Pádár András összes bejegyzése

Maurice Sendak – Ahol a vadak várnak (részlet)

Max aznap éjjel, farkas öltönyében, egyik csínyt követte el

a másik után.

Az anyja rászólt: „Vad vagy, Max!”
mire ő azt felelte: „Max megesz!”
ám végül nem kapott vacsorára semmit, amit ehetett.
Azon a bizonyos éjszakán Max szobájában egy erdő nőtt

és nőtt

és nőtt

és addig nőtt, míg a plafonon csüngtek az indák,
és a szoba négy fala lett a négy égtáj,

és egy óceán hánykolódott ott hajóstól, csakis Max-nek,
amin útnak indult, nappalokon és éjszakákon át,

míg eltelt egynéhány hét,
és majdnem egy egész év,
míg megérkezett oda, ahol a vadak várták.

(…)

 

media-upload

Murakami Haruki: Emberevő macskák

Vettem egy újságot a kikötőben és egy érdekes cikkre bukkantam benne: egy idős asszonyt, megettek a macskái. Hetven éves volt, és egyedül élt Athén külvárosában – csendes élete lehetett, csak ő és a három macskája lakott az egy szobás kis lakásban. Az egyik nap váratlanul összeesett a kanapéján – szívrohamot kapott, valószínűleg. Senki sem tudta megmondani, mennyi ideig tarthatott, míg a roham után végül beállt a halál. Az idős hölgynek egy barátja vagy rokona sem volt, aki rendszeresen látogatta volna, és csak egy hét múlva találtak rá a holttestére. Az ablakok és az ajtók zárva voltak, és a macskák csapdába kerültek. A lakásban semmi ennivalót nem találtak. Valószínűleg a hűtőben volt még valami, de a macskák még nem jutottak el az evolúciónak arra a fokára, mikor már hűtőgépeket is ki tudnak nyitni. Az éhezés határán rákényszerültek, hogy felfalják a saját gazdájuk húsát.

Hangosan olvastam a cikket Izuminak, aki szemben ült velem. A meleg napokon gyakran sétáltunk a kikötőben, megvettük az angol nyelvű verzióját az Athens-nek, és kávét rendeltünk az adóhivatal melletti kávézóból, és japánul összefoglaltam az érdekes híreket, amiket találtam. A napi rutinunk része volt ez ott, a szigeten. Ha valami különösen felkeltette az érdeklődésünket, akkor megosztottuk egymással a véleményünket róla. Izumi folyékonyan beszélt angolul, és egyedül is könnyedén el tudta volna olvasni a cikkeket, de soha nem láttam, hogy újságot vett volna a kezébe.

– Szeretem, hogy van valaki, aki felolvas nekem. – magyarázta. – Ez volt az álmom gyerekkorom óta – ülni egy napos helyen, a tengert és az eget nézni, úgy hogy valaki közben hangosan olvas nekem – újságot, tankönyvet, regényt. Akármit. De soha senki nem olvasott fel nekem eddig. Úgyhogy szerintem most épp az elvesztegetett lehetőségeket pótolod be nekem. Mellesleg, imádom a hangod.

A tenger és az ég csodálatos volt, és élveztem, hogy hangosan olvashatok neki. Mikor még Japánban éltem, mesekönyveket olvastam a kisfiamnak. Hangosan olvasni teljesen más, mint magadban. Egészen váratlan dolgok jutnak az eszedbe, olyanok, mint egy meghatározhatatlan visszhang, amit lehetetlen nem meghallani.

Időnként kortyolok egyet a keserű kávéból, míg lassan felolvasom Izuminak a cikket. Elolvasok néhány sort magamban, majd elgondolkozom azon, hogy ültetném át japánra a részletet, majd hangosan lefordítom. Néhány méhecske tűnik elő a semmiből, hogy felnyalogassa a lekvárfoltot, amit az előző vendég öntött ki az asztalra. Egy pillanatig nyalogatják, majd, mintha valami hirtelen az eszükbe jutott volna, ünnepélyes zümmögéssel felröppennek a levegőbe, megkerülik párszor az asztalt, majd – ismét, mintha csak megint elfelejtettek volna valamit – visszarepülnek az asztalra. Miután befejeztem a cikk olvasását, Izumi még ült egy darabig, mozdulatlanul, felkarját az asztalon pihentetve. A jobb ujjainak a hegyét a bal ujjaihoz nyomta, sátort formázva velük. Az ölembe tettem az újságot, és a sima kezeit bámultam. Izumi rám nézett az ujjai közötti résen át.

– És mi történt azután? – kérdezte.

– Semmi. – válaszoltam, és becsuktam az újságot. Elővettem egy zsebkendőt a zsebemből, és letöröltem a kávépettyeket a szám környékéről. – Legalábbis itt nem ír többet.

– De mi történt a macskákkal?

Visszatömtem a zsebkendőt a zsebembe.

– Fogalmam sincs. Nem írja.

Izumi oldalra húzta az ajkait, ez volt a szokása. Mindig, mikor a véleményét akarta megfogalmazni, ami mindig olyan volt, mintha egy kisebbfajta szónoklat lenne, összehúzta az ajkait, mintha épp egy tükörsimára feszített takarót gyűrne össze. Mikor először találkoztam vele, eléggé vonzónak találtam ezt a szokását.

– Az egyik újság olyan, mint a másik. Teljesen mindegy hol vagy. – jelentette ki végül – Egyikből se tudod meg azt, amit igazán szeretnél.

Elővett egy Salemet a dobozából, a szájába vette, és meggyújtotta egy gyufaszállal. Minden nap elszívott egy doboz Salemet – se többet, se kevesebbet. Reggelente kinyitott egy új dobozzal, és a nap végére elszívta az egészet. Én nem dohányoztam. A feleségem rávett, hogy szokjam le, öt évvel korábban, mikor teherbe esett.

