Pádár András bejegyzései

doghead

Kutyabaj

Lilla mindig is arról fantáziált, hogy megerőszakolja egy titokzatos, jóképű idegen. Megismerkedik vele egy kávézóban, az utcán vagy házibuliban, hazaviszi, csak egy italra, természetesen. Aztán jól megbassza. Látta maga előtt a jelenetet, ahogyan a férfi nekivágja az ajtónak és lefogja a kezeit. Beszívja Lilla illatát a haja tövénél, miközben a tarkójánál megragadja, és letépi a felesleges ruhadarabokat. Odadobja az ágyra, majd mindenféle előkészület nélkül beteszi a farkát. Már a gondolattól, hogy valaki ilyen dominánsan beléhatol átázott a bugyija. Nem bírt magával. Persze Lilla más dolgokra is vágyott, nagyon is, hiszen kifejezetten érzékeny lélek volt. Egy olyan férfit képzelt el maga mellé, aki szerelmet vall neki, akire lehet számítani, és mindenben megértik egymást. Egy igazi lelki társat szeretett volna. A hálószobában mégse fantáziált ilyesmiről. Ott csak egy erős férfinek volt hely, olyannak, aki elveszi, amit akar. Az erőszakolás azonban csak fantázia maradt, amíg meg nem ismerkedett Tamással.

Tamás sikeres író volt, legalább két-három regény boldog szerzője. Egy üzleti megbeszélésen találkoztak Lillával, akinek azonnal megakadt a szeme rajta. Magas volt, atléta termetű, és tipikus erőszakoló feje volt, mint minden kortárs írónak. Magától értetődően még aznap éjjel Tamás lakásán kötöttek ki, és Lilla nem csalódott. A férfi tudta mit akar, nagyon határozott volt, ő pedig adhatta a kis ártatlant. Bár a ruhákat nem szaggatta le róla, a lány bugyiját sikeresen letépte egyetlen mozdulattal. Egyébként Tamás elárulta a nagy titkot, szóval ha érdekli az olvasót, most leírom. Igazság szerint, ha nem, akkor is. Tehát a bugyiletépés művészetének titka, hogy határozottan átfogjuk a bugyit az elejénél, kézfejünk a nő vénuszdombját érinti, majd egy csavaró mozdulattal megtekerjük és kifejezetten erős mozdulattal oldalirányba rántjuk. Ilyen módon látványosan és fájdalommentesen eltávolíthatjuk a bugyit. Hol is tartottam? Ja igen, Tamás éppen betette a farkát.

Sok szempontból jelentős este volt ez Lillának. Nem csak élete leghosszabb, egybenyúló orgazmusát élte át, de az affér folyamán teherbe is esett. Bár alapjáraton nem terveztek komoly kapcsolatot, és sokat vitatkoztak, hogy megtartsák-e a gyereket, Tamás végül úgy döntött, ideje megtapasztalnia az apaság örömeit. Teljesen megváltozott, az őrült, szenvedélyes íróból igazi nyugodt férfiemberré vált! Csak a hálószobában maradt meg vadállatnak, Lilla nagy örömére. A gyerek december végére volt kiírva. Tamás végig mellette maradt, fogta a kezét a vajúdás alatt, szóval igazán romantikusan viselkedett. Egyébként gyorsan lefutott az ellés, pár óra múlva Lilla megszülte egészséges kölyökkutyáját, akit ott helyben Brutusként anyakönyveztek.

Tamás élete legboldogabb időszakát élte. Brutus igazi apás fiú volt, mindig körülötte sertepertélt, eljártak labdázni, mindenben szót fogadott a falkavezérnek. Már egészen korán, 9 hetesen, szobatisztaságra nevelték, büszkék is voltak, elújságolták az egész rokonságnak! Nevelési problémák egyáltalán nem jelentkeztek az általános iskoláig, ahol Brutus rendszeresen megette a házi feladatát, amit a tanárok nem néztek jó szemmel. A sok beírás miatt Lilla gyakran vitába keveredett a fiával, ám nem tudta jobb belátásra kényszeríteni. Egyik délután addig lovagolt a témán, míg Brutus megelégelte, és a lecke helyett Lillát ette meg inkább uzsonnára. Tamás a munkából hazaérve nem lepődött meg a dolgon különösebben, vacsorázni a KFC-be vitte kisfiát. Ezután újra boldog periódus következett az életükben, ám néhány hónap múlva sintérek jelentek meg a házuknál. A kigyúrt férfiak hivatalosnak látszó papírokat lóbáltak és ketrecbe zárták Brutust, mondván, el kell altatni, hiszen veszélyes a társadalomra. Tamás nem értette mi ez a hacacáré, egy kis hirtelen felindulásból elkövetett falás még nem a világ vége, de a sintérek hajthatatlanok voltak. Ekkor látta utoljára édes gyermekét. Hosszú gyászidőszak következett, hetekig csak ivott és a közös emlékeiken merengett. Végül nagy nehezen túltette magát a tragédián, és elkezdett dolgozni a harmadik vagy negyedik regényén, ami később a Libri top 10-es eladási listáján is szép eredményt ért el. Mint mondják, ami nem öl meg, az megerősít.

images

Egy doboz cigi reggelire

Ugyanolyan szerdának indult, mint bármelyik másik. Még a másnapos fejfájás is a szokásos volt. Alig három órája feküdtem le, mikor jelzett az ébresztőórám, amit fájdalmas, bálnák párzási énekére hasonlító bőgéssel nyomtam ki. Megdörzsöltem a szemeimet, majd óvatosan, hogy Kittit fel ne ébresszem, kimásztam az ágyból. A konyhába botorkáltam, majd feltettem a kávét főni. Szerettem hajnalban kelni, ilyenkor éreztem kellő ihletet a munkához. Csend az egész lakásban, még nem kalapálnak odalent a köcsög munkások, szóval ilyenkor tudtam igazán az írásra koncentrálni. A kávé után kedvem támadt rágyújtani, de csak egy üres doboz Camelt találtam a kabátzsebemben, valószínű a tegnap esti duhajkodásban szívtam el az összeset. Így történt, hogy nem sokkal hat után kiléptem a lakásból, és elindultam a legközelebbi trafikba egy kék Camelért. Pontosan négy perc múlva elütött egy mikrobusz és meghaltam.

Hát mit mondjak, kurvára nem így képzeltem el a saját halálomat. Az én generációmnak, azoknak, akik a Gyűrűk urán meg a Harry Potteren, meg a sok hollywoodi szaron nevelkedtek, teljesen más koncepciója van a tisztességes halálról. Például. A hős elállja az orkok útját, és barátait védelmezve feláldozza magát a nagyobb cél érdekében. A kiválasztott szembeszáll a zsarnokokkal, majd saját élete árán felszabadítja az egész emberiséget. És lássuk csak, nekem mi jutott? Huszadrangú íróként egy buli másnapján kilépek a lakásom ajtaján, nem kevésbé nemes cél érdekében, mint hogy cigarettát vegyek az egyik nemzeti dohányboltban. Mivel sietni akarok, átszaladok a 47-es villamos megállójába, ám az úttest közepén elgázol egy kisbusz, és ott helyben szörnyethalok. Most meg itt ülök az egyik felhőn, és hárfázgatok, mint a Tom és Jerry sorozat egyik pórul járt szereplője.

Persze most jöhetne a klasszikus közhely, hogy mikor láttam a mikrobuszt, lepergett előttem életem filmje, aztán minden sötét lett, fény az alagút végén, és hasonló baromságok. A nagy szart! Az utolsó pillanatban, mikor érzékeltem a közelgő veszélyforrást, egy nagyot káromkodtam, majd ösztönösen ugrani próbáltam, mint akinek van még esélye kikerülni a kikerülhetetlent. És ugrottam, de még milyen magasra! Elég magasra, hogy a busz elhúzzon alattam! Csak repültem, egyre feljebb, a legnagyobb ugrás volt, amire egy ember képes lehet. Már a kezeim közt éreztem a piros, hajnali felhőpamacsokat, és zsebemben a Guinness rekordot érő pénzjutalmat, mikor rájöttem, hogy a testemet odalent felejtettem.

Csúnyán elkapott. Innen fentről nem sok látszik abból, ami egykor voltam. Egy nagy piros paca. Egy festéknyom az élet palettáján. Hát erről ennyit, gondolom a szájon át történő lélegeztetés itt már kizárt. Menthetetlen a helyzet. A környéken nagy a riadalom, úgy tűnik lassan el is kerítik a sávot, ahol az eset megtörtént. Igazság szerint csak a sofőrt sajnálom, tényleg nem az ő hibája volt, hogy nem néztem szét rendesen. Most meg mehet majd pszichiáterhez is, azért egy ilyen élmény elég kemény lehet. Ha tehetném, hagynék rá meg az orvosi költségeire egy kis pénzt a végrendeletemben, de egyrészt most már késő, másrészt, egy árva vasam sincs.

