Volt az a fiatalember. (Félreértések elkerülése végett nem Karinthyt idézzük.) Most meg kéne jelölni, szikével alanyt az állítmányról, leválasztani végzetet a véletlenről. Látom nyomait a hóban, hiszen minden esetben ennyit láttam belőle, ahogy elsétál a közelemből. Elnézem egy darabig, elidőzünk a lassan kavargó hóesésben. Betelve a látvánnyal a közelben levő parkba baktattam varjakat nézni.[1] Fekete tollcsomók, kiugró hegyes csőrrel szaggatják, törik meg az egyenletesen szürke eget. Az intenzitás, a hév rávall, akár ő is írhatta volna, de kevés szövegét ismerem pontosan, többnyire iskolás másolatokat, melyeket az olvashatatlanságig ellátott magyarázatokkal, betoldásokkal. Minek írt?, hogy valahol, hétezer kilométerre, a világ túlsó felén egy alvó nő ajkán öntudatlan, boldog mosoly fakadjon – igen, az arccsonton rétegződő finom izomzat aprócska rándulásáért. Ezért a rándulásért és azért az éjszakáért, de akkor már – a mintegy mellékesen hozzátartozó – filmszínésznőért is. Ez a gondolat gyönyört okozott, pulzusa megugrott, szíve körül bátran cirkulált a vér, szemét az égnek emelte: fekete tollcsomókat látott, kiugró hegyes csőrrel.
Kitölteni a távolságot pont és szókezdet között, hajszálrepedések/szakadékok közt lavírozni, és általában: valami között, épp közben, amíg egy jelenet másikra vált, elkerülni a várható aknamezőket, megtorpanást, csendet; a tervezett szünet csak jól jöhet. Így képzelem a szavait, plasztikusan, madzagra fűzve, ahogy előremenetelnek, mindig hátat mutatva. Megszerkesztettem arcát, grimaszait és ellágyulásait, orrnyergének ívét, a szemüvegére lecsapódó párát, a keményen összeszorított, legörbülő szájat. Egyre amorfabb másolatokat gyártottam ahhoz a görnyedt tartáshoz, melyet egyedül ismertem. Arcának romlását nem fékezhettem, hát teleírtam a felületet. Eddig azt értem el, hogy álltam bokáig a szűzhóban, és néztem, hogyan köröznek a varjak a fejem felett. Szürke kabátját hófehér betűkkel.
A filmszínésznő ébren van. Hajnali négy óra, amerikai idő szerint. Éjszakáról éjszakára ismétlődő mozdulattal, az álomtól kábultan törli a jeges cseppeket homlokáról, halántékáról. Kézfején apró kristályok, igazgyöngyök. Fázik, s ez örökkévalóságnak tűnik, pedig álma puha volt, illatos. A helyszín ugyanaz, a hölgy jelenlétében Georg Trakl mondja el versét, címe: Csend és nyugalom – hangjával megtelik a szoba, recseg a gramofon, szokatlan zugokból tör elő: a párna alól suttog, ordításától megreped a plafon, vastagon hull a vakolat, majd a függönyt lebegtetve jó középhangon szaval, szaval, végül fülbesóhajt: fekete madár röpte megérinti egyre azt / Aki néz. És mielőtt félrecsúszna a tű, csak a sercegés. Más benyomás nem maradhat: puha, illatos. Nem akarlak bántani, a mosolyt akartam kierőszakolni, nem a vágyát, a mosolyt. El kell titkolni, mert öl. Megöl. Értetlenkedik, mint ilyenkor mindig, a szívét tapogatja. Ül és masszírozza. Istenem. Sír.
A fiatalember 1998. december 20-án elfeküdt egy módszertani mező potenciális közepén, a fűben kotorászott, valamit keresett maga mellett, amibe belekapaszkodhat, amit elhagyott vagy épp most készült megtalálni, de elhalasztotta, mert jólesett a fekvés, a völgyre néző kilátást pedig nem cserélte volna föl semmilyen retorikai alakzatért. Mi járhatott a fejében? Mi maradt félbe? Felismerné-e önmagát a kimerevített állóképben?
Azóta semmi változás, hó hullik tömött pelyhekben, szakadatlan. Hangok játszanak velem. Kipécéztem magamnak a holdat, felálltam, rokiztam egy kicsikét, hogy ne fázzak, s közben a nyári misékre gondoltam. (Az Úr kegyelme vezeti tollam.) Akkor boldog, ha elképzelheti; ha olyasmit jelöl, ami rajta kívül van. Néha képzelgésnek olvasom az egészet; azt, hogy a fiatalembert ismertem, már amennyire ismerheti egymást két ismeretlen. A nőnek azóta férje, szeretője, megereszkedett melle, légcsőhurutja, aszott bőre, sztárkultusza van. Filmje nincs. Vagy a fiatalember mosolya megfagyott. A nő arcán kivájt mederben folyik a könny. Én meg itthon ülök, és mint aki imádkozik, úgy másolok. Pl..: körbefon minket, de leszaggatjuk, mint a pókhálót – bepánikolva – visszalökjük, oda, ahol éjszakánként madárként hódítunk. Nem lehet elégszer elképzelnünk, boldognak is kell tudnunk őt.
[1] A kurzívval szedett részek B. F. M.: Egy fiatalember naplója című szövegéből származnak.
(Illusztráció: Marc Chagall)