– Akár abból is élhetnél, hogy portrékat festesz. – mondta Izumi – Remekül megy és akár üzletet is csinálhatnál belőle. Játssz rá, hogy egy japán művész vagy! Nem hiszem, hogy túl sok lenne belőlük errefelé.

Nevettem, de az arckifejezése komoly volt. Elképzeltem magamat, ahogy a görög szigeteken kóborolok, aprót kapok a portréimért, élvezve az alkalmankénti ingyen söröket. Nem is rossz ötlet, jöttem rá.

– Én pedig idegenvezető leszek japán turistáknak. – folytatta Izumi – Idővel többen is lennének, és arra is jó lenne, hogy egyenesbe jöjjünk. Persze ez azt jelenti, hogy komolyan kell vennem a görög tanulást.

– Tényleg úgy gondolod, hogy el tudunk tölteni két és fél évet semmittevéssel? – kérdeztem.

– Addig legalábbis, amíg nem rabolnak ki, vagy nem lesz beteg az egyikünk. Valahogyan megoldanánk a helyzetet. Mégis jobb, ha inkább felkészülünk a váratlan eseményekre.

Idáig szinte soha nem voltam doktornál, mondtam neki. Izumi csak bámult rám, oldalra húzta az ajkait.

– Mondjuk, hogy teherbe estem. – kezdte – Mit tennél? Te vigyázol az egészségedre, de mindenki követ el hibát. Ha ez megtörténne, a pénzünk hamar elfogyna.

– Ha így történne, valószínű vissza kellene mennünk Japánba – mondtam.

– Hát nem érted? – mondta csendesen – Soha többet nem mehetünk vissza Japánba.

Izumi folytatta a görög tanulást, én pedig a rajzolgatást. Ez volt életem legbékésebb időszaka. Egyszerű ételeket ettünk és mindig ügyeltünk arra, hogy a legolcsóbb borokat kortyoljuk. Mindennap megmásztunk egy közeli dombot, ahonnan a távolabbi szigetekre is el lehetett látni. A friss levegőn töltött idő és a jó sok testmozgás remek formába hozott. Napnyugta után az egész sziget elcsöndesült. És e némaság közepette gyengéden szeretkeztünk Izumival és mindenféle dolgokról beszélgettünk. Nem kellett többet azon aggódnunk, hogy vajon elérjük-e az utolsó vonatot, vagy hogy mit hazudjunk a párunknak. Minden elképzelhetetlenül tökéletes volt. Az ősz levelei apránként lehullottak, majd beköszöntött a tél. A szél feltámadt és a tengerben hánykolódó hullámok megerősödtek.

Akkor történt, hogy olvastuk a cikket az emberevő macskákról. Ugyanebben a lapban volt egy hír arról, hogy a japán császárnak egyre csak romlik az állapota, de minket csak a valutaárfolyam érdekelt. A jen tovább erősödött a drachmához képest. Ez jó hír volt: minél erősebb a jen, annál több pénzünk van még.

– Ha már macskákról volt szó mostanság. – mondtam pár nappal azután, hogy olvastuk a cikket – Mikor még gyerek voltam, eltűnt egy macskám, méghozzá elég különös módon…

Úgy tűnt, Izumi várja a folytatást. Felnézett a nyelvtankönyvből, mint aki azt kérdezi: Hogyan történt?

– Talán másodikos vagy harmadikos lehettem. Egy szolgálati házban éltünk, aminek hatalmas kertje volt. Volt ott egy öreg fenyőfa is, olyan magas, hogy alig láttam a tetejét. Az egyik nap a hátsó tornácon üldögéltem és olvastam, miközben a teknőspáncél színű macskánk épp a kertben játszott. A macska magában szökdécselt, ahogyan időnként a macskák szoktak. Ahogyan néztem, teljesen úgy tűnt, mintha azaz egész jelenet meg lenne rendezve. Minél tovább néztem, annál jobban megrémültem. A macska, mintha megszállták volna, csak szökdécselt, a szőre az égnek meredt. Úgy éreztem, hogy olyasmit látok, amit egyszerűen nincs magyarázat. Végül elkezdett körbe-körbe szaladni a fenyőfa körül, mint a kutya, amely a saját farkát kergeti. Aztán egy röpke pillanatra megmerevedett és fölpattan a fa tetejére. Még ki tudtam venni a kis arcát a fenyőfa ágai közül. Még mindig izgatottnak és feszültnek tűnt. Az ágak mögé rejtőzött, mert valamit meglátott. A nevén szólítottam, de úgy tett, mintha nem is hallaná.

– És mi volt a macska neve? – kérdezte Izumi.

– Már elfelejtettem. – mondtam – Fokozatosan beesteledett, és mindent beborított a sötétség. Aggódtam, és nagyon sokáig vártam a macskára, hogy végül leugorjon a fáról. Végül vaksötét lett, és soha többet nem láttam azt a macskát.

– Ez nem is olyan különös. – mondta Izumi – A macskák gyakorta tűnnek el így. Túlpörögnek, aztán meg nem találnak haza. Az a macska is biztos lejött valamikor a fáról, mikor nem néztél oda, aztán meg elkóborolt.

– Meglehet. De akkoriban még kisgyerek voltam. Meg voltam róla győződve, hogy a macska úgy döntött, új életet kezd a fa tetején. Biztos volt valami oka, amiért nem jött le. Minden nap kiültem a tornácra, és a nagy fenyőfát néztem, várva, hogy a macska kidugja az orrát az ágak közül.

Úgy látszott, Izumit már nem érdekli a történet. Meggyújtotta a második Salemét, felemelte a fejét és rám nézett.

– Szoktál néha a gyerekedre gondolni? – kérdezte.

Fogalmam sem volt, mit kéne felelnem erre.

– Néha igen. – feleltem őszintén – De nem egyfolytában. Időnként egy-egy dolog emlékeztet rá.

– Nem akarod viszontlátni?

– Néha igen. – mondtam, de hazudtam. Csak azt gondoltam, hogy így kellene éreznem. Amikor még a kisfiammal voltam, őt gondoltam a világon a legfontosabbnak. Mindegy volt, hogy milyen későn érkeztem haza, mindig benéztem a kisfiamhoz, hogy lássam az arcát, ahogyan alszik. Néha úgy megölelgettem volna, hogy szinte összetörtek volna a kicsi csontjai. Most viszont, minden, ami hozzá tartozott – az arca, a hangja, a cselekedetei – minden, a világ túlsó pontjának tűnt. Egyedül csak a babaszappan illatára emlékeztem. Szerettem vele fürdeni és megmosni mindenét. Érzékeny volt a bőre, ezért a feleségem külön szappant vett neki. És az egyedüli, amire a saját fiamból fel tudtam idézni, a szappanjának az illata volt.