Kicsit lejjebb ereszkedem a felhőről. Úgy tűnik kísértet lettem, hiszen most a semmiben lebegek. Kinyújtom a karjaimat, ránézek a kezemre, ugyanolyan, mint azelőtt. Még a ruha is ugyanaz rajtam, amiben elindultam: hasított bőrdzseki, fekete ing, a lábam is ugyanabban a kopott farmernadrágban kalimpál. Meg tudom fogni a saját kezemet, teljesen olyan érzés, mint húsvér koromban. Gondolom az élőkhöz nem érhetek, ki is próbálom gyorsan az egyik járókellőn. A kezem simán átsiklik rajta, nem lát, nem hal, hát igen, filmes közhely, de úgy tűnik ez tényleg így van. Elkezdek ismét emelkedni, kipróbálom mekkora sebességgel tudok egyik helyről a másikra repülni. Mondjuk innen a Fehérvári útról az Örs vezér terére. Hopp. Hiszen már itt is vagyok! Semmi repülés, egyszerűen rá gondoltam, és itt vagyok. Elképesztő.

Emlékszem mennyit hülyültünk itt a srácokkal. Nyaranta mikulássapkával a fejünkön szedtünk fel itt a lányokat, aztán rögtön vittük is őket az Ikeába villámrandizni. Nem kellett nagyon túlbonyolítani a dolgokat, a végén már sportot űztünk abból, hogy milyen hülye, teljesen értelmetlen szöveggel szedjük össze őket. Ha-ha, az volt ám az aranykor. Emlékszem, akkoriban hetente többször is eljártunk terepezni, mindig volt valaki, akinek kedve volt egy kis vadászathoz, ha csörgött a telefonom, már mentem is. Hát igen, azért még se volt unalmas az élet.

Az lesz a legjobb, ha visszanézek a lakásba, Kitti már biztosan felkelt, és nem tudja mire vélni, hogy eltűntem. Hát nem éppen. Még mindig húzza a lóbőrt. Nem semmi. Mondjuk, nem hibáztatom, elég későn feküdtünk le, ma talán órája sincs az egyetemen, ki szeretné aludni magát a szentem. Odalépek az ágyamhoz, és kezemmel finoman végigsimítom a homlokát, közben, ahogy sejtettem, a kezem átsiklik a kipirult bőrén. Elmosolyodom, ahogy ránézek. Nem olyan régi az ismeretségünk, tulajdonképpen csak négy-öt hete, hogy leszólítottam az Aréna előtt. Épp a trolijára várt, ahogy én is.

Pár nappal utána már az ágyamban volt. Soha nem felejtem el, ahogyan a forró testét kifejtettem a ruhából, majd nekiszorítottam a falnak, mint valami ragadozó a zsákmányát. A szívverése felgyorsult, mélyeket sóhajtott, ahogy a számmal haladtam a nyakától lefelé a csípője irányába. Nem sietve semmivel, csak élveztem a bőrét, az apró kis szőrszálakat a teste felületén, a puha combját. Lassan lehúztam a bugyiját, ami már csurom víz volt. Reszketett a teste, ahogyan a kezemmel finoman a puncijához értem. Tudtam, hogy azonnal befogadná a farkamat, még se akartam elsietni a dolgot, valami sokkal jobb járt a fejemben. Becsúsztattam a mutatóujjamat a hüvelyébe:

− Nagyon szűk a puncid.

Elkezdtem kinyalni, mire halk sóhajok hagyták el a száját. A szemébe néztem, és ismét beléhatoltam az ujjammal.

− Túl szűk vagy, Kitti, biztos vagyok benne, hogy sosem voltál még férfival.

Természetesen tudtam, hogy nem szűz már, még se ellenkezett. Belement a szerepjátékba. Tovább szívtam, nyaltam a csiklóját, míg úgy reszketett a teste, mint a nyárfalevél. Megcsókoltam, hogy érezze a saját nedvét, majd a farkamat lassan a puncijához dörzsöltem. Mélyen, szívbemarkolóan felnyögött.

− Rossz, amit csinálunk. Nem vehetem el én a szüzességedet! Vissza kell fognunk magunkat! − mondtam, és közben a makkomat becsúsztattam a puncijába, Apró, finom mozdulatokat tettem, de nem hatoltam belé teljesen. Nagyon lassú, finom mozdulatokat végeztem, mint mikor az ember nem akar fájdalmat okozni a szerelmének.

− Kérlek, dugj meg, veled akarom elveszíteni a szüzességem!

− Azt akarod, hogy elvegyem a szüzességedet?

− Igen! − nyögte teljesen megvadulva a sekély lökéseimtől, mire kihúztam a farkamat, majd egy határozott mozdulattal teljes egészében betettem. Szorosan átöleltem, ahogy ívben megfeszült a teste, majd hagytam lenyugodni. Reszketett és pityergett a karjaimban. Az első behatolástól elélvezett.

Ahogy erre az emlékképre gondolok, Kitti a kezével lassan masszírozza a punciját. Különös. Úgy tűnik a gondolataimmal sikerült valahogy kommunikálnom vele, felizgattam álmában, ahogy a valóság és a képzelet határmezsgyéjén egyensúlyozott. Nincs teljesen ébren, de szorgosan járnak az ujjai, és halkan sóhajtozik. Egy-két lépést hátrálok, csak figyelem, ahogyan magán dolgozik. Álmodj szépeket Kitti, sajnos ébredéskor nem tudom megígérni, hogy minden ugyanilyen szép lesz!

Átrepülök a hálószobám falán, ki az utcára. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy meglátogatom a többi szeretőmet is (Erikát, a házas üzletasszonyt, Rékát, a berlini légiutas-kísérőt, vagy Hannát, a volt osztálytársamat) de végül elvetem az ötletet. Inkább a legjobb barátomat, Dávidot, keresem fel, és nagyon remélem, hogy őt nem hokizás közben találom meg. Valahogy ezt az élményt még holtan se kívánom magamnak.

Bár ő is alszik, nála meg sem próbálkozom az érintéses gondolatátvitellel, nehogy véletlen valami baromságot sugalljak neki, ki tudja, mikre lehet használni ezeket a kísértet képességeket! Inkább körbenézek a szobában, hátha találok másik módot az üzenetküldésnek. Hülyeségnek tűnik, de odaállok a tévé mögé és belenyúlok a készülékbe. Erre a tévé azonnal bekapcsol és elkezd üvölteni a Music Channel. Dávid egy szál gatyában kiugrik az ágyból, majd ijedtében felbukik az éjjeliszekrényben, ha-ha! Ne haragudj!

− Hogy a …!

Dávid kikapcsolja a tévét, mire én azonnal visszakapcsolom.

− Hát én biztos, hogy álmodom, bassza meg! − nyöszörgi.

Szeretnék elbúcsúzni a legjobb barátomtól, hiszen családom volt a családom helyett. Az utóbbi pár évben gyakorlatilag az egyetlen, akire számíthattam. Kár, hogy nem tudok illőbben elbúcsúzni, de hát ez van. Kapcsolgatok a csatornák között, mire rájövök, hogy néhány műsorból össze tudok mosni szavakat, ha jó ritmusban kapcsolom át az adást.

Viszlát, klikk, Barátom, klikk!

Nagyokat pislog, nem hiszem, hogy felfogta volna. Néhányszor megismétlem az üzenetet különféle csatornákon, hogy biztosra menjek. Gondolkozom egy ideig, hogy mit mondhatnék még, de nem jut eszembe semmi más. Azért megpróbálom összemixelni a „Szórjátok szét a hamvaimat az Atlanti óceán vagy a Góbi sivatag felett!” tartalmú üzenetet, de nem találok természetfilm csatornákat, így meg vagyok lőve. Hát akkor erről ennyit.

Visszamegyek a lakásom elé, és látom, hogy kólával öntik fel a 47-es villamosmegálló melletti útszakaszt. Úgy néz ki, valakit elüthettek a reggel, hiszen még néhol vérfoltos az aszfalt. Az autók torlódnak, gondolom, sokan késni fognak ma a munkából. Már csak azt kellene kiderítenem, hogy én mit keresek még itt?

Nem ide tartozom. Már rég az ítélőszék előtt lenne a helyem, valahol a Mennyország kapujában. Akkor mégis mit keresek még itt? Lehet Szent Péter kiugrott a mosdóba, és addig szünetel az ügyfélfogadás? Öt perc és jövök! Az ujjaimra nézek, amik most valahogy halványabbnak tűnnek, mint korábban. Majdnem, hogy átlátszók. Bár úgy érzem mehetnék bármerre, Egyiptomban teremhetnék egy szempillantás alatt (hogy én mennyire vágytam annak idején Egyiptomba!), vagy elugorhatnék Japánba meztelen iskolás lányokat kukkolni, még se teszem. Valahogy úgy érzem, itt kell maradnom, ennél az útkereszteződésnél, a 47-es villamosmegállóval szemben, és várni. Hogy mire? Talán megvárni, hogy valaki rágyújtson mellettem, pont ezen a sarkon pont egy kék Camelre. Hiszen úgy megkívántam annak idején!

blac-carbon-snow-hadley

Sára gyöngysora

 

Kedves fiam, akárhogy is szépítjük a dolgokat, végül és szükségszerűen megöregedtem én is, mint a generációm megannyi tagja, könnyen lehet, hogy bármelyik órában magához hív a Teremtő. Gondolom meglepetésként ér, hogy éppen hozzád intézem utolsó szavaimat, hisz soha sem viselkedtem úgy veled, ahogy egy apának kellett volna; megkeserítettem a gyermekkorodat és erre nincs igazi mentségem. Azon sem lepődnék meg, ha egyenesen a kukába hajítanád a levelemet, mégis úgy éreztem, írnom kell neked.

