Borbáth Péter összes bejegyzése

A napállatka-kísérlet (Sündör nyomában. V. rész)

Sündör kísérletezik a napállatkákkal, meglazul Sündör és Niru barátsága

A sikertelen napvadászat utáni hetekben Sündör teljes némaságba burkolózott, alig lépett ki a házból, olyankor is csak épp odaköszönt Nirunak, aki a zajokkal bíbelődött a szomszéd kertben.
Niru aggódott miatta, esténként átment hozzá, együtt vacsoráztak, Sündör ilyenkor alig evett, egyre a rajzait, jegyzeteit tanulmányozta.
– És mikor megyünk újra napvadászni? – kérdezte Niru, miközben kétszersültet mártogatott a kösöntyűkencébe. Sündör olyan dühösen nézett vissza rá, mintha Niru miatt hiúsult volna meg az egész napvadászat, de nem válaszolt, csak mormogott valamit arról, hogy úgy látszik, keményebb eszközökkel kell fellépni a nap ellen. Meg hogy már dolgozik az ügyön. Niru jobbnak látta, ha csöndben marad, ezért rekordmennyiségű csoffasztott gesztenyét falt be a vacsora hátralévő idejében.

Pár nappal később újabb kérdést kockáztatott meg:
– És a napállatkák? Mi lett a napállatkákkal?
– Már kísérletezek velük – csillant fel Sündör szeme lelkesen, és intett Nirunak, hogy kövesse. A ház sarkából egy lépcső vezetett a föld alá.
– Nahát, nem is tudtam, hogy pincét építettél! – rikkantott Niru.
– Nem pince, laboratórium! – pisszegte le Sündör.

Sündör laboratóriumában mindenféle csapdák álltak. Összecsapó csapda, csirizes fénycsapda, örvénycsapda – mutatott rá egyesével Sündör, aztán az egyik fémdobozból előhalászott egy napállatkát, és a csirizes csapda fölé tartotta. A napállatka sápadt volt és sovány, elkeseredve kapálódzott tüskelábaival. Niru megsajnálta.

– Ugye nem fogod beledobni, Sündör?
– Nézz, és tanulj! – mordult rá, és a napállatkát ráhelyezte a csirizes fénycsapdára. Ahogy hozzáért a csirizes felülethez, rögtön fakulni kezdett fénylő teste, már alig-alig mozgott, amikor Niru nem bírta tovább.
– Hagyd abba! – azzal félrelökte Sündört, és kiemelte a napállatkát. – Ne bántsd őket!
– Nem értesz semmit – vette ki Niru kezéből a napállatkát és visszatette a fémdobozba. – Nem lesz semmi bajuk!

Niru attól a naptól kezdve egyre kevesebbszer kereste fel Sündört, inkább a zajokkal foglalkozott. Miért olyan fontos Sündörnek, hogy elfogja a napot, miért nem elég neki az a sok fénylény, amit már sikerült levadásznia? – morfondírozott néha magában.

A hajnali fényvadászatokról könnyűszerrel mondott le Niru, de a közös vacsorák eléggé hiányoztak neki. Még a csoffasztott gesztenye sem esik olyan jól, ha egyedül kell megenned – mormolta magának.

Részlet a Csimota Kiadónál 2015 májusában megjelenő Sündör nyo­má­ban című kötetből. A könyv FB-oldala: https://www.facebook.com/sundoresniru

 

A szöveg körbeér és gyomorszájba vág

Múlt héten írtam egy „realista, érzékeny” szöveget a lakhelyem közelében zajló folyamatokról, kihegyezve egy hajléktalan ember átmeneti menedékének felszámolására. Az ábrázolás során rövid, éles mondatokkal írtam le két ember érintőlegesen kapcsolódó életútjának néhány fázisát (a zöldséges asszonyét és a kulcsmásolóét). A szereplőket név nélkül, csupán foglalkozás megnevezésével jelöltem, pont azért, hogy elkerüljem a konkretizálás lehetőségét. A szöveg címe viszont konkretizálta a helyszínt, és ez alapján beazonosíthatóvá váltak a szereplők.

