– Én kakáltam ma már?

– Persze, háromszor is voltál, tegnap nem sikerült, de ma reggel adtam hashajtót, háromszor is voltál.

– Nem emlékszem – zörren a járókeret –, nem emlékszem a mozdulatra. Hogy kitörölném a fenekemet. Biztos, hogy én kakáltam ma már?

– Még ki is kellett mosni utána a gatyádat, nem emlékszel? Kétszer ki kellett mosni, harmadjára sikerült. 

 A Márvány menyasszony előtt fekete kupacok, csillogó autók, konténerbe hajigálnak sittes zsákokat. Porzik minden, ahogy bezuhan a sittes zsák, gomba alakú felhőben pöffen a por. Botjával koporászik, délután kettő, nem meri kinyitni a ridiküljét, úgy sandít ide az a két mészporos, izmos gyerek, mintha csak a sittes zsákokkal lennének elfoglalva, mindig idenéznek. Megáll a zöld kuka mellett, a taxis még mindig ott áll, a kocsiból pakol, papírfecniket gyűr össze, a termosz kupakját a kocsi tetejére teszi, miért nem megy az is a dolgára?

 A parkoló mellett betonkeverő, lefóliázott facsemete, itt már ki meri nyitni a ridikült, olyan remegés jön az ujjaira, alig bírja szétsutulni a papírfecnit, végre sikerül. A bejárat felé megy, a két mészporos gyerek most már nem csak odales, vigyorognak, hajigálják befelé a sittes zsákot, elmegy mellettük, elnéz az arcuk mellett, megy a Márvány menyasszonyba, a bejárat előtt árok, rajta széles palló.

 A nagyteremben felszedve a járólapok, csupasz villanykörtét hintáztat a huzat, drótvégek tekerednek a falból, biztos a teraszon vannak, vagy a kerthelyiségben, zörren a bot alatt a meszes takarófólia, a létrát arrébb tolja, betűz a nap a tompa alapozó felületre, pecsétszerű mészcsöppek a párkányon, már egészen a pultnál jár,

– Kiskezit csókolom, kit tetszik keresni? – zömök, kopaszodó férfi, kezében gumikalapács-

– A találkozóra jöttem, de biztos a kerthelyiségben lesznek ebben a dögmelegben.

 

A férfi hunyorog, néz ki az ablakon, biztos ő nem vette észre a decens öregasszonyokat a cementes zsákok, tetőlécek között, egy kereplőszerű hang az unokája allergiájáról magyaráz, csörömpölnek a porcelántálkák. A férfi megvakarássza a fejét, a pultra teszi a gumikalapácsot,

– Milyen címre tetszett jönni?

– Pántlika utca 18, Márvány menyasszony – megint olyan remegés fogja el az ujjait.

 

Most a halántékát vakarássza a férfi:

– Augusztus van, kétezer-tizenegy, ez a meghívó ezerkilencszázkilencvennyolcra szól.

A taxis időközben végzett a takarítással, rázogatja a termoszkupakba tapadt cseppeket.

Mire visszaér a bottal, retiküllel, beindítja a motort, besegíti a hátsó ülésre, elhajt vele a híd felé.

 

 

Székbe

 

Később a tolószékbe volt bekötve, a fogantyú az asztallábhoz rögzítve, pár centis mozgástér, a délelőtti órákban nyugodtan üldögélt, a kardigán szétfoszlott szálait rakosgatta, összefonta, szétbontotta, újra összefonta.  A gyógyszereit mozsárban zúzták össze, joghurtba, kefirbe keverték, kivéve egy narancsszínű, lekerekített bogyót, annak mindig megörült, azzal kezdték, azt adták be legelébb.

Délután jött az első áramlat, kihajigálta a fésűket, csatokat a hajából, szétdobálta az étkezőben, belecsimpaszkodott a kardigán foszló szélébe, szaggatta, hogy szétszakadna, de a foszlott szakasz fölött alig moccant a szövet, mintha a foszlott szakasz végén tényleges határba ütközött volna a szakítás energiája.

Az asztallábba kapaszkodva egyre gyorsuló ütemben ráncigálta a tolószéket, a lábtartótámaszt lerúgta, lefelé lógott a támasz, egyre mélyülő öblöcskéket karistolt a parkettbe.  A harmadik délután újra összeszedték körülötte a széthajigált csatokat, fésűket, a megtépázott kardigán helyett egy régi, iskolás köpenyt adtak rá, abból a megszikkadt ételmaradékot is könnyebb lesz kipucolni.

