Borbáth Péter összes bejegyzése

Módszertani forradalom

„Óh, én lehet hallani miénk gyermek van éppen jőve be.”


Megdöbbentően exkluzív kiadvány, kifogástalan bőrmappába rejtették ezt a nyelvtanárok, kortárs drámaírók, és az avantgarde-biblikus nyelv rajongói számára nélkülözhetetlennek tűnő alkotást. A címlap alapján még csak a megszürkült nyelvtanár, a szómagolásban elfásult nyelvtanuló kapja föl a fejét: „Forradalmi angol nyelv – Hogyan gondolkodjunk idegen nyelven …szótár nélkül …nyelvtan nélkül …magolás nélkül – Azok részére, akiknek nincs idejük!” Az eddigi módszereket mind sutba lehet vágni, és a megoldás szinte mindvégig ott volt az orrunk előtt, csak a nyelvtanárok, nyelvtanfolyamok bonyolították túl a nyelvtanulás tökéletesen egyszerű műveletét.

A szerzők nem csupán a nyelvtanulás, nyelvtanítás módszerének nagymesterei, empatikus készségük, elsöprő meggyőző erejük már a könyv hátlapjának átfutása során maguk mellé állítják az addig hitetlenkedők táborát:

„Szintén nem szeret külföldre járni, mert ott Önt ostobának és kevésbé értékesnek tartják? (…) Az értelmileg fogyatékos egyének az intézetekben megértik egymást és nyelvtanilag helyesen beszélnek. Hogy létezik, hogy az anyanyelvüket megtanulták annak ellenére, hogy mi oket ostobának tartjuk? (…) Az idegen nyelv tudatlansága Önt bántja, de még sincs elegendő ereje ezt a hosszú távú feladatot teljesíteni? Azt hiszi, hogy Önnek erre nincs ideje? Választ szeretne kapni ezekre a kérdésekre?”

Ilyen szuggesztív, egyértelmű érvelés után már szinte nincs is más választásunk, megbabonázva igent mondunk a feltett kérdésekre és belevetjük magunkat az új, forradalmi nyelvtanulásba!

Ha belelapozunk a tankönyvbe, nem találunk ott mindenféle firefrancos ábrákat, nyelvtani magyarázatokat, nincsenek igeidők, rendhagyó igék, nincsenek szószedetek, feladatok. A szerzők több alkalommal ellene mondanak a magolásnak, aztán egy enigmatikus mondattal bizonytalanságba taszítják az érdeklődőt: „Képzelje el, de ne ismételgesse a szövegeket a végtelenségig, mert a magolás a képzelőerő rovására működik. Ez az idegen nyelven való gondolkodás eléréséhez való út. (…) Nagy ugyanis a különbség a TAXUS Learning módszere által történő ismétlés és magolás között, amely kimondottan ártalmas.” Hogy akkor most itt is magolunk, vagy ez ártalmas, vagy most akkor mi lesz?

„Vizsgáljunk meg egy példát arra, hogy miért ne magoljunk. Használjuk erre az egyik leggyakoribb angol kérdő mondatott.

Angolul így írják:   How do you do?

Fordítása: Hogy vagy?   – Legalábbis ezt tanítják nekünk az iskolában.

Angolul a kiejtése: Haudújúdú?

És a szó szerinti fordítása?:          Hogy csinálni te csinálni?  –  Így tanulja ezt meg a TAXUS Learning módszerrel.

Ahhoz, hogy megértse az angol anyanyelvű egyén gondolkodásmódját, nem kap olyan fordításokat, mint az iskolában vagy a nyelvtanfolyamokon. Helyettük szó szerinti fordításokat kínálunk.”

A szerzők mindenre gondoltak: „Könyvünk fésűs fűzéssel készült, nem hagyományos kötéssel. Ugyanis ez sokkal praktikusabb. Az angol szöveget valamivel le kell takarni. A hagyományos könyvkötésnél a lapok a gerincnél meghajlanak, főleg az első és az utolsó lapoknál. Egy ilyen jellegű könyvvel tehát nehezebben tudna manipulálni, s mi ezt semmiképp sem szeretnénk. A mi kivitelezésünkben a könyvet teljesen ki lehet nyitni.”

Az idézett szöveg többsíkú értelmezési lehetőséget biztosít: nem tudhatjuk, pontosan melyik könyvvel lehet nehezebben manipulálni, de abban biztosak vagyunk, hogy manipulálni semmiképp sem szeretnénk, a manipulálás is olyasmi lehet, mint a magolás, egyrészt csúnya dolog, másrészt bizonyos könyvekkel lehet manipulálni, más könyvekkel nehezebb. Hagyjuk is a manipulálást a maga enigmatikus komplexitásában és fókuszáljunk egy sokkal megfoghatóbb, megnyugtató tényre: „A mi kivitelezésünkben a könyvet teljesen ki lehet nyitni.” – Kell ennél több a boldogsághoz?

Bár a könyv szerzőinek tanácsa szerint nem érdemes az első leckével kezdeni, mivel „Már az első lecke nagyon nehéz. Teljesen kezdőknek azt javasoljuk, hogy a 6 A – Ban a bár leckével kezdjenek, az a legegyszerűbb.” Tekintetünk azért óhatatlanul az első lecke anyagára téved, melynek címe Válás (vmvé) megismertetve alatta apró betűkkel getting acquinted, a nyelvleckékben Melanie, Pete és Kate beszélgetnek hétköznapi és elvont témákról, mint például:

„Melanie – Heló anyu, hogyan csinálni te felismerni egy gyors és vidám kerékpáros?

Kate – Jól, én csinálninem tudni.

Melanie – Ő (férfi) van kapva legyek –ban övé (férfi) fogak; ez van hogyan.”

