álmos sugarai beszűrődnek a redőny résein át. Ő mellettem szuszogott. Aranyhaj. Elmosolyodtam. Olyan jól esik, hogy itt vagy.

 

Frissen főtt kávé illata lengi be a lakást. Csak egy percre hagysz magamra, máris hiányzol. Akárcsak, ha itt vagy; itt vagy – egészen azonban soha. Mélyen szemedbe nézek, de benne csak önmagamat látom. Hogy lehetne valaki ennél magányosabb?

 

A nap már magasan jár, összeszedem a cuccom, és elindulok. A vasúthoz vezető út nem hosszú ugyan, mégis odáig a legnehezebb kivonszolnom magam. Ezt te is nagyon jól tudod, hisz ott vársz engem. Már távolról észreveszlek. Ahogy a nyárfák lehulló szöszeinek záporában meglátlak, nagyot dobban a szívem. Nagyot, és fájdalmasat.

 

„Felhívjuk tisztelt utasaink figyelmét, hogy a nyolc órakor érkező vonat előreláthatólag 15 percet késik.” Csak a szokásos, unottan ülök a közeli padok egyikére. Természetesen temelléd. Rám mosolyogsz, én csak a fejemet rázom. Mint mindig, most is gyönyörű vagy. Vajon elmondhatom már? Talán már itt az idő.

 

Mielőtt órára megyek, még iszom egy kávét. Épp csak szürcsölni kezdem, mikor te ülsz le mellém, és egy könyvet akarsz tőlem kölcsön kérni. Megbeszéljük, hogy este találkozunk, megiszunk valamit, és odaadom. Mondani is akarok majd valamit, teszem hozzá. Szememből próbálod kiolvasni, miről lehet szó. Már nagyon várom a hét órát.

 

Lassan telik az idő, semmi sem köt le. Még a ZH feladatainak kezdőbetűi is a te neved adják ki. A szomszédos ház tetején te lógatod le a lábad, és közben engem nézel. Lassan indulnom kellene, nem akarok elkésni. Ujjaim tördelem, izzadok, gyomrom kavarog. Hirtelen nagyon rossz előérzetem támad.

 

Sikerült pontosan érkeznem a metróhoz, ide beszéltük meg. A metró csikorgó fékekkel áll meg a túloldalon. Ekkor látlak téged kilépni az egyik ajtaján. Integetsz, majd felém indulsz. Mosolyod gyönyörűbb, mint valaha. A közeledő metró szele hajadba kap, összekócol. Valahogy minden lelassul, ahogy közelebb lépsz, egy erős lökés a mellkasomon, mintha a szívem robbanna szét. A világ forogni kezd velem, tehetetlenül zuhanok. Esés közben az a hihetetlen mosolyod, mit utoljára látok, aztán már csak a fékek csikorgása. Lassan minden elhalványul.

Elmosolyodtam. Olyan jól esik, hogy itt vagy.

 

Csörömpölés. Zaj. Fénycsóva. Aranyhaj.

Fűcsomók zöldjében…

Fűcsomók zöldjében…

 

Már fűcsomók zöldjében fekszem,
S felhőket lélegzem.
Kőszikla reng itt benn,
Tengerek folynak ereimben.
 
Már csak én fekszem itt, csendesen
Befogadtak, békésen.
Ez lesz az igaz élet,
Nem álmodhatok rólad többet.
 
Már nem is érzek, csak lebegek,
Sürgetnek már; Mennyek.
Oly ismerős érzés,
Valódi üresség, meg tér-és.