Először is: kérlek, bocsáss meg azért, ahogyan bántam veled. A veszekedésekért, az örökké fölényes modoromért, a gaztettekért, amit ellened elkövettem. Most, hogy édesanyád meghalt, Isten nyugosztalja, te vagy az egyetlen, akivel megoszthatom az utolsó gondolataimat, te vagy az utolsó, akinek még megmagyarázhatom a miérteket, melyeket már jó ideje meg kellett volna tennem. Szörnyű titkot hordtam végig magamban, és ez lassan felemésztette minden erőmet. Aláásta a családunkat, a kapcsolatomat veled, az egész életemet. Tudom, semmi okod, hogy végigolvasd a vallomásomat, mégis remélem, azzal, hogy ezeket papírra vetem, csökken valamelyest az önvád, és talán valamennyivel békésebben hagyhatom itt ezt a világot.

Nem tudom, hogy nálatok, Angliában milyen az idő, de itt, Magyarországon hatalmas, duzzadt cseppekben hullik a hó, ahogy ezeket a mondatokat gépelem. Furcsa, hogy pontosan most fogok meghalni, a tél kellős közepén. Úgy néz ki, ennek az évszaknak különleges jelentősége volt az életemben, hiszen szinte minden fontosabb esemény ekkor történt velem az évek során. Ekkor születtél meg, ekkor utaztál ki külföldre előlem, és ekkor történt életem legnagyobb tragédiája is. Ugyanígy hullott a hó, ugyanezt a dallamot fújta a fülembe a szél és belengte a lelkemet az elmúlás közelgő illata. Ugyanilyen télen történt, hogy örökre elvesztettem azt, akit a legjobban szerettem.

Talán most felháborodsz, hiszen nyilvánvalóan nem édesanyádról beszélek. Meg kell értened, hogy nem szeretnék neked fájdalmat okozni, mégis ahhoz, hogy az igazat elmondjam, néhány sebet szükségszerűen fel kell tépnem. Biztos vagyok benne, hogy észrevetted, anyád és köztem nem volt felhőtlen a kapcsolat. Összetartottunk, mert megígértük egymásnak, felneveltünk téged, mert kötelességünk volt, talán még azt is megkockáztatom, hogy egyszer, valamikor még szerettem is, még sem éreztem soha azt a lángot, amit két, teljesen egymásnak teremtett személy között érez az ember. Kispolgári házasság volt a miénk, szürke házasélet, semmi olyan, amit a poéták megénekelhetnének.

Akiről vallomást szeretnék tenni neked, egy olyan nő, aki jóval anyád előtt szerepelt az életemben, és meghatározó mozgatórugójává vált a felszín alatt a mi kis családi tragédiánkban. Tudom, nem lehet jó érzés egy ilyen információt évtizedek múltán megtudni, akkor, mikor már talán semmi értelme az egésznek, mégis hidd el, számomra ez az emlék még ebben a percben is ugyanolyan fontos, mint ötven éve volt.

Ugyanúgy indult a szerelmünk Sárával, mint bármely másik szerelem. Nem szerettünk egymásba első látásra, amondó vagyok, ilyesmi nem is létezik, mégis lassan a kapcsolatunk kölcsönös ellenszenvből őrült szerelemmé alakult. Még mindig emlékszek a kedves nevetésére, barna, egyenes hajára, és a mosolyra, ami kiült az arcán, ha valaki a képességeivel próbált felvágni neki. És hogy én mennyiszer próbáltam felvágni előtte, Istenem! Úgy éreztem, megtaláltam azt a lányt, akit nekem szánt az ég. A lelki társamat, így mondanák mai divatos szóval. Hamar eljutottunk arra a szintre, hogy együtt nevettünk fel mindenen, egyszerre jutottak eszünkbe azonos gondolatok, megéreztük a másik gondját-baját, akár távolról is tudtuk, mire van szüksége a másiknak. Nem tudom, neked sikerült-e bárkivel ilyen kapcsolatot kialakítani, de imádkozom, hogy egyszer megtaláld azt, akivel ezt a teljességet megélhetitek. Akivel érdemes egy életet leélni, olyan valakivel, akitől a születendő gyermekeidet várod, akivel együtt öregedhettek meg.

Hosszú kapcsolat volt, nem futó kaland. Évekig tartott és már éppen azon voltunk, hogy komolyra fordítsuk a dolgokat. Egyik nyári este megkértem a kezét, nem messze a Gellért-hegytől, egy kis étteremben. A legboldogabb ember voltam, mikor igent mondott. Mindent gondosan elterveztünk, remek fekvésű lakást találtunk Budán, kitűztük az esküvő napját a következő év tavaszára és vártuk, hogy eljöjjön a nagy nap. Az a tavaszi nap, mely számomra soha nem történt meg. Örökre elveszett a hópelyhek áradatában.

Ősz közepén Sára közölte velem, hogy gyereket vár. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, bőgtünk egymás karjaiban az örömhírtől. Hosszan beszélgettünk a születendő fiunk nevéről, hiszen szinte teljesen meg voltunk győződve róla, hogy kis trónörökös születik majd. Végül a Tamás mellett döntöttünk. Ismerős? Édesanyád is ezt a nevet szánta neked, még is Gábor lettél. Én voltam az, aki felszólalt ellene, én voltam, aki úgy döntött, csupán a sors gúnyolódása lenne, ha téged Tamásnak hívnának. Nem akartam, hogy ez a név végigkísértse az életemet, próbáltam elmenekülni előle, még se tudtam.

Mint mondtam, a tragédia egy ugyanilyen, sötét, téli napon történt. A hópelyhek beborították egész Budapestet, mindkettőnk kabátja csurom vizes volt a kövér vattapamacsoktól, ahogy a színházból sétáltunk hazafelé a kis meleg otthonunkba. Nevetgéltünk, a darabot kritizáltuk és észre sem vettünk, hogy valaki a nyomunkba szegődött. Át akartunk vágni a Golyó utcánál, és akkor szólított le az a férfi. Mit férfi, talán tizenhét, tizennyolc lehetett, de férfihez illő kést tartott a kezében. A tárcánkat kérte. Nem akartam hősködni, csak biztonságban tudni Sárát, így rögtön odaadtam mindenem, még az irataimra se gondoltam. A siheder számolgatta a zsákmányt, majd Sárára sandított. A nyakláncot is. Tekintetem a gyöngysorra szegeződött. Még tőlem kapta, születésnapjára, kedves darab volt, talán a kedvenc kiegészítője. Mindig ezt viselte, ha moziba, színházba mentünk. A nyakláncot! Sára babrált valamit a nyaklánccal, a siheder azonban megragadta a nyakánál és tépni kezdte. Egy másodpercre megfagyott az ereimben a vér és csak Sára nyögését hallottam. Aztán minden szertefoszlott. A gyöngysor darabokra hullott, az apró golyók szerteszóródtak a hópelyhek között. Sára a rántástól nekivágódott a hideg, hófödte aszfaltnak. A siheder megijedhetett, hiszen szinte azonnal futásnak eredt, hiába próbáltam elkapni. Elkapni. Vicces, hiszen nála volt a kés, bármikor leszúrhatott volna, mégis csak szaladt. Nem értem utol. Mikor visszatértem Sárához, láttam, hogy vérzik. Tudtam, hogy baj van, azonnal kerestem egy telefonfülkét és tárcsáztam a mentőket. Gondolom, nem kell részleteznem, mi történt.

A baleset után jobban támogattuk egymást, mint valaha, mégis mindketten éreztük, ez már nem lehet ugyanolyan, mint azelőtt. Nem beszéltünk se a gyerekről, se a támadásról, ha próbáltam felhozni, Sára hárított. Egy idő után megszoktam, hogy erről nem szabad beszélni. A hallgatásunk idővel bizalmatlanságot szült kettőnk közt, viszályt és végül már el se tudtuk viselni egymás közelségét. Nem vitatkoztunk, nem dühöngtünk. Szerettem volna ott lenni neki, szerettem volna megölelni és megmondani, hogy semmi baj, még rengeteg esélyünk van, még se tudtam kinyitni a számat. Lassan kerülni kezdtük egymást. A munkámba temetkeztem, ő is megtalálta az elfoglaltságát. Takarított, olvasott, hosszú órákra eltűnt.

Az egyik este a munkából hazajövet üresen találtam a szekrényét. A lakás jobban ragyogott, mint bármikor, az ágy bevetve, csak éppen ő hiányzott. Úgy tűnt el, mint ha ott sem élt volna. El tudod képzelni, milyen hatással lehet egy ilyen élmény az ember fiára. Sokáig vártam rá. Bejelentést tettem a rendőrségen, de hiába. Nem tűnt el, csak előlem vált láthatatlanná. Azt üzente közvetítőn keresztül, hogy ne keressem többet. Teljesen összeroppantam.

