Címke: Japán

Murakami Haruki: Emberevő macskák

Vettem egy újságot a kikötőben és egy érdekes cikkre bukkantam benne: egy idős asszonyt, megettek a macskái. Hetven éves volt, és egyedül élt Athén külvárosában – csendes élete lehetett, csak ő és a három macskája lakott az egy szobás kis lakásban. Az egyik nap váratlanul összeesett a kanapéján – szívrohamot kapott, valószínűleg. Senki sem tudta megmondani, mennyi ideig tarthatott, míg a roham után végül beállt a halál. Az idős hölgynek egy barátja vagy rokona sem volt, aki rendszeresen látogatta volna, és csak egy hét múlva találtak rá a holttestére. Az ablakok és az ajtók zárva voltak, és a macskák csapdába kerültek. A lakásban semmi ennivalót nem találtak. Valószínűleg a hűtőben volt még valami, de a macskák még nem jutottak el az evolúciónak arra a fokára, mikor már hűtőgépeket is ki tudnak nyitni. Az éhezés határán rákényszerültek, hogy felfalják a saját gazdájuk húsát.

Hangosan olvastam a cikket Izuminak, aki szemben ült velem. A meleg napokon gyakran sétáltunk a kikötőben, megvettük az angol nyelvű verzióját az Athens-nek, és kávét rendeltünk az adóhivatal melletti kávézóból, és japánul összefoglaltam az érdekes híreket, amiket találtam. A napi rutinunk része volt ez ott, a szigeten. Ha valami különösen felkeltette az érdeklődésünket, akkor megosztottuk egymással a véleményünket róla. Izumi folyékonyan beszélt angolul, és egyedül is könnyedén el tudta volna olvasni a cikkeket, de soha nem láttam, hogy újságot vett volna a kezébe.

– Szeretem, hogy van valaki, aki felolvas nekem. – magyarázta. – Ez volt az álmom gyerekkorom óta – ülni egy napos helyen, a tengert és az eget nézni, úgy hogy valaki közben hangosan olvas nekem – újságot, tankönyvet, regényt. Akármit. De soha senki nem olvasott fel nekem eddig. Úgyhogy szerintem most épp az elvesztegetett lehetőségeket pótolod be nekem. Mellesleg, imádom a hangod.

A tenger és az ég csodálatos volt, és élveztem, hogy hangosan olvashatok neki. Mikor még Japánban éltem, mesekönyveket olvastam a kisfiamnak. Hangosan olvasni teljesen más, mint magadban. Egészen váratlan dolgok jutnak az eszedbe, olyanok, mint egy meghatározhatatlan visszhang, amit lehetetlen nem meghallani.

Időnként kortyolok egyet a keserű kávéból, míg lassan felolvasom Izuminak a cikket. Elolvasok néhány sort magamban, majd elgondolkozom azon, hogy ültetném át japánra a részletet, majd hangosan lefordítom. Néhány méhecske tűnik elő a semmiből, hogy felnyalogassa a lekvárfoltot, amit az előző vendég öntött ki az asztalra. Egy pillanatig nyalogatják, majd, mintha valami hirtelen az eszükbe jutott volna, ünnepélyes zümmögéssel felröppennek a levegőbe, megkerülik párszor az asztalt, majd – ismét, mintha csak megint elfelejtettek volna valamit – visszarepülnek az asztalra. Miután befejeztem a cikk olvasását, Izumi még ült egy darabig, mozdulatlanul, felkarját az asztalon pihentetve. A jobb ujjainak a hegyét a bal ujjaihoz nyomta, sátort formázva velük. Az ölembe tettem az újságot, és a sima kezeit bámultam. Izumi rám nézett az ujjai közötti résen át.

– És mi történt azután? – kérdezte.

– Semmi. – válaszoltam, és becsuktam az újságot. Elővettem egy zsebkendőt a zsebemből, és letöröltem a kávépettyeket a szám környékéről. – Legalábbis itt nem ír többet.

– De mi történt a macskákkal?

Visszatömtem a zsebkendőt a zsebembe.

– Fogalmam sincs. Nem írja.

