Amikor leemeltem a könyváruház polcáról a Cherubion Kiadó negyvenötödik fantasy antológiáját, kezemet leginkább a nosztalgia vezette. Nem is a könyvről van szó elsősorban, hanem magáról a kiadóról. A Cherubion egyike az 1990-es évek első felének legendás „nagy öregjeinek” (a Beholder Kiadó, és a néhai Valhalla Páholy mellett), melyek működése máig meghatározza a magyar fantasy-életet (merthogy ilyen van, minden nehézség ellenére, egy híján húsz éve). Nem csak azért, mert egyre több pillantást vethettünk A Gyűrűk Ura óta szépen fejlődő külföldi piacra, hanem mert egy sajátságos magyar ízzel töltötték meg a műfajt, máig ható értékeket hozva létre.

Ha szépirodalmi portálon egy ehhez hasonló könyv kritikája jelenik meg, óhatatlanul felmerül a kérdés: hogy kerül a csizma az asztalra? Elsőre úgy tűnik, a fantasy csak egy ága a burjánzó, és újabbnál újabb kacsokat növesztő populáris irodalomnak, azonban azok számára, akik részesei voltak, ennél jóval többet jelentett. A regények, novellák alapanyagul, felhasználható tudástárul szolgáltak egy olyan, régen divatosnak számító társasjáték/hobbi számára, melyet fejben és szóban játszottunk, elképzelve, sőt átélve egy egészen más világot. A fantasy és a szerepjáték egy generáció szellemi szecessziója volt, és a hozzájuk kapcsolódó könyvek is egy egészen más megközelítési, olvasási módot igényelnek. A könyv kiválasztása tehát egyszerű volt, az ismertető megírása annál nehezebb.

Ha valaki átküzdötte magát a hátsó borító, elsőre értelmetlennek – de mindenképpen idegennek – tűnő sorain, és eljutott az érdemi részt képviselő, dőlttel szedett négy sorig, egy szón biztos felvonja a szemöldökét. Mi az, hogy „világfüggetlen” antológia? Gondolhatnánk, hogy persze, a fantasztikum független a mi világunk eseményeitől, természetétől, de itt nem erről van szó. A fantasy berkein belül már a kezdetektől fogva erős volt a törekvés arra, hogy az írók egy olyan, saját keretein belül konzisztens képzeletbeli világot hozzanak létre, ahová aztán mind ők, mind mások vissza-visszatérhetnek, egy már jól ismert legendáriumot bővítve tovább saját szerzeményeikkel. Így nem kell minden egyes írást az alapok többé-kevésbé bújtatott ismertetésével kezdeni, és a létrejött, keretet adó intertextusok nem megzavarják, hanem éppen hogy vezetik az olvasót – ami ennek a bonyolult, saját rétegnyelvvel rendelkező műfajnak az esetében nem hátrány. (Ezen kívül sokszor ezek a világok adtak fikcionális teret a szerepjáték számára is.) A Cherubion Kiadó legtöbb antológiája azonban éppen szembemegy ezzel a hagyománnyal, s többek között ezért is volt olyan érdekes már kezdetektől fogva. Minden novella egy kis kapu volt egy másik világba, ahol a környezet éppúgy új és érdekes, mint az események vagy a szereplők. (Álságos lenne azt állítani, ez minden esetben működött is, de általánosságban mindenképp). A dolog szépséghibája, hogy a hátsó borítón előrevetített történet éppen az egyik általuk alkotott, „létező” világ (Worluk) kulcsszavait használja fel közönségcsalogatóként, így akinek a kathír herceg, mishrén boszorkány, vagy a Nezuvián lovagrend csupán fantasy-blabla, nem sokat kezdhet mindezzel. Tény persze, hogy akit ez megijeszt, az jobb is, ha elkerüli az ehhez hasonló köteteket, mert belül – ha fogalmazhatok így – csak rosszabb lesz.

(Érdekességképp említem meg, hogy ez a „fantasy-blabla” közeli rokona a sci-fikben használatos „techno-blablának”, amire jó példa a Csillagok háborújának egy űrhajószerelés közben elhangzott mondata: „ez az energiatengely a negatív felén polarizálódott, ki kell cserélni”. Hát persze. Ezek – bár állandó kellékei a két műfajnak – akkor válnak problémává, amikor az író úgy adja el az írását egy kiadónak, hogy a műfaji jellegzetességek velük véget is érnek. Erre sajnos a Mytheronból szeretettel-ben is találunk példát.)