Ami ezután következett az életemben csak lidércnyomás, látomás. Igyekeztem élni az életem. Találkozgattam nőcskékkel, megismertem édesanyádat, családot alapítottunk. De azt hiszem, azon az estén olyan törés keletkezett az életemben, amin már semmi nem segíthetett. Sokat gondolkoztam. Talán annak a sihedernek be kellett volna fejeznie, amit elkezdett. Jó nagy kés. Védtelen voltam, üldöztem. Meg kellett volna halnom akkor, bizonyos értelemben, meg is haltam. Csak a testem maradt, egy olyan héj, ami képtelen volt ezután ellátni a feladatát.

Mint mondtam, családot alapítottunk anyáddal. Szépen éltünk, békében, még sem volt az igazi. Mikor megszülettél, igyekeztelek szeretni, igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mindhiába. A munkámba menekültem, rád se tudtam nézni. Kérlek, bocsáss meg ezért, gyenge voltam, nem voltam alkalmas arra, hogy az apád legyek. Tudom, borzalmasan eshet, hogy a saját apád ilyeneket mondd, mégis muszáj a tudtodra adnom. Semmilyen ellenszenv nem fűt ellened, egyszerűen csak sosem éreztem azt, hogy az apád lennék. Hogy van egy fiam. Egy fiam, aki nem halt meg, aznap éjjel.

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy ezeket anyáddal is közöljem-e, de végül úgy döntöttem, nem zargatom szegény teremtést. Becsületesen kitartott mellettem, felnevelt téged, összetartotta a családot, még akkor is, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszek alkalmas azt a szeretetet megadni neked, amit megérdemeltél volna. Nem szerettem volna olyasmivel terhelni, amiről legkevésbé sem tehet. Isten nyugosztalja, remélem megtalálta a békéjét végül.

Túléltem szegényt, több mint öt évvel, pedig talán nekem kellett volna előbb távoznom. Persze ennek is megvolt a miértje. Soha nem tettem le arról, hogy egyszer megtalálom Sárát. A házasságom alatt is őt kutattam és jó pár évvel ezelőtt sikerült ráakadnom. Egyedül láttam, Csepel környékén sétált, a HÉV-től nem messze. Szerettem volna odamenni hozzá és beszélni vele, de nem vitt rá a lélek. Láttam az arcán a szenvedés barázdáit, a szeme ártatlanul csillogott, mégis láttam benne az óriási trauma nyomait. A szája kegyetlen grimaszra húzódott, és megrémültem, mert a saját vonásomat ismertem fel benne. Nem, nem mertem odamenni hozzá. Inkább távolról figyeltem, majd felszálltam a HÉV-re és visszajöttem Budára.

Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudtuk volna megoldani ezt a problémát. Talán, ha őszintén megbeszéljük, ezt tanácsolják mostanában a szakértők. Nem tudom. Könnyen lehet, hogy csak rossz csillagzat alatt született a kapcsolatunk. Erre már valószínűleg soha nem kapok választ: a napokban meghalt. A gyászjelentése benne volt a reggeli újságban. A fekete-fehér arcképtől, ami úgy világított, mint a hó. Összeszorult tőle a szívem, és ugyanakkor kissé fel is engedett. Megértettem, nincs több keresnivalóm ezen a világon.

Ezzel lassan a levelem végére érek. Köszönöm, ha eddig elolvastad, sokat jelentett valaki olyannak vallomást tennem, aki a saját véremből származik, még ha nem is bántam vele fiamként. Sajnálom, hogy erre a szerencsétlenségre sor került, sajnálom, hogy nem alakultak jobban a dolgok. Remélem, a túlvilágon rám talál majd az a boldogság, ami itt azon az éjszakán szertehullott Sára gyöngysorával együtt. Kívánom, hogy még ebben az életben megtaláld ezt a boldogságot és olyan apja légy az unokáimnak, amilyen én soha nem voltam neked. Szeretlek. Isten veled.

Padarhoz

Csellengők földjén

Úristen! Néhány lépést hátrálok, majd nekiütközöm a falnak és beverem a fejem. Azt hiszem, öklendeznem kell, és mire észbe kapok, már négykézláb vagyok, de nem jön ki semmi a torkomon. A szememet tágra nyitom, és nagyot kortyolok a szobában ragadt levegőből.

Nem tudom felfogni ezt az egész. Minden olyan gyorsan történt. Soha nem jöttem ki jól az apámmal. Mindig rám támadt, ellenséges volt, és egy jó szava nem volt hozzám. De azért nem akartam megölni. Nem, biztos csak álmodom.

Az előbb idejött, láthatóan valamin felidegesítette magát, talán épp nem jött össze az este, vagy csak a tükörbe nézett és nem tudta elviselni, milyen ember is ő. Elkezdett lökdösni. Az arcán nem látszott düh, inkább csak szórakozás utáni vágy, és durva, állati kíváncsiság. A fejemre zúdított mindent. Én vagyok az oka, hogy anya itt hagyott bennünket, nem tudja, miért jöttem egyáltalán a világra. A város tele van hozzám hasonló szerencsétlenekkel, miért élősködöm még mindig a nyakán, ideje lenne eltűnnöm innen. Azt mondta, nagyot csalódott bennem, mint a fiában, de ami a legjobban zavarja, hogy még most se állok ki magamért, mint egy férfi. Gyere, üss meg kölyök. Te puhapöcsű puhány! Ne kímélj, mert én se foglak, és pofon vágott. Elterültem a földön.

A világ rákfenéje vagyok, mondta. A többi kölyökkel együtt, akik az utcát róják. Hát miért nem mész hozzájuk? A felnőtteket meg hagyjátok békén! Ekkor valami kattant bennem. Mint ahogy az óramutató kattan a csendes, hideg éjszakában. Szinte kívülről láttam, hogy a szemem vérben forog. Nem is értem, hogyan történhetett, de gyorsan a fiókhoz ugrottam és kirántottam az első éles tárgyat, ami a kezembe került: egy teljesen hétköznapi kenyérvágó kést, recés élűt. A hangomra már most nem emlékszem, az egész jelenet, mint a némafilm játszódott le előttem. Szinte transzban voltam. Kívülről érzékeltem, hogy a kezem megindul és belefúródik a meleg húsba, a bordák közt áthatolva egyenesen apám szívéig. Láttam a szemét, ahogy kihuny benne a fény. Mint egy robot, amit hirtelen kikapcsoltak, összeomlott. A kést kirántottam és elkezdett szivárogni a vér. Sok vér.

Néhány lépést hátráltam és összegörnyedtem. Még mindig itt vagyok, a fal mellett, a földön. Nem tudok felkelni. A gyomrom lüktet, nem tudom, hogy történhetett ez! Az egyik pillanatban, még teljesen a saját uralmam alatt voltam, aztán, mintha valami felrobbant volna. Itt fekszik előttem az apám, holtan. Soha nem szerettem, még csak nem is kedveltem. Mégis ő volt, akihez még ragaszkodhattam az életben. Nem mintha sok közös percem lett volna vele. Mindig sértegetett, egyfolytában azt mondta, anya miattam ment el örökre. Én vagyok a hibás, meg se kellett volna születnem. Összehúzom a lábaimat, és gubbasztok a sötétben.

Pedig azt hittem már minden megoldódik. Bár nem bírtuk elviselni egymást, azért megtaláltuk a megoldást: alig találkoztunk, pedig egy fedél alatt laktunk. Hosszú ideig bent volt a rádiónál, sokszor haza se jött, olyan is előfordult, hogy hetekig nem találkoztunk. Asszem rájött, hogy ez lesz a legjobb. Mindig hagyott itthon pénzt, hogy azért ne vesszek éhen, de igazából le se szart. Most meg egyszerűen felrúgta ezt a kis hallgatólag megállapodást, én meg … Istenem, még mindig nem tudom felfogni!

Próbálok lábra állni, de a csontjaim remegnek. Hevesen paskolom az izmaimat, a térkalácsomat, minden porcikámat, mire végre fel tudok állni, de majdnem vissza is hanyatlok, mikor apámra tekintek. Üres tekintet, mégis erre felé néz. A padlón a vér, mint valami kis patak, minden kis repedésnél irányt vált. Most mit tegyek?

Nem maradhatok itt. Az agresszív kiskorúakat nagyon szigorúan büntetik. Csak történeteket hallottam, de már attól is kiráz a hideg, hogy valami beteg gyerekvadász kezébe kerülhetek. Nem, nem maradhatok itt. El kell tűnnöm, minél előbb. De azért az apámat csak nem hagyhatom így itt heverni.

Mindig szerdánként jön hozzánk a takarító, hogy legalább egy kis rend legyen utánam, gondolom. Ha ezt így megtalálja, azonnal riasztja a hatóságokat, rosszabb esetben az információ elakad valamelyik telefonosnál, és nem a rendőrök, hanem rögtön a vadászok erednek a nyomomba. Valamit tennem kell, de mit? Hátulról óvatosan megragadom apámat. Nehezebbre számítottam, a testet viszonylag könnyen el tudom húzni a szobájáig. Talán a gardróbban ideiglenesen el tudom rejteni. Igen, valamivel kitámasztom, és az ajtajánál kitömöm ágyneművel. Talán így nem találják meg azonnal. A takarító nem szokott apámhoz bejárni, csak a nappalit, a konyhát, a vendégszobákat és a szobámat takarítja. Apa erre mindig kényes volt. Talán ez most hasznos lehet. Betuszkolom apámat a gardróbba, a falhoz próbálom támasztani, de csak nagy nehézségek árán marad a helyén. Ráfeszítem az ajtót.

