„Szivárvány az égen ível,

rokon leszek mindenkivel.

Rokonság, hej, ide figyelj!

Mi az, mit egy Mackó szível?

Szilvásgombóc sok prézlivel.”

Molnár Vilmos – Rokon leszek

 

Molnár Vilmos Erdélyben ismert és elismert prózaíró, aki költői vénáját sokáig titokban tartotta. Hogy mennyire nem volt igaza, bizonyítja a Postakocsi című kötet, mely a Ráció Kiadó jóvoltából az Erdélyi Híradó Könyvkiadóval közös kiadásban) már Magyarországon is megjelent. Igaz, csak egy csenevész válogatáskötetről van szó, mely harminc év munkásságát igyekszik bemutatni alig ötven oldalon, de ahogy a francia konyha is egyre nagyobb teret hódít, úgy látszik ezúttal is meg kell elégednünk azzal, hogy a minőséget kiskanállal mérik. (Ezt sajnos tovább erősíti, hogy a versek igen szellősen helyezkednek el a lapokon, s ettől még egy jobb érzésű környezetvédő zsebében is kinyílna a bicska. Még szerencse, hogy fához láncolva viszonylag nehézkes könyvet olvasni.)

A kötet – a kötelező reklámblokkon kívül – kizárólag a művekre koncentrál, így nem meglepő, ha előszó helyett rögtön a Nézőpont című verssel találjuk magunkat szemközt, ami meg is határozza a  Postakocsi alaphangulatát. Nem fogunk mély értelmű önmarcangolást, halálvágyat, az emberiség sorsa feletti aggódást találni a kötet lapjain, helyette Molnár Vilmos humora fog szórakoztatni minket, ami jóval kellemesebb kikapcsolódást sejtet, mint amit a futurista, sóskaszínű borító sugall. Bár verseskötetről van szó, elöljáróban meg kell jegyeznünk, a műfaj határait Molnár nagy szabadsággal kezeli, hol tágít, hol szándékosan szűkít rajta, helyenként szinte népdalparódiába hajlóan:

 

„Csodák pedig nincsenek.

Jó, tudom.

Manapság aztán végképp nincsenek.

Jaj, tudom.”

(Csodák)

 

Természetesen a téma és stílus igazán nem kíván ennél többet, de helyenként úgy éreztem, egy nagy fityisz lebeg az arcom előtt, csak éppen nem veszek róla tudomást – ha éppen nem akarok.

 

A Postakocsi alapvetően egy tematika szerint szerkesztett kötet, és a négy fejezetcím nagyjából utal is arra a képzeletbeli fonálra, amely az egyes verseket összeköti. Igaz, hogy ez a fonál helyenként igencsak laza, az értelmezés szempontjából azonban nem ajánlatos figyelmen kívül hagyni őket.

 

Paradoxiák. Miután túltettük magunkat azon, hogy a paradoxia „a paradoxon nőnemű (irodalmi) rokona”,  kis ízelítőt kapunk abból, hogy fest az egzisztencialista filozófia Molnár elgondolásában. A hangsúly a „kis” szócskán van, lévén a versek átlaghossza négy sor. Ettől függetlenül szellemes, és ahogy az ilyen típusú verseknél lenni szokott, nem árt az értelmezésnek egy újraolvasás.

 

„miénk minden felelet

enyém minden kérdés

egyedül nincs felelet

kettesben nincs kérdés”

(Miénk minden…)

 

A poézisről. A költőnek természetesen a poézisről is más az elgondolása, különösen ami a költészet történetét, és célját illeti. De legalább megtudjuk, hogy szereti a haiku-t, ami ugyan lefordíthatatlan, megérthetetlen és úgy önmagában átérezhetetlen a nyelvünk számára, de a problémát áthidalja némi iróniával és szabadszájúsággal. A „Concept art” című vers szinte zseniális, ám mivel a poént nem szeretném lelőni, itt van helyette egy „kövér haiku”, mely meglepő módon mégsem arról szól (vagy mégis, de ez legyen inkább megítélés kérdése):

 

„szelíd kis kurva

mindenki kúrja

újra és újra

ki nem húz nagyon csőbe

nem is álmaim nője

a zűrnek vagyok vője

majd’ mindig vidám

mert ott a divány

– s mi mindent kíván”

(Arról)

 

A megismerés művészete. A nyilvánvaló vicc mellett ebben a csokorban a humor alatt valóban lappang valami a megismerés művészetéből, vagy legalábbis annak folyamatából. A humoros felütés ugyan végig megmarad, de nem lehet figyelmen kívül hagyni a nosztalgia, a személyes érintettség által keltett érzelmi hullámlökéseket, melyek jól tetten érhetők mind a Kamaszkor, mind a (Hagyma) című versben, amely kettős címmel rendelkezik. Ezeket a fellángolásoknak a költő azonnal gátat szab egy-egy tréfával, aki átérezte, értette.

 

„parányok a végtelenben

arányok a gondolatban

erős vár nekünk a mérték

mértéktelen magányunkban.”

(Parányok)

 

A csekélyértelmű medvebocs verseiből. A következő versek többsége valóban, akár Micimackó száját is elhagyhatták volna, ám ez a száj most ugyancsak szappanozásra szorul. Kicsit mackós, kicsit dalos, bumfordi versek ezek, csak a végén jön rá az ember, mire ment ki a játék. Gyermekkönyvben nincs helyük, bár ha végiggondoljuk, miket is énekelnek népdalok címén a kisiskolások, hova is bújik az az aranyág át az aranykapun, talán még tovább is jutnának egy figyelmetlen „cenzoron”.

 

Végszó gyanánt egy újabb verset kapunk a kötet végén: A postakocsin reflektál mindenre: versekre, költői felfogásra, és még a borítóra is (amiről kiderül, hogy mégsem csak a versesköteteknél szokásos „jó lesz ez ide, majdnem olyan mintha valami lenne” filozófia alapján készült). Méltó befejezése a kötetnek, még csavar sem hiányzik a végéről. Mindent összevetve a Postakocsi a szórakoztató célú költészet gyöngyszeme, bátran ajánlható mindenkinek, akit nem botránkoztat meg, hogy a költő ezúttal nem a magas lóról szól hozzá, csak éppen a bakról.

 

Molnár Vilmos: Postakocsi. Kolozsvár – Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Ráció Kiadó, 2010.