Arra ébredsz, hirtelen sötétül,

a süllyedés, a csillogó betonfal,

néha zöttyen, lökődik a faltól,

 

a sötétet csak a csillogó

betonfal oldja, azt nézed,

arra fogsz rá, a csillanó

fal az egyetlen biztos,

a süllyedés csak tizenöt perc,

a sötétség még órákig ott tapad.

a villanyokat felsrófolják,

gyertyákat gyújtanak.

 

Sötétedéskor vagy hajnalonta

számíthatsz arra, hogy egy zsilipnél

valaki szökken, megérkezik.

Te meg azt hitted, figyeltél,

mégsem vetted észre, 

minden lépted figyelik mióta

a fedélzetre léptél, minden mondatod

felhangosítva, hangszórókon át

hallod viszont magad, az elrekedő

szóvégeket, elnyújtott mondatközöket,

mikor túl hosszú ideig tartasz szünetet,

és a figyelem már nem rád,

csak a rosszul kitartott szünetre fókuszál.

 

Visszahallod minden kis hibád,

gyűlnek a félresiklott gesztusok,

míg valaki meg nem érkezik,

alkonyattájt szökken át

a zsilip bal falán. Épp negyven

másodperc, amíg a hajó

egy szintbe ér a zsilipfallal,

 

aztán süllyed tovább, a fal csillanása

az egyetlen biztos felület,

most ott áll előtted,

aki az imént érkezett,

halkan, hadarva mondja,

el kell tűnnöd holnap hajnalig,

ott vonatra szállsz,

nem szólhatsz senkinek,

a fal csillanása az egyetlen

biztos felület.