A padlón borzalmas, rozsdaszínű vérfolt kúszik a konyhától a szobáig. Gyorsan előkeresem a felmosót, és megpróbálom eltüntetni a nyomokat. Még nem száradt meg a vér, mégis szinte hisztérikusan vakarom a padlóra folyt cseppeket. Amikor feltakarítóm a padlót, már csak a kés árulkodik a borzalmas tettemről. Még mindig nem hiszem el! Ezzel a késsel… nem értem. Én soha nem akartam bántani apát! Csak egy nyugodtabb életet akartam, de… Majdnem újra öklendezni kezdek, de erőt veszek magamon és megpróbálom elmosni a kést. Majd útközben eldobom valahol.

Gyorsan megpróbálok összepakolni. Próbálom csak a legfontosabb dolgokat magammal vinni. Egy közepes méretű Samsonite bőröndbe teszek váltásruhákat, egy kis kaját a hűtőből, ami nem romlandó, meg egy teli ásványvizes palackot. A mobiltelefonomat nem merem elhozni, bármikor be tudnák mérni, hol vagyok, még akkor is, ha kikapcsolom. Vagy repülőmódba teszem. A tévében láttam, hogy így is rátalálhatnak az emberre. A híradóban mutatták, vagy már nem tudom. Nem is lényeges. Inkább a régi discmanemet teszem el, még soha nem hagyott cserben, talán most is jól jön majd. Szerencsére a kedvenc zenéim lemezen is megvannak. A legtöbben manapság a jpop-rockot szeretik, de én még mindig a klasszikus rockra és a jazzre bukom.

Jut eszembe, valahol pénzt is kell találnom. Nem tudom, apa hol tarthatja a tárcáját, de nagyon remélem, hogy nem a zsebében volt. Megpróbálom átkutatni a kabátját, és meg is találom. Nem túl sok, pár tízezer forint de talán néhány napi szállásra elég lesz.

Elég fiatal vagyok, de sokak szerint már simán kinézek tizenöt-tizenhatnak is. Talán legjobb lesz, ha néhány ruhát is elhozok apa szekrényéből, könnyebben kapok szállást, ha felnőttesebb ruhákat hordok. Mindenképpen meg kell próbálnom kivenni egy szobát, itt nem maradhatok, ha itt bújok el valahová, abból semmi jó nem származhat. Se-perc alatt kiszagolnak a vadászok, aztán mehetek valamelyik nevelőintézetbe, ami rosszabb a pokolnál, de az is lehet, hogy halálra ítélnek. Valamelyik forgalmasabb csomóponton felkötnek, mondjuk a Deákon vagy Széll Kálmán téren, hogy elijesszék a gyerekbűnözőket. Nem mintha használna, legalábbis az esti híradó mindig azt harsogja, hogy a bűnözés csak nő, csak nő. Lehet igazuk van, pont most követtem el a legnagyobb bűnt, amit ember elkövethet.

Megpróbálok felhívni egy taxitársaságot, de a kezem nagyon remeg, mindig elütöm a gombokat. Végül inkább a gyaloglás mellett döntök. Meleg kabátot húzok, és sapkát veszek, kint ugyanis óriási pelyhekben szakad a hó. Még utoljára körülnézek a házban.

Az egész olyan, mintha semmi se történt volna. Minden szép tisztának tűnik. A padló fényes, a ház üres. Mindig ilyen szokott lenni, mikor egyedül vagyok itthon. És olyan elég gyakran van. Talán tényleg csak álmodtam az egészet. Lehet, nem is öltem meg apát. Csak hallucináltam. Azt hallottam, nem ritka, hogy egyes helyeken megfertőződik a víz, és az emberek mindenféléket látnak. De végül még sem merek benézni a gardróbba. Ha tévedek, ismét szembe kell néznem azokkal az élettelen, mégis kárörvendő szemekkel, és azt nem bírnám ki. Legjobb lesz, ha már most indulok.

Egy pillanatig tétovázok, ahogy a hideg kilincsre helyezem a kesztyűs kezemet, majd idegesen becsukom az ajtót és kilépek a nagy fehérségbe. Nagyon hideg van, a hó a csontomig hatol, nem tudom hová mehetnék.

2.

Bár már elállt a hóvihar, mégis nehezemre esik vezetni a felgyülemlett fehér szarban. A verda felbőg, ahogy megpróbálok kikecmeregni a latyakból, majd ráhajtok az útra. Varjú bambán nézi a nagy fehérséget, mint aki minimum most lát először havat. Ujjaival dobol a kesztyűtartón az I Shot the Sheriff dallamára, és nagy szerencséje van, hogy ezúttal nem próbálja meg elénekelni a refrént, mint a legutóbb. Varjú nem túl okos, de úgy tűnik azért tanulékony.

Sokan kérdezik, hogy ha ennyire baromállat, ennyire egy hülye, mégis miért ő a társam. Azaz igazság, hogy magam se tudom. Talán már megszoktam, talán szórakoztat a butaságával, nem tudom. Tényleg. Persze vitathatatlanul van tehetsége a vadászathoz. Senki se gondolná, de ez a nagydarab melák úgy fut a kölkök után, mint az agár. Magam se hittem, hogy ennyire gyors lehet egy ekkora hústorony, de hát a szemem nem hazudik. A szaglásáról ne is beszéljek! Hihetetlen a szagfelismerő képessége. Talán a kokain teszi, nem tudom, de valami istenadta tehetség. Szóval hasznos társ, mit szépítsek.

Lassan megérkezünk a Süveg utcához, ahonnan a bejelentést kaptam az egyik fedőcégtől. Gyakran alkalmazunk takarítókat, főleg elterelés vagy hullarejtés céljából, de az igen csak ritka, hogy egy mezei takarító tegyen bejelentést egy új prédáról. Olyan prédáról, amiről valószínű még a sünök se tudnak.

Lendületesen leparkolok, majd nyakon vágom Varjút, hogy megérkeztünk. Egy gyönyörű ház előtt állunk, igazi családi mesefészek. Kicsit irigykedem erre a csávóra, hiszen egy családi ház a város külső részén, hát nem semmi, de persze nincs mit irigyelni egy halott ember sorsán. A kontakt már várhatott minket, ugyanis mikor csöngetek, azonnal nyílik az ajtó.

– Jó napot, én Karvaly hadnagy vagyok, ő meg itt a társam, Varjú. Itt van a holttest?

Az öreg nő bólintott, majd rögtön egy markáns, férfias szobába vezetett minket. A fal levendula színű volt, melytől brutálisan elütött a gardróbból kilógó kicsavarodott test. A szürke padlószőnyegbe fekete vér ragadt. Kár érte.

– Hogyan talált rá?

– Tudják, már évek óta takarítom a Kafka házat, de…

– Lehetőleg rövidebben, értékes az időnk.

– Szóval mikor ma reggel jöttem takarítani, ugye minden szerdán… szóval az ajtót nyitva találtam. Furcsálltam is, hiszen az úr mindig gondosan, kétszer fordítja el a zárat, az úrfi meg mindenben követi az úr szokásait… szóval ma mikor megérkeztem, és elfordítottam a kilincset, azonnal nyílt a zár. Beléptem, de semmi nem tűnt fel így elsőre. Talán egy kicsivel kevesebb mosogatnivaló és szennyes ruha volt, de nem is gondoltam volna… amikor az úrfi szobájába léptem, kezdtem gyanakodni, ugyanis annyi szép ruhája van az úrfinak, most meg mintha üres lett volna a szekrény. Körül is néztem a házban, és az úr szobája előtt valami borzalmas bűz csapta meg az orromat. Megpróbáltam benyitni és legnagyobb meglepetésemre nyitva volt az ajtó, ami szinte soha nem esett meg azelőtt. Kafka úr mindig nagyon körültekintő ez ügyben, utálja, ha a magánszférájába… már az úrfit is elverte párszor emiatt. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben, orrfacsaró bűz csapta meg az orrom, és mikor kinyitottam a gardróbajtót, hát… látják, nem? Borzalmas! Hová fajul még ez a világ! Ha egy olyan tisztességes férfit, mint Kafka úr… el se tudom képzelni.

– Nyugodjon meg, asszonyom. Elkapjuk a pré… az elkövetőt. Nem igaz, Varjú?

– De, főnök, naná, a főnöknek mindig igaza van.

– Kérhetnénk valamit, amin rajta van a fiú szaga? Valami ruha lenne a legjobb.

– Nem tudom, hogy az úrfi hagyott-e itt valamit, de mindjárt megnézem.

