Borbáth Péter összes bejegyzése

Bejegyzések

Betiltani

Hűs, havas idő, a villanyradiátor apró teste ontja magából a meleget, az órát újra meg újra előrébb állítom, hátha maradhatok, hátha nem kell kimozdulnom.

 

Alakulok, seggem kissé megtottyan, derekamon vastagszik a zsírszövet, karom vékonyodik, szemem alatt mélyülő karikák, egy pár órás feladat végrehajtásához legalább egy hét fetrengésnyi rákészülés szükséges, elképesztő módon kívánom az édes, telített, robbanásszerű ízeket.

Alakulok, napokig képes vagyok hírről hírre, cikkről cikkre vándorolni, információval tömni magam, részgondolkodásokba belekapni, gyors összefüggéseket feltérképezni, hogy ha kérdeznek, vagy ha úgy jön ki a lépés, meg tudjak nyilvánulni, képes legyek egy leheletnyit eltávolodni a konkrét hír, cikk újramondásától, lássék, hogy itt bizony komoly értelmezési folyamat zajlik, bár ti még csak néhány vetületére láttok rá, és én magam is erőst dolgozom rajta, de abban legalább bízhattok, hogy független vagyok.

Alakul ez, ne féljetek, metamorfózis zajlik, ebből most annyi látszik csupán, hogy a megszokotthoz képest több alkohol kering az ereimben, vagy hogy gond nélkül lépek ki pacás, foltos, büdös ruhában az utcára, vagy hogy hónapokig nem fizetek be néhány számlát. Alakulás ez is, a folyamat megállíthatatlan, lassan egybelátok mindent, egyszerre összefüggésrendszerben öntöm rátok majd mindazt, amit az elmúlt években függetlenként feltérképeztem.

Mert én független vagyok, politikai, kulturális, társadalmi független.

        

 Mindig az a végletekig feszített szűk radikalitás zavart leginkább, hogy bár a testtel foglalkozol, lefosztva minden társadalmi sallang, és csak a test van ott, mint anyag, metatest, de baszdmeg én épp ezzel a metatesteddel akartam mindennél mélyebben kapcsolatba kerülni, baszni, falni, nyalni, kiszívni belőle mindent, átadni mindenestül magam az intimitás azon fokán testileg is, ahol valami érthetetlenül intenzív figyelemmel voltunk egymás felé, te pedig az intimitást akartad úgy megőrizni, hogy nem adod magad az átadásnak, eltartasz magadtól, vergődtem ott, mint kis férficsonk, vergődtél körülöttem,

 

A gyűlöleted volt eddig a legmegnyugtatóbb állapot,

akkor legalább nem kellett rólad

tudomást vennem, elég volt, ha távol

maradok,

 

de így, hogy bő negyedévenként újra

jelentkezel, bele kell ereszkednem abba

a semmihez sem hasonlítható figyelembe,

amivel terád, mint egy mindennél erősebb

kényszer, hogy megtudjak valamit magamról

 

Betiltatni a testtel és a nyelvvel foglalkozó minden tovább gondolást, be kéne tiltani a szorongást lehetőségként értelmező gondolkodókat, a krisztusit újragondoló, újraértelmező monasztikus rendeket, be kéne tiltani az önmagukra reflexív hiperérzékeny figyelmeket, betiltani a pontosságra törekvő megfogalmazásokat, a mindent átható, friss ötleteket, a testnek és a nyelvnek, a testnek és a nyelvnek.  

 

 

Bejegyzések

bogaras

Reggelente félgömbforma, három-négy milliméteres fekete bogár mászkál a párna környékén, a matracon addigra felgyűrődik a lepedő, gyakran egyszerűen eltűnik, mint felszíni fejtés során a legfelső réteg, és hirtelen ott a foltokkal, nehézségekkel teli matrac, felszínének apró redőin kapaszkodik előre a bogár.

 

Az első néhány napban egyszerűen lepöckölték, kihajították az ablakon, lehúzták a vécében, még működtek az eltanult tisztító reflexek. Mostanában végigjárja a matracot, egyhangú tájnak tűnik, primitív síkság, szálka vékony lábai kitapintják a matrac mélyén húzódó mozdíthatatlan nehézségeket.

 

És a táj egyszerre telített lesz: szellentések szaga, kakaófolt, vörösborfolt, ondó átfolyások, halványra sikált vércseppek nyoma, száradt nyálrajzolatok, megpöndörödött szőke hajszál, mintha félig bevarrva a matrac megráncosodott felületébe, kihúzhatatlan, kunkorodó fanszőrzet, elvékonyodó, ősz hajcafat, áttetsző hámréteg, a gyerekkori pisifoltok mintáját felülírja az öregkor átható, sötét árnyalatú húgyfoltja.

