Gondolatok Győrffy Ákos Havazás Amiens-ben című kötete kapcsán
„Van még két vagy három életem ezen / kívül, amiből most beszélek ki. A két / vagy három másik életem helyszínei / és viszonyai sokkal egyszerűbbek és / letisztultabbak, mint ezé a – jobb híján / nevezzük így – saját életemé.” – ezekkel a szavakkal indul Győrffy Ákos legújabb kötete. A beszélő az Én és a Másik én élete közti távolságot igyekszik itt hangsúlyozni, miközben éppen egy ilyen behatárolhatatlan és meghatározhatatlan távolságnak a folyamatos egymásba kapcsolódását figyelhetjük meg később a kötet verseiben. Ez a finom belső feszültség kiemelten fontosnak tűnik, hiszen ebből bontható ki a Havazás Amiens-ben egyik hangsúlyos működési elve.
Talán lehetséges lenne azoknak a határpontoknak a konkrét kiemelése, amelyek ennek a távolságnak az egymásba kapcsolódását emelik ki, de amelyek éppen azt támasztanák alá, hogy létezik ez a határpont. Hogy végül mégsem bizonyosan létezik, talán nem is olyan meglepő: a versek egy nagy részének mindenkori tétje az, hogy hogyan írható le, ha egy Másik élet már nem biztos kézzel választható le a Sajátéról. Nem egyszerűen a közöttiség – rendkívül produktív – léthelyzetéről van csupán szó, hanem arról, amivel a ma már kevéssé befogadhatónak tűnő ikonok esetében szembesülünk: mi történik, ha az enyém már nem egészen biztos, hogy az enyém, és mindez milyen hatással van az Énre és ez hogyan rendezi át az egész kérdéshorizontot – mert innentől kezdve nem vagy nem elsősorban az lesz a kérdés, hogy én ki vagyok.
Győrffy eddigi költészete elsősorban a természet bizonyos lokalizálhatatlan pontjaival dolgozott: ezek a „kiemelkedő” (fa, leshely, hegy) helyek nem a lírai én által tudatosan kiválasztott helyszínek voltak, hanem fordítva, a lírai én kötődött például emlékek révén hozzájuk, s ennek tudatában próbált párbeszédbe lépni velük. A párbeszéd, a megértésre tett kísérlet a Havazás Amiens-ben is már egy saját nyelv segítségével történik, amely a Radkersburgi elégia című versben például ismeretlen írásként kerül elő, az írásnak mint felismerhetetlen jelnek az értelmében: „Kinyitotta a bőröndöt. Szakadozott fedelű / bőrkötéses könyvek voltak benne. Valami furcsa, / ismeretlen nyelven íródtak, még a betűket sem / ismerte fel. Különböző nagyságú körökből állt / az írás, a körökben keresztek, kisebb körök / és pontok.”
A több szempontból is legerőteljesebb szöveg a kötet címadó verse, melynek alcíme: Szent Márton-apokrif. Az újraolvasott legenda kezdőmozzanata a közös nyelv, ezáltal a közös lét momentumait hordozza: a beszélő lovának minden rezdülését érzi, a múltból felbukkanó másik havazás az apjával való kapcsolatának (persze töredékes) emlékeire mutat. A találkozás a koldussal, a saját ruha átadása, melyet követően maga mellé emeli a már-már megfagyott embert, mind arra irányítják az olvasót is, hogy szoros kapcsolatot feltételezzen maga és a másik nyelve között – a költemény nyelve a végletekig lecsupaszított, pontos, de minden képében saját maga belső működését hangsúlyozza. Nem hangzik el párbeszéd a koldus és lovas között, beszédet csak a centurio és a lovas között olvashatunk. Az Úr megjelenése a koldusnak adott köpenyben, s szavai után a lírai én beszéde saját magához már nem a sajátja többé: „És mintha valaki idegen hallanám, / úgy hallottam saját szavaimat”. A határvonal átlépése, belátása annak, hogy többé nem értelmezhető semmi az addigiakhoz hasonló módon, már nem evilági: „Ruhádba / öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen / havazáson, ami az evilág.”
A két ünnep közötti időszak talán ezért alkalmas hatványozottan arra, hogy ne csupán a közöttiség állapotát lássuk benne, hanem annak a lehetőségét is, hogy éppen most lehetséges az előző és a eljövendő közti határvonal semmisségének, a pontos hely és idő, az Én és nem-Én eldönthetetlenségének átgondolása is.
A Győrffy Ákossal készített videóinterjúnk hamarosan elérhető az ÚjNautiluson!