– Amit én igazán tudni szeretnék az az, – kezdte Izumi, és a füst a cigarettájából némán az ég felé kígyózott – hogy mi történt a macskákkal azután. A rendőrség végzett velük, amiért emberi húst fogyasztottak? Vagy csak azt mondták, hogy: „Nem lehetett könnyű nektek, srácok.”, majd megsimogatták a fejüket, és útjukra engedték őket? Te mit gondolsz?

Kutyabaj

Lilla mindig is arról fantáziált, hogy megerőszakolja egy titokzatos, jóképű idegen. Megismerkedik vele egy kávézóban, az utcán vagy házibuliban, hazaviszi, csak egy italra, természetesen. Aztán jól megbassza. Látta maga előtt a jelenetet, ahogyan a férfi nekivágja az ajtónak és lefogja a kezeit. Beszívja Lilla illatát a haja tövénél, miközben a tarkójánál megragadja, és letépi a felesleges ruhadarabokat. Odadobja az ágyra, majd mindenféle előkészület nélkül beteszi a farkát. Már a gondolattól, hogy valaki ilyen dominánsan beléhatol átázott a bugyija. Nem bírt magával. Persze Lilla más dolgokra is vágyott, nagyon is, hiszen kifejezetten érzékeny lélek volt. Egy olyan férfit képzelt el maga mellé, aki szerelmet vall neki, akire lehet számítani, és mindenben megértik egymást. Egy igazi lelki társat szeretett volna. A hálószobában mégse fantáziált ilyesmiről. Ott csak egy erős férfinek volt hely, olyannak, aki elveszi, amit akar. Az erőszakolás azonban csak fantázia maradt, amíg meg nem ismerkedett Tamással.

Tamás sikeres író volt, legalább két-három regény boldog szerzője. Egy üzleti megbeszélésen találkoztak Lillával, akinek azonnal megakadt a szeme rajta. Magas volt, atléta termetű, és tipikus erőszakoló feje volt, mint minden kortárs írónak. Magától értetődően még aznap éjjel Tamás lakásán kötöttek ki, és Lilla nem csalódott. A férfi tudta mit akar, nagyon határozott volt, ő pedig adhatta a kis ártatlant. Bár a ruhákat nem szaggatta le róla, a lány bugyiját sikeresen letépte egyetlen mozdulattal. Egyébként Tamás elárulta a nagy titkot, szóval ha érdekli az olvasót, most leírom. Igazság szerint, ha nem, akkor is. Tehát a bugyiletépés művészetének titka, hogy határozottan átfogjuk a bugyit az elejénél, kézfejünk a nő vénuszdombját érinti, majd egy csavaró mozdulattal megtekerjük és kifejezetten erős mozdulattal oldalirányba rántjuk. Ilyen módon látványosan és fájdalommentesen eltávolíthatjuk a bugyit. Hol is tartottam? Ja igen, Tamás éppen betette a farkát.

Sok szempontból jelentős este volt ez Lillának. Nem csak élete leghosszabb, egybenyúló orgazmusát élte át, de az affér folyamán teherbe is esett. Bár alapjáraton nem terveztek komoly kapcsolatot, és sokat vitatkoztak, hogy megtartsák-e a gyereket, Tamás végül úgy döntött, ideje megtapasztalnia az apaság örömeit. Teljesen megváltozott, az őrült, szenvedélyes íróból igazi nyugodt férfiemberré vált! Csak a hálószobában maradt meg vadállatnak, Lilla nagy örömére. A gyerek december végére volt kiírva. Tamás végig mellette maradt, fogta a kezét a vajúdás alatt, szóval igazán romantikusan viselkedett. Egyébként gyorsan lefutott az ellés, pár óra múlva Lilla megszülte egészséges kölyökkutyáját, akit ott helyben Brutusként anyakönyveztek.

Tamás élete legboldogabb időszakát élte. Brutus igazi apás fiú volt, mindig körülötte sertepertélt, eljártak labdázni, mindenben szót fogadott a falkavezérnek. Már egészen korán, 9 hetesen, szobatisztaságra nevelték, büszkék is voltak, elújságolták az egész rokonságnak! Nevelési problémák egyáltalán nem jelentkeztek az általános iskoláig, ahol Brutus rendszeresen megette a házi feladatát, amit a tanárok nem néztek jó szemmel. A sok beírás miatt Lilla gyakran vitába keveredett a fiával, ám nem tudta jobb belátásra kényszeríteni. Egyik délután addig lovagolt a témán, míg Brutus megelégelte, és a lecke helyett Lillát ette meg inkább uzsonnára. Tamás a munkából hazaérve nem lepődött meg a dolgon különösebben, vacsorázni a KFC-be vitte kisfiát. Ezután újra boldog periódus következett az életükben, ám néhány hónap múlva sintérek jelentek meg a házuknál. A kigyúrt férfiak hivatalosnak látszó papírokat lóbáltak és ketrecbe zárták Brutust, mondván, el kell altatni, hiszen veszélyes a társadalomra. Tamás nem értette mi ez a hacacáré, egy kis hirtelen felindulásból elkövetett falás még nem a világ vége, de a sintérek hajthatatlanok voltak. Ekkor látta utoljára édes gyermekét. Hosszú gyászidőszak következett, hetekig csak ivott és a közös emlékeiken merengett. Végül nagy nehezen túltette magát a tragédián, és elkezdett dolgozni a harmadik vagy negyedik regényén, ami később a Libri top 10-es eladási listáján is szép eredményt ért el. Mint mondják, ami nem öl meg, az megerősít.