 

Az ágyrács egy helyen eltört, még évekkel ezelőtt, úgy kell visszaszámolni, megrepedt, egy bog lehetett abban a lécben, megrepedt, ott egész enyhén megsüllyedt a matrac, rögvest ki kellett volna cserélni, de csak hónapokkal később került sor arra, hogy egyáltalán leemeljék a matracot, letörték a maradékot, hogy az lesz majd a minta, szereznek új lécet, el is vitte magával, nem lett új léc, ott maradt a törött csonk.

 

Kipakolni nem nagy ügy, két és fél óra alatt megvan, tizenegy tél szaga rakódik egymásra mozdulatlan, hogy végül egy erőszakos huzatban a szagok is felkeveredjenek, gellert kapjanak a falakon.

 

 

Bejegyzések

Grúz Krónikák (Ad notam Magyar Krónikák)

I. rész (Szakasvili hazatér)

 

“Midőn az Úristen szeméről hetek óta nem akart múlni a gyulladás, helyi érzéstelenítés után távolították el a szemhéja alá fúródott szálkát. Mikoron a földbe hullott az a szálka, káprázatos, vaskos szőlőtőke nőtt belőle, metszeni sem kellett, benőtte az a szőlőtőke a dombokat, hegyoldalakat a Fekete-tengertől egész a Kaszpi-tengerig, már az első szüret alkalmával 6-8 kilós fürtöket szakajtottak róla, a szőlőlevelek akkorára nőttek, hogy az asszonyok szoknyaként kötötték magukra, lepedőnek használták, a szőlőlevelekbe göngyölték drága halottaikat. ”

– Ősi szőlőtőkénk legszebbik fürtje, ó Szakasvili – énekelte reszketeg hangon a pátriárka.

 

1.

 

Szakasvili magángépen érkezett Svaneti tartományba. A faluba vezető dózerutat döglött tehenekkel, színes paladarabokkal torlaszolták el a benkék. – Szakasvili geciputtony, Szakasvili szarral telt edény, tevehugyos hacsaturi! – énekelték átéléssel a saját szakállukba gabalyodott szerzetesek. A szakállbogokban újabb és újabb, egészen apró, hatodik századi ortodox templomokban mikroszkopikus szerzetesek polifonikus vinnyogásban dicsérték Szakasvili rémtetteit. Szakasvili brigadéros, Szakasvili buzeráns, Szakasvili kicuppantott végbélkúp – vinnyogták a szerzeteskék ötszólamban.

 

2.

 

Egy másik verzió szerint Szakasvili a feleségét küldte Svaneti tartományba. Mielőtt útjára bocsátotta volna, épp azokkal a mozdulatokkal korbácsolta hólyagosra az asszony hátát, amelyekkel egykor édesapja verte belé az istenszeretetet. Szakasviliné a repülőút során titkon megérintette a lassan varosodó sebeket – mennyire szeretlek, te kótyagos forradalmár – mosolygott, ahogy a reptéren felszakadó párában meglátta Svaneti tartomány tornyos, mesebeli házikóit. A szakállbogokban rejtőzködő kolostorokban a szerzetesek arról énekeltek, ahogy az Úristen féltő gondoskodással és vérbő fájdalommal végre kipréselte húgycsövéből a Kaukázust.

 

Szakasvili felesége teljes titokban dzsipezett Svaneti tartomány központja felé. Az utat felpüffedt kutyatetemekkel zárták el, az asszony akkor döbbent rá, hogy a gondosan kinyomtatott svaneti beszédet a kredencen felejtette. A dzsip könnyűszerrel kapaszkodott át a felpüffedt kutyatesteken – Szakasvili gennygombóc, Szakasvili lárva – dünnyögték a kutyatestek, megnyugtatóan roppantak a csontok, különböző hangmagasságokban távozott a levegő a szétpukkanó kutyabelekből.

 

3.

