Hűs, havas idő, a villanyradiátor apró teste ontja magából a meleget, az órát újra meg újra előrébb állítom, hátha maradhatok, hátha nem kell kimozdulnom.

 

Alakulok, seggem kissé megtottyan, derekamon vastagszik a zsírszövet, karom vékonyodik, szemem alatt mélyülő karikák, egy pár órás feladat végrehajtásához legalább egy hét fetrengésnyi rákészülés szükséges, elképesztő módon kívánom az édes, telített, robbanásszerű ízeket.

Alakulok, napokig képes vagyok hírről hírre, cikkről cikkre vándorolni, információval tömni magam, részgondolkodásokba belekapni, gyors összefüggéseket feltérképezni, hogy ha kérdeznek, vagy ha úgy jön ki a lépés, meg tudjak nyilvánulni, képes legyek egy leheletnyit eltávolodni a konkrét hír, cikk újramondásától, lássék, hogy itt bizony komoly értelmezési folyamat zajlik, bár ti még csak néhány vetületére láttok rá, és én magam is erőst dolgozom rajta, de abban legalább bízhattok, hogy független vagyok.

Alakul ez, ne féljetek, metamorfózis zajlik, ebből most annyi látszik csupán, hogy a megszokotthoz képest több alkohol kering az ereimben, vagy hogy gond nélkül lépek ki pacás, foltos, büdös ruhában az utcára, vagy hogy hónapokig nem fizetek be néhány számlát. Alakulás ez is, a folyamat megállíthatatlan, lassan egybelátok mindent, egyszerre összefüggésrendszerben öntöm rátok majd mindazt, amit az elmúlt években függetlenként feltérképeztem.

Mert én független vagyok, politikai, kulturális, társadalmi független.

        

 Mindig az a végletekig feszített szűk radikalitás zavart leginkább, hogy bár a testtel foglalkozol, lefosztva minden társadalmi sallang, és csak a test van ott, mint anyag, metatest, de baszdmeg én épp ezzel a metatesteddel akartam mindennél mélyebben kapcsolatba kerülni, baszni, falni, nyalni, kiszívni belőle mindent, átadni mindenestül magam az intimitás azon fokán testileg is, ahol valami érthetetlenül intenzív figyelemmel voltunk egymás felé, te pedig az intimitást akartad úgy megőrizni, hogy nem adod magad az átadásnak, eltartasz magadtól, vergődtem ott, mint kis férficsonk, vergődtél körülöttem,

 

A gyűlöleted volt eddig a legmegnyugtatóbb állapot,

akkor legalább nem kellett rólad

tudomást vennem, elég volt, ha távol

maradok,

 

de így, hogy bő negyedévenként újra

jelentkezel, bele kell ereszkednem abba

a semmihez sem hasonlítható figyelembe,

amivel terád, mint egy mindennél erősebb

kényszer, hogy megtudjak valamit magamról

 

Betiltatni a testtel és a nyelvvel foglalkozó minden tovább gondolást, be kéne tiltani a szorongást lehetőségként értelmező gondolkodókat, a krisztusit újragondoló, újraértelmező monasztikus rendeket, be kéne tiltani az önmagukra reflexív hiperérzékeny figyelmeket, betiltani a pontosságra törekvő megfogalmazásokat, a mindent átható, friss ötleteket, a testnek és a nyelvnek, a testnek és a nyelvnek.  

 

 

Pont elég rég volt már, mikor olvastam, hogy most azt higgyem, el tudok vonatkoztatni tőle. Szinte humorosnak tűnt, de, nekem a magam módján igaznak, hogy a jótékony szikvíz csak és ugyan kizárólag jó és egészség-javító hatású lehet, ha bor mellé isszuk.

Most erre a mondatra nem emlékszem. A gyerekeknek megvannak a maguk démonjai, amikor próbálnak elaludni, néhány kevés kivételezettnek a megrontók, a többieknek az átlagos rossz szellemek és hasonlók, amikből az előbbiek növelnek még súlyosabb „rosszakat”. Én egyikből sem kaptam. Megengedhetem magamnak, hogy erősebben igyam a bort.

17 éves vagyok és sajnos hallottam egy íróról, egy mesét egy valakiről, hajnalban kel és homokot eszik, napnyugta után már részeg és szép lányok csiklójával játszik az ártatlan Városligetben vagy bárhol máshol, ha tenni kell a szépet, de a sötétben már minden mindegy.

Én csak a Városmajorban futottam eddig meztelenül, megtaláltak minket a rendőrök és zseblámpával és gumibottal vertek minket. Fájt, de elfutottunk. Nedves volt a szemünk és azt mondtuk a szél fújta ki, közben pedig fájt és nevettünk. Furcsa dolog ez a hormon, az endorfin. A hátunkon véres-széles csíkok voltak. Mutogattuk egymásnak. Másnap vettük észre a fényképeken, amiket egymásról csináltunk, hogy a padokra ki volt írva, frissen festve. Nevettünk és hazudtunk arról, hogy a hév elé akartunk vetni magunkat, mert fiatalon kell meghalni, és ilyenek.