Egy doboz cigi reggelire

Ugyanolyan szerdának indult, mint bármelyik másik. Még a másnapos fejfájás is a szokásos volt. Alig három órája feküdtem le, mikor jelzett az ébresztőórám, amit fájdalmas, bálnák párzási énekére hasonlító bőgéssel nyomtam ki. Megdörzsöltem a szemeimet, majd óvatosan, hogy Kittit fel ne ébresszem, kimásztam az ágyból. A konyhába botorkáltam, majd feltettem a kávét főni. Szerettem hajnalban kelni, ilyenkor éreztem kellő ihletet a munkához. Csend az egész lakásban, még nem kalapálnak odalent a köcsög munkások, szóval ilyenkor tudtam igazán az írásra koncentrálni. A kávé után kedvem támadt rágyújtani, de csak egy üres doboz Camelt találtam a kabátzsebemben, valószínű a tegnap esti duhajkodásban szívtam el az összeset. Így történt, hogy nem sokkal hat után kiléptem a lakásból, és elindultam a legközelebbi trafikba egy kék Camelért. Pontosan négy perc múlva elütött egy mikrobusz és meghaltam.

Hát mit mondjak, kurvára nem így képzeltem el a saját halálomat. Az én generációmnak, azoknak, akik a Gyűrűk urán meg a Harry Potteren, meg a sok hollywoodi szaron nevelkedtek, teljesen más koncepciója van a tisztességes halálról. Például. A hős elállja az orkok útját, és barátait védelmezve feláldozza magát a nagyobb cél érdekében. A kiválasztott szembeszáll a zsarnokokkal, majd saját élete árán felszabadítja az egész emberiséget. És lássuk csak, nekem mi jutott? Huszadrangú íróként egy buli másnapján kilépek a lakásom ajtaján, nem kevésbé nemes cél érdekében, mint hogy cigarettát vegyek az egyik nemzeti dohányboltban. Mivel sietni akarok, átszaladok a 47-es villamos megállójába, ám az úttest közepén elgázol egy kisbusz, és ott helyben szörnyethalok. Most meg itt ülök az egyik felhőn, és hárfázgatok, mint a Tom és Jerry sorozat egyik pórul járt szereplője.

Persze most jöhetne a klasszikus közhely, hogy mikor láttam a mikrobuszt, lepergett előttem életem filmje, aztán minden sötét lett, fény az alagút végén, és hasonló baromságok. A nagy szart! Az utolsó pillanatban, mikor érzékeltem a közelgő veszélyforrást, egy nagyot káromkodtam, majd ösztönösen ugrani próbáltam, mint akinek van még esélye kikerülni a kikerülhetetlent. És ugrottam, de még milyen magasra! Elég magasra, hogy a busz elhúzzon alattam! Csak repültem, egyre feljebb, a legnagyobb ugrás volt, amire egy ember képes lehet. Már a kezeim közt éreztem a piros, hajnali felhőpamacsokat, és zsebemben a Guinness rekordot érő pénzjutalmat, mikor rájöttem, hogy a testemet odalent felejtettem.

Csúnyán elkapott. Innen fentről nem sok látszik abból, ami egykor voltam. Egy nagy piros paca. Egy festéknyom az élet palettáján. Hát erről ennyit, gondolom a szájon át történő lélegeztetés itt már kizárt. Menthetetlen a helyzet. A környéken nagy a riadalom, úgy tűnik lassan el is kerítik a sávot, ahol az eset megtörtént. Igazság szerint csak a sofőrt sajnálom, tényleg nem az ő hibája volt, hogy nem néztem szét rendesen. Most meg mehet majd pszichiáterhez is, azért egy ilyen élmény elég kemény lehet. Ha tehetném, hagynék rá meg az orvosi költségeire egy kis pénzt a végrendeletemben, de egyrészt most már késő, másrészt, egy árva vasam sincs.

Kicsit lejjebb ereszkedem a felhőről. Úgy tűnik kísértet lettem, hiszen most a semmiben lebegek. Kinyújtom a karjaimat, ránézek a kezemre, ugyanolyan, mint azelőtt. Még a ruha is ugyanaz rajtam, amiben elindultam: hasított bőrdzseki, fekete ing, a lábam is ugyanabban a kopott farmernadrágban kalimpál. Meg tudom fogni a saját kezemet, teljesen olyan érzés, mint húsvér koromban. Gondolom az élőkhöz nem érhetek, ki is próbálom gyorsan az egyik járókellőn. A kezem simán átsiklik rajta, nem lát, nem hal, hát igen, filmes közhely, de úgy tűnik ez tényleg így van. Elkezdek ismét emelkedni, kipróbálom mekkora sebességgel tudok egyik helyről a másikra repülni. Mondjuk innen a Fehérvári útról az Örs vezér terére. Hopp. Hiszen már itt is vagyok! Semmi repülés, egyszerűen rá gondoltam, és itt vagyok. Elképesztő.

Emlékszem mennyit hülyültünk itt a srácokkal. Nyaranta mikulássapkával a fejünkön szedtünk fel itt a lányokat, aztán rögtön vittük is őket az Ikeába villámrandizni. Nem kellett nagyon túlbonyolítani a dolgokat, a végén már sportot űztünk abból, hogy milyen hülye, teljesen értelmetlen szöveggel szedjük össze őket. Ha-ha, az volt ám az aranykor. Emlékszem, akkoriban hetente többször is eljártunk terepezni, mindig volt valaki, akinek kedve volt egy kis vadászathoz, ha csörgött a telefonom, már mentem is. Hát igen, azért még se volt unalmas az élet.