 

Szakasvili szülei a hegyek odvába épített lakótoronyban éltek, apja már egészen kicsire aszott, a nap nagy részét a kivilágított műhelyben vagy a kanapé odvában töltötte. Szakasvili a családi kötelékeket fontosnak tartotta, ezért pár éve megegyezett az egyik újonnan alapult tévétársasággal, és kamerákat szereltetett a szülői ház minden zugába. A Svan-show éveken át az egyik legnépszerűbb műsor volt az országban. Az öreg Szakasvili egy alkalommal négy napra megvakult valami kétes eredetű chachától, kotorászva kereste a vécét, összevissza zúzta magát a létrán, az öregasszony meg visítozva ráncigálta le a tejes csuporról, de az öreg addigra már teleszarta nemcsak a csuprot, hanem a föld mélyébe rejtett hordókban érlelt minőségi borok hektolitereit is.

Klipek, remixek árasztották el a közösségi oldalakat, angolul feliratozták, ahogy a fogatlan öreg tehetetlenül sírva káromkodik, Szakasvili népszerűsége akkoriban soha nem látott magasságokban szárnyalt. A Svan-show révén ugyan szülei életének minden pillanatát nyomon tudta követni, számára mégis nagyon fontos volt a személyes találkozás, a testnyelv lehetősége, az együtt töltött minőségi idő, ezért utazott most Svaneti tartományba.

 

Bejegyzések

Guatemala 1.

1 hozzászólás

Ez a cikk nem jöhetett volna létre, ha nincs az Eupolisz! 

Tudatosan tartottam távol magamat a rögzítés felelősségétől, attól meg végképp, hogy az írott szöveggel, képanyaggal azonosítsam az utazás során végbement folyamatokat. Mert itthon mesélni kell, felvázolni, elbeszélni, eleinte még valahonnan az élmény áthatóbb közegéből. A közeg a használat során foszladozni kezd, a sok összetevős, bonyolult folyamatok kétdimenziós nyelvi formává lesznek, a figurákból kilúgozódik az önerő, egy-egy gördülékeny sztori, racionális koncepció kellékeivé lesznek, a telített folyamatokból pedig poénra, hatásra kifuttatott sztoritöredék marad, zsebből előhúzható válaszmegoldás arra a kérdésre, hogy na milyen volt Guatemala? 

guatemala_1500_ph

Guatemala területe 108,889 km2, 13,824,463 lakos, a lakosság kicsivel több, mint 40%-a származik valamely indián népcsoportból (az indiánlakosság arányának meghatározásában egész eltérő adatokra lehet bukkanni, egyes adatok szerint 41 %, más adatok szerint 62%, annyi biztos, hogy Latin-Amerikán belül Guatemalában a legmagasabb az indiánlakosság aránya), 59%-a mesztic (fehér-indián, indián-fekete afrikai, fekete afrikai-indián, és további keveredésekből kialakuló etnikum), a legtöbb közép-amerikai országhoz hasonlóan a hivatalos nyelv a spanyol (Belize-ben, az egykori Brit-Honduras területén az angol a hivatalos nyelv, és a hosszú évtizedekre visszanyúló amerikai érdekeltségek okán Honduras és Costa Rica is érintett az angol nyelv használatában.)

Az indián lakosság jelentős része első nyelvként saját törzsének nyelvét beszéli, az egyes törzsi nyelveket becslések szerint 6-7 millióan beszélik, a 39 ma is élő maja nyelvből huszonegyet mind a mai napig használják a Guatemala területen élő indiánok. A magyar nyelvhez hasonlóan a maja nyelvek agglutináló (toldalékoló) nyelvek, írott változatukkal csak elvétve lehet találkozni. (Ez nagyban köszönhető a spanyol hódítók kultúrmissziójának, amelynek során a maja szövegeket tartalmazó háncskódexek hamuvá lettek.)

A 21 beszélt törzsi nyelv jelentősen eltér egymástól, az Atitlán-tó dél-nyugati oldalán élő tz’utujil beszélőknek közvetítőnyelvre van szükségük ahhoz, hogy szót értsenek a túlparton élő kaqchikel nyelvű törzsekkel.

01

 

A San Pedro-vulkán alig éri el a háromezres magasságot, 3020 méter a csúcs, 1500-ról indulunk, egyenletesen emelkedik, a szűk ösvényen néha kitérünk a szemből érkező favágók elől, kora reggel felmásznak kb. 2000-2500 méter magasra, az ott kivágott fát a hátukon cipelik lefelé, van, hogy 40-50 kilót hoznak le egyszerre, odalent 50 quetzalt (kb. 1500 HUF) ha kapnak érte, aztán mennek a következő körre, egy napba maximum két forduló fér bele, mondja Luís, tz’utujil vezetőnk.