A bámulatosan kivitelezett és drámai feszültségtől vibráló magyar mondatok alatt ott az angol eredeti: „- Hello Mum, how do you recognize a fast and jolly cyclist? – Well, I don’t know. – He has got flies in his teeth; that is how.”

„Vagy pár oldallal később:

Pete – Én szokott szenvedni –tól egy fájdalmas gyomorfájás mert –nek egy fekély.

Kate – Mert te szokott enni adagok –nek négy emberek! Nemmint te, én van egy karcsú derék és csípő. És egy szexi has-gomb. Te lehetnem mondani egyáltalán hogy én van volt egy gyermek.

Pete – Tiéd fenék van szép is.”

Bizony ezt még nehéz feldolgozni kezdőként, lapozzunk hát a Ban a bár leckéhez, hátha ott több szerencsével járunk, a lapozás során nem csak a teljesen kinyitható könyv siet segítségünkre, hanem a bámulatosan akkurátus szerzőbrigád újabb figyelmessége: „Mindegyik lecke pontosan a könyv oldalainak megfelelően van beosztva. A lap alján ezt fel is tüntettük.”

Szóval Ban a bár in medias res:

„Pete – Vannem a koktél túl gyenge?

Kate – Nem, ez van erős eléggé. Ez tűnik lenni erősebb és édesebb mint ami mi inni otthon.

Pete – Egészségünkre! Uram! Egy több!

Kate – Mivan a sietség?

Pete – Semmi. Én csak szeretni ez. Van egy több szintén.

Kate – Te akarni engem lenni spicces?

Pete – Te csinálninem kell inni. Ez van engem aki van szomjas mint egy teve.

Kate – Csak lenni óvatos nem válni részeg.

Pete – Csinálninem aggódni én tudni enyém korlátok. Hozni nekem egy több, kérem.

Kate – Csinálni nem eltúlozni ez –val az ivás.

Pete – Én vagyok eltúlzó ez? Egy több, uram.

Kate – Ó irgalmas. Menjünk vissza –ba a szoba. Melanie van ott egyedül. Én ígért hogy mi volna érni vissza hamar.

Pete – Ő (nő) van nem egy kis lány. Ő lehet lenni nélkül minket –ig egy perc.

Kate – De te lehetnem lenni nélkül egy kupica –ig egy egyetlen nap. Te inni mint egy hal. Mifogunk látni ki fog érezni beteg-ben a reggel.„

A Taxus módszerével nemcsak angolul tanulhatunk meg sikeresen, hanem elsajátíthatunk egy rejtjelekkel teli, izgalmas, új magyar nyelvet is, kezdő drámaírók, neológusok számára nélkülözhetetlen alapmű került a piacra, Kazinczy elsápad az irigységtől, lehúzhatja a redőnyt széphalmi rezidenciáján, friss neológ hordák trappolnak a nyelvújítás gazverte ösvényein, nem kell pepecselni egy-egy szó megújításával, teljes grammatikai szerkezetek alakulnak át a szemünk láttára.

És mindezt csupán 59 900 forintért (ennyibe kerül a csak és kizárólag tükörfordított párbeszédeket tartalmazó tankönyv a párbeszédek hanganyagát tartalmazó cédékkel. No meg a bőrkötés!)

Ne hagyja veszni az adandó pillanatot, alkalmazza gyakorlatban is a könyvben elsajátított példamondatokat, használja már az idei nyaralás során a következő frázist:

„Csinálninem te látni hogy én vagyok már vivő két nehéz egyek?”

„Egy fokkal tágabbra nyitni a szemem”

Hidd el, ez Delhi! A cím lehetne az is, Hidd el, ez vagyok én! Tasnádi-Sáhy Péter naplója alapvetően egy útinapló, élménybeszámoló és az Én-keresés megejtően őszinte vallomásos formájának keveredése.

Arról a jelenségről gondolkozik, hogy mit tesz velem az út, hogy miként jár végig rajtam az út, miközben kívülről úgy tűnhet, én járom az utat. Erre persze ránt egyet az ember a vállán, hogy na és? Láttam már ilyent, meg én is utaztam, meg amúgy is a hideg kilel a bölcselkedő útleírásoktól. Különben is, mit foglalkozzak én Indiával, van én nekem elég bajom, kiskezitcsókolom.

Aztán mégis felütöm a könyvet, szellemes blogbejegyzések könyvalakban, bő kilenc hónap önkéntes angol tanítás Delhi egyik kétmilliós nyomortelepén. A stílus könnyed, néhol a húszas-harmincas évek bohózatjellegére rímelő, Jerome K. Jerome, P.G. Wodehouse lezser poéncsokrait idéző anyag. A szellemesség könnyedsége olykor átcsusszan a mesterkélt sportújságírói nyelv modoros szintjére, köhög a gépezet, aztán újra olajozottan gördül tovább.
A szöveg nem irodalom, bár a leírások tömörsége, sűrítéstechnikája néhol irodalmi érzékenységet és ambíciókat sejtet. Az egyik leírásban az 53. oldalon mintha kikapcsolt volna az állandó szellemességre,  öniróniára hajlamos szövegalkotó, és egyszeriben puszta szemlélővé válik, csak néz. Nem lát, nem gondolkodik, nem reflektál. „Zsong a fejem a képektől. Egy tehén és egy kutya kötélhúzást játszik egy szemétből kiguberált rongydarabbal. Húsz ember guggol letolt nadrággal a nyomortelep melletti tisztáson. Egy vízhordó ember egy zöldségessel verekszik. Trágyakorongok száradnak glédába állítva az árokszélen. Meztelen férfi sétál békésen a felüljáró alatt. Egy szomorú arcú nő és a kisfia kifeszített lepel alatt koldulnak, a fiú nyakában lógó ormótlan hangszóróból vallásos zene üvölt.”