Nem szokványos módszere a bemutatásnak, ha azt kezdem el vizsgálni, mi változott azalatt a nyolc év alatt, amióta utoljára ilyen kötetet vettem a kezembe, de talán így is jó képet kaphatunk arról, mi folyik itt Mytheronban.

Tizenöt éves hagyomány, hogy a könyv a címadó kisregénnyel kezdődik. Ez általában a legjobban sikerült írás is, egy-egy tapasztaltabb szerző tollából. Persze, hogy ki számít annak, nehéz meghatározni. Sokan az antológiák oldalain publikálnak először, vagy kizárólagosan – a fiatal tehetségek térhez juttatása régóta program. Íróink ráadásul a kezdetektől fogva kreált angol álneveket használnak az eladhatóság érdekében – van, aki többet is –, képtelenség mindet megjegyezni. Nem tudom, hogy ez ma is működik-e (vagy egyáltalán működött-e valaha), de tény, hogy a szokáson nem változtattak, sorozatrészenként csak egy-két író renitenskedik saját nevével. Azon mókás szokásukat is megtartották, hogy egy külön oldalon, ahol felsorolják a szerzőket – a copyright jelzés mellett eredeti nevükön is –, szerepel a novella címe angolul, mintha külföldi publikációkról lenne szó, vagy lenne ennek a névmizériának bármi értelme. (Bár a Cherubionnál ezzel nem találkoztam, olvastam már olyan regényt, ahol a szerző fordítóként lett megjelölve. Érdekes hagyományok ezek.)

Furcsa, hogy a célközönség, pontosabban annak korosztálya sem változott. Hiába öregszik meg lassan az a generáció, amely a „nagy öregek” könyvein nőtt fel, és jár már harmincas éveiben, a jól bevált mintákhoz nem nagyon nyúltak hozzá. A Cherubion-antológiák írásainak három biztos alapköve volt, van: erőszak, szexualitás, morbid humor. Persze beszélni kell arról is, hogy ebből a háromból a második a magyar fantasy különleges védjegye, ilyen érzékletes leírásokat a közismert angol, amerikai írók meg sem kockáztatnak, a harmadik pedig a Cherubion-könyveké, John Caldwell (azaz Nemes István) nyomán terjedve. Mindig úgy gondoltam, hogy ez a hármas valahol a sokáig szinte mese-szinten mozgó tengerentúli fantasztikum fölé emeli a magyart, de ami tizenévesen felkorbácsolja az ember fantáziáját, a húszas évek végén már nem ugyanazt jelenti. Márpedig bizonyos írók megragadtak ennél a kamasz-víziónál. Elképzelni sem merem, milyen körülmények között fogant meg a címadó kisregény hősét álmában kísérő, gyönyörű és egyben kegyetlen harcos-varázsló-amazon leírása, de jobb is, ha nem evezek freudi vizekre. A morbid események azért még szórakoztatóak néhol, de a humor szintén megragadt valahol a középiskolás szinten. Amikor Loreley, a vízitündér csábító énekére meg sem rezdül a hajós, s a bájos szirén emiatt a csodás lények között utolsóként kivándorol a halandók világából, rögtön tudjuk: az öreg süket. Kár, hogy az immáron felfedett csattanó és a novella egyéb tekintetben érdektelen fele még hátra van.

Egy dolog azonban biztosan változott, és bár lehet, hogy csak a hosszú kihagyás miatt érzékelem így, de ez érintett a legfájóbb ponton: a tizenkét műből valójában csak négy fantasy! Bár gyanús volt, hogy a sorozatszerkesztők jó szokásától eltérően a borítónak semmi köze az írásokhoz, sőt, egy német cég felkérésére készült évtizedes kép került újra felhasználásra, de gondoltam ez csak a válság hatása (ráadásul a festőpárost, mint a magyar fantasy-festészet legendáit, igen kedvelem, még ha ez nem is a legjobban sikerült munkájuk). Hát, ha beszélhetünk válságról, akkor ez a kötet ékes példája a fantázia válságának is.