 9.atitlan

Luís, kétszer is elvétem a nevét, pedig a karjára van tetoválva, onnantól mindig előbb az alkarjára nézek, mielőtt megszólítanám, van két elképesztő európai kérdésem, ezzel a két kérdéssel nyaggatom az utóbbi napokban szegény guatemalaiakat, az egyik Ferenc pápára vonatkozik, a másik Chávezre, úgy teszem fel a kérdést, mint egy igazi féltájékozott pöcs, Luís meg olyan lehengerlő őszinteséggel válaszol, hogy még az is elképzelhető, hogy a hátralévő 10 napban nem fogom feltenni ezeket a kérdéseket. Luís, ahogy a családjáról beszél, ahogy a faluról beszél, a kávéültetvényről vagy a facipelésről, át kell röpülni az óceánt ahhoz, hogy ha nem is a megértés, de legalább a megközelítés illúzióját megéljem.

 

Felteszek még egy balfasz kultúreurópáner kérdést, de hát fel kell tegyem: hogy a saját nyelvén, így kérdem, hogy tud-e ügyeket intézni mondjuk a bankban, saját nyelven a tz’utujil nyelvre gondolok, de ő a spanyolt érti (mert mint időközben megtudom, a tz’utzujil nyelvnek [a legtöbb helyi indián nyelvhez hasonlóan] nincs írott, irodalmi, hivatalos változata), méltóságteljes alázattal mondja, hogy valamennyire ismeri a betűket, írni nehezen, olvasni elég jól, de hogy ma már a gyerekek mind tanulnak, hogy ez milyen jó, ő hat évesen tanult meg spanyolul, stb. Jól elbasztam ezt a kérdést is, kialakult újra a művelt európai és a tanulatlan földműves indián oppozíció. Úgy beszélünk el egymás mellett, hogy folyamatosan tudjuk, mit gondol a másik, legalábbis állandóan ezt érzem a szeme villanásából.

13.nebaj 

Az ország észak-nyugati oldalán meghúzódó Ixil-háromszögbe busszal érkezünk, másképp nem is nagyon lehet ide feljutni, tömegközlekedés ez a szó legszorosabb értelmében, sok szó esett már róla különféle blogokon, ebben az országban nincs olyan, hogy egy busz tele van, mindig akad még egy hely, ahová préselődni lehet. A nebaji út során a tizenkét fős kisbuszban már huszonhárman rakódtunk egymásra, még egy kolibrinek sem lett volna esélye arra, hogy bepréselje magát a rommá pakolt busz belterébe. Erősen csodálkoztam, mikor mégis megálltunk egy út mentén stoppoló testes indiánasszonynak. A jegyszedő-mindenes lemászott a kisbusz tetejéről, felmérte a beltéri viszonyokat, majd gondolkodás nélkül mutatott combom és az előttem lévő háttámla képezte apró mederre, az asszony pedig egyszerűen rám ült, az Erosz leghalványabb jele vagy lehetősége nélkül, így történt, hogy egy ixil asszony székeként utaztam jó háromnegyed órán át.

 

Nebaj az Ixil-háromszög legnagyobb városa, körben magasodó hegyek, turista alig akad erre, az ixil indiánok szemérmesebbek, visszahúzódóbbak, mint a turizmushoz szokott (vagy abból élő) felföldi emberek, a gyerekek népviseletben rosszalkodnak a főtéren. A 36 éven át (1960-1996) tartó guatemalai polgárháború ezt a területet érintette a legintenzívebben. A polgárháború után jó pár évvel a hegyekben évtizedeken át ellenálló veteránok alapítottak egy túraszervező, túravezető központot.

 

Egész napos túrára indulunk Cocop falu felé, vezetőnk Nicholas, 60-70 éves lehet, felnyírt haja, vállán sátoranyagból varrott táska, sok sok funkcióval, színes tartóban 30 centis machete, keveset beszél, nehezen is értem, maga elé mondja, nem emeli fel a fejét, csak pár mondat után, hosszabban tartja rajtam a tekintetét, nem bírom tartani, kevés a hülye kérdésem, próbálom a csöndjét. Néhol favágók machetével, lovak két oldalt megpakolva fával, folyamatosan emelkedünk, pár szó az erdőről, a fákról, kérdez, hogy nálunk milyen fák vannak, milyen az idő, teljesen szokványos kérdések, mégis folyton súlyt akarok adni a válaszoknak, teljes sikertelenséggel, nem adja fel, nem adom fel.