Mintha ezek a pillanatok kezdenének egyre mélyebbre vésődni szövegi és személyes szinten is, itt már nem a pusztán racionális, nyugati wannabe indiáner gondolkozik a kultúrák egymásra hatásáról, hanem egyszerűen hagyja, hogy megtörténjen benne India.

És India meg is történik benne, részletes leírásokat kapunk a különféle gyomorfertőzésekről, halálközeli élményről, belső változások felismeréséről. Talán ebben a legerősebb a szerző: a saját fizikai, mentális kudarcainak és gyógyulásainak lehengerlően őszinte és komikus ábrázolásában. Nem fél beszélni arról, hogy gyönge, sérülékeny, kiszolgáltatott, ugyanígy nem tart attól sem, hogy egy gondolatfolyam egyes szakaszai közhelyszámba mennének, reflektál is rá bőszen, ő leírja, mert hát most ez van. Ilyenkor a legszabadabb szöveg, nem próbálja magát pozicionálni, lenyom egy kis esszét, aztán megy tovább a következő napra. Szépen, kronologikusan, semmi fakszni.

A szöveg azért kibírt volna egy alaposabb szerkesztői munkát, itt-ott bosszantó kis hibák ütik fel fejüket, no meg jó dolog a kronologikusság, de mégsem működik állandó szövegszervező erőként. Mindezen hiányosságok aztán feledésbe merülnek, a szerző kíváncsiságának lendülete visz tovább szépen kiküszöbölve az apró csorbákat.

Fontos tapasztalat, ahogy a nyugati (vagy kelet-európai vagy mi) kultúra burkai felhasadnak, ott hever a kiszolgáltatott, szerencsétlen elbeszélő, és nézi, ahogy elveszít mindent, amit előtte olyan nélkülözhetetlennek tartott. Az egyik mobiltelefon elveszítésének leírása: „Az utolsó szál is elszakadt, ami a régi életemhez kötött, megszabadultam legalább kétszáz számtól, amit úgysem akarok többé hívni, annak a maximum húsznak, amit meg igen, könnyen utána lehet járni, a legfontosabb hármat meg úgyis tudom.” Itt sem a szöveg megformáltsága, egyénisége rendíti meg az olvasót, hanem a helyzet őszinte, totálisan egyszerű felismerése. Meglehet, nem is kéne így, idézőjelek közt kiragadnom, na de ez meg az én szabadságom.

Beleengedi magát a vesztes helyzetekbe, a nemtudás kiszolgáltatott állapotába, ettől lesz a szövegnek valami furcsa spirituális csillanása. Nem, nem explicit spiritualitás, csupán derengés. „Ezekkel a megállapításokkal (közhelybe hajló szólamokkal), még nem jutok messzire, viszont azt mindenképpen kimondhatjuk, hogy már teljesen biztos vagyok a feloldhatatlan, végleges bizonytalanságomban. Egyébként ebben nem látok semmi tragédiát, sőt kifejezetten élvezem, hogy csak bámulok és csodálkozom.”

Az önironikus, fizikailag kikészülésre hajlamos férfiszerephez képest csupa erős akaratú, örökmozgó nőalak vibrál a szövegben, szám szerint négy (most az operakalauz idevonatkozó passzusát idézem): egy anya, egy munkatársnő, egy barátnő, és maga India. A szöveg szerelmi nyelve leginkább az India nevű fiktív nőstényt írja körül, körültekintő alapossággal szól a szerelem fázisairól, az egyértelmű imádattól a lassú elhidegülésen át a házsártos csatározásokig. Látványos, katartikus szerelem tombol hát India és az elbeszélő között, a győztes (már ha beszélhetünk egyáltalán győzelemről, amikor a szerelemről szólunk) azonban a könyv végén repülővel érkező barátnő. India meg duzzoghat. A nemi szerepekről alkotott egyre szerteágazóbb és komplexebb kép egyik legérdekesebb összetevője egy helyi szervezet programjánál tett látogatás élménybeszámolója: a szervezet a helyi homoszexuálisok és hermafroditák egészségügyi tanácsadásával foglalkozik, az elbeszélő persze kíváncsi is meg viszolyog azért az egésztől, végül azonban szóba elegyedik az ott kószáló ürgékkel, és csak néz ki a fejéből, próbál megérteni valami megérthetetlent.

Hogy kinek érdemes elolvasnia Tasnádi-Sáhy Péter szövegét? Mindenkinek, akit érdekel a határterületek találkozása, a kultúrkörök nem éppen súrlódásmentes metszéspontja, aki kíváncsi arra, hogy mi a fészkes fenét keres egy fiatal közgazdász India egyik nyomortelepén!?

 

Tasnádi-Sáhy Péter: Hidd el, ez Delhi! – egy önkéntes naplója, Budapest, SanomaBudapest, 2010

 

Sajátalkoholizmus

“Az alkoholizmusom ugyanúgy rendszerként működik bennem, mint az önkontrollom: semmivel sem szabadabb struktúra, mint a vaskalapos, magamra erőltetett önfegyelem, csak éppen sokkal nehezebb tetten érnem, mert megtévesztően hasonlít a szabadság gyermeki állapotára.”

 

Nem írok szakszöveget, nem törekszem szakszerű szövegre, az alkohol társadalmi, kulturális vagy orvosi vetületeivel szintén nem fogok itt foglakozni, mégis fontosnak tartom, hogy a függőségről gondolkodjam, életbevágóan fontos megtudnom, mi a saját viszonyom a függőségeimhez (és ez az „életbevágóan fontos” már lehet a következő függőségem – függök attól, hogy megtudjam, mitől is függök.)

