A haját birizgálta a metró aluljáróban, a falnak dőlve. Várta a szerelvényt. A pszichológusától tartott hazafele. És akkor megérezte a fuvallatot. Gyengéden belekapott a tincseibe, míg a járat beszáguldott a Nyugati pályaudvar megállójába. A metrón álló foghíjas tömeg tompán, életuntan bámult maga elé. Megvárta, hogy leszálljon mindenki, majd felszállva lelt helyet magának. A megállónak háttal ült le, és az előre rögzített lusta hang újra bemondta, hogy vigyázzanak, mert az ajtók záródnak.

Kába volt és fáradt. Álmos. Újra az álmairól beszélgettek a rendelőben. Ő elfeküdve a díványon, újra átélve minden pillanatát. Fellángoltak elméjében a vörös, lángoló szemek. Újra és újra. Míg a Deák téri megállóban az üvegen is vissza nem tükröződtek. Azt hitte, rosszul lát, de a piszkos ablaküveg nem hazudott. Mögötte, a felszállni kívánkozó tömeg vörös szemekkel tekintett rá. Szaporán kezdte venni a levegőt, a fejét rázta, majd lélegzett egy mélyet. Ezt a technikát is az orvosa tanította neki. Bíztatta, hogy bátran veszekedjen az agyával. Végül a szemét is megdörzsölte. Mikor újra kinyitotta, minden a régi színekben pompázott. Az emberek ugyanolyan ridegen, untan meredtek maguk elé, vele szemben egy lány füléből zene bömbölt a külvilágba, és a jól ismert hang újra figyelmeztette az embereket, hogy az ajtók záródnak. Az üvegben pedig ugyanúgy lustán világítottak a metrómegálló fényei.

A Kálvin térnél szállt le. A meglóduló tömeg szinte vitte magával. A mozgólépcsőnél a szokásos zsúfolódás, mindenki tolakodna a helyért, hogy hamarabb jusson fel. Beállt a sor végére, totyogott lassan. Tompának, lassúnak tűnt neki minden aznap. A mozgólépcső fekete korlátját próbálta markolni. Ujjai teljesen elfehéredtek, szinte már beleszédült. Felérve nem vették észre az érzékei, hogy neki most meg kéne mozdítania a lábát, hogy lelépjen a mozgólépcsőről. Majdnem elesett, de az egyik BKV ellenőr elkapta a karját. Megriadt a kék egyenruhától. Rémült arcát értetlenül fürkészte az ellenőr. Jól van, kérdezgette tőle, de nem tudott felelni, csak bólogatott. Köszönöm, habogta, majd kirántotta a karját, és gyorsan odébbállt.

Szabó Márk feltételesen volt szabadlábon. Heroin fogyasztáson és birtokláson kapták rajta egy esti bulin. A bírósági tárgyalások során egy pszichológus megállapította, hogy a börtön nem érne el semmit nála. Elméje bomlott, nem következetes a viselkedése, félénk és bevallása szerint naponta többször is rohamok törnek rá. Környezetére nem jelent veszélyt, sokkal inkább magára – állt a jelentés végén. Így beutalták egy központilag megnevezett pszichológushoz, akinél hamarosan meg is jelent, hogy megkezdhessék a kezeléseket. Márk is sokat várt ettől. Egy teljesen új esélyt az élettől, hogy megszabaduljon minden őt kínzó látomástól és hallucinációtól. Nem bírt már velük. Egyre gyengébb volt velük szemben.

Gyerekkora egyik estéjén szörnyű álomból riadt. Nem is mert visszaaludni, de a szemét sem merte kinyitni, így párnájába fúrta az arcát, és alig várta a reggelt. Anyukájához rohant rögvest, hogy elmesélje neki az álmát. Anya, álmomban megjelent előttem egy angyal, és azt jövendölte, hogy felnővén magával ragad majd az Ördög serege. Anya, én ezt nem akarom!, sírt a padlón rángatózva. Az anyja hirtelenjében nem tudott mit kezdeni görcsösen rángatózó fiával. Leguggolt mellé, megölelte, énekelt neki, tett mindent, csak csituljon végre a fia. Meg akarom védeni magam, mondta végül. Nagy szavak ezek egy alig tízéves kisfiútól, mosolygott az anya. Nem, nem, nem, toporzékolt a fia, én nem akarom, hogy az angyal igazat mondjon. Rettentő volt, anya, rettentő. Egyedül az angyalnak volt színe, sírta újra és újra a fia. Aznap otthon maradt a fiával. Az anya várta, hogy érkezzen haza a férje minél hamarabb, hogy újra át tudják beszélni a fia tervét. A kis Márk azonban már azzal volt elfoglalva, hogy kitalálja gondolatban, mit is kéne tennie, hogy a legjobban képes legyen megvédeni magát.