 

Egész nap eszegeti a gyümölcsfagyit, banánt, dobozos üdítőt, a faluból lefelé ereszkedve megnyitja az egyik táskarekeszt, fakérget szedeget, lassan, nyugodtan, segítünk neki, keressük a száraz fakérgeket, lejjebb kialakul egy kisebb hadszíntér, néhány kecskét kerget 4-5 kutya, a gazdák machetével, kövekkel kergetik a kutyákat, elül a csatazaj, Nicholas batyuját lassan megtöltjük fakéreggel, fadarabokat talál még, mutatja elégedetten, ezek igen jók.

18.nebaj

Nicholas 6 órán keresztül jó ha 15 mondatot szólt a tájról, magáról fél mondat elég volt. Rátérünk egy tágasabb ösvényre, ez itt a fő út, jelenidőben mondja, a háború alatt itt jártunk át, de ez volt a régi főút évszázadokon át.

Megáll ott egy falunál, El Paraíso a neve, felsorol öt falut, mutatja, merre vannak, ezt az öt falut irtották ki 1983-ban. Ennyi információ elég lesz talán – néz rám hosszan. Elég lesz. Szinte szó nélkül kell végigjárni a tájat, szó nélkül végigülni az ebédet ott a döngölt padlójú ixilházban, és elég két mondat az egész napos túra végén, hogy megértés közeli állapotba kerüljek. Trauma és emlékezet?

 19.nebaj

 

 

Nagypénteken hatórás buszozás után érkeztünk Antiguába, az egykori fővárosba, a város szélén kellett kiszállnunk a buszból, minden le volt zárva, onnan gyalog kellett átverekednünk magunkat a tömegen, se taxi, se tuktuk nem mehetett az utakon, mi meg jó pár háztömbnyire a szállástól fáradtan. És akkor futottunk bele az első menetbe, fekete csuhás, csuklyás férfiak ezrei vonultak el előttünk tömött sorokban, két oldalt lezárva az utat, középen a festett képek a macskakövön, tömény tömjénfüst, álltunk ott felmálházva a tömegben, már nagyon fáradtan, fotózni akartam, akkor vettem észre, hogy nincs mivel.

Álltunk még húsz percet, aztán valahogy sikerült átcsúszni a tömegen, még két háztömb, már csak egy, mindjárt a szállásnál vagyunk. Már az utcában voltunk, amikor a fekete ruhások sorfala újra felállt, kérdeztem, hogy nem mehetnénk-e át, ott van öt méterre a szállás, fáradtak az utasaim. Egyértelmű volt, hogy nem mehetünk át azon az utcán. Ugyanazok az emberek voltak ott, ugyanaz az utca, mint két héttel ezelőtt. Szakrális lett a tér, de olyan egzisztens egyértelműséggel, ahogy még sohasem tapasztaltam korábban. Álltunk még egy darabig, a vonulás már beláthatatlan volt, akkor aztán egyikünk fogta magát, beült a hostellel szemben egy kávézóba. Rövid idő után már mi is bent ültünk. Feladtuk. Rendeltünk sört, tacost, néztük a vonulást, néztük a szállás bejáratát, ami csak hat lépésnyire volt, telefonáltam a fényképező ügyében, aztán egy óra múlva már a szálláson ültünk.

Bejegyzések

Zajban mondom el (mese)

A kabócák a tavalyi bogyószikkadás idején költöztek Niru házába. Akkoriban Niru olyan beteg volt, hogy egész nap ágyban feküdt, emlékei közt barangolt, és alig vette észre a szellőzőnyíláson beóvakodó kabócákat. Akkora volt a kosz, a rendetlenség a konyhában, fürdőben, hálószobában, hogy a kabócáknak hetekbe telt, mire járható ösvényeket alakítottak ki az ágytól az asztalig, a konyhától a fürdőszobáig.

 

Niru már olyan öreg volt, hogy reggelente csak csörlők segítségével tudta felemelni a szemhéját, csontjai olyan törékenyek voltak, hogy hat kabóca segített neki kikászálódni az ágyból. Most ott ült az ágy szélén, nagyokat nyammogva próbálta nyitva tartani a szemét. A kabócák közben sürögtek-forogtak körülötte, egyik papucsot húzott Niru lábára, másik kettő a fürdőköpeny ujjait cibálta föl Niru karjára, a többiek pedig kint sertepertéltek a konyhában, vizet forraltak, felbontották a csipkebogyó lekvárt.

 

Niru kicammogott a fürdőszobába, jobb felől, bal felől belesandított a poros tükörbe, nézte, hogy ott van-e még az orrán az a fekete pötty. És a pötty bizony ott volt, ahogy minden reggel Niru gyerekkora óta. Az egyik kabóca készségesen nyújtogatott egy fogkefét, de jó időbe telt, mire Niru észrevette. Akkor aztán alaposan körbesúrolta egyetlen megmaradt fogát, egy drótkefével kisutulta szemöldökét, köldökéből kipattintotta az apró koszgöböket, és a konyha felé vette útját.