Az lesz a legjobb, ha visszanézek a lakásba, Kitti már biztosan felkelt, és nem tudja mire vélni, hogy eltűntem. Hát nem éppen. Még mindig húzza a lóbőrt. Nem semmi. Mondjuk, nem hibáztatom, elég későn feküdtünk le, ma talán órája sincs az egyetemen, ki szeretné aludni magát a szentem. Odalépek az ágyamhoz, és kezemmel finoman végigsimítom a homlokát, közben, ahogy sejtettem, a kezem átsiklik a kipirult bőrén. Elmosolyodom, ahogy ránézek. Nem olyan régi az ismeretségünk, tulajdonképpen csak négy-öt hete, hogy leszólítottam az Aréna előtt. Épp a trolijára várt, ahogy én is.

Pár nappal utána már az ágyamban volt. Soha nem felejtem el, ahogyan a forró testét kifejtettem a ruhából, majd nekiszorítottam a falnak, mint valami ragadozó a zsákmányát. A szívverése felgyorsult, mélyeket sóhajtott, ahogy a számmal haladtam a nyakától lefelé a csípője irányába. Nem sietve semmivel, csak élveztem a bőrét, az apró kis szőrszálakat a teste felületén, a puha combját. Lassan lehúztam a bugyiját, ami már csurom víz volt. Reszketett a teste, ahogyan a kezemmel finoman a puncijához értem. Tudtam, hogy azonnal befogadná a farkamat, még se akartam elsietni a dolgot, valami sokkal jobb járt a fejemben. Becsúsztattam a mutatóujjamat a hüvelyébe:

− Nagyon szűk a puncid.

Elkezdtem kinyalni, mire halk sóhajok hagyták el a száját. A szemébe néztem, és ismét beléhatoltam az ujjammal.

− Túl szűk vagy, Kitti, biztos vagyok benne, hogy sosem voltál még férfival.

Természetesen tudtam, hogy nem szűz már, még se ellenkezett. Belement a szerepjátékba. Tovább szívtam, nyaltam a csiklóját, míg úgy reszketett a teste, mint a nyárfalevél. Megcsókoltam, hogy érezze a saját nedvét, majd a farkamat lassan a puncijához dörzsöltem. Mélyen, szívbemarkolóan felnyögött.

− Rossz, amit csinálunk. Nem vehetem el én a szüzességedet! Vissza kell fognunk magunkat! − mondtam, és közben a makkomat becsúsztattam a puncijába, Apró, finom mozdulatokat tettem, de nem hatoltam belé teljesen. Nagyon lassú, finom mozdulatokat végeztem, mint mikor az ember nem akar fájdalmat okozni a szerelmének.

− Kérlek, dugj meg, veled akarom elveszíteni a szüzességem!

− Azt akarod, hogy elvegyem a szüzességedet?

− Igen! − nyögte teljesen megvadulva a sekély lökéseimtől, mire kihúztam a farkamat, majd egy határozott mozdulattal teljes egészében betettem. Szorosan átöleltem, ahogy ívben megfeszült a teste, majd hagytam lenyugodni. Reszketett és pityergett a karjaimban. Az első behatolástól elélvezett.

Ahogy erre az emlékképre gondolok, Kitti a kezével lassan masszírozza a punciját. Különös. Úgy tűnik a gondolataimmal sikerült valahogy kommunikálnom vele, felizgattam álmában, ahogy a valóság és a képzelet határmezsgyéjén egyensúlyozott. Nincs teljesen ébren, de szorgosan járnak az ujjai, és halkan sóhajtozik. Egy-két lépést hátrálok, csak figyelem, ahogyan magán dolgozik. Álmodj szépeket Kitti, sajnos ébredéskor nem tudom megígérni, hogy minden ugyanilyen szép lesz!

Átrepülök a hálószobám falán, ki az utcára. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy meglátogatom a többi szeretőmet is (Erikát, a házas üzletasszonyt, Rékát, a berlini légiutas-kísérőt, vagy Hannát, a volt osztálytársamat) de végül elvetem az ötletet. Inkább a legjobb barátomat, Dávidot, keresem fel, és nagyon remélem, hogy őt nem hokizás közben találom meg. Valahogy ezt az élményt még holtan se kívánom magamnak.

Bár ő is alszik, nála meg sem próbálkozom az érintéses gondolatátvitellel, nehogy véletlen valami baromságot sugalljak neki, ki tudja, mikre lehet használni ezeket a kísértet képességeket! Inkább körbenézek a szobában, hátha találok másik módot az üzenetküldésnek. Hülyeségnek tűnik, de odaállok a tévé mögé és belenyúlok a készülékbe. Erre a tévé azonnal bekapcsol és elkezd üvölteni a Music Channel. Dávid egy szál gatyában kiugrik az ágyból, majd ijedtében felbukik az éjjeliszekrényben, ha-ha! Ne haragudj!

− Hogy a …!

Dávid kikapcsolja a tévét, mire én azonnal visszakapcsolom.

− Hát én biztos, hogy álmodom, bassza meg! − nyöszörgi.

Szeretnék elbúcsúzni a legjobb barátomtól, hiszen családom volt a családom helyett. Az utóbbi pár évben gyakorlatilag az egyetlen, akire számíthattam. Kár, hogy nem tudok illőbben elbúcsúzni, de hát ez van. Kapcsolgatok a csatornák között, mire rájövök, hogy néhány műsorból össze tudok mosni szavakat, ha jó ritmusban kapcsolom át az adást.

Viszlát, klikk, Barátom, klikk!

Nagyokat pislog, nem hiszem, hogy felfogta volna. Néhányszor megismétlem az üzenetet különféle csatornákon, hogy biztosra menjek. Gondolkozom egy ideig, hogy mit mondhatnék még, de nem jut eszembe semmi más. Azért megpróbálom összemixelni a „Szórjátok szét a hamvaimat az Atlanti óceán vagy a Góbi sivatag felett!” tartalmú üzenetet, de nem találok természetfilm csatornákat, így meg vagyok lőve. Hát akkor erről ennyit.

