Kövekbe rejtve
Kifogtam levegőből a szelet
Versenyt futottam nappalokkal nélküled
Fürödtem reggelek morajában
Szaladtam volna félutak felé
Most rózsás fellegek csókolják az arcom
Elveszett szigetek fekszenek a tómederben
Hagyom magukba rejtsenek kövek zárványai
Míg elhalkul vasparipák dübörgése
Csendben vetkőzöm meztelenre
Amikor megvirrad– akkor
Csodát virágzik majd a sivatagi homokföveny
Amikor megjössz–
Szótlanul zárd lakatként ajkad enyémre
JELZŐTÜZEK
az utolsó szerelem kohója:
a vese
a szív
a köldök
a velő
áttelel benned napom
rőzsékből gyújtunk jelzőtüzet
az ég gyökerei a fák
földre repülnek éjszakák
vére hullik majd tavasznak
vére hullik a virágnak
s vére a szavakként szitáló imáknak
karistoljon csókod
hámlassza le bőröm húsig ez a szél
érezzem hogy halni
s élni jöttem én
(Illusztráció: Jeff Diener: Blue Root)