A negyedik nap kigurították a kertbe, tüsire nyírták a haját egy villanyvágóval, a tolószék körül szimatoló vombatok sűrű prüszkölésbe kezdtek az orrlikukba tapadó ősz sörtéktől. Észrevették, hogy a kertben valahogy nyugodtabban tölt el egy-egy délutánt, a tolószéket még rögzíteni sem kellett, nézegette a csiharfa lombkoronájában üzekedő parasztokat, elmerengve vakarászta lábaközét, néha beletúrt frissen nyírt sörtéibe.   

 

 

Otthon

 

Töttössy néni jött az ebédlőn át:

– Átöltözött már?

– Hová? – Évike a járókeretbe kapaszkodott, laposan nézett föl.

– Átöltözött már? – Töttössy néni előrehajolt, orrát fintorgatta.

– Ki? – pendült vissza Évike néni.

– Hát maga, végigszarta az egész folyosót, átöltözött már?

– Ki?

– Egy egész sávban van végigszarva a folyosó, nővérke szóljon már neki, tegye már tisztába kérem…

– Na mutassa, álljon fel, mutassa!

– Hát én csak azt látom, ott ül, aszt érzem a szagot.

– Kinek?

– Hát magának, nézze meg a széket is, még az asztalláb is olyan lett.

– Na, jöjjön, menjen a mosdó irányába, majd megyek maga után.

  

Nem akarták beengedni, mocskos volt, a hátán csővázas, penészes katonai zsák, két kezében sárga vödör, rojtos szatyor. Arcát sutulja, a portás halkan telefonál, odapislog rá, az meg áll, csizmába tűrt öltönynadrág, a kucsma még mindig a fején, pedig meg lehet itt dögleni. A portás most kinyit egy ablakot, újra csöng a telefon-

– Tessék akkor fölmenni, 67-es szoba, tessék csak itt hagyni a táskát, meg a többi holmit, majd vigyázok rá. – Nézte a portás arcát, hogy mit hülyéskedik itt vele, aztán vödröstül, batyustul nekiindult a lépcsőknek.

Még mindig kucsmában állt a 67-es szobában, sovány öregasszony kalimpált eres karjaival,

– A fiam, látják, a fiam, itt van eljött, ülj ide te!

A többi néni fölkönyökölt, nézték a kucsmás cele-cula embert, inkább az ura lehetne ennek az Évikének, nem a fia morogta Töttössy néni, valaki ablakot nyitott.

– Na hát, ülj ide, hol laktok, jaj de régen, nézd, nézd még a fényképed megvan ám, itt tartom – drótkezével belecsimpaszkodott az éjjeli szekrény fiókjába, cibálta, cibálta.

– Hát beragadt, mindjárt, csak még beragadt – végre sikerült, a fiókban egy fél papucs, vécépapírok, fásli, narancssárga meg kék pirulák, filctoll kupak nélkül.

Nézte a képet, valami Szűz Mária volt rajta, a Fatimai Miasszonyunk, ez volt ráírva, a miasszonyunk arcán piros tinta pöttyök. Töttössy néni lépett oda,

– Évike ez nem az, ezt tedd el szépen. Azt a képet már két éve sem találtad, tudod Évike, mikor átköltöztél a 42-esből, na, maga üljön ide, vegye már le azt a nagy zsákot, hát, meg a kucsmát is, meg lehet itt fulladni, olyan hőség van.

Végre leült, térdére tette a kucsmát, zavartan simogatta kevés kóchaját. A kis öregasszony közelebb húzódott, most a kezébe kapaszkodott, hangosan suttogott:

– Autóval jöttél, ugye, mindjárt, mindjárt összecsomagolok, ott abban a sárga szekrényben, jobbról a második az az én polcom, na, segítsz összepakolni, vagy addig vidd le a másik táskámat, tedd be a kocsiba, jó, autóval jöttél, ugye, egy perc csak, már mindent elintéztél, kedves volt az igazgató úr, ugye? Te, még a főnővér, attól elbúcsúzom, mert az illik, hoztál neki is borítékot, ugye, az illik azért.

A vödörből elővett két almát, egyiket az öregasszony kezébe nyomta, a másikat az éjjeliszekrényre tette, a vödörből még előkerült egy kis üveg, rajta fehér cédulán ribiszkeszörp felirat, Évi néni büszkén ült, egyik kezében az alma, másikban a celofándarabkával lezárt szörp.