Visszamegyek a lakásom elé, és látom, hogy kólával öntik fel a 47-es villamosmegálló melletti útszakaszt. Úgy néz ki, valakit elüthettek a reggel, hiszen még néhol vérfoltos az aszfalt. Az autók torlódnak, gondolom, sokan késni fognak ma a munkából. Már csak azt kellene kiderítenem, hogy én mit keresek még itt?

Nem ide tartozom. Már rég az ítélőszék előtt lenne a helyem, valahol a Mennyország kapujában. Akkor mégis mit keresek még itt? Lehet Szent Péter kiugrott a mosdóba, és addig szünetel az ügyfélfogadás? Öt perc és jövök! Az ujjaimra nézek, amik most valahogy halványabbnak tűnnek, mint korábban. Majdnem, hogy átlátszók. Bár úgy érzem mehetnék bármerre, Egyiptomban teremhetnék egy szempillantás alatt (hogy én mennyire vágytam annak idején Egyiptomba!), vagy elugorhatnék Japánba meztelen iskolás lányokat kukkolni, még se teszem. Valahogy úgy érzem, itt kell maradnom, ennél az útkereszteződésnél, a 47-es villamosmegállóval szemben, és várni. Hogy mire? Talán megvárni, hogy valaki rágyújtson mellettem, pont ezen a sarkon pont egy kék Camelre. Hiszen úgy megkívántam annak idején!

Sára gyöngysora

 

Kedves fiam, akárhogy is szépítjük a dolgokat, végül és szükségszerűen megöregedtem én is, mint a generációm megannyi tagja, könnyen lehet, hogy bármelyik órában magához hív a Teremtő. Gondolom meglepetésként ér, hogy éppen hozzád intézem utolsó szavaimat, hisz soha sem viselkedtem úgy veled, ahogy egy apának kellett volna; megkeserítettem a gyermekkorodat és erre nincs igazi mentségem. Azon sem lepődnék meg, ha egyenesen a kukába hajítanád a levelemet, mégis úgy éreztem, írnom kell neked.

Először is: kérlek, bocsáss meg azért, ahogyan bántam veled. A veszekedésekért, az örökké fölényes modoromért, a gaztettekért, amit ellened elkövettem. Most, hogy édesanyád meghalt, Isten nyugosztalja, te vagy az egyetlen, akivel megoszthatom az utolsó gondolataimat, te vagy az utolsó, akinek még megmagyarázhatom a miérteket, melyeket már jó ideje meg kellett volna tennem. Szörnyű titkot hordtam végig magamban, és ez lassan felemésztette minden erőmet. Aláásta a családunkat, a kapcsolatomat veled, az egész életemet. Tudom, semmi okod, hogy végigolvasd a vallomásomat, mégis remélem, azzal, hogy ezeket papírra vetem, csökken valamelyest az önvád, és talán valamennyivel békésebben hagyhatom itt ezt a világot.

Nem tudom, hogy nálatok, Angliában milyen az idő, de itt, Magyarországon hatalmas, duzzadt cseppekben hullik a hó, ahogy ezeket a mondatokat gépelem. Furcsa, hogy pontosan most fogok meghalni, a tél kellős közepén. Úgy néz ki, ennek az évszaknak különleges jelentősége volt az életemben, hiszen szinte minden fontosabb esemény ekkor történt velem az évek során. Ekkor születtél meg, ekkor utaztál ki külföldre előlem, és ekkor történt életem legnagyobb tragédiája is. Ugyanígy hullott a hó, ugyanezt a dallamot fújta a fülembe a szél és belengte a lelkemet az elmúlás közelgő illata. Ugyanilyen télen történt, hogy örökre elvesztettem azt, akit a legjobban szerettem.

Talán most felháborodsz, hiszen nyilvánvalóan nem édesanyádról beszélek. Meg kell értened, hogy nem szeretnék neked fájdalmat okozni, mégis ahhoz, hogy az igazat elmondjam, néhány sebet szükségszerűen fel kell tépnem. Biztos vagyok benne, hogy észrevetted, anyád és köztem nem volt felhőtlen a kapcsolat. Összetartottunk, mert megígértük egymásnak, felneveltünk téged, mert kötelességünk volt, talán még azt is megkockáztatom, hogy egyszer, valamikor még szerettem is, még sem éreztem soha azt a lángot, amit két, teljesen egymásnak teremtett személy között érez az ember. Kispolgári házasság volt a miénk, szürke házasélet, semmi olyan, amit a poéták megénekelhetnének.

Akiről vallomást szeretnék tenni neked, egy olyan nő, aki jóval anyád előtt szerepelt az életemben, és meghatározó mozgatórugójává vált a felszín alatt a mi kis családi tragédiánkban. Tudom, nem lehet jó érzés egy ilyen információt évtizedek múltán megtudni, akkor, mikor már talán semmi értelme az egésznek, mégis hidd el, számomra ez az emlék még ebben a percben is ugyanolyan fontos, mint ötven éve volt.