Mikor végre feltotyogott az emeletre, közelebbről is megvizsgáltam a hullát. Középkorú férfi, hatalmas, nyílt sebbel a mellkasán, a penge egyenesen a szívet érte. Legalább nem szenvedett sokat. A pofám leszakad, ezek a mai kölkök nem szaroznak. Egyetlen, pontos döféssel. Hihetetlen!

– Ezt nézd meg, Varjú!

– Húú! – füttyentett. – Biztos olyan erővel döfte meg, hogy a szegény flótás a gardróbban landolt!

– Ne légy hülye! A konyhából vonszolta ide. Te nem látod? Ja, persze, neked nincs szemprotézised. Tudod, Varjú, a tapasztalat, a tapasztalat.

Persze nem éppen kellemes tapasztalat, de hagyjuk is ezt. Tisztán látható, hogy a testet utólag vonszolták ide, a konyha irányából, valószínű a gyilkos fegyver is valamelyik konyhai kés lesz. Varjúval át is megyünk, hátha rátalálunk a fegyverre, azonban erre kevés esélyt látok. A préda nyilvánvalóan magával vitte a kést. Vagy azért, hogy megszabaduljon tőle, vagy pusztán önvédelmi szándékból. Végül is a szúrásból ítélve elég jól érthet a használatához, nem lepődnék meg, ha már előtte is ölt volna. Mindenképp le kell futtatnom az adatbázisunkban.

– Csak ezt találtam. Egy mosatlan trikó, talán edzéshez használta…

– Tökéletes. Minél használtabb, annál jobb. Készülj Varjú, valóságos illatorgiában lehet majd részed. Mit is mondott, hogy hívják a fiút?

– Kafka Tamás. A kis Tomi. Olyan rendes srácnak…

– Nyugodjon meg, asszonyom, biztos vagyok benne, hogy hamarosan elkapjuk. Csak nem hagyhatjuk, hogy ilyenek kószáljanak Budapest utcáin. Szociopaták és tömeggyilkosok. De aggodalomra semmi ok. Eddig, amire rárepültem, mindig a karmaim közt végezte.

– Rárepült? Karvaly úr, biztos, hogy maguk a rendőrségtől vannak?

– Száz százalék asszonyom. Most pedig ha megengedi, tájékoztatnánk a központot a helyzetről. Nyilván megérti.

– Hát persze, hát persze.

Majdnem meg is feledkeztem róla, hogy a kontaktjaink legtöbbje nem is tudja, hogy a vadászoknak dolgoznak. Ez a rendszer már csak ilyen. A leghasznosabban a munkát úgy végzi el az ember, hogy nem is tud a munkájáról. Varjú aztán igazán szerencsés ez ügyben, nem fenyegeti a veszély, hogy bármit is tudna, bármiről is. De ez az ügy, az új préda… érdekesnek tűnik. Tényleg biztos vagyok benne, hogy elkapjuk. És nagyon remélem, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mint ahogy a nagy ragadozók, én is szeretem az előjátékot. Talán meg kéne kérnem Varjút, hogy írja meg a kalandjaimat. Mint Dr. Watson Sherlock Holmes eseteit. Persze van itt egy bökkenő: egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Varjú egyáltalán tud írni.

 

(Illusztráció: Angelo Musco)

az álteknős története

Lewis Carroll: Aliz Csodaországban – Az Álteknős története

A Griffmadár feltápászkodott és megdörzsölte a szemét, a Királynőt nézte, míg az el nem tűnt a látóhatáron, majd felvijjogott.

– Micsoda móka! – mondta a Griffmadár, félig magának, félig meg Aliznak.

– Mi olyan mókás? – kérdezte Aliz.

– Hát Ő! – mondta Griff – Tiszta agyrém ez a nő, soha nem végeznek itt ki senkit sem. Tudod? Na gyere!

Itt mindenki azt mondja: „na gyere”, gondolta Aliz, ahogyan csendben követte. „Még soha életemben nem parancsolgattak nekem ennyit, soha!”

Még el se indultak, mikor meglátták az Álteknőst a távolból, szomorúan és magányosan ücsörögni egy sziklaszirten, és, ahogyan közelebb értek, Aliz hallani vélte, ahogyan hatalmasat sóhajt és majd megszakad a szíve. Mélyen sajnálni kezdte az Álteknőst.

– Miért ilyen bánatos? – kérdezte a Griffmadarat, aki szinte ugyanazokkal a szavakkal válaszolt, mint az előbb.

– Á, tiszta agyrém ez az Álteknős, soha nem volt semmi baja. Tudod? Na gyere!

Úgyhogy továbbmentek az Álteknőshöz, aki rájuk emelte hatalmas, könnyes tekintetét, de semmit se mondott.

– Ez a fiatal hölgy, itt – kezdte a Griffmadár – majd eleped, hogy megtudja a történetedet! Bizony ám, majd eleped!

– Akkor elmesélem neki. – mondta az Álteknős mély, öblös hangon – üljetek le mindketten, és egy szót se halljak, míg a végére nem értem.

Végül is leültek, és egyikük sem szólalt meg egy ideig. Aliz elgondolkozott. Nem értem, hogy érhetne a végére, ha el se kezdi, de tovább várt, türelmesen.

– Egyszer – kezdte el végül az Álteknős, egy mély sóhajtás után – régen igazi Teknős voltam.

Majd hosszú szünet következett, amit csak a Griffmadár fel-felvijjogása és az Álteknős szipogása tört meg időnként. Aliz már éppen felállt volna, hogy azt mondja, köszönöm az érdekes történetet, uram, de aztán nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy LEHETETLEN, hogy csak ennyi legyen az egész. Biztos, hogy van folytatás, és erre gondolva inkább nyugton maradt és nem mondott semmit.

– Mikor még kicsik voltunk – folytatta az Álteknős megnyugodva, bár néha-néha még szipogott – tengeri iskolába jártunk tanulni. A tanár egy öreg, kopott teknős volt. Úgy hívtuk, hogy Ékszerteknős.

– Miért hívtátok Ékszerteknősnek, ha egyszer kopott volt? – kérdezte Aliz.

– Azért mert a tanárunk volt, briliáns elme! – mondta az Álteknős ingerülten – micsoda modortalanság, mondhatom!

– Szégyellned kéne magad, hogy ilyen kis butaságokat kérdezel! – vijjogta a Griffmadár, és mindketten csöndben maradtak és némán nézték szegény Alizt, aki majd a föld alá süllyedt szégyenében. Végül a Griffmadár odaszólt az Álteknősnek:

– Folytasd csak, öreg harcos! Nem érünk rá egész nap! – mire az ezekkel a szavakkal folytatta:

– Igen, tengeri iskolába jártunk akkoriban, ha hiszed, ha nem.

– De hát én nem mondtam, hogy nem hiszem! – szólt közbe Aliz.

– De mondtad! – kiáltott az Álteknős.

– Vigyázz a nyelvedre! – vijjogta a Griffmadár, mielőtt Aliz ismét kinyithatta volna a száját. Az Álteknős folytatta.

– A legjobb oktatásban részesültünk, s mi több, minden nap jártunk iskolába, minden nap!

– Én is nappalis voltam, nem kell ennyire fent hordani az orrodat! – mondta Aliz.

– No és szakköreitek voltak-e? – vágott vissza az Álteknős kissé elbátortalanodva.

– Igen! Francia és zene! – mondta Aliz.

– Na és mosás? – kérdezte az Álteknős.

– Hogyan lett volna! – háborodott fel Aliz.

– Á, akkor sajnos nem a legjobb oktatásban részesültél. – mondta az Álteknős teljesen meggyőződéssel. – A mi iskolánk külön büszke is volt a szakköreire: A franciára, a zenére, és a mosásra! Bizony!

– Nem sok hasznát vehettétek a tenger fenekén. – mondta Aliz.

– Sajnos nem is járhattam rá, nem engedhettük meg magunknak. – sóhajtott az Álteknős. – így csak az alapoktatás kaptam.

– És ez mit takar? – érdeklődött Aliz.

– Sírást és olvadást, elsősorban –felelte az Álteknős – aztán még a szántan alapjait: feltörtekvést, kivonulást, lecsúnyaszítást és derongálást.

– Még sose hallottam olyat, hogy lecsúnyaszítás. Az meg micsoda? – kérdezte Aliz.

A Griffmadár meglepetésében két lábra állt.

– Hogy micsodaa! Soha sem hallottál a lecsúnyaszítást tudományáról? De azért a felmagasztalásról már biztos hallottál, nem?

– Igen. – felelte Aliz, kissé kétségek közt – a felmagasztal az az, mikor valakit szebbé, jobbá teszünk a szavainkkal.

– No, hát akkor, – folytatta a Griffmadár – ha ezek után se tudod mi az a lecsúnyaszítás, hát elég buta vagy, mondhatom!

Aliz teljesen elbátortalanodott a további kérdésektől, így inkább az Álteknőshöz fordult:

– És még mit tanultatok?

– Különféle misztériumokba avattak be – felelte az Álteknős, számlálva a tárgyakat az mancsain. – misztériumokat, ősieket és újakat, tengermélyi varázst, például villámszórást, amit az elektromos angolna tanított nekünk, hetente egyszer. Na meg nyúlást-kúszást, és az apró buborékká válást!