Az apja hazaérve nem tudta, mit is kéne reagálnia a bejelentésre, de végül igent mondott. A fia álmát nem tudta komolyan venni, annak viszont örült, hogy mozogni szeretne. A kis Márk végtelenül boldog lett, alig várta, hogy elkezdhessen edzésekre járni. Két évvel később pedig lövészetre is járni kezdett.

Az iskolában alig voltak barátai. Általánosban még akadtak, de mikor elmesélte nekik is az álmát, és hogy ő mennyire hisz is ebben, kinevették. Rondán és hangosan és hosszan. Márkot ekkor érte első csalódása a barátaiban. Ez volt az a pillanat, amelyben eldőlt, hogy az amúgy sem nagyhangú fiú még inkább csendesebb lesz. Belül értetlenséggel fogadta, hogy miért nem tud lelni egy olyan barátot, aki ugyanúgy át tudja érezni, mennyire is sokat jelent neki ez az álom. Mivel a való életben nem lelt ilyen embert, leginkább önmagával beszélgetett, a sarokban ülve. Az osztálytársai semmit nem vettek ebből észre, csupán annyit, hogy Márk egyre erősebb és jobb kiállású fiú.

A helyzet gimnáziumba kerülve sem változott. Márk magánya tovább mélyült, míg egy nap új srác nem érkezett az osztályába. Őt is kiközösítették, nem szívesen beszéltek vele a többiek. Márk sokáig titkon követte a fiút a szemével, várta a megfelelő pillanatot, mikor odamehetne hozzá beszélgetni. Csak nem fogja visszautasítani a barátságát, gondolta. Az egyik szünetben elhatározta magát. Közeledve felé már messziről érezte a srácból áradó bűzt. Szia, köszönt rá. Önkéntelenül is elfintorodott. Szia, köszönt vissza, látom, érzed. Hát, hetente csak háromszor van meleg vizünk, füllentette. A bőre azonban a drog  rothadó bűzét árasztotta egyre magából.

Hamar összebarátkoztak ők ketten. A két kiközösített különc közt szilárd barátság alakult ki, és Márk úgy érezte, megoszthatja Nimróddal a gondolatait, álmait. Nem is tévedett nagyot. Nimród érdeklődőn hallgatta végig Márkot, egyszer sem szakította félbe. Márk pedig rázúdította az évek alatt felgyülemlett álmait. Nem szűkölködött bennük, szinte naponta álmodott a démonaival, néha nap közben is kísértve őt. Elmesélte, hogy edzeni is ezért kezdett, mert meg szeretné védeni magát. És igen, így öt év után már érzi az eredményt, hogy nem gyenge ő, nem, sőt. Nimród a történet végén nem fűzött hozzá semmit, inkább buliba hívta, és egy összegyűrt alufólia csomagot nyomott a fiú kezébe. A buli előtt szippantsd fel, hidd el, nem fog többé semmi sem kergetni, lódította. Márk értetlenül pislogott az alufóliára, mit sem sejtve.

Attól a naptól kezdve a teste úgy szokott rá a drogokra, mint ahogy a gyermek követeli az anyatejet napról napra. Nimróddal karöltve sétált be a legelvetemültebb bulikra, a legeldugottabb lyukakba. A főváros olyan helyeire lett bejáratos, amikről nem is gondolta, hogy létezhetnek. Olyan emberekkel találkozott, akik szintén napról napra vívták a maguk harcát. Hol a világ, hol a szülők, hol démonok, hol csúszó-mászók ellen, de mindegyikük hitvallásukban égett, hogy elpusztítanak mindent egy nap. Otthon érezte magát köztük. Nyugodt szívvel mesélhetett újra és újra az álmairól. Sokan feszülten hallgatták, és heroin mámorban úszva értettek vele egyet, hogy igen, edzenie, erősödnie kell, és szembenéznie a Gonosz seregeivel, ha eljönnek érte egy nap.

A szülei egyre inkább aggódtak érte. Észlelték, hogy fiuk egyre kicsapongóbb életmódot folytat. Érezték a testéből áradó bűzt, amit nem tudott elfedni semmilyen zuhany, fürdő, csodaszer sem. Először hagyták, hadd élje életét, feszegesse a határait. Mikor viszont az edzője is felkereste őket személyesen, hogy Márk viselkedéséről beszélgessenek, már nem tudtak mit mondani. Megértőn bólogattak, és elismerték, hogy jobban a fiuk után kellett volna nézniük. Aznap este Márk élete legborzasztóbb vitáját élte át szüleivel. Az egyre ronduló vitában kirohant a házból, és másnap délutánig haza sem ment. Egész éjjel futott a démonjai és szülei szavai elől.

