A méheket néztem, ahogy köröztek az asztalka fölött, és rajtuk gondolkoztam. Egy röpke pillanatra, a jelenet, ahogyan a szorgalmas kis méhek nyalogatták a mézet, ugyanolyannak tűnt, mint amikor a macskák felfalták az idős asszony húsát. A távoli sirályok éles rikoltása túlharsogta a méhek döngicsélését, és egy másodpercre, vagy kettőre, a tudatomban összemosódott a valóság és képzelet. Ki vagyok én? Mit csinálok itt? Egy pillanatra teljesen elvesztem ebben a szituációban. Vettem egy mély levegőt, az égre néztem, majd Izumihoz fordultam.

– Fogalmam sincs.

– Gondolj csak bele. Ha te volnál annak a városnak a polgármestere, vagy a rendőrkapitány, mi tennél azokkal a macskákkal?

– Mit szólnál, ha elvonóra küldeném a macskákat? – mondtam – Vegetáriánussá nevelném őket.

Izumi nem nevetett. Szívott egy slukkot a cigarettájából, majd lassan kifújta a füstöt.

– Ez a történet emlékeztet az egyik prédikációra, amit még akkor hallottam, mikor a katolikus iskolámban tanultam. Meséltem már neked, hogy egy nagyon szigorú katolikus iskolába jártam? Az évnyitó után, az egyik főapáca összeterelt minket az egyik előadóterembe,  felsétált a pódiumra, majd belekezdett a katolikus dogmák ecsetelésébe. Rengeteg dolgot mondott, de tudod mire emlékszem legjobban? Pontosabban szólva, az egyetlen, amire emlékszem belőlük, egy történet, hajótörésről egy szigeten, egy macskával.

– Érdekesen hangzik. – mondtam.

– „Hajótörést szenvedtek, – magyarázta nekünk – és az egyetlen, aki eljutott a mentőcsónakig, ti vagytok, meg a macska. Egy nevenincs lakatlan szigetre kerültök, ahol nincs mit enni. Egy kis vizetek meg száraz kekszetek van csak, ami körülbelül tíz napig elég egy embernek. – mondta – Rendben, mindenki. Azt szeretném, hogy beleképzeljétek magatokat ebbe a szituációba! Hunyjátok le a szemeteket, és próbáljátok elképzelni! Csak ti vagytok ott a lakatlan szigeten, ti és a macska. Majdhogynem semmi ételetek sincs. Fel tudjátok ezt fogni? Éhezni fogtok, szomjazni fogtok, és végül meg fogtok halni. Mit tennétek? Megosztanátok azt a soványka ételtartalékot a macskával? Nem, valószínűleg nem. Hiba volna. Ti mind csodálatos élőlények vagytok, Isten kiválasztottai, a macska viszont nem az. Ezért a helyes megoldás, ha ti eszitek meg az összes élelmet.” – Majd az apáca halálos komolysággal nézett minket. Kicsit megrázott a dolog. Mi célja lehet egy ilyen történetet elmesélni olyan kisgyerekeknek, akik még csak most kezdték az iskolát? Azt gondoltam: Húha! Már megint milyen helyre keveredtem?

Izumi és én egy egyszobás házikóban laktunk egy kis görög szigeten. Nem volt turistaszezon, a sziget sem volt a turizmus középpontjában, így a bérleti díj is alacsony volt. Egyikünk se hallott arról a szigetről, mielőtt odakerültünk. Törökország határától nem messze helyezkedett el, és a tiszta napokon kikörvonalazódtak a távolból a zöld török hegyek. A helyiek azzal viccelődtek, hogy a szeles napokon érezni lehet a kebab illatát. Viccet félretéve, a szigetünk sokkal közelebb volt a török partokhoz, mint a legközelebbi görög szigethez, szemmel kivehető távolságban Európa és Ázsia találkozópontjától.

A város főterén az egyik görög szabadságharcos hős szobra volt látható. Zendülést vezetett a görög szárazföldön, és felkelést tervezett a türkök ellen, akik a szigetet uralták akkoriban. De a türkök elfogták és kivégezték. Felállítottak egy éles karót a téren, a kikötő mellett, levetkőztették a tehetetlen hőst, és ráhelyezték a karóra. A testsúlya átvezette a karót az ánuszán, majd a teste többi részén, míg végül előbukkant a száján. Hihetetlenül lassú, gyötrelmes módja a halálnak. A szobrot arra a pontra állították, ahol elvileg ez az eset megtörtént. Mikor állították, minden bizonnyal lenyűgöző volt, de mostanra a tengeri szél, a por és a sirályürülék miatt aligha tudja bárki is kivenni a férfi vonásait. A helyiek alig pillantanak a kopottas szoborra, mikor elhaladnak mellette, és a hős is úgy festett, mint aki hátat fordított már az embereknek, a szigetnek, és az egész világnak.

Mikor Izumi és én a kinti kávézóban pihentünk, kávét vagy sört ittunk, céltalanul bámulva a hajókat a kikötőben és a távoli török hegyeket, Európa peremén ültünk. A szél a világ peremének szele volt. Kikerülhetetlen öregség itatott át mindent. Úgy éreztem tőle, mintha némán felszippantott volna egy idegen valóság, valami távoli az elérhetetlen messzeségből, ködösen, mégis különösen gyengéden. És ennek az érzésnek az árnyéka színezte be a kikötőben összegyűlt emberek arcát, szemét és bőrét.

Akkoriban nem voltam képes felfogni, hogy én is része vagyok ennek a valóságnak. Nem számított mennyire fürkésztem a tájat, vagy hogy mennyi levegőt szívtam be, nem találtam szerves kapcsolatot saját magam és a többi közt.