 

Aztán a szöveg kikerült különféle felületekre, kattogott a nézettségszámláló, örültem, hogy sodródik, megindult, felfigyelnek a hasonló helyzetekre, stb. Később kaptam két indulatos visszajelzést, hogy képzelem, hogy degradálom az embereket, ítélkezek, lenézem őket, stb. Udvariasan válaszolgattam, hitetlenkedve gondolkoztam rajtuk.

 

Aztán bevillant egy kép, ahogy a szövegben valaki hirtelen a saját apjára, anyjára, saját magára ismer, nem érdekli, hogy milyen koncepcióból voltak név nélkül megnevezve az adott szereplők, nem érdekli már a szöveg valódi fókusza (a hajléktalanná vált ember és mikroszociális környezete), csak azt látja, hogy az anyjáról valami félértelmiségi pöcs azt írja, morcos, azt írja, öregasszony, hogy a kulcsmásolóról azt írja, összeaszott.

 

Ebben az olvasatban az érzékletes leírás, a frappáns jelzők, a konkréttól elemelt környezetábrázolás visszavált a teljesen konkrétba, a közeg pusztulásfolyamatának ábrázolása közvetlen, gyomorszorító szorongássá változik, én pedig egy rosszindulatú külső megfigyelő leszek, aki sunyi módon jön-megy az emberek között és kéretlenül hívja fel a figyelmet a szereplők identitásának nemkívánatos összetevőire.

 

A realista leírás realitás lesz, nincs kibúvó, a konkrét emberekkel kell valamire menni, szakmailag simán leérvelek bárkit, hogy és miért volt szükséges az adott szöveg megírása, de a gyomorszorító szorongás közösségében csak csendben káromkodok.

Asphalt

A Thököly-Róna sarkán

    A kereszteződésnél húsz éve áll két bódé, egyikben péküzlet borzasztó kávéval, a másikban zöldséges morc öregasszonnyal. Délutánonként egy kombi Opel nyitott csomagtartójában ült a késélező, kulcsmásoló. A péküzlet bezárt, a zöldséges maradt, csak az asszony lett egyre flegmább, morcosabb, a kulcsmásoló meg összeaszott, egyre pontosabban másolta a kulcsokat.

 

      A péküzlet előtt megtelepedett egy valamikori fodrász, pár hónap alatt lett matraca, pokróca, kockás kabátban téblábolt a szemközti üzletsor előtt, néha kávét kapott, nagy adag kartonlapot, az erdélyi kisboltossal barátkozott, tőle néha még töményet is kapott. Ha bebaszott, beszólt mindenkinek, az erdélyi kisboltos egyszer úgy megrakta, hogy két napig feküdt a péküzlet előtt.

 

     Később beköltözött a pék hűlt helyére, bent tüzet rakott, a füst kioldalgott a megrepedt üvegen,

újra jóban lett az erdélyi kisboltossal, újra kijárt, elkérte a visszaváltható üvegeket. Ha bebaszott, beszólt mindenkinek, üvöltözött a trolival, a hiányos gyeppel.

   

   Még később választások jöttek, el kellett pucolni mindent, ami nem illeszkedett a városképbe. A zöldséges asszonyt zöldségestül átköltöztették a szemközti üzletsorba, azóta jobb a kedve, néha gurgulázva nevet a vásárlókkal. A bodegákból kipucolták a valamikori fodrász holmiját, elbontották a tetőt, falakat, legtovább a járólapozott alap maradt, sarkában elfeketült koromfoltokkal. 

  

   A valamikori fodrász a bontás során folyton részeg volt, az úttesten ordibált, kerülgették az autósok, végül mikor mindent lebontottak, a maradék holmijával bevackolt egy bérház udvarára a kukák mellé egy használaton kívüli lépcső alá. Lett új matraca, pokróca, a lakóktól néha kapott kávét, szikkadt kenyeret, molyrágta pulcsit.