Nem gondolom, hogy a függőségeimmel leszámolhatok pusztán azáltal, hogy nyelvileg reflektálok rájuk (sőt), de mivel mást nem nagyon tudok, elindulok ezen az úton, nézem a függőségeimet, a függéseimet, és talán rálátok mások függőségeire, függéseire.

Jó egy évvel ezelőtt írni kezdtem egy alkoholnaplót. Feljegyeztem benne heteken át, mikor, miből, mennyit ittam, persze pár hét múlva elmaradtam vele, mint ahogy minden magamra erőltetett tudatos struktúrát elhagyok, elhanyagolok.  Azt hiszem, hanyagság- és rendetlenségfüggő is vagyok. Felelőtlenségfüggő:)

Az alkoholnaplóból mégis érdekes volt kiolvasni, hogy négy héten át összesen két olyan nap volt, amikor nem ittam semmit, és összesen 32400 forintot költöttem piára (semmi puccos hely, csak amolyan munka utáni beücsörgés, hétvégi hosszabb kimaradások, vasárnapi ebéd). Úgy, hogy olyan isten igazából be se basztam. És akkor még nem számoltam bele azt a nagyvonalúságot, ahogy melegszengát, gyrost veszek az éjszakaira várva, mert hát le kell csillapítani valamiképp sörtől ingerelt gyomromat. Ha szűken számolok, akkor is elment 40 000 egy hónapban úgy, hogy csupán társasági életet éltem, családot látogattam, beszélgetésbe mélyedtem, céges buliba mentem, tárgyaltam és pihegtem, meccset néztem, ünnepeltem, szomorkodtam, elfeledtem, újfent örvendeztem. És az alkohol végig ott áramlott ereimben kisebb-nagyobb sűrűségben.

Nincs ebben semmi önvád, azzal amúgy sem mennék túl sokra, azt viszont érdemes megvizsgálni, miként működik ez a rendszer. Ugye nem tudok magamra erőltetni semmilyen tudatos struktúrát (mert hát olyan faszán független vagyok), de közben az alkohol struktúráját gond nélkül veszem magamra, észrevétlenül, de mégsem mondhatnám, hogy minden tudatosság nélkül.

Tudatosan tanulom meg a helyeket, módszereket, tudatosítom az alkoholról való gondolkodásmódomat, az alkohol retorikáját. Bármikor el tudom magyarázni, hogy miért és miként iszom, mindenre van racionális magyarázatom: „Úgy kezdődik a nap: megisznak egy deci pálinkát (…) Mondom: egy deci pálinkát már reggel, miért? – Olyan savam volt, már meg kellett innom egy deci pálinkát.  (…) Utána megisznak négy liter bort. Hát miért? – Hát semmi savam nem volt.” (Bődöcs Tibor http://www.youtube.com/watch?v=jFadwAyL4_I&feature=related)

Amikor először foglalkoztatni kezdett, hogy milyen viszonyban vagyok én az alkohollal, az ügyben végeztem egy nem túl reprezentatív felmérést: beszélgetni kezdtem kezdő, amatőr, haladó és profi alkoholfogyasztókkal arról, hogy ők miként látják saját viszonyukat az alkoholhoz, meg én is elmondogattam a saját helyzetemet,  a beszélgetésekből azt a nem túl megdöbbentő következtetést sikerült levonni, hogy könnyű a másik függőségét/alkoholizmusát megítélni, nem olyan könnyű empatikusnak lennem vele (főleg, ha a függősége megnehezíti az életemet), piszok nehéz róla alaposan gondolkodni, a saját alkoholizmusra viszont nem találunk szavakat.

Mert miért, miről beszéljek? Hogyan beszéljek? Meg egyáltalában: minek!? Ja, mint az anonim alkoholisták: „Zsolti vagyok, függő, két és fél hónapja nem iszom.” Na ne. Pofázás helyett hozzál még egy kört. Férfi vagy, igyál, baszadék. Ne nyígj. Nem vagy te alkoholista! Te!

Iszunk, már hogyne innánk! S hogy nincs ezzel semmi baj, hisz tudjuk a mértéket, megismertük már a határainkat, nincs hát mitől félnünk. Sőt, kissé megvetően nevetünk össze, ha valaki már túl a huszonötön kicsapja magát, orbitálisan összehányja a mosdót, vállalhatatlanul viselkedik, akkor azt mondjuk egymás közt, hiába, nem bírja az alkoholt, nem ismeri a határait, a mértéket stb. stb. Az ivók egymás közti viszonya is egy nagyon fontos rendszer. Röhögve alkoholistázzuk le egymást és magunkat, jó összeröhögni a másikkal. A patetikus másnap, a fogadalmak. Mert jó röhögni azon, hogy hát azért ez túlzás volt, nem? Közösségi érzet, akivel már egyszer úgy istenesen bebasztam, azzal kialakul valami közös, ahogy újrameséljük másnap, egymásnak meséljük, holott mindannyian ott voltunk, az épp tisztább elme kiegészít, betold, hozzátesz. Hozzád tesz. Ez egy nagyon fontos közösségi alapélmény.

saját alkoholizmus

Hol lehet tetten érni a saját alkoholizmusomat? Ha mondjuk volna egy képzeletbeli 100-as skála, ahol a zérus jelenti a totális alkoholtól való függetlenséget, a száz meg az alkohol általi halált, akkor nagyjából úgy néz ki a dolog, hogy az alkoholfogyasztást jócskán űző egyén ivó barátai azt mondják, olyan 32-nél jársz, és röhögve vállon veregetik, az aggódó anya, vagy vádló asszony azt mondja, te már 70 felé jársz, alkoholista vagy, bele fogsz dögleni, eliszod a pénzed stb.stb.  A derék Én pedig nem gondol semmit, röhög az ivókkal, megnyugtatja az aggódókat, hogy hát nincs nagy baj, és közben már elhagyta az ötvenes határt, kúszik egyre följebb a skálán anélkül, hogy ténylegesen reflektálna a saját alkoholizmusára.