A középiskola vége felé közeledve a tanárainak is feltűnt, hogyan romlik Nimróddal közösen az átlaguk, a kinézetük, a megjelenésük. Mindenki a fejét csóválta, és próbáltak a szülőkkel beszélni. Nimród szüleit sehol sem találták, Márk szülei pedig lassan megcsömörlöttek a feléjük áradó panaszoktól. Vádolták őket, hogy nem tesznek semmit a fiúkért, hogy Márk egyre csak romlik, pedig fényes jövő is állhatna előtte. Az anya az osztályfőnök előtt sírógörcsben tört ki. Azt hiszi nekem könnyű, kelt ki magából. Egyik délután megpróbáltak volna nyugodtan beszélni a hazatérő Márkkal, aki még az elején kötélnek is állt. Az apja hétköznapi dolgokról kérdezte, iskoláról, terveiről, hogy mi lesz a sporttal. Márk lelkesen is felelt a kérdésekre, de mikor az hagyta el apja száját, hogy aludtál tegnap este, valami elpattant a fiában, aki lelökte a poharat az asztalról, és elfutott hazulról.

Legközelebb a rendőrségi fogdában találkoztak a fiúkkal a szülők, mikor elkapták heroin fogyasztásért és birtoklásért. Márk nem tagadott és ismert el semmit, csak meredt maga elé. Az anyja teljesen összetört, mikor meglátta csont és bőr fiát, beesett szemeivel, zsíros hajával, ahogy mint a következő hajléktalan ül a fogdában. Az apja fejét ingatta, és erősen tartotta feleségét. Az ügyeletes rendőr tájékoztatta őket, hogy fiukra a Keleti pályaudvarnál, a négyes metró építési területén találtak rá, egy csapatnyi másik randalírozóval. Üres borosüvegekkel és botokkal rohangáltak bent. Az egyik társuk lezuhant az ott levő aknába, őt bíztatták hangosakat kurjongatva, hogy le tudja győzni a sötétből elővágtató alakokat. A srác azóta szörnyethalt a kórházban, tette még hozzá. Másnap végül kezdetét vette az egész hercehurca.

Így történt, hogy Szabó Márkot fél éves pszichológiai kezelésre ítélték, illetve egyéb „gyógyító” módszerek bevonását is kilátásba helyezték, ha maga a pszichológiai kezelés nem lenne elég hathatós. Minden hétfőn, szerdán és pénteken délután egy órára kellett megjelennie az orvosánál, akinél két órán át volt bent. Eleinte a férfi csak beszélgetett vele, képeket mutogatott neki, kikérte dolgokról a véleményét. Márk zárkózott volt. Nem tudta, hogyan kéne az orvosához viszonyulnia. A szülei szerint bizalommal kell fordulnia felé, és ha nekik nem sikerült, hát neki mondjon el mindent. A gyerekkori álmaitól, félelmeitől kezdve egészen a két héttel korábbi eseményekig.

Márk végül az álmairól kezdett mesélni. Hosszan, részletesen, semmit sem szem elől tévesztve. Mesélt az angyalról, aki minden évben egyszer feltűnt álmaiban, és figyelmeztette, miket tegyen vagy ne tegyen, hogy elkerülje a démonait. Mesélt az álmaiban örökkön égő vörös szempárokról, mik tekintélyt és félelmet követelve követették végig mindennapos álmaiban. Mesélt az angyal haláláról, akit elragadott ez a két égővörös szempár. Az ördögi kacajokról, amiket egész éjjel hallott. Az utána kapó kezekről. A rothadó, büdös testekről, amik szerteszét feküdtek a csatornákban, bármerre barangolt.

A pszichológus egy álomnapló vezetésére kérte. Érdekesnek és nyugtalanítónak találta az álmokat. Márk életét az álmaihoz mérten élte, közölte a szüleivel az irodájában, a külvilág tompán jutott el a tudatáig. A drogok pedig felpörgették az egészet, míg ébren volt.

Márk lelkesen írta az álomnaplóját. Pár hét alatt füzetek garmadáját töltötte meg. Úgy írt, mintha vissza akarna bújni az álmaiba, hogy még pontosabban láthassa az utolsó sarkot is, mit tudatával be tudott mérni. Néha rajzolt is mellé. Arcokat leginkább. Egy idő után már semmi mást. Néha a lap közepére rajzolt egy vörös szempárt, majd a mondataival körbe kerítette, kirajzolva az arcát. Orvosa látta, hogy fél. De ha bármi pozitív történt az álmában, úgy tudott örülni neki, olyan büszkén mesélt róla, mintha még mindig egy éves lenne, és megtanult volna járni.