 

   Reggel kiült a frissen épített parkba, sütött a nap. Közben a lépcső alatti vackát két önkormányzati  megbízott fehér kesztyűben, nagyokat káromkodva zúdította a konténerbe.  

 

Asphalt

A törpepoloskák küldetése

 

         Bezeg már napok óta szédelgett, nehezen bírta a járási levegőt, zihálva futott a csővonat után, hányingere volt a tompa hajnali fényektől és a legváratlanabb helyzetekben kezdett dorombolni. Addig oldalgott, hörgött reggelente, hogy a környékbeliek végül együttes erővel hívták ki rá a csőszt.

         Bezeg először a csősz csüngő hasát vette észre, ott állt fölötte, egy apró szeizmográfot tartott Bezeg mellkasa fölé, a szeizmográf által felrajzolt ábra szerint ordas nagy rendetlenség volt Bezeg érrendszerében. Át kell nézni belülről is, ropogtatta fogsorát a csősz, tessék megfordulni!

         Bezegnek még annyi ideje se volt, hogy méltatlankodjon, a csősz már kapta is a vizsgálati lenférget, a féreg fejére applikálta az apró kamerát, és beeresztette Bezeg egyik testnyílásába.  Bezeg nem érzett semmit, néha valami csiklandást az érfalakon, ahogy a lenféreg átsuhant.

         Most a bal csípője táján mintha valami zavar támadt volna, a kivetítőn csak az látszott, hogy a lenféreg irtóztató sötétségbe került odabent, nem tud továbbmenni. Némi matatás után halvány fénypászma világította meg a lenféreg útjában álló akadályt: Bezeg érrendszerét kartondobozok zárták el, a lenféreg hiába tuszkolta, lökte azokat a kartondobozokat, meg se moccantak. 

         Már csak az a kérdés – morfondírozott a csősz –, hogy a szervezete hogyan reagál a törpepoloskákra, mert egy pár hétig át kell engedni a terepet néhány jól kiképzett példánynak, biztosítani a szabad ki-be járást legalább két testnyíláson, és betartani a tűzvédelmi előírásokat, hacsak nem akar végzetes komplikációkat.

         Bezeg nem akart semmilyen komplikációt, ettől még gyanakodva méregette a hat törpepoloskát, amint a testbehatolás előtti csuklógyakorlatot végezték a priccs szélén. 

          

 

A törpepoloskák őrmestere imádta a rendet. Apró rohamsisakját le nem vette volna, olyan jól illett neki, abban evett, aludt, abban párosodott.  Mikor megbízták a Bezeg érrendszerében kialakult dugulás megszüntetésével, először alapos terepszemlét tartott. Megvizsgálta az emésztőcsatornákat, légcsöveket, bejárta a gyomor legmélyebb bugyrait, és arra a következtetésre jutott, hogy teljes körű felújításra, mi több, átalakításra lesz szükség.

A vaskos, bolyhos nyelőcső tisztításával alvállalkozóként két lompos farkú cickányt bíztak meg, Bezeg évek óta nem kacarászott és öklendezett annyit, mint abban a két napban, amíg a cickányok ki nem takarították a nyelőcsöveit. A gyomor mélyén lerakódott szőrszálakból, galacsinból, celluxból, mindenféle rongycafatokból kialakult göböket lángszóróval pörkölték apróvá, így már könnyűszerrel távoztak a végbélnyíláson.

Az egyetlen komolyabb fennakadást a vastagbél kanyarulatába fészkelt darazsak okozták, az őrmester már az első napon is csak a rohamsisakjának köszönhette, hogy a feldühödött darázsnémberek nem döfték agyon. Az átalakítás során egy kisebb csapat közelítette meg a darazsak bázisát, a fészekben csak két fejletlen csimpóca húzta meg magát, azokat könnyűszerrel csapták agyon, leverték a fészket, a bélfalat újravakolták.

them3
http://bit.ly/1cLsWPu

Másnap azonban újra ott voltak a darazsak, és most kis híján odavesztek a poloskák. Az őrmester által elrendelt újabb terepszemle során felfedezték, hogy a gyomorfalon ismeretlen körülmények között keletkezett nyíláson közlekednek a darazsak, Bezeg hiába győzködte az őrmestert, hogy az a nyílásnak látszó mélyedés az ő saját köldöke, megvárták, amíg a darazsak kiröppentek Bezegből, és cementtel, mésszel tömték el a nyílást.  