Van egy nagyon fontos blog, ami épp ezzel a problémával kezdett foglalkozni bő egy évvel ezelőtt: http://latensiszakos.blog.hu/. A bevezető szövegben egy gyakorló ivó gondolkozni kezd a saját alkoholhoz való viszonyáról, megpróbálja tetten érni, hogy most épp hol áll azon a bizonyos skálán: „arról, hogy bár nem látszik rajtam, aggódom (aggódunk), hogy esetleg egy idő után mellékessé válik a bor érzékszervekre gyakorolt különféle hatásainak élvezete, és előtüremkedik az alkohol jótékony zsongító hatására irányuló öncélú vágy. És lassan nem tudom (tudjuk) kezelni a helyzetet. Vagy már esetleg késő is. Tudniillik az alkoholizmus igen alattomos, sőt, geci dolog. (…) Ez itt nem elvonó, és nem is dráma. Ha van olyan opció, valami olyasmit szeretnék, hogy a jó borok élvezetét ne kelljen nélkülöznöm, de az alkohol ne határozza meg a mindennapjaimat, és főleg ne tegyen tönkre. E témakörben tett erőfeszítéseimről és tapasztalataimról kívánok itt értekezni. Feltehetően hiába, de szívesen venném a hasonló cipőben járó kollégák észrevételeit.”

És úgy látszik mégis működőképes dolog az anonimitás: az első bejegyzésre néhány nap alatt több mint kétszáz komment érkezett. Néhány szösszenet:

„Szerintem majdnem-alkoholista vagy. Nagyon vékony határ választja el a “minőségi borfogyasztó vagyok napi fél üveggel”-t a “kannásbor is megadja ezt a kellemesen-érzéketlen fílinget”-től.”

„Ha meleg van, nagyon jol esik egy (két, tobb) uveg vilàgos sor. Ha hideg van, szeretem a vorosbort. Ha esik, szivesen iszok whiskyt és ha fuj a szél nem vetem meg az ouzot sem. Nálunk minden nap van valamilyen idojàràs. ;)”

„akkortól vagy alkesz, amikor már nem tudsz úgy élni, hogy a problémáid megoldásánál elsőként ne az alkohol jusson eszedbe!”

„Meg tudsz inni két pohár bort úgy, hogy a többit otthagyod a hűtőben? Ott tudsz hagyni kicsit kapatosan egy kocsmát, ha tudod, hogy ott folytatódik a buli, de neked másnap dolgod van korán? Az alkeszek ezeket általában nem tudják. A részegen vezetés még egy jó mérce.”

„Az alkoholizmus határa egyénenként váltakozik, de mindenkinél ott és akkor, amikor elkezd aggódni, vajon alkoholista-e. Magyarán, ha a kérdés így megfogalmazódik, akkor éppen a határsávban mozogsz 🙂 Innentől két út van: 1. az vagyok vagy már könnyen lehetek, ezért elgondolkodom. 2. Nem vagyok az, hülyeség aggódni, nekem nincs gondom az alkohollal, csak a környezetem hülye.”

„Orvosilag alkesz vagy, szociológiailag nem… Ezt onnan tudom, hogy rám is ugyanez érvényes, és ezt a diagnózist állította fel egy ismerősöm (bár nem orvos).Orvosi szemszögből akkor alkoholista valaki, ha napi 1 deciliter alkoholt elfogyaszt (lehet, h nem 1 deci, és rosszul emlékszem, de vmi 1 vagy 2, szal kis mennyiséget fogyaszt, a hangsúly a napi szinten van). Szociológiailag meg csak az az alkoholista, akinek az élete az alkohol körül forog, azzal kel, hogy inni akar, egész nap vissza-visszatérő gondolata az alkoholizálás. Ilyen értelemben én orvosi értelemben alkesz vagyok, mert naponta megiszom az esti film/tanulás/olvasás/egyebek mellett, közben egy pohár bort, vagy fröccsöt.”

A saját alkoholizmusról gondolkodni nem tűnik egyszerű műveletnek, a kommentekből is kiolvasható például az alkoholizmus definíciójának problematikája: a megnevezés nehézsége. Jobban félünk az elnevezés bélyegétől, mint attól a jelenségtől, amit takar. (meg hát, mint fent is láttuk, nem is tudjuk, pontosan mit is takar).

A szenvedélybeteg emberre a legegyszerűbb azt mondani, nincs neki önkontrollja, nincs akaratereje, gyönge ember (sajnálkozó tónusban) vagy szar szemét szaralak (ítélkező tónus, összeszorított fogak közt kipréselve). Holott a helyzet nem ilyen egyszerű: a legtöbb függő hihetetlenül erős önkontrollal, akaraterővel rendelkezik, és épp ez a probléma: a túlzottan erős akaratot, kontrollt valamiképpen át kell törni, ahhoz, hogy a kis lúzer Énem látszólag érvényesülni tudjon, meg kell tudnom szüntetni az egóm által kialakított kontrollt. „A szenvedélybeteg minden vágya és törekvése, hogy érzelmeit, feszültségeit (stresszét), életének problémáit saját kezébe kaparintsa, uralkodjék felettük, és befolyásolja azokat. (…) Nyugodtan állíthatjuk: a szenvedélybeteg központi problémája az az igénye, hogy az érzelmeit és életének a gyeplőjét szorosan kezébe akarja markolni.” (Helmut Harsch: Alkoholizmus 87.o.)