A kezelési idő felénél az orvosa új technikákat akart volna kipróbálni Márkon. A fiú ezekre újbóli bezárkózással válaszolt. Ha nem beszélhetett a démonairól, elveszettnek érezte magát. Én csak szeretnék teljes ember lenni, motyogta néha az orra alatt.

A szülei előtt mosolygott, kedves volt, újra mosolygott. Az anyja csodálkozott is, hány éve is volt már annak, hogy mosolyogni látta a fiát. Márk közös programokra szeretett volna menni az apjával és anyjával, kirándulni a közeli hegyekbe, elmenni piknikezni a Margit-szigetre. Tenni bármit, ami visszarántja a rendes hétköznapokba.

Mélyen belül viszont csak leplezte azt, amire készült. Még a kezelőorvosa sem sejtett meg semmit, pedig egyre inkább átlátta a fiú személyiségét. Egyre mélyebb bugyrait mutatta meg neki Márk. Kezdett egyre pozitívabban hozzá állni a fiúhoz, a fejlődéséhez. Látta a kiutat számára.

Márk viszont nem. Az ötödik hónap egyik reggelén verítékben úszva ébredt. Egykori angyala bomló teste bukkant fel, és egykori torkából egykori hangjai szakadtak fel. Nagy vészt jövendöltek Márknak, aki ágyában fekve rúgott és kapálózott. Szabadulni akart, fel akart ébredni, de ahogy nyitotta volna a szemét, a égő vörös szempárok felkacagtak. Az angyal egykori testére támadtak, majd felé hajították a maradványt. Ekkor sikerült felébrednie. Az álomnaplója ott feküdt a komódján mellette, mégsem nyúlt hozzá. Úgy érezte nincs többé mit lejegyeznie. Felöltözött, és csak gubbasztott az ágyán, várva az órát, mikor végre elindulhat az orvosához. Hamarabb ért oda, mint szokott, a titkárnő szívélyesen beengedte a rendelőbe, úgyis régóta járt már ide.

Húsz perccel később, egy óra előtt öt perccel pedig megérkezett a pszichológusa is. Belépve az irodájába egy monoton beszéd fogadta.

Mostanában egy látomás kínoz. Lassan bontakozik ki a sötétségből. Először csak a haja jelenik meg. Majd a két szeme, az orrnyerge, az orrcimpái, a fülcimpái, az ajkai. Végül az állától felfele elkezd terjeszkedni a szövet, megjelennek a fogak a szájüregben. Aztán…

Reám emeli a szemeit. A fehérje izzik a sötétben. A szembogár, mint két fekete gyémánt pulzál mellette. A feje pedig csak lebeg ott a levegőben. Se karok, se lábak, se felsőtest, se alsótest. Aztán…

Egy kötél jelenik meg a nyaka körül. A szemei vörösbe fordulnak, majd fennakadnak. A kötél egyre jobban szorul a nyakára. Kidagadnak az erei, a bőre égő piros lesz. Az ajkai kinyílnak, levegő után kapkodnak. A kötél másodperceken belül fojtja meg. És a fej csak lebeg a levegőben. Lehunyja szemeit. Ilyenkor megnyugszom. A sokk kifeszítve tartja a szemhéjaim, de olyan ez, mint a vihar előtti csönd. És a vihar mindig feltámad. A szemei felpattannak. Rám néznek. Újra és újra. A pupillámba égeti magát a tekintete. Érzem, hogy mit szeretne. Aztán…

Foszladozni kezd a bőre. Egymás után hullnak le a szövetek, vérerek, idegek, esnek ki a fogai. A lassú rothadás játszódik le a szemeim előtt. Az utolsó fázisban az egész arca darabjaira hullik szét. Mint mikor az asztalról legórod a kirakóst. Kipp-kopp. Valami a padlómra csöppen. Sosem merem megnézni, mi az. Aztán…

A semmiből egy kacaj hallatszik. Kéjes, elnyújtott. Utána csak a kriptabeli csönd marad a szobámban. És megint megjelenik a haj, a szempár, az orr, a fül, az arcél. Lebeg ott. Karok, lábak, felsőtest, alsótest nélkül. A kötél újra megjelenik. Felém nyújtja a kötelet. A nyakamra teszem. Aztán…

…Övé lett a karom, a lábam, a felsőtestem, az alsótestem…

 

Húsz perccel később, a rendőrök kiérkezése után, a pszichológus odalépett és levágta Márkot a kötélről.