 

A kabócák közben elkészültek a citromfűteával, a kössöntyűkencével, úgy várták türelmetlenül Nirut. Az egyik kabóca apró darabokat rágott ki a cipóból, a másik rásimickolta a kössöntyűkencét, a harmadik, mindeközben az asztal közepére tolt egy kicsiny hajítógépet, hátracsörlőzte a kanalat, a kanálba helyezte a kössöntyűkencével megsimickolt cipófalatot, és amikor a Niru vállán ülő kabóca jelt adott, kilőtte a falatot, ami egyenest Niru tátott szájában landolt. Rosszabb esetben az orrát, homlokát találták el a falatok, de Nirut ez sem zavarta különösképpen, csak a hajítógépet irányító kabóca morgolódott mérgelődve. Aztán hunyorogva újra célzott, és pitty, a falat újra Niru szájába röppent.

 

Mióta a kabócacsapat ott élt Niruval, feljavult az állapota, a kabócák etették, öltöztették, rendet raktak utána. De amikor reggeli után Niru a zajraktárba lépett, oda nem mentek utána. Az egyik kabóca azonban annyira kíváncsi volt, hogy egy nap nem bírta tovább, és belesett a résnyire nyitott ajtón.

 

A zajraktárban fenyőpolcokon dobozokba zárva sorakoztak a hosszú évek alatt összegyűjtött zajok. Volt itt minden: kerítésléc közé szorult nyekergések, csikarfa koronájába tapadt óbégatás, pázsiton megtelepedett pittyegések, rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja.

Niru ott üldögélt a műhelyasztalnál, maga elé helyezett egy dobozt, kürtcsigaházat tapasztott a doboz oldalához, és szemét behunyva hallgatózott, ráncai elmélyültek, ahogy elmosolyodott egy-egy zaj hallatán.

 

Azon a délelőtt épp egy fagyott tulipánszirom pendülését hallgatta a kürtcsigaházzal, amikor valami furcsa zúgást, vinnyogást hallott valahonnan. Most a kürtcsigaház nélkül tapasztotta fülét a dobozhoz, de onnan csak a fagyott szirom pendülését hallotta, mi lehet ez a zaj? Végigfülelte a közelben raktározott zajokat, de azok békésen szunyókáltak dobozaikban.

 

Mi lehet ez a zaj? Kinyitotta az ablakot. Amerre ellátott, mindent belepett a hó, kertet, a fákat, a kint hagyott nyugágyat. A kapu mellett piskótamadarak röpdöstek, a postaláda előtt meg sipkás egérgyerekek játszottak célbadobóst, ding, kongott a postaláda, ahogy az egyik kis egérfickó telibe találta. Niru nézett jobbra, nézett balra, de csak nem tudta eldönteni, honnan jön a furcsa vernyogás.

 

És akkor a csikarfák mögött, a messzi domboldalon egy apró fekete pöttyöt vett észre, nem volt az nagyobb a Niru orrán éktelenkedő fekete pöttynél, és mintha lefele gurult volna a domboldalon. Mintha onnan jönne a vinnyogás. Niru egészen kihajolt az ablakon, de még így se látta, hogy mi lehet az apró fekete pötty. Az egyik kabóca Niru kezébe nyomta a látcsövét, Niru tekergette, élesítette, és hát a látcsőben egy icuripicuri farkast látott lefelé gördülni a hóban, az óbégatott, vinnyogott gurultában.

 

Mire a kabócák beráncigálták az apró farkast a sparhelt mellé, már alig-alig vinnyogott, csak szűkölt, didergett. Pokrócot terítettek rá, forró csipkebogyópálinkát dugtak az orra alá, és néhány perc múlva láss csodát, a kis farkas pofáját az égnek emelve, szemét lehunyva visszanyerte hangját, úgy süvöltött, vinnyogott, hogy megremegtek a konyhaszekrényben álldogáló befőttesüvegek.

(folyt.köv.)

Bejegyzések

Gregorij munkába áll

  Új időszámítás kezdődött, mióta a Gazda megkezdte ténykedését, értelmetlenné váltak a korábbi rendeletek, a szakértőknek semmi egyébhez nem kellett alkalmazkodniuk, csak a Gazda aznapi hangulatához.