Ugyanúgy indult a szerelmünk Sárával, mint bármely másik szerelem. Nem szerettünk egymásba első látásra, amondó vagyok, ilyesmi nem is létezik, mégis lassan a kapcsolatunk kölcsönös ellenszenvből őrült szerelemmé alakult. Még mindig emlékszek a kedves nevetésére, barna, egyenes hajára, és a mosolyra, ami kiült az arcán, ha valaki a képességeivel próbált felvágni neki. És hogy én mennyiszer próbáltam felvágni előtte, Istenem! Úgy éreztem, megtaláltam azt a lányt, akit nekem szánt az ég. A lelki társamat, így mondanák mai divatos szóval. Hamar eljutottunk arra a szintre, hogy együtt nevettünk fel mindenen, egyszerre jutottak eszünkbe azonos gondolatok, megéreztük a másik gondját-baját, akár távolról is tudtuk, mire van szüksége a másiknak. Nem tudom, neked sikerült-e bárkivel ilyen kapcsolatot kialakítani, de imádkozom, hogy egyszer megtaláld azt, akivel ezt a teljességet megélhetitek. Akivel érdemes egy életet leélni, olyan valakivel, akitől a születendő gyermekeidet várod, akivel együtt öregedhettek meg.

Hosszú kapcsolat volt, nem futó kaland. Évekig tartott és már éppen azon voltunk, hogy komolyra fordítsuk a dolgokat. Egyik nyári este megkértem a kezét, nem messze a Gellért-hegytől, egy kis étteremben. A legboldogabb ember voltam, mikor igent mondott. Mindent gondosan elterveztünk, remek fekvésű lakást találtunk Budán, kitűztük az esküvő napját a következő év tavaszára és vártuk, hogy eljöjjön a nagy nap. Az a tavaszi nap, mely számomra soha nem történt meg. Örökre elveszett a hópelyhek áradatában.

Ősz közepén Sára közölte velem, hogy gyereket vár. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, bőgtünk egymás karjaiban az örömhírtől. Hosszan beszélgettünk a születendő fiunk nevéről, hiszen szinte teljesen meg voltunk győződve róla, hogy kis trónörökös születik majd. Végül a Tamás mellett döntöttünk. Ismerős? Édesanyád is ezt a nevet szánta neked, még is Gábor lettél. Én voltam az, aki felszólalt ellene, én voltam, aki úgy döntött, csupán a sors gúnyolódása lenne, ha téged Tamásnak hívnának. Nem akartam, hogy ez a név végigkísértse az életemet, próbáltam elmenekülni előle, még se tudtam.

Mint mondtam, a tragédia egy ugyanilyen, sötét, téli napon történt. A hópelyhek beborították egész Budapestet, mindkettőnk kabátja csurom vizes volt a kövér vattapamacsoktól, ahogy a színházból sétáltunk hazafelé a kis meleg otthonunkba. Nevetgéltünk, a darabot kritizáltuk és észre sem vettünk, hogy valaki a nyomunkba szegődött. Át akartunk vágni a Golyó utcánál, és akkor szólított le az a férfi. Mit férfi, talán tizenhét, tizennyolc lehetett, de férfihez illő kést tartott a kezében. A tárcánkat kérte. Nem akartam hősködni, csak biztonságban tudni Sárát, így rögtön odaadtam mindenem, még az irataimra se gondoltam. A siheder számolgatta a zsákmányt, majd Sárára sandított. A nyakláncot is. Tekintetem a gyöngysorra szegeződött. Még tőlem kapta, születésnapjára, kedves darab volt, talán a kedvenc kiegészítője. Mindig ezt viselte, ha moziba, színházba mentünk. A nyakláncot! Sára babrált valamit a nyaklánccal, a siheder azonban megragadta a nyakánál és tépni kezdte. Egy másodpercre megfagyott az ereimben a vér és csak Sára nyögését hallottam. Aztán minden szertefoszlott. A gyöngysor darabokra hullott, az apró golyók szerteszóródtak a hópelyhek között. Sára a rántástól nekivágódott a hideg, hófödte aszfaltnak. A siheder megijedhetett, hiszen szinte azonnal futásnak eredt, hiába próbáltam elkapni. Elkapni. Vicces, hiszen nála volt a kés, bármikor leszúrhatott volna, mégis csak szaladt. Nem értem utol. Mikor visszatértem Sárához, láttam, hogy vérzik. Tudtam, hogy baj van, azonnal kerestem egy telefonfülkét és tárcsáztam a mentőket. Gondolom, nem kell részleteznem, mi történt.

A baleset után jobban támogattuk egymást, mint valaha, mégis mindketten éreztük, ez már nem lehet ugyanolyan, mint azelőtt. Nem beszéltünk se a gyerekről, se a támadásról, ha próbáltam felhozni, Sára hárított. Egy idő után megszoktam, hogy erről nem szabad beszélni. A hallgatásunk idővel bizalmatlanságot szült kettőnk közt, viszályt és végül már el se tudtuk viselni egymás közelségét. Nem vitatkoztunk, nem dühöngtünk. Szerettem volna ott lenni neki, szerettem volna megölelni és megmondani, hogy semmi baj, még rengeteg esélyünk van, még se tudtam kinyitni a számat. Lassan kerülni kezdtük egymást. A munkámba temetkeztem, ő is megtalálta az elfoglaltságát. Takarított, olvasott, hosszú órákra eltűnt.

Az egyik este a munkából hazajövet üresen találtam a szekrényét. A lakás jobban ragyogott, mint bármikor, az ágy bevetve, csak éppen ő hiányzott. Úgy tűnt el, mint ha ott sem élt volna. El tudod képzelni, milyen hatással lehet egy ilyen élmény az ember fiára. Sokáig vártam rá. Bejelentést tettem a rendőrségen, de hiába. Nem tűnt el, csak előlem vált láthatatlanná. Azt üzente közvetítőn keresztül, hogy ne keressem többet. Teljesen összeroppantam.