Vagy ahogy Koncz Orsolya fogalmaz a drog és az önkontroll viszonyáról: „Egy másik ok a drogozásra, hogy a nagyon erős önkontrollomat, amivel a mai napig küzdök, akkor a droggal próbáltam kicselezni. (…) Az ivás, a másnaposság, a drogozás a kontroll ellen is való, hogy elérjek egy eszméletvesztéses állapotot.”
Szocializációnk jelentős része gátrendszerek kialakításából áll: ahhoz, hogy társadalmilag elfogadható, szalonképes lények legyünk, meg kell akadályoznunk magunkat, hogy úgy viselkedjünk, ahogy épp a kedvünk, érzelmeink diktálnák: megtanulunk viselkedni, és azt látjuk, hogy azok épülnek be leginkább a társadalmi struktúrákba, akik a lehető legkevesebbet mutatnak ki saját érzelmeikből, vágyaikból, akik képesek szétválasztani szakmai és magánéletüket stb. stb. tehát mi is próbálunk egyre intenzívebb védelmi rendszereket kialakítani, nehogy kiszűrődjön a valódi érzelem, a valódi vágy, mert akkor támadhatóvá válunk, sérülékennyé.
Biztonságra vágyunk, minden oldalról igyekszünk magunkat bebiztosítani, csak a nagy fene védelmi zóna kialakítása során azon kapjuk magunkat, hogy önmagunktól is sikeresen megszabadultunk.

Mire derék felnőttek leszünk, kész a védelmi- és gátrendszer, minden levédve. A szerencsétlen Én a vágyaival meg az érzelmeivel ott kuporog ennek a magunk által épített gátrendszernek a közepén, a bázist erős figyelőrendszerrel láttuk el, és az Én már azt se tudja, merre moccanjon, mert a megfigyelőrendszer rögtön jelez, és a komplikációkat elkerülendő inkább továbbgubbaszt ott a bázis közepén.

De a felnőtt, aki lettem, a kontroll nagymestere, azt is tudja hát, hogyan lehet ezt a gátrendszert kijátszani: az alkohol elaltatja a megfigyelőrendszer éberségét, kiiktatja a katonai bázist, és az Én végre ugrabugrálhat kedvére, beszélhet érzelmeiről, megvalósíthatja azt, amire szíve mélyén vágyódik, csak hát az a becsapás benne, hogy ilyenkor csak úgy tesz, mintha nem lenne ott a megfigyelőbázis: csak eljátszik azzal, hogy milyen lenne szabadon.

Az alkoholizmusom ugyanúgy rendszerként működik bennem, mint az önkontrollom: semmivel sem szabadabb struktúra, mint a vaskalapos, magamra erőltetett önfegyelem, csak éppen sokkal nehezebb tetten érnem, mert megtévesztően hasonlít a szabadság gyermeki állapotára.  Nem gondolnám, hogy az efféle rendszerbe vetettséget meg lehetne szűntetni. De el lehet mozdítani abba az irányba, hogy önmagunk elzárt világának feltárásával, a saját kontrollrendszerünk feltérképezésével, újra megismerésével megbizonyosodhassunk arról, hogy a rendszeren kívül is életképesek vagyunk, sőt, ott vagyunk csak igazán életképesek, kivételek vagyunk, „kivételesek”.

Elcseszett kivételek 🙂

Az ÉN Cseh Tamásom

Mindenki úgy baszik ki a saját bálványaival, ahogy jól esik neki. Ez is csak egyfajta birtokviszony: az én Cseh Tamásom.

 

Azt csinálok vele, amit akarok, ha tetszik, Kossuth-díjat adok neki, ha tetszik, kiültetem a narancssárga pódiumra, ha úgy akarom, kinevezem a legnagyobb keresztény-magyar indiánnak, vagy újradünnyögök néhány CSTnótát egy konyhában, részegen, csusza akkordváltásokkal, bizonytalan szövegismerettel.

Mi mindent meg akarunk magyarázni, mindennek meg akarjuk adni a kellő tiszteletet. Ha van egy szerző, akit fontosnak tartunk, és végre meghalt, iszkiri, dolgozzuk föl, írjunk róla monográfiát, adjunk ki tőle újabb meg újabb félbehagyott anyagokat, és emlékezzünk, emlékezzünk róla, csináljunk emlékházat, készítsünk riportot a még élő szem-, fül-, és orrtanúkkal, mindent tudni akarunk róla! Nincs is vonzóbb egy frissen elhunyt szerző nevénél, jobb, mint az irodalmi Nobel, csak úgy reppen a vásárló a frissen kitett árura.

Nekünk kell az ő múltja, magánélete, mindene, mindene! Avassuk szentté, magyarrá, tehénné, nagyon nagy szükségünk van példákra, mintákra, mert hát mivé lesz az ifjúság, ha nincs kit követniük? Ha mi nem mutatjuk meg a követendő példát, akkor majd azokat a rongy percembereket fogja követni a drága gyermek, akiket a tévében mutogatnak mezítlenül.

Csináljunk hát saját példákat, rögzítsük őket a saját értékeink mentén. Ha alaposan dolgoztunk, kész is egy raklapnyi gyűjtemény, titokban rögzített hanganyag, megemlékezések, feldolgozás-albumok, Sziget -1. nap. Lesz talán egy szobor is valahol, egy furcsa ember hunyorog, bronzhunyor Celldömölk főterén.