Most meg már csak azon vagyunk, én, hogy a jótékony szikvíz mégis áldásos hatását érezzem hosszú távon. Nem szabad felnőttként találkozni a démonokkal. Múltkor a strandon voltam és három órára eltűntem csak azért, hogy töpörtyűs pogácsát találjak a parton a sör mellé. A legtöbb helyen volt is, de tepertősnek mondták és ez nem tetszett, az nem ugyanaz. Késő volt már hozzá, hogy ilyeneket felülírjak. Pont elég rég volt, amikor még elhittem volna, hogy úgy is lehet.

Ha jól emlékszem, a pad zöld volt.

 

 

 

Szóval egy pár éve jött ez a homokember és magával vitt, azóta száraz a szám és egyetlen időmértékes verssort ismerek csak, amit sosem elemeztem, mert lehet mégsem az. Azért szépen hangzik, ha akarod meghallgathatod: Kéjesen törlöm a számat, mint egy jámbor alkoholista.

 

Szóval elolvastam, és akkor pont olyan volt, hogy kellett nem egy példakép – akinek példaképei vannak, azzal valami baj van – nem egy bálvány – ez csak azoknak van kitalálva, akiknek rossz a fantáziája? – nem egy idea, nem, nem ezek. Van egy furcsa kor, amikor a gyereknek kell valami kép, az irodalomórán a tanmenetben mindenkinek kell választania egy költőt, írót, hogy na, igen, én olyan vagyok, mint ő. Valójában azért azt gondolja, hogy valójában ő olyan, mint Ő. Ezek fontos dolgok, aztán amikor érzi, hogy más úton halad, akkor többnek képzeli magát, mint azt, aki a képen van. Zsenibbnek, aztán végig ez az érzés kíséri, egészen addig amíg már nem akar meghalni ő is 27 évesen. Sosem hallottam még, aki azt mondta volna, hogy 33. Vagy 77, vagy bármi, pedig Hemingwayt sokan szeretik.

Szóval ez a homokember ahelyett, hogy betett volna egy nagy zsákba és elvitt volna magával az éjszaka közepén, egyszerűen csak leült mellém szótlanul, elvette az üveget előlem és töltött két pohárba, pedig én csak egyet készítettem ki és bor sem volt az asztalon, mert én még kiskorú voltam és nem adták ki a bort a boltban. Töltött és felvizezte, felszikvizezte, aztán megitta az enyémet is. Mert előtte megitta a sajátját. Aztán töltött, aztán még egyet. És így. Utána tett be a zsákjába. Amikor felkeltem, fájt a fejem, mintha leütöttek volna. Ott ült mellettem és  nézett maga elé. Böfögött. Aztán büfögött. Kicsiket és nagyokat és közben Muszorgszkijra hasonlított és egy nagy kosár árnyékra. A maga módján megfoghatatlan volt. Fény kezdett szétömleni a padlón, ő eltűnt, én meg kimásztam az asztal alól. A terítőt megemelve láttam, hogy már világosodik és, hogy milyen porosak a befőttesüvegek, milyen sok kosz és vízkő van az aljukon, az aljukban, lebeg a levágott fikusz-palánta bennük. Kimásztam az asztal alól és még mindenki aludt. A poharak eltűntek, a homokember elvitte őket. A padlón olyan foltok voltak, mint mikor felszárad a pocsolya és nyomot hagy maga után. Olyan volt, mint a befőttesüvegek alja. Vízkőszerű, száradt üledék. A talpammal elsöpörgettem és közben sercegett a talpam alatt. Bementem a szobámba, bemásztam az ágyamba, belefeküdtem. Üledék volt mindenütt, most már mindenhol az volt. Úgy éreztem magam az ágyban, mint amit akkor gondoltam, amikor kinéztem az asztal alól a poros befőttesüvegekre. A fejem is olyan volt. Üledék, üledékecskék, düledékpaloták és száradó, még enyhén nedves homokvárak és homok ott, ahol már nagyon forró volt a fejem. A jobb szemem mögött. Megijedtem, mert rájöttem, hogy a homokember ott lakik mostantól a jobb szemem mögött. Ott gubbaszt abban a kis gödörben. Abban a pici lyukban. Szomjas nagyon és csak iszik és iszik és iszik és megissza azt is, ami előtted van. Nem barátkozik, nem beszélget, csak ül melletted, aztán leüt, amikor már kínosan érzi magát, mert elveszi előled azt, ami előtted van. De vigyáz rád, amíg nem emlékszel. Amikor felkelsz, ott ül melletted, csak utána megy el.