Ami ezután következett az életemben csak lidércnyomás, látomás. Igyekeztem élni az életem. Találkozgattam nőcskékkel, megismertem édesanyádat, családot alapítottunk. De azt hiszem, azon az estén olyan törés keletkezett az életemben, amin már semmi nem segíthetett. Sokat gondolkoztam. Talán annak a sihedernek be kellett volna fejeznie, amit elkezdett. Jó nagy kés. Védtelen voltam, üldöztem. Meg kellett volna halnom akkor, bizonyos értelemben, meg is haltam. Csak a testem maradt, egy olyan héj, ami képtelen volt ezután ellátni a feladatát.

Mint mondtam, családot alapítottunk anyáddal. Szépen éltünk, békében, még sem volt az igazi. Mikor megszülettél, igyekeztelek szeretni, igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mindhiába. A munkámba menekültem, rád se tudtam nézni. Kérlek, bocsáss meg ezért, gyenge voltam, nem voltam alkalmas arra, hogy az apád legyek. Tudom, borzalmasan eshet, hogy a saját apád ilyeneket mondd, mégis muszáj a tudtodra adnom. Semmilyen ellenszenv nem fűt ellened, egyszerűen csak sosem éreztem azt, hogy az apád lennék. Hogy van egy fiam. Egy fiam, aki nem halt meg, aznap éjjel.

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy ezeket anyáddal is közöljem-e, de végül úgy döntöttem, nem zargatom szegény teremtést. Becsületesen kitartott mellettem, felnevelt téged, összetartotta a családot, még akkor is, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszek alkalmas azt a szeretetet megadni neked, amit megérdemeltél volna. Nem szerettem volna olyasmivel terhelni, amiről legkevésbé sem tehet. Isten nyugosztalja, remélem megtalálta a békéjét végül.

Túléltem szegényt, több mint öt évvel, pedig talán nekem kellett volna előbb távoznom. Persze ennek is megvolt a miértje. Soha nem tettem le arról, hogy egyszer megtalálom Sárát. A házasságom alatt is őt kutattam és jó pár évvel ezelőtt sikerült ráakadnom. Egyedül láttam, Csepel környékén sétált, a HÉV-től nem messze. Szerettem volna odamenni hozzá és beszélni vele, de nem vitt rá a lélek. Láttam az arcán a szenvedés barázdáit, a szeme ártatlanul csillogott, mégis láttam benne az óriási trauma nyomait. A szája kegyetlen grimaszra húzódott, és megrémültem, mert a saját vonásomat ismertem fel benne. Nem, nem mertem odamenni hozzá. Inkább távolról figyeltem, majd felszálltam a HÉV-re és visszajöttem Budára.

Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudtuk volna megoldani ezt a problémát. Talán, ha őszintén megbeszéljük, ezt tanácsolják mostanában a szakértők. Nem tudom. Könnyen lehet, hogy csak rossz csillagzat alatt született a kapcsolatunk. Erre már valószínűleg soha nem kapok választ: a napokban meghalt. A gyászjelentése benne volt a reggeli újságban. A fekete-fehér arcképtől, ami úgy világított, mint a hó. Összeszorult tőle a szívem, és ugyanakkor kissé fel is engedett. Megértettem, nincs több keresnivalóm ezen a világon.

Ezzel lassan a levelem végére érek. Köszönöm, ha eddig elolvastad, sokat jelentett valaki olyannak vallomást tennem, aki a saját véremből származik, még ha nem is bántam vele fiamként. Sajnálom, hogy erre a szerencsétlenségre sor került, sajnálom, hogy nem alakultak jobban a dolgok. Remélem, a túlvilágon rám talál majd az a boldogság, ami itt azon az éjszakán szertehullott Sára gyöngysorával együtt. Kívánom, hogy még ebben az életben megtaláld ezt a boldogságot és olyan apja légy az unokáimnak, amilyen én soha nem voltam neked. Szeretlek. Isten veled.

Lewis Carroll: Aliz Csodaországban – Az Álteknős története

A Griffmadár feltápászkodott és megdörzsölte a szemét, a Királynőt nézte, míg az el nem tűnt a látóhatáron, majd felvijjogott.

– Micsoda móka! – mondta a Griffmadár, félig magának, félig meg Aliznak.

– Mi olyan mókás? – kérdezte Aliz.

– Hát Ő! – mondta Griff – Tiszta agyrém ez a nő, soha nem végeznek itt ki senkit sem. Tudod? Na gyere!

Itt mindenki azt mondja: „na gyere”, gondolta Aliz, ahogyan csendben követte. „Még soha életemben nem parancsolgattak nekem ennyit, soha!”

Még el se indultak, mikor meglátták az Álteknőst a távolból, szomorúan és magányosan ücsörögni egy sziklaszirten, és, ahogyan közelebb értek, Aliz hallani vélte, ahogyan hatalmasat sóhajt és majd megszakad a szíve. Mélyen sajnálni kezdte az Álteknőst.

– Miért ilyen bánatos? – kérdezte a Griffmadarat, aki szinte ugyanazokkal a szavakkal válaszolt, mint az előbb.

– Á, tiszta agyrém ez az Álteknős, soha nem volt semmi baja. Tudod? Na gyere!

Úgyhogy továbbmentek az Álteknőshöz, aki rájuk emelte hatalmas, könnyes tekintetét, de semmit se mondott.

– Ez a fiatal hölgy, itt – kezdte a Griffmadár – majd eleped, hogy megtudja a történetedet! Bizony ám, majd eleped!

– Akkor elmesélem neki. – mondta az Álteknős mély, öblös hangon – üljetek le mindketten, és egy szót se halljak, míg a végére nem értem.

Végül is leültek, és egyikük sem szólalt meg egy ideig. Aliz elgondolkozott. Nem értem, hogy érhetne a végére, ha el se kezdi, de tovább várt, türelmesen.