Cseh Tamás és Bereményi is derekasan dolgozott önnön mítoszuk felépítésén: nehezen találunk olyan interjút az elmúlt 10 év riportanyagából, ahol Tamás vagy Géza ne említette volna meg, hogy hát a dalok azok úgy születtek, hogy Tamás jött valami dalammal, azt játszotta újra meg újra félig öntudatlan állapotban, erre Géza transzba gyütt, és szöveget írt rá, és akkor ebből jött létre az a többszáz dal.

Lényeges hangsúlyozni, hogy mindég együtt születtek a dalok valami furcsa túlvilági fényben, nem ám csak úgy, mint más töketlen szerzőpárosnál, hogy egyik szöveget ír, másik dallamokat, aztán összedolgoznak belőle valamit. Ötven fölötti férfiemberek próbáltak valami mítikus magyarázatot adni arra, hogy miként jött létre az a néhány kitűnő dal, miközben ők csak azt csinálták, amihez kedvük volt.

A találkozások, a dalok születésének legendáriuma talán arra is keresi a magyarázatot, hogy miért nem működött olyan olajazottan ugyanez a dalszerzési módszer a nagy ’89-es reunion után[1]. A ’89 utáni dalok jellemzője, hogy szép lassan kikopnak a dalok mögül a szereplők. A Levél nővéremnek I., a Frontátvonulás vagy az Antoine és Desire dalainak sajátos energiaforrása valahol ott rejlik, hogy a dalok mögött meghúzódott egy sor visszafogott szuggeszcióval kialakított szereplő, melyeket Cseh Tamás sajátos színészi előadásmódjával jelenített meg a dalokban, a szereplők ugyan megjelennek a későbbi albumokon (Irén, Volt osztálytárs, Tóth Mariann, Emma, Az én öcsém) de a fókusz már nem olyan éles, kétdimenziós karakterekbe próbálják sűríteni a ’89 utáni közeget.

A legendárium fontos állomása a szerzőpáros első találkozása: Tamás már hazafelé tartott taxival, amikor meglátott egy csoportot ott az Úttörő Áruház előtt, és akkor csatlakozott hozzájuk, ott ismerkedett össze Gézával. A mítoszteremtésre szükségünk van, ha valódi rajongók vagyunk. Már nem is a dal, nem is a pulzálás, hanem a mögötte húzódó mítosz, és annak újramondása lesz a lényeges.

Csakhogy a sulykolt mítosz megkopik, újramondogatható életrajzi adattá lesz, jól értesült rajongók villoghatnak egymás előtt, turisztikai adalékként lehet csöpögtetni zenehallgatás közben, hogy te tudtad, hogy találkoztak? És akkor jöhet az Úttörő Áruház, meg a jól bejáratott sztori.

Kellenek nekünk ezek a történetek, és mégis megunjuk egy idő múlva, főleg a mítoszteremtést unjuk nagyon.

Az összekacsintó mindent tudás, ami legtöbb esetben a puszta szövegfelidézés, szövegek, legendák újramondása. A probléma sok esetben abból adódik, hogy hiányzik belőle az „új”, nincs benne kifelé tartó mozgás, ott pörgünk, újramondjuk, újraénekeljük, és már-már azt hisszük, hogy tudunk valamit, hogy tudjuk, amit szerintünk Cseh-Bereményi sejtett a ’70-es ’80-as években. Jó azzal összehunyorítani, aki folytatni tudja, „hogy hetek után elhagyni jó az üres szobát, egyetlen dobbantás gyerünk a városba, rohadt világ, …megszerzem akkor is, ha belepusztulok, az éjszakát”, de mitől lesz ez ténylegesen élő (művészi vagy befogadói) tapasztalat, és nem csak egymás hátának lapogatása, afféle szomorkás értelmiségi összekacsintás, rimánkodás némi alkoholtól fűtött akolmelegért?

A Cseh Tamás-emlékestek, meg az Eszembe jutottál album épp azt prezentálják, hogy milyen az, amikor jó-rossz zenészek próbálják újragondolni a CST dalokat, egyszerű kis dalok, egy jófülű gitáros-énekes secperc alatt megtanulja, visszamondja, és van is néhány újító próbálkozás[2]. Csak épp az a kockázatvállalás hiányzik belőle, hogy jön egy figura, nem énekes, nem gitáros, sokösszetevős, besorolhatan lény, és a sok összetevőből épp az a végtermék jön létre, ami reprodukálhatatlan.

Nehéz rá szavakat találni. Ha valaki megkérdi, mi a szart hallgatsz ezen, mitől jó neked ezt hallgatni, bajban vagyok, leginkább dalokat lehet ilyenkor mutatni. Hasonlít a jelenség a Kispál-szövegek önmagukba forduló értelmezésére, hogy „nem érted!?, ha nem érted, hülye vagy!, majd megérted, ha majd! Na, majd akkor!” Mint a saudade, kissé nosztalgikus merengés valami múltba, valami hangulatba.

Mégis nézem, hallgatom, megunom, elfelejtem hónapokra, félévekre, hogy aztán valahonnan újra belémakaszkodjon, bevillanjon valami belőle, nem, nem a szövege, nem is a hangja, hanem az a fura, pulzáló közeg, ami létrejön egy-egy dal előadása révén.

 

[1] Weiss János korábbra teszi a hanyatlás időpontját, és a szerzőpáros ’82-es legendás különválását a kevéssé jól sikerült Jóslattal indokolja „Bereményi elsősorban valószínűleg a Jóslat című művel volt elégedetlen”, a ’87-ben megjelent Utóirat válogatásalbumnál WJ hiányolja a „szigorú koncepciót” szerinte „a megnyilvánulás és az elhallgatás feszültsége is formalizálódik.”  Weiss János: Barátom, Cseh Tamás In: Jelenkor 2010. Szeptember 1033.o.
[2] A Cseh Tamás számokat újrajátszó zenészekhez képest Másik János kivételes helyzetben van (elsősorban azért, mert dalszerzőként, előadóként, és talán emberként, barátként is neki van/volt Cseh Tamáshoz messze a legtöbb köze). Az emlékesten általa játszott számokban (Minden álmomban és a Keresztben jégeső)  nem kellett neki idézőjelek közt téblábolni, felidézni, újramondani. Másik János eljátszotta a két dalt, rezignáltan, pontosan. Megrázó volt.

