FELHAJTÓERŐ

Rámnőttek a falak
Minótaurosz és a
csörömpölő reggelek

Hideg kőlabirintusok közt vártam

Az eső halkan verte el a port
párát lehelt a beton és a szemközti bolt

Bronzzá öntötte a formákat a lebukó napkorong

A nousz mi kiemelte lelki látásunk a síkból

Most papírrepülőt tanulok hajtogatni

Szépívű röpte lesz

***

HATODIK ÉNEK

Testem is palota.
Érzem ahogy
kiszalad belőlem a város.
Lapos kövek melege lesz
tarkóm alatt vánkos.
Szétesik a kert,
huhoghatnak árnyak,
Kékhajú éjjel ringatott imént.
Hullámzó bokorligetek,
tajtékos napok,
bennünk felhők kacagása,
ringló ajkú hajnalok,
fehérkezű Nauszikaa tánca.
Most is bennünk ragyog minden találkozás.
Gömbölyded kavics, aleppói fenyőliget,
ma Odüsszeuszért gyúlnak örömtüzek.
Csodatölcsérből csurran reggeli harmat,
szakrális bemerítkezés, növénypárlatok
gyógyítanak sebet.
Benned vetkőzöm, arannyá téged öltöztetlek.
Reggelre ismét emberré szeretlek.

*

ünnep

majd felszedjük a földre hullt
fehér csillagokat
amikor partot ér bennünk
minden pillanat
majd mellkasod lesz
vérpiros köntösöm
magunkért öleljük át
a múlhatatlan időt
majd kigyúlnak parányi
szikrázó mécsesek
végtelenbe kéretőzünk megint
s reggelre majd
szavak mélyére fúrunk kutat
így tanulunk majd
vizet fakasztani
ünnep lesz az a lebegés
amikor magamba szívom
nyakszirted illatát
akkor majd kérlek
szorosan fond körbe
elenyésző testeim
azon a reggelen
mikor lelkeink is összenőnek

(Illusztráció: Ieva Janu: Promises VII – Paper Plane Watercolor (2021))

TOVARINGÓ

A szerelem nem ölt testet.
Nem forog a világ.
Ma elcsitul minden hullámverés.
Itt csendesek az imák.
Mozdulatlan Emberfák tövén
pislognak őrmécsesek.
Itt nincsenek madárhangú hírvivők.
Csak a kabócák zúgnak hangosan.
Tengerbe szaladó peremvidék tartja
a szikkadt földrészeket.
Cserzett emberarcú fák ölelkeznek
a végtelen vidéken.
Rozsdás rögökbe kapaszkodnak
aranylón ringó olíva ligetek.
A zöld fügefa abroncsként hajlik a kőpad fölé –
ahol hajnalonta virágot könnyeznek
selyemkaktuszok.
Elnyílt koronás kártyavirágok
jelzik az ösvényt.
Mennék már hozzád Kedvesem.

Vento, mio Amore
(Szerelmem a Szél)

Rám borul a fügefa
Rám borul a remény
Csak egy nap az élet –
Csak egy naphossznyi
Selyemkaktusz virág
Kőpadon hűsöl a világ
S őrzöm a hangod itt
Mediterrán dallamok –
S olajfák mondanak mesét
Sirokko hozott reggel
Te vagy a Szél
Már elillant a déli pára
Sótól csillog a part ruhája
Szájam fűszeres ajkadon hagyom
Engedem hogy átszeress
Az utolsó fölénk hajló pugliai
Hajnalon

Puglia lépcsői

le is út
fel is út –
mondják lépcső
fényesre koptatták
lábnyomok –
itt állok
a mostban
bennem
koppanó léptek
csendesülése –
megtart a kő
felettem
üveg az ég
folyékony fátyol
a sziderikus idő

(Illusztráció: A – Wibaa: Puglia landscape (2021))

Farkasokkal Futó

(Clarissa Pinkola Estéshez)

Éjszaka fáztam
Éjszaka hófehérré váltam a
fagyhatárokon
Engedtem hogy rázzon a
hideg
Mikor a Vonalvezető
megragadta kezem
Tisztán remegett a Horizont
A fehér lapon
megelevenedtek a betűk
A tisztás szélén
Farkasok vártak
a moccanásnyi csendben
Szaladtam ismét
Szaladtam velük
Vonyítottam torkomszakadtából
Míg ismét verssé lettem
Így jöttem vissza ebbe a
Tartományába a világnak
Kimelegedve rikkantom a farkasok énekét

PONTIFEX

Ugyan!
A pajzs a fejünk felett nem gumiabroncs.
Ózonbuborék sem bírná összetartani
a szférák hagymahéjait.
S több az élet egy lárva vagy ebihal létnél.
Bár megsüpped a tőzegláp és
lilán foszforeszkálnak a zuzmótelepek,
a csillagokat Valaki mégsem hagyja kihunyni.
Sávolt achát teszi meg hangtalan mozdulatát,
a réteglemezek visszaköszönnek
alámaradt embertestében.
Az erdei pajzsika himnusza altban tartja egybe
a tölgyfaerdő aljnövényzetét,
úgy találkoznak buddhikus testeink,
úgy iramodtál hozzám is gömbalakban.
A gömbök kitágulása hanghullámokat zenget,
szférák táncolnak át az Orion mögül.
Arcmásunkért a lelkünk magunknak is örül.
Most kobaltoxid pigmentjei batikolják lilára
a menny boltozatát.
Olyan profán és józan az este.
Egyszerű köpenybe öltözött az, ki már megváltott
mire megteremtett.
A szentek szentje vált létigék epicentrumává.
S a kapu nyitva áll.
A pontonhidaknak nem kell pillér.
Létük azonban ideig-óráig való.