  Ott volt például Jani doktor, ügyvédbojtárként tengette életét az elmúlt 25 évben, erős, savanyú szaga volt, Tankcsapda pólót hordott volna legszívesebben minden tárgyaláson, abban erősnek, ifjúnak érezte magát. Az irodában korábban sem volt túl nagy tekintélye, de mióta T betette a lábát, és beférkőzött a Gazda bizalmi zónájába, elfoszlott minden addigi minimális tisztelet, ha csak megszólalt, dünnyögve röhögtek rajta, kerülték cigiszünetben, az öreg is csak úgy megdöngette a hátát, mint valami nagy testű kutyának.

  Pedig Jani doktort arra vették fel, hogy képviselje a Gazda jogi ügyeit, a Gazda vagyonáról legendák keringtek a sarki étkezdében, Jani doktor már látta magát Brüsszelben tárgyalni, Londonban odabaszni valami nagymenő ficsúrnak, igaz, hogy csak oroszul beszélt, azt is maximum a cirill betűk kiszöcskézéséig vitte, de hát ekkora lehetőséggel a zsebében bármit el tudna érni, akár még angolul, franciául is megtanul. A Gazda szerint nincs semmi értelme, ő is alig tud angolul, mégis mennyire vitte! Ezzel nyugtatta magát Jani doktor miközben belapátolta a sárgaborsó főzelék maradékát.

  Aztán jöttek a hetek, a fizetését megkapta ugyan, de a jogi képviselet annyira korlátozódott, hogy a Gazda ittas vezetésének tárgyalásain ő lehetett az ügyvéd. A Gazda kétféleképpen volt hajlandó vezetni: erős paprikától vöröslő fejjel vagy satu részegen. Parkolni is csak ott szeretett, ahol a lehetőségek szerint minél több gyalogosnak, bicajosnak volt útjában, az iroda előtti széles járdát képes volt egyetlen manőverrel lezárni. Meg a válóperek, gyerekelhelyezési tárgyalások, ebből állt Jani doktor élete.

  Idefigyelj, Jani doktor – förmedt rá az öreg olyan halkan, ahogy csak tudott. A kisbusz mögött álltak, a többiek valami csokiautomatából próbáltak minél több banános mártott szeletet kinyerni, az öregnek olyan spekulatív volt megint a tekintete: Jani bá, Janikám, gyere hátrébb. Hallottam, hogy kikötötték nálad a parabolát, levágták a ganék a zsinórt, mi!? Nem tudsz most pornót nézni, mi?

  Jani doktor sutulja zakója ujját, vigyorog, hát, hát keveset.

– Mit keveset, Jani, mit keveset, ha le van vágva a parabola, mit keveset, semmmit, baszadék!

– Ne ordibálj öreg, meghallják! – azok még mindig a banános mártott szeletekkel voltak elfoglalva.

  Idefigyelj most Jani doktor, a múltkori tortás ügyet elvittem, ugye? Bízhatsz bennem. Figyelj. – Az öreg most egész halkra fogja a hangját, Laci doktor arcába mondja – nekem elegem van, érted? Tudod, mióta nézek pornót? Negyven éve! De már csak azért, hogy felbasszam az öreglány agyát. Érted? Ott áll az a gyönyörűséges gyűjtemény! És nemcsak a szokványos pornók, hogy lovas meg apácás, meg leszbizős, neeem, Janikám, nekem olyan felhős, csatagányos, hazafias pornóim vannak, mint senki másnak az országban! – Jani doktornak elnyílt a szája, bal szemgolyója már az elképzeléstől is kidülledt. 

– Senkinek, érted Jani doktor? De kérlek, az égre kérlek! Unom!! Mindet. Berakom, felhangosítom, hogy bosszantsam az asszonyt, de már nem is nézem, ő meg rikoltozik, hogy megint mit nézel, hát szétreped a segge annak a lyánykának, minek raknak bele ekkora nagy faszt?! A segglyuk nem arra való! – Jani doktor egészen előredőlt, úgy kellett nekitámaszkodnia a kisbusz oldalának. – De tudod mire gyanakszom, Jani bá? Tudod? – az öreg itt egész suttogóra fogta – hogy az öreglány is csak rutinból üvöltözik, hogy már őt se bassza fel az én pornógyűjteményem igazán. Nagyon nagy érték. Nagyon nagy. A Gazda szerint megér vagy négymilliót. Érted? 

 

 

– Itt lesz az irodád – mutatták Gregorijnak a nagy termet. 