Cigarettázott

Cigarettázott. Ölbe vett egy pakli cigarettát, és mintha egy hasfájós csecsemő lenne az a doboz: ringatta, csitítgatta, aztán olvasott, elejétűl végéig elolvasta azt a dobozt, ismételgette a szavakat: innováció, többszín, továbbélvezhetjük, tizenötévemagyarországon, környezetébenélők. Tizenöt éve – morfondírozott Dayka Gábor, és bizonyára mondott is volna erről valamit a famulusának, ha nem rúgta volna ki két hónappal korábban, mert a szerencsétlen famulus épp a Dayka Gábor utolsó töltőtollát cserélte el két jól behűtött sörre az ószeresnél.

Más kérdés, hogy épp a Dayka Gábor kérte meg a jólelkű famulust, hogy bármi áron, de hozzon neki egy jól behűtött sört, és ha már ott van, akkor magának is egyet, és az sem elhanyagolható tény, hogy épp ő, vagyis a Dayka Gábor ajánlotta fel míves, ocsmány töltőtollát, hogy akár még azt is hajlandó beáldozni a sör érdekében.

A nemes lelkű famulus egy ideig tiltakozott ugyan, mert tudta, hogy a Dayka Gábornak az a töltőtoll az egyetlen kincse, így mondta „a kincse, kegyelmes uram” – miközben egy formás galacsinná gyúrkászott fikát pöckölt az ablak alatt parkoló konfilis tetejire – De ekkor a Dayka Gábor hirtelen ráordított a pepecselő famulusra, hogy most aztán szedje a lábát, mert az ószeres se tart örökké nyitva, és vigye, vigye azt a tetves töltőtollat, aztán majd lesz valami.

Így maradt végül töltőtoll és famulus nélkül a Dayka Gábor, az eposzokat egy ideig próbálta a saját vérével tovább írni, de mindig valahogy rossz helyen szúrta meg magát, alig jött vér a szúrt sebből, vagy csak úgy ömlött, hogy elárasztotta az egész eposzt, tocsogott a kézirat, így aztán szépen összerendezte a szövegeket, és felrakta a wécé fölött kialakított eposztartó rekeszbe, és cigarettázott, vagyis hát olvasta azokat a dobozokat.

Aztán egy nap ördögi tervet eszelt ki a Dayka Gábor, felmászott az eposzokért, és összevissza pakolta a lapokat, egy darab szénnel bele-beleírt a szövegbe, betűket kanyarított más betűvé, az l-eket a fölső harmadnál derékszögben egy vonással ékesítette, i-t j-vé, o-t ö-vé alakított a Dayka Gábor, közben reszelősen kuncogott, nyehhehh, aztán az egész összekulminált paksamétát egy bálázó zsineggel fogta össze, a tetejire meg ráírta, hogy ELŐKÉSZÍTVE A KRITIKAI KIADÁSHOZ

Álvares Cabotino: Ő és ők: öt kép (Ele e eles: cinco imagens)

Ilyenkor mindig próbálta Istent is belerángatni az ügybe, elborult arccal, vadul imádkozott, lapozgatott a zsoltárok között, bement abba a marha nagy templomba, végigállt egy fél misét. Aztán kijött, csapzott galamb totyogott a szobrok alatt, fémes pocsolyák, siető emberek, és sms-t írt annak, akinek a legkevésbé kellett volna.

Buszra szállt, egy szűk mellékutcában dugóba kerültek. Hatalmas öregasszony verte a busz oldalát, ordítozott, hogy a milliárdszentségit, nyissák már ki azt a milliárdszentségit! Az ajtót! Megrezzentek a cseppek az üvegen. Csurgott róla a víz, prüszkölt, ordibált. Az ajtó végül kinyílt, kedélyes fiú ugrott oda, fogta az asszony mocskos, fehér táskáját, milliárdszentségit, felsegítette a buszra.

Végül gyávaságból újabb sms-t írt, ebbe már megalázkodás és könyörgés is vegyült, pedig csak őszinte akart lenni. Percenként nyúlt a zsebébe, minden moccanást jelnek hitt- És az is eljött, amit végképp nem akart: felhívta. Botladozott egy parkban, le akarta vágni az utat, botladozott, vaskos fűcsomókon, nedves fadarabokon csúszkált.

Pár nap múlva fánkot evett a tömegben, porcukor szemek hullottak, telepedtek a kabát szövetére, ujjai összetapadtak. Az előtte lépdelő bozontos fejből áradó cigifüstfelhő épp kikerülte, az egyik sarokban gyűrt pokrócon romantikus füzetek, csupasz műanyagbabák, hegyező, bakelitlemezek tok nélkül. A pokróc mellett foltos kiskutya bosszankodott, tekergette a nyakát.

Meglátta őket, szembejöttek, ő bolyhos szövetkabátban, valamit magyarázott, egy buborékban jöttek, kétlépésnyire egymástól, mégis egymásba fordulva ott a tömegben, a szövetkabát válla szinte hozzáért, ahogy elléptek mellette, távolinak és élettelennek tűntek, pedig valójában ő haldoklott tanácstalanul mancsikálva porcukros ujjaival.

(ford. Borbáth Péter)