A Buda Attila által szerkesztett Messziről felmerülő, vonzó szigetek című könyv, elsőként egyszerű, ám mégis vonzó borítójával és – legalábbis számomra – talányos címével kelti fel a figyelmet. Ám ha belelapozunk, láthatjuk, hogy igencsak specifikus témával foglalkozik, így legfőképpen azok számára jelent izgalmas olvasnivalót, akik Japán európai, azon belül is magyarországi recepciójával foglalkoznak, így nem tudom, mi cél vezette pontosan a kiadót, amikor megjelentette a könyvet. Talán Japán népszerűsítése? Akkor elég érdekes módszert választottak.

Mivel forrásgyűjteményről van szó, amely az 1869-ig magyarul megjelent Japánról szóló leírásokat tartalmazza (többségük idegen nyelvű szöveg fordítása), túl sok személyes véleményt nem lehet fűzni a tartalomhoz, legfeljebb annyit, hogy roppant dicséretre méltó vállalkozás volt megszerkeszteni a kötetet, amelyet a tervek szerint továbbiak is fognak követni; a másodikban szintén a japán-magyar tematikát járják körbe, a későbbiekben pedig japán fordítások (például Macuó Basó útinaplóinak vagy Kosztolányi japán műfordításainak jegyzetelt változata) megjelentetését tervezik a Pagoda és krizantém sorozat szerkesztői. Illetve egyes emberek számára bizonyára remek szórakozást nyújt, hogy különféle meredek, földtől elrugaszkodott, több száz éves tudósításokat olvashatnak Japánról és a japánokról, mint például Szent Ferenc japán útja kapcsán az alábbit: „Ennek az útnak ily sok ínségeit terhesebbé teszi vala a nemzet dagálya. Mert a jápnok mint dölyfös és kevély elmével bírók, őtet mint jövevényt és a jápóniai módit nem tudó és magát megvető embert, mint botort és bolondot zaklatják vala.” De sokan Japán földrajzi adottságaival sincsenek tisztában: „… a kis szigetek számmal 24-en vannak, melyek közül megint nevezetes a Vulcanus nevezetű, mely gyakran igen szokott tüzelleni; a nagy szigetek pedig háromfélék: úgy, mint előszer Nihpon, avagy tulajdonképpen Japonia…” Mindezekkel együtt érdekes olvasmány, és a humoros leírások talán valamennyire a célközönséget is kibővítik.

Az első kötetben feldolgozott anyag nagy része eddig nehezen, vagy egyáltalán nem volt elérhető a nagyközönség számára, hiszen a szerkesztő az Országos Széchenyi Könyvtárban fellelhető összes olyan nyomtatott tudósítást összeválogatta, amely csak magyar nyelven megjelent Japánról. A borító mellett a gyűjtemény felépítése és rendezett, a szerkesztő előszava segíti a későbbi eligazodást mind a magyarországi Japán-recepció különböző állomásaival, mind a helyesírási eltérésekkel kapcsolatban, továbbá a könyv használatához is ad néhány praktikus tanácsot. A kötetet néhány szépen megválogatott illusztráció (melyekre itt-ott utalás is történik a szövegekben) teszi színesebbé (igaz, fekete-fehérek), a megértést pedig szómagyarázatok és egy kronológiai táblázat, valamint rengeteg lábjegyzet könnyíti meg az olvasó számára.

A Messziről felmerülő, vonzó szigetek tehát igényes és szép könyv (ha hasznosnak nem is lehet nevezni), ám a kronológiai táblázatot nézegetve arra gondoltam, bár kevéssé lenne ilyen szép, akkor talán nem volna ilyen szembetűnő az a néhány kevés, de annál szembeötlőbb hiba, amit felfedeztem benne. Buda azt írja, az egyes mutatókban a japán szavak a nemzetközi, Hepburn-féle átírásban is szerepelnek, ami azért jó, mert így könnyebben el tudunk igazodni az idegen nyelvű szakirodalmak között. Ám éppen ez az átírás a kronológiai táblázatban kissé furcsán valósult meg. Itt ugyanis a Hepburn-féle átírások mintha teljesen ötletszerűen jelennének csak meg: néhány szó után zárójelben szerepelnek ugyan, de a legtöbb esetben nem, ami lehet, hogy csak egy kicsit zavaró, de felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e egyszerűbb vagy minden esetben közölni a szavak nemzetközi átírását, vagy következetesen csak a magyar fonetikus átírást használni. Sőt, olyan is előfordul, például a kínai Vej (dinasztia és főváros neve a könyv szerint) esetében, hogy a nemzetközi átírás (Wei) csak a szó második felbukkanásakor szerepel, és akkor is helytelenül (Wej). Továbbá egyes szavak esetében nincs szómagyarázat (pl. Muromacsi-bakufu, azaz a Muromacsi-sógunátus kormányzati szerve, amelyet ráadásul bakafunak írnak). De egyéb elírások is akadnak (Ginpei háború Genpei helyett; Tanegaszima, Tanegasima helyett; a bakufu szó következetesen bakafuként szerepel, ráadásul a zárójeles magyarázatban korszaknak fordítják; Desima Dejima helyett), valamint olyan is, amelyekben a magyar helyesírás szabályai ellen vétenek (pl. hiei hegy, a Hiei-hegy helyett). A kronológiai táblázatban tehát szükség lenne egy újbóli helyesírási ellenőrzésre, mert kirívó az ellentét a hanyagsága és a gyűjtemény más tekintetben igen precíz kivitelezése között.