– Egyszer – kezdte el végül az Álteknős, egy mély sóhajtás után – régen igazi Teknős voltam.

Majd hosszú szünet következett, amit csak a Griffmadár fel-felvijjogása és az Álteknős szipogása tört meg időnként. Aliz már éppen felállt volna, hogy azt mondja, köszönöm az érdekes történetet, uram, de aztán nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy LEHETETLEN, hogy csak ennyi legyen az egész. Biztos, hogy van folytatás, és erre gondolva inkább nyugton maradt és nem mondott semmit.

– Mikor még kicsik voltunk – folytatta az Álteknős megnyugodva, bár néha-néha még szipogott – tengeri iskolába jártunk tanulni. A tanár egy öreg, kopott teknős volt. Úgy hívtuk, hogy Ékszerteknős.

– Miért hívtátok Ékszerteknősnek, ha egyszer kopott volt? – kérdezte Aliz.

– Azért mert a tanárunk volt, briliáns elme! – mondta az Álteknős ingerülten – micsoda modortalanság, mondhatom!

– Szégyellned kéne magad, hogy ilyen kis butaságokat kérdezel! – vijjogta a Griffmadár, és mindketten csöndben maradtak és némán nézték szegény Alizt, aki majd a föld alá süllyedt szégyenében. Végül a Griffmadár odaszólt az Álteknősnek:

– Folytasd csak, öreg harcos! Nem érünk rá egész nap! – mire az ezekkel a szavakkal folytatta:

– Igen, tengeri iskolába jártunk akkoriban, ha hiszed, ha nem.

– De hát én nem mondtam, hogy nem hiszem! – szólt közbe Aliz.

– De mondtad! – kiáltott az Álteknős.

– Vigyázz a nyelvedre! – vijjogta a Griffmadár, mielőtt Aliz ismét kinyithatta volna a száját. Az Álteknős folytatta.

– A legjobb oktatásban részesültünk, s mi több, minden nap jártunk iskolába, minden nap!

– Én is nappalis voltam, nem kell ennyire fent hordani az orrodat! – mondta Aliz.

– No és szakköreitek voltak-e? – vágott vissza az Álteknős kissé elbátortalanodva.

– Igen! Francia és zene! – mondta Aliz.

– Na és mosás? – kérdezte az Álteknős.

– Hogyan lett volna! – háborodott fel Aliz.

– Á, akkor sajnos nem a legjobb oktatásban részesültél. – mondta az Álteknős teljesen meggyőződéssel. – A mi iskolánk külön büszke is volt a szakköreire: A franciára, a zenére, és a mosásra! Bizony!

– Nem sok hasznát vehettétek a tenger fenekén. – mondta Aliz.

– Sajnos nem is járhattam rá, nem engedhettük meg magunknak. – sóhajtott az Álteknős. – így csak az alapoktatás kaptam.

– És ez mit takar? – érdeklődött Aliz.

– Sírást és olvadást, elsősorban –felelte az Álteknős – aztán még a szántan alapjait: feltörtekvést, kivonulást, lecsúnyaszítást és derongálást.

– Még sose hallottam olyat, hogy lecsúnyaszítás. Az meg micsoda? – kérdezte Aliz.

A Griffmadár meglepetésében két lábra állt.

– Hogy micsodaa! Soha sem hallottál a lecsúnyaszítást tudományáról? De azért a felmagasztalásról már biztos hallottál, nem?

– Igen. – felelte Aliz, kissé kétségek közt – a felmagasztal az az, mikor valakit szebbé, jobbá teszünk a szavainkkal.

– No, hát akkor, – folytatta a Griffmadár – ha ezek után se tudod mi az a lecsúnyaszítás, hát elég buta vagy, mondhatom!

Aliz teljesen elbátortalanodott a további kérdésektől, így inkább az Álteknőshöz fordult:

– És még mit tanultatok?

– Különféle misztériumokba avattak be – felelte az Álteknős, számlálva a tárgyakat az mancsain. – misztériumokat, ősieket és újakat, tengermélyi varázst, például villámszórást, amit az elektromos angolna tanított nekünk, hetente egyszer. Na meg nyúlást-kúszást, és az apró buborékká válást!

– Az meg MILYEN? – ámult el Aliz.

– Nos, sajnos már nem tudom megmutatni. – felelte az Álteknős. – A testem már nem elég hajlékony. A Griffmadarak meg nem tanulnak ilyet.

– Nincs rá időnk. – vetette oda a Griffmadár – Én antik filozófiát tanultam a Remeteráknál, úgy ám.

– Sose jártam nála. – sóhajtott az Álteknős – úgy hallottam csak a tragédiáról meg komédiáról oktatott.

– Úgy ám, úgy ám! – sóhajtott ezúttal a Griffmadár, és mindkét teremtmény a mancsai közé temette az arcát.

– És egy nap hány órát tartottak? – kérdezte Aliz, hogy elterelje a témát.

– Tizet az első nap, kilencet másnap, és így tovább. – felelte az Álteknős.

– Milyen érdekes órarend! – kiáltott fel Aliz.

– Ezért nevezik órarendnek – folytatta az Álteknős – hiszen az óráknál az a trend, hogy minél többön vagy az iskolában, annál kevesebb órád marad hátra!

Aliz még soha nem hallott az órarend ilyenfajta értelmezéséről, de még forgatta a fejében a gondolatot, mielőtt szóvá tette volna:

– Tehát a tizenegyedik nap szünet volt?

– Hát persze! – felelte az Álteknős.

– Na és a tizenkettedik? – kérdezte Aliz fellelkesülten.

– Ha már az óráknál tartunk, hogy szalad az idő! – szólt közbe a Griffmadár jelentőségteljes hangon – most avasd be a játékokba!