Aztán – minden figyelmeztetés nélkül – eltűntem.
Talán az éjfél vagy az éjjeli zene miatt történt. Minden egyes lépéssel, amit tettem, egyre mélyebbre süppedtem a futóhomokban, ahol a személyazonosságom megsemmisült, ugyanezt éreztem a repülőgépen, Egyiptom felett. Nem én sétáltam a holdfényben. Csak egy helyettesítő, műanyagfigura. A kezeimmel megdörzsöltem az arcomat. De nem a saját arcomat. És nem a saját kezeimmel. A szívem dobogott a mellkasomban, eszeveszett sebességgel küldve szét a vért, szerte a testemben. A test csak egy műanyagbábú volt, egy voodoo baba, amit életre keltett egy varázsló. Az igazi élet súlya hiányzott. Az ideiglenes, reszkető izmaim mentek át ezen az egészen. Csak egy bábú voltam, amely feláldozható.
Hirtelen Izumi hangját hallottam valahonnan. Az igazi énedet megették a macskák. Míg itt álltál, a macskák felfalták a húsodat, felfaltak téged. Semmi sem maradt, csak a csupasz csontok.
Körülnéztem. Persze csak képzelődtem. Csak a kaviccsal felszórt talajt, az alacsony bokrokat, és a vékony árnyékukat láttam. A hang csak a fejemből szólt.
Próbáltam valami másra gondolni. A napsütötte lakásomra Unokiban. A lemezgyűjteményemre, amit hátrahagytam. A szép kis jazz kollekciómra. Különösen a fehér jazz zongoristák lemezeit gyűjtöttem, a hatvanas, hetvenes évekből. Lennie Tristano, Al Haig, Claude Williamson, Lou Levy, Russ Freeman … A legtöbb albumot már nem gyártották, így jó sok pénzembe és időmbe került őket összegyűjteni. Szorgalmasan jártam a lemezboltokat, csereberéltem más gyűjtőkkel, lassan összeállítottam a gyűjteményemet. A legtöbb előadás minősége nem volt „elsőrangú”. De én szerettem az egyedi, meghitt hangulatot, amit ezek a lemezek árasztottak. A világ elég üres hely lenne, ha csak elsőrangú dolgok lennének benne, nem? A lemezek minden kis részlete bevillant hirtelen – a súlyuk és formájuk, ahogy a kezemben tartom őket.
De akkor már mindegyik eltűnt, örökre. Saját magam pusztítottam el őket. Soha többé nem hallhatom azokat a lemezeket.
Eszembe jutott a dohány illata, amit akkor éreztem, mikor Izumit csókoltam. Az ajkának és a nyelvének az íze. Lehunytam a szemem. Azt akartam, hogy mellettem legyen. Azt akartam, hogy megfogja a kezem, pont úgy, ahogyan akkor tette, mikor Egyiptom felett repültünk, és ne engedje el, soha.
Végül a roham alábbhagyott, akár a zene.
Talán abbahagyták a játékot? Ez tűnt valószínűnek. Végül is, már majdnem egy óra volt. Vagy talán nem is volt semmilyen zene. Ez is valószínűnek tűnt. Már nem mertem rábízni magam a hallásomra. Lehunytam a szemem és alámerültem a tudatalattimba – lehajítottam egy kis kövecskét a sötétségbe. De semmit nem hallottam koppanni. Semmit.
Ránéztem a karórámra és észrevettem, hogy nem is viselek órát. Sóhajtva mindkét kezemet a zsebembe süppesztettem. Nem is érdekelt igazából az idő. Felnéztem az égre. A Hold olyan volt, mint egy rideg kő, a bőrét felfalták a kegyetlen évek. A felszínén lévő árnyak, mint egy rák, mely épp kinyújtóztatja a csápjait. A holdfény képzelődésre készteti az ember agyát. A macskákat pedig eltűnteti. Talán Izumit is a holdfény tűntette el. Talán ez az egész meg volt koreografálva, attól a réges régi éjszakától kezdve.
Nyújtózkodtam, meghajlítottam a karomat, az ujjaimat. Folytassam a keresést vagy inkább vissza kellene, hogy forduljak? Hová tűnhetett Izumi? Hogyan élhetnék tovább nélküle ezen a holt térben úszó szigeten? Ő volt az egyetlen, aki összetartotta a törékeny, átmeneti önmagamat.
Folytattam az utat felfelé. Ha már ilyen messzire eljöttem, gondoltam, nem fordulok vissza, míg fel nem érek. Tényleg zenét hallottam? A saját szememmel kellett meggyőződnöm róla, még ha csak a leghalványabb ráutaló nyomot is találom odafent. Öt percen belül meg is érkeztem a tetőre. A domb déli oldalán a tenger, a kikötő és az alvó város terült el. A szétszórt villanypóznák megvilágították a part menti utat. A domb másik oldala teljesen sötét volt. Semmi jelét nem láttam, hogy pár perccel ezelőtt itt bármiféle fesztivált is tartottak volna.
Visszatértem a házikóhoz és leöntöttem egy pohár konyakot. Próbáltam aludni, de nem ment. Míg keleten ki nem világosodott, a Hold hatása alatt álltam. Aztán hirtelen, elképzeltem azokat a macskákat, ahogyan éheznek a bezárt lakásban. Én – az igazi énem – meghalt, de ők még éltek, falták a húsomat, harapták a szívemet, kiszívták a véremet, elfogyasztották a péniszemet. Messziről hallottam, ahogy fellefetyelik az agyvelőmet. Mint Macbeth három boszorkánya, a három macska körülvette az összetört fejemet, kiszürcsölve a belsejében található levest. A nyelvük kis érdes vége felnyalogatta az elmém puha foltjait. És minden egyes nyalással a tudatom egyre jobban vibrált, mint a lángocska, majd végleg ellobbant.
Fordította: Pádár András