Ami az egyes leírások tartalmát illeti, az érdeklődők biztosan találnak benne nekik tetsző részeket, de egy ilyen kötet esetében természetesen nem az olvasmányosság és szórakoztatás a cél, hanem az esetleges tudományos munkák támogatása, ennek a szerepnek pedig maximálisan meg is felel, de a célközönség csekély száma miatt talán célszerűbb lett volna digitálisan megjelentetni.

Buda Attila (szerk.): Messziről felmerülő, vonzó szigetek I. Japánról szóló, magyar nyelvű ismertetések a kezdetektől 1869-ig. Pagoda és krizantém, Budapest, Ráció Kiadó, 2010.

„Volt idő, midőn pogány nevezettel emberi szörnyet képzeltek az emberek. Ezen idő elmúlt. Az idegen, a vad, a pogány népeket nem csak emberekül, hanem hozzánk hasonló emberekül ismerjük (…)”

Komáromy Ferenc, Japán szokások (1855)

Nagy fába vágta a fejszéjét tavaly (2010) a Ráció kiadó, amikor útjára indította Pagoda és krizantém címmel a Japánról szóló magyar nyelvű forrásgyűjtemény-sorozatát – egy ilyen fordított szemléletű forráskiadás legalábbis szokatlan. Aki a szigetországgal foglalkozik, sokkal inkább annak régi irataira, tekercseire kíváncsi, vagy éppen arra, hogy mit mondanak, mutatnak kifelé magukról – nem valószínű, hogy éppen az a kép foglalkoztatja, amit egy tőlük igen távol élő, valójában róluk nemigen tudó nép alakít ki magában az ott lakókról, még ha ezek mi magunk is vagyunk. Persze minden korban akadnak szociálisan kellően érzékeny kutatók, így talán lesz aki távcsövét a Messziről felmerülő vonzó szigetek felé fordítja.

A könyv tartalmaz minden 1750–1869 között megjelent magyar nyelvű írást, amelyről a szerkesztők úgy gondolták, kapcsolatba hozható Japánnal vagy kultúrájával – ennek megfelelően igen vegyes kép tárul elénk. Vannak hibás elgondolásokból kiinduló, pontatlan vagy éppen abszolút helytelen földrajzi leírások, forrásokból merítő, sokszor másodkézből származó információkon alapuló társadalomrajzok – melyek a fenti idézet ellenére határozottan nem mentesek az „ilyenek hát a bennszülöttek” szemlélettől –, újsághírek, és feltételezhetően „kis színesként” beválogatott furcsaságok, melyeknek csak nagyon laza szálon kapcsolódnak a könyv témájához. Ebből talán látszik, hogy a forrásgyűjtemény nem ismeretterjesztő kiadvány, bár érdekességek akadnak benne szép számmal, és aki kedvét leli a régi írók, mára már különösnek, helyenként pedig megmosolyogtatónak ható szóhasználatában és modorában, az talán még olvasmányosnak is fogja találni.

A kutatók mindenképpen alapos munkát végeztek. A könyv használatához segédkezet nyújtó jegyzékek, szómagyarázatok közel hatvan oldalt tesznek ki, és ezen felül van egy kisebb illusztrációgyűjtemény is, mely ugyan a lapok közt elszórva megbonthatta volna az olykor túl bő lére eresztett, egymást követő leírások monotóniáját, de így, a könyv végén is üdítően hat. Ha már az „Egy érdekes könyv a macskák története- s természetrajzáról” részletéből tulajdonképpen semmi mást nem tudunk meg, csak hogy a japánok szeretnek macskát rajzolni, és ebben igen ügyesek is, legalább megcsodálhatjuk az ominózus Macskafő-t. Kicsiben, fekete-fehérben, alkotó, valamint időszak megjelölése nélkül, de mégiscsak látható. (Ezen egyébként a kellő szintű google-ismeret segít: Utagawa Yoshifuji 1849-es macskaszellem-ábrázolásáról van szó, melyet egy 1825-ös, természetfeletti témájú színházi darab alapján készített.) Kisebb zavart csak az egyes újságcikkek, interjúk forrásainak beazonosítása jelent, azok jegyzékét ugyanis a könyvben való megjelenésük sorrendje szerint állították fel, így elég körülményes keresni, hacsak nem kezdtük el számolni őket az elejétől fogva – amely mutatványtól eltántoríthat, hogy igen ritkán fordulnak elő.

Nehéz beszélni egy ennyire specifikus érdeklődést kielégítő gyűjteményről, de nem is nagyon lehet. Elvégre a tényleges szerzők már igen régóta halottak, és még csak nem is írástechnikájuk, hanem tudásuk volt az, amiért ide kerülhettek – az pedig a korénak megfelelő volt, legyen hát megfelelő nekünk is. De mindent összevetve, kinek is ajánljuk a könyvet a kutatókon és szakdolgozatot írókon kívül? Lényegében senkinek. Minden pozitívuma ellenére ez nem egy hagyományos értelemben vett „olvasmány”, ellenben ha valaki érdeklődik Japán iránt, és véletlenül a kezébe akad, okozhat vele magának pár kellemes órát – még ha végigolvasásától el is tántorítanék mindenkit, aki nem kíváncsi harmincszor ugyanarra a témára különböző variánsokban. Habár nem leszek túl népszerű a Japán 18–19. századi magyar nyelvű recepciótörténetével foglalkozó szakemberek között, az ilyen kisszámú feltételezett haragos nem tart vissza attól, hogy a „Messziről felmerülő…” kapcsán mégiscsak Hofit idézzem: „nem tudtam, hogy mi hiányzik, aztán most már az is megvan!”

Buda Attila (szerk.): Messziről felmerülő, vonzó szigetek I. Japánról szóló, magyar nyelvű ismertetések a kezdetektől 1869-ig. Pagoda és krizantém, Budapest, Ráció Kiadó, 2010.