Kutatott a vödörben, aztán zavartan szedelődzködni kezdett.

 

 

 

A zajgyűjtő még a második csendrendelet előtt szerezte meg a végzettségét, akkoriban a vizenyő előtti területen oly mértékben szaporodtak el a zajok, zörejek, hogy gyorsított eljárással harminchat zajgyűjtőt képeztek ki a felügyelet mohos épületegyüttesének kertjében.

A legtöbb zajgyűjtő a három darahulláson át tartó könyörtelen csendrendelet után elvándorolt vagy zenekart alapított. A felügyelet egy elmocsarasodott rétre szállíttatta a kiképzéshez használt, korhadásnak indult tereptárgyakat, és egy viskóba költöztették az egyetlen megmaradt zajgyűjtőt.

Az utóbbi években nem sok dolga akadt: kipiszkálta a kerítésléc közé szorult nyekergéseket, hálóval befogta a csikarfa koronájába tapadt óbégatást, darahullás idején elhajtotta a pázsiton megült pittyegéseket, de leginkább rég elhullott zajok osztályozásával teltek napjai. A zajraktárban dobozokba zárva sorjáztak a hosszú évek alatt összegyűjtött zajok: rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja.

A réten deres hajú, erőscsontú parasztok legelésztek, masszív zsurlófogaikkal nem csak a pitypalattyot, hanem a buckákon elburjánzott bogáncskórót is könnyűszerrel felőrölték. Alighogy beköszöntött a borzok hava, szakértők kicsiny csoportja bukkant föl a rét délkeleti bejáratánál.

Szövetkabátjuk elnehezedett a párától, meresztgették szemüket a zajgyűjtő háza felé, de megindulni egyiknek sem akaródzott, mivel valahányszor átlépték a rét határát, a parasztcsordából kivált egy megtermett, nagybajuszú példány, és fújtatva ügetett a szakértők felé.

Végül az egyik szakértő kapadohánnyal megtömött tajtékpipát hajított a csorda közibe, amíg azok öklelőztek, virtuskodtak a tajtékpipa felett, két szakértő átosont a zajgyűjtő házához, hogy átadják neki a felügyelet passzusát, miszerint a zajgyűjtőnek határozatlan időre a Kumaraguru-villába kell költöznie.

A zajgyűjtő éjszakája

A rég kihűlt Kumaraguru-villában húzta meg magát. A villa oldalsó bejáratát használta, az ajtó rögtön a konyhába nyílt, poros konyhakövezeten faforgácshalmok, közte mozdulatlan szalamandrák, a padlás felől vaskos vezeték tekeredett a fal mellé állított kályhába.

A zajgyűjtő egy túlméretezett konyhaasztal mögött ült, az áradatban elhullott gyerekek csontjaiból, apró koponyákból készített sípot, furulyát, okarinát. A készítés során nemcsak a hangközökre kellett ügyelni: a koncentrált figyelemmel megfúrt csonttestet úgy lehetett megfújni, hogy a felhangokban meg-megszólalt az elhalt kisgyerek röhögcsélése.

A zajgyűjtő hónapokon keresztül fúrta, csiszolta az apró csontokat, darahullás végére a tárolók megteltek hangszerekkel, egymásra pakolva álltak a verandán bedobozolva, a faforgácshalmok között gurgulázó nevetések, elcsukló kacajok futkároztak.

Bogyószikkadás beköszöntével gyöngülni kezdett a zajgyűjtő, a villa kertje meg egyre növekedett, távolodott a kerítés, a kút. A padlásra vezető létra fokai közt áthatolhatatlan lett a távolság. Olykor két napig is eltartott, amíg a verandától eljutott a farakásig, újabb néhány nap, míg visszaért a felhasogatott fákkal a konyháig.

Hónapok óta ugyanaz a hóréteg fedte a kertet, a zajgyűjtő nyomait végig lehetett követni, miként csökkent a távolság a léptei közt, hogyan lett járásának lenyomata végül két párhuzamos csík.

Többször találta magát a forgácsban heverve, vagy a verandán szétgurult gesztenyék között, mint egy odahajított batyu. Esténként úgy feküdt le, mintha csatába menne, reggelre egyre tágultak a sebek térdén, derekán, combján, a lószőrmatracon megfeketült foltok.

1.

