A zajgyűjtő még a második csendrendelet előtt szerezte meg a végzettségét, akkoriban a vizenyő előtti területen oly mértékben szaporodtak el a zajok, zörejek, hogy gyorsított eljárással harminchat zajgyűjtőt képeztek ki a felügyelet mohos épületegyüttesének kertjében.

A legtöbb zajgyűjtő a három darahulláson át tartó könyörtelen csendrendelet után elvándorolt vagy zenekart alapított. A felügyelet egy elmocsarasodott rétre szállíttatta a kiképzéshez használt, korhadásnak indult tereptárgyakat, és egy viskóba költöztették az egyetlen megmaradt zajgyűjtőt.

Az utóbbi években nem sok dolga akadt: kipiszkálta a kerítésléc közé szorult nyekergéseket, hálóval befogta a csikarfa koronájába tapadt óbégatást, darahullás idején elhajtotta a pázsiton megült pittyegéseket, de leginkább rég elhullott zajok osztályozásával teltek napjai. A zajraktárban dobozokba zárva sorjáztak a hosszú évek alatt összegyűjtött zajok: rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja.

A réten deres hajú, erőscsontú parasztok legelésztek, masszív zsurlófogaikkal nem csak a pitypalattyot, hanem a buckákon elburjánzott bogáncskórót is könnyűszerrel felőrölték. Alighogy beköszöntött a borzok hava, szakértők kicsiny csoportja bukkant föl a rét délkeleti bejáratánál.

Szövetkabátjuk elnehezedett a párától, meresztgették szemüket a zajgyűjtő háza felé, de megindulni egyiknek sem akaródzott, mivel valahányszor átlépték a rét határát, a parasztcsordából kivált egy megtermett, nagybajuszú példány, és fújtatva ügetett a szakértők felé.

Végül az egyik szakértő kapadohánnyal megtömött tajtékpipát hajított a csorda közibe, amíg azok öklelőztek, virtuskodtak a tajtékpipa felett, két szakértő átosont a zajgyűjtő házához, hogy átadják neki a felügyelet passzusát, miszerint a zajgyűjtőnek határozatlan időre a Kumaraguru-villába kell költöznie.

A zajgyűjtő éjszakája

A rég kihűlt Kumaraguru-villában húzta meg magát. A villa oldalsó bejáratát használta, az ajtó rögtön a konyhába nyílt, poros konyhakövezeten faforgácshalmok, közte mozdulatlan szalamandrák, a padlás felől vaskos vezeték tekeredett a fal mellé állított kályhába.

A zajgyűjtő egy túlméretezett konyhaasztal mögött ült, az áradatban elhullott gyerekek csontjaiból, apró koponyákból készített sípot, furulyát, okarinát. A készítés során nemcsak a hangközökre kellett ügyelni: a koncentrált figyelemmel megfúrt csonttestet úgy lehetett megfújni, hogy a felhangokban meg-megszólalt az elhalt kisgyerek röhögcsélése.

A zajgyűjtő hónapokon keresztül fúrta, csiszolta az apró csontokat, darahullás végére a tárolók megteltek hangszerekkel, egymásra pakolva álltak a verandán bedobozolva, a faforgácshalmok között gurgulázó nevetések, elcsukló kacajok futkároztak.

Bogyószikkadás beköszöntével gyöngülni kezdett a zajgyűjtő, a villa kertje meg egyre növekedett, távolodott a kerítés, a kút. A padlásra vezető létra fokai közt áthatolhatatlan lett a távolság. Olykor két napig is eltartott, amíg a verandától eljutott a farakásig, újabb néhány nap, míg visszaért a felhasogatott fákkal a konyháig.

Hónapok óta ugyanaz a hóréteg fedte a kertet, a zajgyűjtő nyomait végig lehetett követni, miként csökkent a távolság a léptei közt, hogyan lett járásának lenyomata végül két párhuzamos csík.

Többször találta magát a forgácsban heverve, vagy a verandán szétgurult gesztenyék között, mint egy odahajított batyu. Esténként úgy feküdt le, mintha csatába menne, reggelre egyre tágultak a sebek térdén, derekán, combján, a lószőrmatracon megfeketült foltok.