Izumi oldalra húzta az ajkait, ez volt a szokása. Mindig, mikor a véleményét akarta megfogalmazni, ami mindig olyan volt, mintha egy kisebbfajta szónoklat lenne, összehúzta az ajkait, mintha épp egy tükörsimára feszített takarót gyűrne össze. Mikor először találkoztam vele, eléggé vonzónak találtam ezt a szokását.

– Az egyik újság olyan, mint a másik. Teljesen mindegy hol vagy. – jelentette ki végül – Egyikből se tudod meg azt, amit igazán szeretnél.

Elővett egy Salemet a dobozából, a szájába vette, és meggyújtotta egy gyufaszállal. Minden nap elszívott egy doboz Salemet – se többet, se kevesebbet. Reggelente kinyitott egy új dobozzal, és a nap végére elszívta az egészet. Én nem dohányoztam. A feleségem rávett, hogy szokjam le, öt évvel korábban, mikor teherbe esett.

– Amit én igazán tudni szeretnék az az, – kezdte Izumi, és a füst a cigarettájából némán az ég felé kígyózott – hogy mi történt a macskákkal azután. A rendőrség végzett velük, amiért emberi húst fogyasztottak? Vagy csak azt mondták, hogy: „Nem lehetett könnyű nektek, srácok.”, majd megsimogatták a fejüket, és útjukra engedték őket? Te mit gondolsz?

Régi japán költők

Híres japán tankák

 

Régi és új versek gyűjteménye (Szerelem ötödik kötet, 756.)

Téma nélkül:                                                                Isze úrhölgy

Mintha én volnék:
midőn bánattal bélelt
ruhámon csillog,
oh, még a hold arcát is
bánat könnye áztatja!

 

Szemelvények gyűjteménye (Nyár, 104.)

Az Enrjaku korszakban költötte egy dalversenyen:    Tadamine

Éjszaka mélyén,
hogyha fel nem ébredek,
kakukk énekét
nem hallhattam volna, oh,
csak ha elmondják nekem!

 

Új régi és új versek antológiája (Vegyes témájú dalok második kötete, 1687.) 

Téma nélkül:                                                     Tendzsi császár 

Aszakura, oh!
Rönkpalota lakomban
midőn pihenek,
nekem bemutatkozván
kinek fia látogat?

 

Új császári antológia (Vegyes dalok negyedik kötete, 1291.)

A Sikaszuga-hágónál költötte:                                    Nakacukasza

Átkeljek rajta?
Ha nem kelek, szenvedek,
sikaszugai
hágóhoz, ha érkezem,
gondolkodóba esem.

Fittler Áron fordításai 

 

Japán tankák – A “Száz költő egy vers” költőnői

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye
(Szerelem harmadik kötet, 709.)

 

Egy férfinak küldte, aki, noha sokáig nem látogatta, ilyesmit mondott: – Nem tudom, szeretsz-e még…                                                                   Daini no Szanmi

 

Arima-hegyen
Ina bambuszmezejét
zörgeti a szél.
Hangja velem susogja:
én felejtenélek el?

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 763.)

 

Egy férfinak küldte, amikor nagyon szenvedett.                               Izumi Sikibu

Érzem, nincs tovább.
Hogy majd a másvilágon
eszembe juthass,
csak egyszer utoljára
bárcsak találkoznánk még!

 

 

Arany levelek gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötet, 550.)

 

Amikor Izumi Sikibu Tango tartományban volt Jaszumaszával, a fővárosban költői versenyt rendeztek, és Kosikibu no Naisit is beválasztották a résztvevők közé. Szadajori őméltósága ekkor a lakosztályához ment, és gúnyosan megkérdezte: – Hogy áll a verssel? Talán küldött valakit Tangoba, hogy segítséget kérjen édesanyjától? Vagy onnan jött hírvivő? Milyen tanácstalan lehet most! – majd amikor távozni készült, a lány megállította, és így szólt:

Óe hegyén túl,
Ikuno mezején át
oly hosszú az út!
Levelében sem láttam
hírét Mennyei hídnak.

(Fittler Áron fordítása)

kép:  Katsushika Hokusai

Versváltások a X. századból

Régi és új dalok gyűjteménye (Szerelem második kötet, 556–557.)

