– Ha vissza szeretnél menni Japánba, nem szeretnélek visszatartani. – mondta Izumi – Nem kellene aggódnod miattam. Valahogy csak kibírnám.

Bólintottam, de tudtam, hogy ilyesmiről szó se lehet.

– Kíváncsi vagyok, mit fog gondolni rólad a gyereked, mikor majd felnő. – mondta Izumi – Lehet, hogy ugyanazt fogja érezni, amit te, mikor a macska felszaladt a fenyőfára.

Elnevettem magam.

– Talán így lesz. – mondtam.

Izumi elnyomta a cigarettáját a hamutálban, majd felsóhajtott.

– Menjünk haza és szeretkezzünk. Mit szólsz?

– De hiszen még csak reggel van. – mondtam.

– És azzal van valami gond?

– Az ég adta világon semmi! – mondtam.

Később, mikor felébredtem az éjszaka közepén, nem találtam Izumit. Megnéztem az időt a karórámon. Tizenkettő-harminc. A lámpa után tapogatóztam, felkapcsoltam, majd körülnéztem a szobában. Csönd honolt mindenhol, mintha valaki belopózott volna, míg aludtam, és némasággal hintett volna le mindent. Két elszívott Salem csikk volt a hamutartóban és mellettük egy élére állított, üres cigarettás doboz. Kikeltem az ágyból és bekukkantottam a nappaliba. Izumi nem volt ott. Se a konyhában, se a fürdőszobában nem találtam. Kinyitottam az ajtót és kinéztem az előkertbe. Csak egy régi hintaágyat láttam, amely a hold sugarai közt fürdött.

– Izumi. – mondtam ki halkan.

Semmi. Még egyszer kiáltottam, most már egy kicsit hangosabban. A szívem nagyot dobbant. Egyáltalán a saját hangomat hallom? Olyan messzinek, olyan természetellenesnek hangzott. Semmi válasz. A néma tengeri szellő végigsüvített a pampákon. Becsuktam az ajtót, visszamentem a konyhába és öntöttem magamnak fél pohár bort, hogy lenyugodjak.

Ragyogó holdfény szűrődött be a konyhaablakon, furcsa árnyékokat vetve a falra és a padlóra. Az egész szoba úgy nézett ki, akár egy avantgárd színdarab szimbolikus díszlete. Hirtelen eszembe jutott, hogy az éjszaka, mikor a macska eltűnt a fenyőfán, ugyanolyan volt, mint ez: telihold, egy árva felhő nélkül az égen. Vacsora után ismét kimentem a tornácra megnézni a macskát. Ahogy az éjszaka egyre sötétebb lett, úgy ragyogott a Hold, egyre fényesebben. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, képtelen voltam levenni a pillantásomat a fenyőfáról. Időről-időre biztos voltam benne, hogy látni vélem a macskám két szembogarát kivillanni a fa ágai közül. De az egész csak illúzió volt.

Felkaptam egy vékony pulóvert meg egy farmernadrágot, felmarkoltam az asztalon található érméket, zsebre vágtam őket és kimentem. Izumi biztosan nem tudott aludni és elindult sétálni. Így kellett lennie. A szél teljesen elállt. Csak a teniszcipőim hangját hallottam, ahogy a kavicsoson átvágtam, olyannak tűnt, mint egy furcsa filmzenealbum egyik betétdala. Izumi biztosan a kikötőhöz ment, döntöttem el. Csak egy út volt a kikötőig, úgyhogy nem kerülhettük el egymást. Az út menti házak közül egyikben sem világított a villany, csak a holdfény festette ezüstösre a földet. Úgy nézett ki, mint a tenger feneke.

Félúton a kikötő felé, elhaló zenét hallottam, ami abba-abbamaradt. Először azt hittem képzelődök – mint mikor a légnyomás változik és cseng az ember füle. De figyelmesebben hallgatva kezdtem kivenni valami dallamot is. Visszatartottam a lélegzetemet és olyan erősen koncentráltam, amennyire csak tudtam. Már biztos voltam benne, hogy zenét hallok. Valaki hangszeren játszik. Élő, akusztikus zenét játszik. De milyen hangszeren? Mandolinszerű hangszer, amire Anthony Quinn táncolt a Zorba, a görögben? Buzuki? De ki játszik buzukin az éjszaka közepén? És hol?

Úgy tűnt a zene a kis faluból jött, ami annak a dombnak a tetején volt, ahová testmozgás gyanánt minden nap feljártunk. Egy útkereszteződésnél álltam csak meg, elgondolkozva mit kellene tennem, merre kellene mennem. Biztos, hogy Izumi is hallotta ezt a zenét, pontosan ugyaninnen. Volt egy olyan távoli megérzésem, hogy ha hallotta ezt a zenét, biztos elindult megnézni, honnan jön.

Összeszedtem minden bátorságomat és elindultam jobbra, az emelkedőn, amit már annyira ismertem. Nem voltak fák az út mentén, csak térdig érő, tüskés bokrok, amik a sziklák árnyékában telepedtek meg. Minél magasabbra másztam, annál hangosabb és élesebb lett a zeneszó. A dallamot is egyre tisztábban vettem ki. Fesztiválszerű forgatagnak tűnt. Úgy képzeltem el, hogy valami ünnepséget tarthatnak a domb tetején elterülő kis faluban. Aztán eszembe jutott, hogy még korábban, reggel láttunk a kikötőben egy vidám esküvői menetet. Biztos a lakodalmat tartják itt, éjszakába nyúlóan.