A többhetes munkafolyamat befejeztével kisebb ünnepség keretein belül adták át Bezeg felújított szervezetét, két szakértő rövid szteppszámmal mulattatta az egybegyűlteket, a felügyelő unokahúga genyőtelepényt szolgált fel, általános volt a jóérzés.

Bezeg köldökét feszegette a szikkadó malter, gyomra alig tágult, a fényesre sikált nyelőcsöveken úgy száguldott végig egy-egy falat, hogy alig érzékelte testében a genyőtelepényt, az máris távozott belőle. Csak akkor érzett némi megkönnyebbülést, amikor alkonyattájt óvatos zümmögést érzékelt a vastagbél irányából.  

 

parazitalakat

pillanat

Az ötlet pofonegyszerű volt, Berkinek egy csapzott biciklisfutár magyarázta el a Krinolinban hét viceházmester után: kurvára mindegy, milyen lakatod van, érted, kikötöd a legfaszább lakattal a bicót, aztán úgy találod, hogy valaki rábaszott egy másik lakatot. Az ugye egy csomó idő, hogy szerezzél valamit, amivel levágod a parazitalakatot, míg te kajtatsz a hidegvágóért, levágják, eltolják a bringád.

Berki másnaposan vásárolt 3-4 lakatot, aztán várta, hogy besötétedjen. Nem a Krinolinba, hanem a Csivava-kertbe ment, hemzsegtek a bringások, a tároló dugig, egyre többen lakatoltak a környező villanyoszlopokhoz, a híd öntöttvaskorlátjához. Miután Berki felmérte a terepet, kiválasztott egy hídkorláthoz kötött fekete 28-as terepbringát. Rálakatolt, várt.

Megült egy padon, onnan figyelt, valaki épp a kiszemelt 28-as feketéhez lépett, körbenézett, rákattantott még egy lakatot, észrevétlen slisszolt a parkba. Berki egyre feszültebb lett, fasznak kellett pont az ő bringájára rálakatolni. Félóra sem telt el, jött a tulaj, dühöngött egy sort, telefonált, jó húsz perc múlva begördült két raszta haverja plusz lakatokkal, most már 5 lakattal lezárva állt ott a bringa. A srácok röhögve mentek vissza a Csivavába, Berki elkeseredetten nézte az agyonlakatozott bicót.

Az Instagram fotóknak hála pár hét alatt globális szinten is elterjedt a hír, hogy az örökké tartó szerelmet nem lehet többé apróbb-nagyobb Elzett-lakatokkal garantálni. U-lakat kell, ráadásul a ligeti sétányhoz vezető híd vaskorlátjához nőtt fekete bicajra kell ráaggatni az adott pár mindkét tagjának jelenlétében.

Jöttek is a párok, kontinenseket repültek át, hogy U-lakatjukkal biztosítsák szerelmük örökkévalóságát. Néhány hét múlva nem fért több lakat a bringára, a leleményes turisták a hídkorláthoz közel eső tárgyakra aggatták a lakatokat: hirdetőoszlopokra, popcornos kocsira, egy óvatlan öregurat járókeretestül lakatoltak a hídvéghez, két kistermetű vietnámi turista pedig a karikalábú idegenvezetőt kapcsolta hozzá a szerelem örök körforgását és állandóságát szimbolizáló hídhoz.

Berki szentségelt egy ideig, aztán felhívta Makát, aki akkoriban ipari alpinista meditációkat tartott leselejtezett püspököknek, hogy nem lenne-e kedve kifosztani egy kisebb tehénlerakatot.