Két hónappal azelőtt még a feleségemmel és a négy éves kisfiúnkkal éltem egy háromszobás lakásban, Tokióban, Unokiban. Nem egy tágas helyen, de jól felszerelt, kellemes lakásban. A feleségemmel közös szobában aludtunk, a fiúnk is egy sajátban, a harmadik pedig a dolgozószobámként szolgált. Csendes lakás volt, kedves kis kilátással. Hétvégenként mind a hárman hosszú sétákra mentünk volna a Tama folyó partján. Tavasszal, amikor a cseresznyefák a folyó mentén virágoztak volna, és a fiamat felültettem volna a biciklim hátuljára, és elmentünk volna megnézni a Tokyo Giants Triple A csapatát, ahogyan a tavaszi edzésüket végzik.

Egy közepes tervezővállalatnál dolgoztam, ami könyvek és magazinok kinézetére specializálódott. Az, hogy „tervezőnek” neveztek, sokkal komolyabban hangzik, mint amit igazából jelentett, hiszen a dolgom csak rutin munka volt. Semmi sziporkázás és fantáziadús ötletelés. Legtöbbször az ütemezésünk kicsit hektikásra sikeredett, gyakran kellett hosszú éjszakákig túlóráznom. Néhány munkánk a végletekig untatott. Mégsem bántam, hogy ez a munkám, mivel nyugodt volt a munkakörnyezet. Mivel én voltam a rangidős, válogathattam a megbízások között, és majdhogynem azt mondhattam, amit akartam. A főnök rendes volt, és a munkatársaimmal is jól kijöttem. És a fizetés sem volt rossz. Úgyhogy, ha semmi sem történt volna, valószínű maradtam volna a vállalatnál a jövőben is. És az életem, mint a Moldau folyó, – vagy pontosabban szólva, a névtelen víz, ami kiteszi a Moldau folyót, – tovább folyt volna, sebesen, az óceán felé.

De aztán megismerkedtem Izumival.

Izumi tíz évvel volt fiatalabb nálam. Egy üzleti megbeszélésen találkoztam vele. Rögtön az első pillanatban összefonódott valami közöttünk, mikor találkozott a pillantásunk. Nem olyasmi, ami minden nap megtörténik az emberrel. Néhányszor még találkoztunk utána, hogy megbeszéljük a közös munkát. Meglátogattam az irodájában, vagy ő beugrott hozzám. A találkozásaink rövidek voltak, szinte soha nem voltunk kettesben, és szigorúan üzletről szólt az egész. Mikor a közös munkánk befejeződött, azonban szörnyű magányosság lett úrrá rajtam, mintha valami létfontosságút vágtak volna el a létezésemtől. Már évek óta nem éreztem így. És szerintem ő is így volt ezzel.

Egy héttel később felhívott valami kis lényegtelen indokkal, amiről beszélgettünk egy ideig. Mondtam egy viccet, és ő nevetett rajta. „Volna kedve egy italhoz?” kérdeztem. Elmentünk egy kis bárba, és megittunk pár pohárral. Nem tudom pontosan felidézni, miről beszélgettünk akkor, de milliónyi közös témát találtunk, amiről bármeddig el tudtunk volna beszélgetni. Mint egy lézeres detektor, minden gondolatát elsőre kitaláltam. És olyan dolgokat tudtam neki elmondani, amit azelőtt senki másnak, és ez engem is váratlanul ért. Mind a ketten házasok voltunk, különösebb probléma nélkül a házaséletünkben. Szerettük és tiszteltük a házastársunkat. Mégis, szinte csodának tűnt, hogy találtunk valakit, akinek ilyen tisztán és teljesen fel tudtuk tárni az érzelmeinket. A legtöbben leélik az egész életüket, anélkül, hogy találnának egy ilyen embert. Hiba lenne szerelemnek címkézni ezt a dolgot. Több volt annál, tökéletes empátia.

Megszaporodtak a közös iszogatások. A férjét későig távoltartott a munkája, úgyhogy szabadon jöhetett és tehetett, amit csak akart. Mikor együtt voltunk, az idő szaladni látszott. A karóránkra néztünk és láttuk, hogy éppen csak el fogjuk érni az utolsó vonatot. Mindig nehéz volt búcsút mondanom. Annyi mindent el akartunk még mesélni egymásnak.

Egyikünk sem csábítgatta a másikat az ágyba, de végül mégis ott kötöttünk ki. Addig mind a ketten hűségesek voltunk a házastársunkhoz, még sem éreztünk bűntudatot, hiszen magától értetődő volt, hogy ennek így kell lennie. Levetkőztetni, cirógatni a bőrét, közel húzni magamhoz, beléhatolni és elélvezni, – ezek mind a természetes meghosszabbításai voltak a beszélgetéseinknek. A szeretkezéseink természetesek voltak. Nem a szívbemarkoló testi örömök forrásaként tekintetem rá, sokkal inkább egy nyugodt, kedves cselekvésként, minden színleléstől megfosztva. Legjobban az ágyban töltött csendes beszélgetéseinket szerettem szex után. Közel húztam a meztelen testét, és összegömbölyödött a karjaimban, és titkokat sugdostunk egymásnak a kis saját nyelvünkön.

Olyan gyakran találkoztunk, amennyire csak tudtunk. Furcsának tűnik, vagy éppen egyáltalán nem tűnik furcsának, de mind a ketten meg voltunk róla győződve, hogy a kapcsolatunk örökké tarthat. Az életünk egyik részét teszi ki a házaséletünk, a másikat pedig a közös kapcsolatunk, és ezek teljesen függetlenek egymástól. Meg voltunk róla győződve, hogy a kis kapcsolatunk soha nem lát majd napvilágot. Persze, lefeküdtünk egymással, de miért fájna ez bárkinek is? Azokon az estéken, mikor Izumival szeretkeztem, későn értem haza és mindenféle hazugságokat kellett mondanom a feleségemnek, és gyötrelmes érzés volt, még sem gondoltam soha, hogy ezzel árulást követnék el. Izumihoz egy teljesen eldugott, mégis intim kapcsolat fűzött.

És ha semmi sem történt volna, talán a végtelenségig folytattuk volna a dolgot, vodkát és tonikot iszogatva, összegyűrve a takarót, amennyiszer csak tudjuk. Vagy beleuntunk volna, hogy egyfolytában hazudunk a házastársunknak és hagytuk volna, hogy a kapcsolatunk idővel természetes halált haljon, és visszatértünk volna a kis kényelmes hétköznapi életünkhöz. Bárhogy is alakult volna, nem hiszem, hogy rosszul vettük volna a dolgok. Persze nem tudom bizonyítani, de én így érzem. A sors azonban, így visszatekintve, szükségszerűen, közbeszólt, és Izumi férje rájött a kapcsolatunkra. Miután kivallatta Izumit, magából kikellve berontott az otthonomba. Végül is, csak a feleségemet találta otthon, de így is csúnya vége lett az egésznek. Mikor hazaértem, a feleségem követelte, hogy mondjam el mi ez az egész. Mivel Izumi már mindent elismert, nem találhattam ki újabb hazugságokat. Mindent elmondtam neki.