A Kidd kapitány elveszett kincse a Karib tenger kalózait idézi meg olyan gyomorforgató hűséggel, hogy nemcsak a film részletei elevenednek meg a szemem előtt, de amikor kiderül, hogy a kelta mesék lényei: tündérek, törpék a druidák segítségével a Frigyládát őrzik, még eldobni sem volt erőm a könyvet. A főszereplő élve széttépetésének leírása talán a novella megírásának aljas indoka lehetett, ettől függetlenül szívesen kihagytam volna. A Még a gyűlölet sem örök fájdalmas írói teologizálása (nem beszélve a keresztény Isten megszólaltatásáról), és óvodás tanulsága ezek után már ki sem hozott a sodromból, mondhatni sodródtam tovább az árral. Egy villanás erejéig felbukkan a Robin Hood-történet egy újabb szánalmas, és értelmetlen feldolgozása (a címe fantáziadúsan: Robin Hood), mely ráadásul lezáratlan marad, mintha egy kisregényt kellett volna novella-formára vágni helyszűke miatt. Persze egy legenda újraértelmezése érdekes téma, de biztos vagyok benne, hogy van ennél kevesebbszer kiforgatott mese is. A Halmok című novellát csupán a fantasy-blabla menti meg attól, hogy ne jöjjek rá elsőre: valójában római légiósokról van szó. Kár, hogy a jellemábrázolás nem az író erőssége, mert így egy átlagos katona-akciófilm szintjénél nem jutott tovább a történet – márpedig itt a látvánnyal nem tudott kárpótolni a sekélyességért, még a szado-mazochisztikus erotikus jelenettel sem. Ennél a novellánál már határozottan éreztem: öregszem. A Vérmámor teljesen fantasy-idegen, modern kori vámpírtörténete a kötet mélypontja volt. Nem csak azért, mert fogalmam sincs, hogy kerülhetett be egy ilyen antológiába, de ha csak megemlítem, hogy a vámpír hősnő kedvelt csemegéi a menzeszes hölgyek, és itt éppen táplálkozás közben találjuk, akkor az már önmagában is felér egy hányingerrel, hát még ha el is olvassuk. Még nem volt vége a kötetnek, de már megremegett a kezem. A legsúlyosabb probléma, hogy ezek a novellák a fenti sorrendben következtek. Fellélegezni, felsóhajtani sem volt időm.

A kötet negatívumait itt le is szeretném zárni. Nem mintha véget érne a sor, de a kegyelemdöfést azt hiszem, már megkapta. Beszélnék hát a „halott” erényeiről is egy kicsit. A legmeglepőbb talán, hogy van néhány jó novella is kötetben. A Mytheronból szeretettel minden kamaszbetegsége ellenére megfelelt a várakozásaimnak. Azt az időt idézte, amikor még faltam ezeket a könyveket. Sajnos ez abból fakad, hogy az író stílusa semmit sem változott az eltelt évek alatt. Ha elfelejtem azt a kamaszos ábrándvilágot, amelyben megfogant, a történet érdekes, valóban fordulatos – és a kötet minden „világfüggetlensége” ellenére nyújt plusz információkat, igaz, nem az egyszeri olvasó számára. Ugyancsak kellemes olvasmány volt A halász és a tündér, mely, mint címe is mutatja, inkább mese, mint fantasy-novella, de annak minden erényével és bájával. Régi próbálkozás a két műfaj közelítése egymáshoz, és ez a remek kísérlet talán a kötet legjobbja. A Conan él! tisztelgés Robert E. Howard emléke és öröksége előtt. Furcsa, hogy hősiességről és hazaszeretetről szól egy fantasztikus novella, azonban nem csak hogy működik, de valódi érzelmeket képes kiváltani, ami nagy szó – és nem csak az eddigiek fényében.

Habár a kötet több írását nem tekintem hagyományos fantasy-nek, a szerzők nincsenek minden íráskészség híján, sőt. Ahol a történet nem felel meg a kívánalmaknak, ott a stílus kárpótolna, épp csak nem azt kaptam, amit vártam – amit ígértek.

Igazság szerint, ha nem csalódtam volna ekkorát, talán kevésbé lennék kritikus. A kötet azonban lábbal tiporta meg az emlékeimet a műfajról, és ezt nehéz elfelejteni. Nem tudom, hogy az olvasók közül hányan vetemednek majd fantasy-könyvek olvasására, de ha egyet javasolhatok: ne ezzel kezdjék! A magyar fantasy klasszikusait sorra adják ki, talán nem véletlenül. Érdemes lenne egyszer erről is beszélni, bármennyire is anakronisztikus így 2012-ben kilencvenes évekbeli könyvekről írni. Utószó gyanánt csak annyit mondanék, a Mytheronból szeretettel ellenére nem érdemes a műfajt temetni. Legközelebb talán sikerül bebizonyítanom, miért nem.

Mytheronból szeretettel. Fantasy antológia, Cherubion Könyvkiadó, 2011.