Holnaptól nálam dolgozol – mondták a szurtos kezű ügyvédnek, öltözz föl rendesen, irodába fogsz járni, asztal, bőrfotel, moss kezet is reggel.

Igyekezett. Tényleg. Kikutatta a szekrény aljából nagyapja öltönyét, a slicc egy kissé húgyfoltos, nagyapja pállott szaga hullámokban tört fel a srégen szabott zakóból. Éjszakára kiakasztotta a lépcsőházba szellőzni, de éjjel egykor onnan is be kellett hoznia, mert a fölötte lakók állítása szerint a leghátsó szobában is azt a pállott férfiszagot lehetett érezni. Akkor kiakasztotta az ablakba, de az erős széllökések állandóan le akarták fújni az öltönyt.

Úgysem veszi észre senki – dezodort fújt a húgyfoltra, befűzött egy megrepedezett, foszló bőrövet, a nyakkendőt csomóra kötötte. Kell itt lennie valami tükörnek. A nagymama szekrényéből valahogy ki lehet húzni egy tükröt, erre emlékezett – rángatni kezdte a szekrényt, végül a szélén megtalálta a kiugró lécet, kihúzta, nagyapja válla épp abban a szögben lejtett, ahogy az övé, a zakó ujjában eltűnt a bal keze.

2.

Együtt lépett a liftbe a kislánnyal. A kislány állát, száját, nyakát pempősre marta valami erős sav, alsó fogsora akkor is látszott, ha becsukta a száját. Az irodában a kislányt elkülönítették, és a jelöltek által hátrahagyott menedékbe telepítették, az ügyvédnek pedig el kellett foglalnia pozícióját a tárgyalóban.

Hirtelen kipucolt iroda, esetlegesen behajigált asztalok, egyetlen vezetékes telefont használt mindenki, a nyújtózkodó, kacskaringós vezetéken időről-időre átestek. A tárgyaló könyvespolcain méterre vásárolt sorozatok, századelős kötetek kopott gerince. Szerződések cirádás aláírással, reggeli fények vergődtek a masszív bőrszékek közt.

A konyhában végre csend, a bögre aljába apró Bazgát hegesztettek. Egészen élethű kis Bazga volt, mintha a mormogását is hallani, miközben nyakon öntötték tűzforró lapulevél-sziruppal. Az apró Bazga gugghelyzetben volt a bögrébe hegesztve, ezért az ülepe és a lába között kialakult kis odúban, mintha csak odavizelt volna, apró pocsolyában megrekedt a szirup, kása maradéka, a legalaposabb tisztítási eljárással sem lehetett eléggé kipucolni. Egyes szakértők szerint épp ez a mindig megmaradó pocsolya okozza a bazgabögrék hihetetlen népszerűségét: minden egyes felöntés során felidéződik a legutóbb fogyasztott ital emléke.

 A konyha falán hímzett szöveg:

 „Szeretett fiam. Egyfelől tartsd távol magadat a maximalizmus hiúságától – nem áll jól neked, fiam, ellehetetleníti a cselekvés műveletét. Másfelől viszont ezennel megtanítlak tégedet szatyorba szarni.

A szatyorba szarás folyamata során a leglényegesebb elem a helyszín és a megfelelő szatyor kiválasztása. Ehhez persze mélységes önismeretre van szükséged, szeretett fiam.

Nem elég pusztán a szarási szokásaiddal tisztában lenni, ismerni kell a testedből távozó szar súlyát, sűrűségét, állagát, és ami talán még ennél is fontosabb: a távozás sebességét. Mert ezen összetevők együttes ismerete határozza meg a kiválasztandó szatyor minőségét.

Ne hidd, hogy minden esetben rendelkezésedre áll majd egy erős, masszív szemetes vagy

sittes zsák, termőföld tárolásához szükséges vastag falú műanyagtáska, a szatyorbaszarás gyakran váratlanul ér, nincs lehetőséged válogatni, keresni, rögvest kell cselekedned!

Azt se hagyd azonban, hogy a belőled kikívánkozó szar lendülete megzavarjon a

szatyorválasztás folyamatában, a gondos felmérés, a mérlegelés és a helyzetfelismerés fázisaiban. Szánd rá a megfelelő időt, ne dönts elhamarkodottan!

A gondos szatyorba szaró minden érzékszervét felhasználja a kiválasztás során, nem

ragaszkodik legelső ötletéhez, meghallgatja mások véleményét, mérlegel, latolgat, és csak azután hozza meg végső döntését.”