Egyszer, amikor az Alsó-Izumo templomban valakinek a gyásszertartása zajlott, a szertartást vezető Sinszei szerzetes prédikációjának szavait versbe foglalta, és elküldte Ono no Komacsinak:

                                                       Abe no Kijojuki

Hiába rejtem,
ruhámon nem maradnak
e fehér gyöngyök:
lám, a téged nem látó
szemem könnyei voltak.

Válasz:                                                 Ono no Komacsi

Hamis könnyeid azok,
mik köntösödön
gyöngyökké lettek.
Enyéimnek gátja nincs:
mint vízesés, ömlenek.

Régi és új dalok gyűjteménye (Szerelem ötödik kötet, 782–783.)

Téma nélkül:                                         Ono no Komacsi

Azt hiszem, most már –
hogy én, mint téli eső,
hullok a porba –
szavaid levelekként
fakulnak, s szállnak máshoz.

Válasz:                                                    Ono no Szadaki

Érted epedő
szívem hogyha falevél
volna, csak akkor
hullna s bolyongana,
amerre a szél fújja.

                     Fittler Áron fordítása

Nakacukasza költeményei

Költőnők A harminchat költőóriás gyűjteményből  5.

 Nakacukasza

Arany gyöngyök gyűjteménye (Tavasz, 4.)

                                                                                               Nakacukasza

 

Csalogány hangja
hogyha fel nem csendülne,
örökké havas
hegyi faluban miként,
honnan tudni: tavasz van?

 

Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok, ősz, 1088.)

Tenroku negyedik évében, az ötödik hónap huszonegyedik napján En’jú császár meglátogatta az elsőrangú hercegnőt, és rangót játszottak, majd amikor a hercegnő – vesztes lévén – a hetedik hónap hetedik napján lakomát rendezett a győztes számára, egy legyezőt küldött az udvarhölgyeknek, melyre Nakacukasza vásznat ragasztott, és ezt a verset szőtte bele:

Mennyei folyó
partja hűvös ma este,
csillagünnepen.
Legyezőm szelét mégis
szövőleányra bízzam?

 

 

Szemelvények gyűjteménye (Bánat, 1312.)

 

Lánya halálára:                                                                                Nakacukasza

 

Elfeledni, oh,
legalább ha egy percre
elszenderednék!
Vajon nem csak álmomban
mikor láthatlak téged?

 

Fordította: Fittler Áron

Gyere közelebb, Távol-Kelet!

A Buda Attila által szerkesztett Messziről felmerülő, vonzó szigetek című könyv, elsőként egyszerű, ám mégis vonzó borítójával és – legalábbis számomra – talányos címével kelti fel a figyelmet. Ám ha belelapozunk, láthatjuk, hogy igencsak specifikus témával foglalkozik, így legfőképpen azok számára jelent izgalmas olvasnivalót, akik Japán európai, azon belül is magyarországi recepciójával foglalkoznak, így nem tudom, mi cél vezette pontosan a kiadót, amikor megjelentette a könyvet. Talán Japán népszerűsítése? Akkor elég érdekes módszert választottak.

 

Mivel forrásgyűjteményről van szó, amely az 1869-ig magyarul megjelent Japánról szóló leírásokat tartalmazza (többségük idegen nyelvű szöveg fordítása), túl sok személyes véleményt nem lehet fűzni a tartalomhoz, legfeljebb annyit, hogy roppant dicséretre méltó vállalkozás volt megszerkeszteni a kötetet, amelyet a tervek szerint továbbiak is fognak követni; a másodikban szintén a japán-magyar tematikát járják körbe, a későbbiekben pedig japán fordítások (például Macuó Basó útinaplóinak vagy Kosztolányi japán műfordításainak jegyzetelt változata) megjelentetését tervezik a Pagoda és krizantém sorozat szerkesztői. Illetve egyes emberek számára bizonyára remek szórakozást nyújt, hogy különféle meredek, földtől elrugaszkodott, több száz éves tudósításokat olvashatnak Japánról és a japánokról, mint például Szent Ferenc japán útja kapcsán az alábbit: „Ennek az útnak ily sok ínségeit terhesebbé teszi vala a nemzet dagálya. Mert a jápnok mint dölyfös és kevély elmével bírók, őtet mint jövevényt és a jápóniai módit nem tudó és magát megvető embert, mint botort és bolondot zaklatják vala.” De sokan Japán földrajzi adottságaival sincsenek tisztában: „… a kis szigetek számmal 24-en vannak, melyek közül megint nevezetes a Vulcanus nevezetű, mely gyakran igen szokott tüzelleni; a nagy szigetek pedig háromfélék: úgy, mint előszer Nihpon, avagy tulajdonképpen Japonia…” Mindezekkel együtt érdekes olvasmány, és a humoros leírások talán valamennyire a célközönséget is kibővítik.