  Vagy hatvan szakértő ült az elkerített apró bokszokban, a bokszok közt sáros járatok, kitaposott ösvények, Gregorij két nőstény között kapott helyett, rögtön körbeszimatolták, aztán odaoldalgott egy nagyobb, fekete példány és vizeletével megjelölte Gregorij bársonyködmönét.

– A B csoportban leszel – vihogott a jobbján ülő nőstény – a B csoportba csak a legjobbak kerülnek be, csak a legjobbak – legyezgette magát egy üres flakonnal.

– Honnan helyeztek át? – kérdezte a nagyobb testű nőstény.       

– A felügyeleti tornateremből

– Oh, hohó, hohó – emelte föl fejét a szemközti boxban egy deres bajszú hím –  ez sok mindent megmagyaráz, elég sok mindent. A Gazda beszélt már veled?

– Nem, nem, még nem láttam.

– De a leveleit olvastad!? – fordult felé egyszerre a két nőstény.

– Persze, persze.

  Sötétedés után a szomszédos bokszokból rég hazamentek, néhány szakértő szuszogott összetekeredve a bokszok körül, csak Gregorij ült éhesen a monitor előtt, és olvasta vagy huszadjára a gazda Riminiből írott leveleit, hátha talál valami összefüggést a mondatok között, de bármilyen módszerrel közelített a szöveghez, csak széttartó kódokat tudott belőle kiolvasni.

– Idefigyelj, a gazda furcsa egy fasz – hajolt fölé a deres bajszú hím –  de rettenetes sok pénze van, rettenetes sok. Ha okos vagy, te is nyersz belőle. Figyelj, ez a faszi semmi mást nem csinál, csak megbassza a saját gyerekkori álmait. De megvalósítja! Gyújts rá. Leszoktál? Most visszaszoksz. Vedd el, vedd már el. Na. Látod. Nem kell beszarni, látom, beszartál, ne szarj be, kiszedünk belőle mindent, amit lehet. De ha nem akarod, az se baj, találok én mást, ne aggódj, találok mást. Látod? Látod? Annyi az egész, hogy bólogatsz, figyelsz. Itt néha elszabadul a pokol, csak rám figyelj, jelzem, mit kell komolyan venni, mit nem. Remélem, értjük egymást. Holnap feljössz hozzám, a többit ott beszéljük át.

 Másnap együtt szálltak a liftbe.

– Gyere ki egy kissé… – T. egész közel hajol, a mitesszerek felfénylenek orrnyergén – kicsit még kéne seggre gyúrnod, értő? A gazda szereti az ilyen csinos fiúkat, csak még pakolj rá, érted? Enyhe terpeszben guggolsz reggelente ötvenet, feszes lesz a segged, pár hét, annyi se kell, igazán szereti az ilyen csinos srácokat, jó ízlése van, ne aggódj, úgy válogatta össze az egész berendezést, virágok színe a kárpit mintájával, a szagokat.

  A gazdáról kérdezel? Nem, a gazda sose volt nagy kan, csak a mítosz körülötte, még megdugni sem tudott rendesen, ez inkább őt zavarta, engem kevésbé, sokkal többre tartottam azt a koncentrált figyelmet, amivel felém tudott lenni, később ez a figyelem arra korlátozódott, hogy egyre rövidülő aktusaink során igyekezett közepes méretű és változó állagú faszával kielégíteni, ami teljesen fölösleges volt, sosem vágytam arra, hogy minden tudatos kontrollt elveszítve vinnyogjak a gyönyörűségtől, inkább zavart a zakatoló igyekezet, amivel a saját kontrollvesztettségét próbálta késleltetni. 

  Nem, semmi zseniális nem volt benne, csak nagyon könnyen tanulta el egy-egy új szituáció jelrendszerét, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel hagyja el az adott jelrendszert, nyelvet, szakmát, országot, embert, mintha soha nem ismerte volna.

  Újra meg újra ugyanazt a kódolt mozdulatsort hajtotta végre, felgyorsítva, elnagyolva, stilizálva. A múltbeli mozdulatsorok befejezetlenségére, saját töredékes létformájára szívesen hívta fel mások figyelmét, mintha ez is a produkcióhoz tartozna: nem ígérek semmit, mégis én magam vagyok az ígéret, a lendület. Olyan magabiztossággal kivitelezte, hogy az már önmagában ígéretszámba ment. És mégis, a közelálló emberek, akik sokadjára látták a mozdulatsort, elhitték, mert el akarták hinni, hogy igen, ez lesz az ő végső terepe, hogy itt majd megtalálja magát.