JELÖLŐ

(Hajós Eszternek megismerkedésünk örömére)

Szűrt fényben öltözködik a test.
Tetten éri magát a dúdolásban,
az éjféli nap szemérmes cirógatásában.
A kantele sorra megidézi csöndköpenyéből
a kert mókusait, pemetefüveket, és
a gyöngyvirágok gyűszűjének csilingelését,
ebihalak ficánkolását a gránitba vájt tóbölcsődék
napra feketéllő mélyéről, az ikerlevelek közt gubbasztó
énekeskabócák percegését.
A szakrális csönd tanúságtevői ők, jelölők, hangjegyek.
A geoglifákat ezen a féltekén moha nőtte be,
s ezer tófenék dúdol eklogát.
Gömbölyű itt a tér, mint a pallók menti
fanyar bogyók a lápokon.
Kifehérlik a nyír dereka, fenyőgyanta s tűlevélföveny illatol,
s a faháznak jellegzetes, nyers otthonszaga van.
Ma nem siratóasszonyok énekelnek füstösszaunák oltárzátonyán.
Pirossá válik a nyár itt: s a gyémánt hangú lány bölcsődala karistolja
a hajnal hűvösét.
Ma valahogy Finnország illatú az új troli.
Ne kérdezd miért!
Egy bizonyos troli. Már többször tapasztaltam a fenyőforgács
és mulcs illatot, kora reggel, ha utaztam vele.
S lelkem ismét Suomival van tele.

(Illusztráció: Akseli Gallen-Kallela: Wild Angelica (1889))

KAPU

(Juhász Zsuzsának)

A testem nem én vagyok.
Olvadó kontúrok.
Viaszos arcmás fordított tükörbe zárva.
Ikonok mozdulatlansága az öröklétben.
Egy bőröndbe belefér az élet.
Mi lesz a hússal, mit testemnek neveztem?
Nincs otthona, nincs kiáltása.
Láttam már a méh lüktető tágulatát.
Kutacsát érintve, húztam a fényből
át magzatom ide.
Láttam már a napfonatcsakra aurikus kivetülését.
Láttam már a testköpeny összetöppedő elporladását.
S a testem nem én vagyok.
Az elmém sem vagyok én, de az érzelmeim
margóra átnyúló lajstroma sem vagyok.
Látom az emóciók asztrál-lényeit.
Olykor megzabolázom őket, s van,
hogy behódolok nekik.
A testem nem én vagyok.
Így hát nem adhatom oda senkinek.
Kívülről figyelem a történet miként alakul azzá,
amit itt életnek hívnak. S rájövök,
aggaszt a testem sorstalansága.
S látom a gondolatot, amidőn verssé formálódik épp.
Felfejtem a kódot is, nincs hozzátapadó ráció.
Emlékezés van csupán.
S tudom a testem nem én vagyok,
mégis magamra zárom e porhüvelyt.
S megtapasztalom benne az ártéri erdők
sárga liliomainak kivirágzását,
szenderek szárnyának rebbenését,
a bazaltorgonák csöndjét,
s a Kaput, ami én vagyok Ég és Föld között.

HANGSOROK

A szavak mondatokká inkarnálódnak.
Tudjuk a mondatok súlyát.
De felfelé kéretőznek a betűk is,
s a tévutak bejárása után
– idővel megtörténik, hogy
légneművé változnak: imák, versek, dalok.
A drónok röpte nem ismeri a szárnyak fesztávolságát.
A betüremkedő félhangok disszonanciája,
arra hivatott, hogy félrevigye a szólamot.
De pentatóniában csíráznak a lágyszárúak.
Zölddé változnak a ház mögötti rét akkordjai hirtelen.
Vajon kiért szólnak a harangok?
Milyen formába költözik a májusi orgona illata?
Gyökeréig kell hatolni, hogy megértsd!

UGYANÚGY

Máshol máshogy építkeznek.
Más ízeket esznek,
Máshogy ruházkodnak,
Mást hívnak tradíciónak.
Mások az ünnepeik, melyek
Előhívják életeik negatívját,
A profán megnyilvánulásukból
Színesre varázsolva egyéni és
Közösségi szerepeiket.
Aztán a retusált fotók
Körbekeringik a világhálót:
Karneválok, fesztiválok, gasztropartik,
Esküvők, gyásszertertások
Elevenen izzó képsoraival.
Máshol más nyelven beszélnek,
Más nőideált tartanak szépnek;
Máshol máshogy közlekednek,
Másért rekesztenek ki, és
Osztogatnak érdemkeresztet.

Máshol ugyanúgy szeretkeznek.

(Illusztráció: Pentti Vainio: Garden, 2022)