– Az meg MILYEN? – ámult el Aliz.

– Nos, sajnos már nem tudom megmutatni. – felelte az Álteknős. – A testem már nem elég hajlékony. A Griffmadarak meg nem tanulnak ilyet.

– Nincs rá időnk. – vetette oda a Griffmadár – Én antik filozófiát tanultam a Remeteráknál, úgy ám.

– Sose jártam nála. – sóhajtott az Álteknős – úgy hallottam csak a tragédiáról meg komédiáról oktatott.

– Úgy ám, úgy ám! – sóhajtott ezúttal a Griffmadár, és mindkét teremtmény a mancsai közé temette az arcát.

– És egy nap hány órát tartottak? – kérdezte Aliz, hogy elterelje a témát.

– Tizet az első nap, kilencet másnap, és így tovább. – felelte az Álteknős.

– Milyen érdekes órarend! – kiáltott fel Aliz.

– Ezért nevezik órarendnek – folytatta az Álteknős – hiszen az óráknál az a trend, hogy minél többön vagy az iskolában, annál kevesebb órád marad hátra!

Aliz még soha nem hallott az órarend ilyenfajta értelmezéséről, de még forgatta a fejében a gondolatot, mielőtt szóvá tette volna:

– Tehát a tizenegyedik nap szünet volt?

– Hát persze! – felelte az Álteknős.

– Na és a tizenkettedik? – kérdezte Aliz fellelkesülten.

– Ha már az óráknál tartunk, hogy szalad az idő! – szólt közbe a Griffmadár jelentőségteljes hangon – most avasd be a játékokba!

Ejfeli vacsora

Éjféli vacsora

Jaj, Istenem! Első látásra szerelem volt! Rögtön tudtam, mikor megpillantottam akkor este a Morrison’s 2-ben. Feszes farmernadrág, csíkos, fehér ing, divatos haj, dögös test. És mégis a szemével varázsolt el! Azok a kék szemek! Hisz ismersz engem, nem vagyok érzelgős, de azok a szemek! Meg sem tudtam szólalni. Csak mikor úgy tűnt, hogy magától nem szólít le.

Olyan kis kedvetlennek látszott, mint egy elveszett kölyökkutya, csak ücsörgött ott magában, a többieket nézve. Akkor sem mosolyodott el, mikor megszólítottam, pedig a srácok általában értékelik a közeledésemet. Úgy gondoltam biztosan a hangzavar zavarja, úgyhogy kihívtam egy kicsit a friss levegőre. Hogy jobban megismerjük egymást, tudod.

Kint, a holdfényben, jobban szemügyre vehettem az ábrázatát. Odabent nem tudtam pontosan felmérni, de kint nyilvánvalóvá vált, hogy vagy két fejjel magasabb nálam. Magasságához izmos, szálkás test párosult. Kicsit fehérebb a bőre, mint az átlagemberé, de tudod, hogy nekem ez a zsánerem. Na és azaz arc! Karakteres, még sem tipikus férfivonások. Volt benne valami gyengédség, valami feminin jelleg, ami rögtön megfogott. A legfurcsább mégis a szeme volt. Tudom, mondtam már, hogy kék, de milyen kék! Az egyik világoskék volt, szinte már-már fehér, míg a másik sötétkék, mint a ruha, amit most viselek. Rákerestem itthon a neten is, és ezt a rendellenességet heterokrómiának hívják. Azt már nem olvastam el, hogy mi okozhatja, de csomó képet láttam róla a google-ben, és el kell hogy mondjam, még mindig az ő szemei a legszebbek. Pedig voltak ott más, igazán impozáns szempárok, bizony, kék-barna, zöld-mogyorószín, ilyesmik. Na mindegy.

Nem volt túl beszédes, de éreztem, hogy valami van azért a levegőben. Például mikor végigsimogattam a karját, kicsit mintha megmozdult volna a szája széle, talán el is mosolyodott, nem tudom, de végigsimogatta a hátamat és rögtön kirázott a hideg. Tudod, jó értelemben. Megbeszéltük, hogy már késő van, de valamikor találkozunk a közeljövőben. Nem adta meg a telefonszámát, de én megadtam az enyémet! Csak a nevét árulta el: Dávidnak hívják.

Néhány napig nem történt semmi, azt hittem el is felejtett, pedig elhiheted, ilyen nem sokszor történik meg velem, de aztán egyszer csak a múlt héten csörgött a mobilom! Ismeretlen szám. Rögtön felvettem. Olyan jó volt, hogy még sem felejtett el! Megbeszéltük, hogy másnap nyolckor a Kálvinon összefutunk és beülünk valahova. Képzelheted, alig tudtam elaludni. Ugye ez múlt kedden volt, másnap évfolyam dolgozat, de ismersz, csuklóból kirázom az ilyesmiket, inkább értelmesen töltöttem el az időmet.

Beültünk a Coffee Company-be, és nagyon jól szórakoztunk! Kiderült, hogy csomó közös van bennünk! Ő is szereti a divatot, az irodalmat, a jó zenét, sőt még a vámpíros könyveket is. Tudod, hogy azokat mennyire imádom. Igaz, az Alkonyatos könyvekről nem volt valami jó a véleménye, de hát egy hardcore vámpírrajongó talán ezt csak megérti. Már a megismerkedésünk napján feltűnt nekem, hogy mennyire hasonlít a kedvenc vámpírszereplőimre, és egyre biztosabb lettem benne, hogy nagyon különleges srác. Jut eszembe srác. Még most sem tudom igazán megállapítani, hány éves lehet. Húsz? Harminc? Ötszáz? Most komolyan! Nem merem megkérdezni, úgyhogy csak találgathatok.

Az azért nekem kicsit gyanús volt, hogy a harmadik randinkon is este találkozunk. Azt mondta máskor nem ér rá, dolgozik, vagy valami ilyesmi. Persze, megértem, de azt már nem, hogy miért kerüli annyira a tükröket! Tudod, a vámpíroknak nincs tükörképük. Tudom, tudom, most azt mondod, képzelődöm, meg hogy túl élénk a fantáziám, de hidd el, kerüli a tükröket! Pedig ha valaki ilyen jóképű, ok nélkül nem kerüli a tükröket! Próbáltam rávenni, hogy kísérjen haza. Tudod, felénk mennyi tükör van, például van az a hatalmas épület, toronyház vagy micsoda, csupa tükör az ablaka. Persze azt mondta, bocsássak meg, de dolga van. Biztos vagyok benne, hogy eléggé ismeri már Pestet, tudja, hol kell vigyázni!

Igen, igen, én se vettem komolyan az egészet. De muszáj volt letesztelnem. Tudod, hogy mennyire kíváncsi vagyok, meg nagyon szeretem ezeket a vámpíros könyveket, filmeket, sorozatokat, akármit, csak két megtermett szemfoga legyen, na szóval tök jó lett volna, ha tényleg vámpír. Most mi rossz ebben? Tudod, hogy ez a legtitkosabb fantáziáim egyike. Persze realista vagyok, de azért egy kis álmodozás kinek árthat? Senkinek. Na ugye.

Szóval pénteken is találkoztunk és elmentünk kicsit szórakozni. Hogy milyen mozgása van, Istenem! Hipnotikus. És hogy tapadt hozzám azaz izmos teste! Tényleg olyan, mint egy dögös vámpírsrác. Még harap is, bizony. Jó, persze, tudom én, más srácok is harapnak, úgyhogy muszáj volt egy konkrét próba elé állítanom. Szóval elvittem magammal azt a hosszúkás, éles végű fülbevalómat, tudod, azt a vöröset. Na, azzal teljesen véletlen, mikor kint ücsörögtünk, megszúrtam az ujjbegyemet, de úgy hogy rendesen kiserkenjen a vérem. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen bőségesen tud jönni a vér egy ilyen kis karcolásból. Naná, hogy rögtön elfordította a fejét. Oda se nézett. Mondtam neki, hogy semmi gond és kicsit közelebb jöttem hozzá. Az ujjamat a szájához emeltem és megkértem, hogy nyalja le róla. Először nem értette, mit akarok, de biztos vagyok benne, hogy csak színészkedett. Nagyon is kívánta, hiszen a további unszolásomra hamar beadta a derekát. Kitágult a pupillája, éreztem, hogy a szíve hevesebben ver. A vonásai megkeményedtek. Nem is vettem észre, hogy ilyen élesek a fogai, egyáltalán nem tűnt fel előtte, de mikor a szájába vette az ujjamat, éreztem, ahogy a bőrömbe fúrja őket. Főleg a szemfogát, de érdekes módon egy kicsit a többi is éles volt, nem tompa. Hirtelen meg is ijedtem, mikor elkezdte egyre durvábban harapdálni a vérző sebet, úgyhogy megkértem, hogy hagyja abba, amit meg is tett. Jaj, ha láttad volna! Úgy megsajnáltam! Látszott rajta, hogy küzd magával! Annyira édes volt. Most mondd meg! Ez már elég egyértelmű bizonyíték.