 

Az első kötetben feldolgozott anyag nagy része eddig nehezen, vagy egyáltalán nem volt elérhető a nagyközönség számára, hiszen a szerkesztő az Országos Széchenyi Könyvtárban fellelhető összes olyan nyomtatott tudósítást összeválogatta, amely csak magyar nyelven megjelent Japánról. A borító mellett a gyűjtemény felépítése és rendezett, a szerkesztő előszava segíti a későbbi eligazodást mind a magyarországi Japán-recepció különböző állomásaival, mind a helyesírási eltérésekkel kapcsolatban, továbbá a könyv használatához is ad néhány praktikus tanácsot. A kötetet néhány szépen megválogatott illusztráció (melyekre itt-ott utalás is történik a szövegekben) teszi színesebbé (igaz, fekete-fehérek), a megértést pedig szómagyarázatok és egy kronológiai táblázat, valamint rengeteg lábjegyzet könnyíti meg az olvasó számára.

 

A Messziről felmerülő, vonzó szigetek tehát igényes és szép könyv (ha hasznosnak nem is lehet nevezni), ám a kronológiai táblázatot nézegetve arra gondoltam, bár kevéssé lenne ilyen szép, akkor talán nem volna ilyen szembetűnő az a néhány kevés, de annál szembeötlőbb hiba, amit felfedeztem benne. Buda azt írja, az egyes mutatókban a japán szavak a nemzetközi, Hepburn-féle átírásban is szerepelnek, ami azért jó, mert így könnyebben el tudunk igazodni az idegen nyelvű szakirodalmak között. Ám éppen ez az átírás a kronológiai táblázatban kissé furcsán valósult meg. Itt ugyanis a Hepburn-féle átírások mintha teljesen ötletszerűen jelennének csak meg: néhány szó után zárójelben szerepelnek ugyan, de a legtöbb esetben nem, ami lehet, hogy csak egy kicsit zavaró, de felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e egyszerűbb vagy minden esetben közölni a szavak nemzetközi átírását, vagy következetesen csak a magyar fonetikus átírást használni. Sőt, olyan is előfordul, például a kínai Vej (dinasztia és főváros neve a könyv szerint) esetében, hogy a nemzetközi átírás (Wei) csak a szó második felbukkanásakor szerepel, és akkor is helytelenül (Wej). Továbbá egyes szavak esetében nincs szómagyarázat (pl. Muromacsi-bakufu, azaz a Muromacsi-sógunátus kormányzati szerve, amelyet ráadásul bakafunak írnak). De egyéb elírások is akadnak (Ginpei háború Genpei helyett; Tanegaszima, Tanegasima helyett; a bakufu szó következetesen bakafuként szerepel, ráadásul a zárójeles magyarázatban korszaknak fordítják; Desima Dejima helyett), valamint olyan is, amelyekben a magyar helyesírás szabályai ellen vétenek (pl. hiei hegy, a Hiei-hegy helyett). A kronológiai táblázatban tehát szükség lenne egy újbóli helyesírási ellenőrzésre, mert kirívó az ellentét a hanyagsága és a gyűjtemény más tekintetben igen precíz kivitelezése között.

 

Ami az egyes leírások tartalmát illeti, az érdeklődők biztosan találnak benne nekik tetsző részeket, de egy ilyen kötet esetében természetesen nem az olvasmányosság és szórakoztatás a cél, hanem az esetleges tudományos munkák támogatása, ennek a szerepnek pedig maximálisan meg is felel, de a célközönség csekély száma miatt talán célszerűbb lett volna digitálisan megjelentetni.

 

Buda Attila (szerk.): Messziről felmerülő, vonzó szigetek I. Japánról szóló, magyar nyelvű ismertetések a kezdetektől 1869-ig. Pagoda és krizantém, Budapest, Ráció Kiadó, 2010.