Nagyon rendes volt, csak ugye haza nem kísért. Én már meg se próbálom tükör elé ráncigálni, de tudod az aznapi incidens után igazán tudhatná, hogy lelepleztem a kis titkát. Nincs mit rejtegetnie! El is mondtam neki. Én így fogadom el, így ahogy van. Tényleg. Egyébként így visszagondolva teljesen egyértelmű jelek voltak. A bőre nagyon is fakó. Persze télen ez tök általános, de azért mégis valahogy kitűnik a tömegből a fehérségével. Mintha betegeskedne, tudod, hogy néznek ki a vámpírok. Aztán ott vannak azok a fogak, amik elsőre nem tűntek fel, de most már nem lehet nem észrevenni őket. Tükörkerülés, izgalom a vérre, egyértelmű jelek. Na és persze a vonásai. A vámpírok híresen jóképűek, karizmatikusak, na már most, Dávid maga a megtestesült karizmatikusság, főleg azokkal a különleges szemekkel. Most már biztos hiszel nekem: nem tévedhetek!

Jaj, és ami a legfontosabb: elhívott vacsorázni! A saját otthonába! Méghozzá ma estére! Most képzeld el, hát nem nagyszerű? Azt mondta, szeretné, hogy hangulatos legyen az alkalom, hiszen különleges vagyok a számára, és mindent megtesz, hogy ez legyen az én nagy estém. Az éjféli időpontot olyan romantikusnak találta, azt mondta a legkülönlegesebb dolgok éjfélkor történnek. Úgyhogy megegyeztünk, hogy kicsivel éjfél előtt átugrok hozzá. Mondtam neki, hogy nagyon boldoggá tesz, és hogy most nem fogom leállítani, mint múltkor, mire elmosolyodott. Olyan édes volt!

Tudom, nyilván csak álmodozom. De hát olyan egyértelműek a tények. Minden egybevág. Vajon mióta lehet vámpír? Az arcáról annyi érdekes történetet le tudok olvasni, még akkor is, ha olyan fukar a szavakkal. Talán egy huszár ezredes volt a 48-as szabadságharcban. Súlyos sebet kapott, és az egyik bajtársa a hegyekbe menekítette, hogy ne találja meg az ellenség. Ott aztán egy özvegyasszony gondjaira bízta, aki történetesen maga is vámpír volt. Az asszony csak egy módon tudta megmenteni: ha megharapja, és halhatatlanná teszi a jóképű ifjút. És így is lett. Na és hogyan vészelte át az elmúlt századokat? Nyilván a tapasztalata és a kapcsolatai révén hatalmas vagyont szedett össze, amit aztán a saját, nem létező rokonaira hagyott, majd mikor egy emberi életnek megfelelő idő lejárt, kibújt személyazonosságából, és a saját örököseként átmentette vagyonát, kapcsolatait, életét. Jó, nyilván nem így történt, de én így képzelem el. Tudod, romantikus vagyok, ezerszer elmondtam már.

Egyébként most csak arra tudok gondolni, hogy hamarosan együtt leszünk. Belépek a lakásába, a sok titkos berendezés, tárgy közé, az asztal szépen megterítve, gyertyafényes vacsora, és ő ott áll, szépen kiöltözve. A vacsora után aztán hamar a lényegre térünk, szorosan magához ölel, én sóhajtok, lassan levetkőztet, élvezve a bőröm melegét, egy élő nő melegét, majd a nyakamba mélyeszti a fogát. Én felnyögök, és hátrabicsaklok a gyönyörtől. Aztán végigfut rajtam ez az érzés, tudod, libabőrös leszek, és és egész éjszaka szenvedélyesen szeretkezünk. Valahogy így tudnám most elképzelni.

Most viszont bocsáss meg, kedves naplóm, de el fogok késni, ha nem kezdek el hamarosan készülődni! Ismersz, mindig csak halogatom a dolgokat, aztán nem haladok semmivel. Most is tiszta zsír a hajam, az lesz az első, hogy megmosom. Na mindegy. Köszönöm, hogy meghallgattál. Holnap beszámolok az este történtekről! Puszi!

Lecsukom a naplóm fedelét, majd gyorsan vetkőzni kezdek. Semmiképpen nem akarok koszosan menni a randira. Fő a tisztaság. Hopp, az egyik zoknim már a földön, a másik mellett. Bugyi, felső. Engedem a forró vizet, tusfürdő, finom illatos. Imádom, amikor a lábujjamat beleteszem a meleg vízbe, és végigfut a testemen a jóleső forróság. Fél órát töltök a kádban, vagy negyven percet, negyvenötöt, nem is számolom. Aztán hajat is mosok, nem ám úgy ímmel-ámmal, két fajta hajbalzsamot is használok a biztos hatás érdekében. Sietnem kell, ha elkések, soha sem bocsátom meg magamnak! Hajszárítás, hol hagytam a speciális, vitaminnal dúsító hajszárítómat? Nem találom, muszáj kölcsönvennem anyáét. Ez a rossz a hosszú hajban, sok időt vesz igénybe az ápolása, nem áll ám csettintésre tökéletesen.

Gyorsan, tényleg, nem viccelek, alapozót kenek az arcomra, majd egy szemceruzával kihúzom a szemem vonalait, kicsit sötétebbre, hogy kihangsúlyozzam a zöld színét, majd a szempillaspirállal rásegítek a megfelelő hatás érdekében. Remek. Sajnos nem vehetem fel azt a gyönyörű vörös estélyimet, anya rögtön kiszúrná, és a végén még nem engedne el. A szülők ezt nem érthetik meg. Talán el kéne tennem a táskámba, majd ott felveszem. Így is teszek. Gyorsan felöltözöm, csinosan, még sem feltűnően, majd elindulok otthonról.

– Anyu, átugrok a Fannihoz! Ott is alszok, ne várjatok!

– Na, és kislányom, a házival mi lesz?

– Már megcsináltam. Na, anyu, had menjek! Légyszi!

– Rendben, de aztán vigyázzál magadra! Késő van már a csámborgáshoz, menj egyenesen…

A végét már nem hallgatom, csak bevágom az ajtót, úgy is csak a szokásos papolás, hegyi beszéd, anyámkínnya, van jobb dolgom is. Nem is olyan könnyű magassarkúban végigsasszézni a városon, főleg ha siet az ember lánya! Nem baj, ez az este minden kínt megér!

Még bőven éjfél előtt jár az idő, mikor felcsöngetek Dávidhoz. Nem is olyan puccos a környék, ahol lakik, mint ahogy elképzeltem, de hát gondolom, kerülni akarja a feltűnést. Jaj, olyan okos a drágám. Sok fiú példát vehetne róla. Úgy néz ki, hogy a férfiaknak van egy bizonyos érési idejük, mint a jó boroknak. Mondjuk úgy egy-kétszáz év, he-he-he.

A kedves hang felenged, és én feltipegek a lépcsőn, egyenesen a harmadik emeletre. Harmadik emelet, öt. Kicsit bosszant, hogy nincs lift, de hát ez legyen a legkevesebb. Az ajtóban már vár Dávid, és forró, mohó csókot váltunk.

A lakásba lépve azonban kicsit megütközök a berendezés puritánságán. A szobában csak egy koszos matrac árválkodik, ám a szemközti helyiségben egy hatalmas asztalt pillantok meg, és halovány gyertyafényt. Kérdőn tekintenék Dávidra, ám akkor hátulról erősen megmarkolja a tarkómat, és alig kapok levegőt. A szorítás egyre erősebb, és már nyitnám a számat, hogy: „Eressz!”, mire ő hatalmasat lódít rajtam, és fejjel nekivágódok a falnak. Kopp.

Belehasít a fájdalom a koponyámba, és érzem, hogy hirtelen bent ragadt a levegő, a könnyeim kitörni készülnek, mire ismét lendül a kéz, és közeledik a fal. Kopp.

Érzem, hogy valami szivárog a homlokomból, vér csurog a szemembe, nem látok semmit, majd… Kopp. Kopp. Kopp.

Mikor magamhoz térek, gyertyafény világítja meg a helyiséget. Hirtelen nem tudom, hol vagyok. A közeli faliórából kattogás szűrődik elő, majd megkondul és odakapom a tekintetemet. Éjfél van. A tagjaim zsibbadtak, sajognak, és nem tudom őket megmozdítani. Hiába próbálom rángatni a karjaimat, hiába próbálok kapálózni a lábaimmal, nem mozdulnak. A karjaim a csuklómnál és a könyökömnél le vannak szíjazva. A jobb karomon kisebb harapásnyomokat látok, nem felszínes foglenyomatokat, hanem mélyen a húsba maró részeket. A látvánnyal együtt a fájdalom is belém nyíllal.

– Mhkkhhhhhhhhh! Mkkgfff! – majd idegesen észreveszem, hogy be van tapasztva a szám. Nem, nem csak be van tapasztva, valamire harapok. Nem tudom mi az. Valami szivárog a számba.

Ösztönösen odakapok a kezemmel, illetve csak kapnék, mert nem tudom őket megmozdítani. Megered a könnyem, iszonyúan fájnak a végtagjaim, az egész testem. Ordítok, de ismét csak nyöszörgés hallatszik. Fulladozva lefelé pillantok a testemen. A törzsem a melleimnél és a derekamnál szintén rögzítve vannak. A lábaimat is hiába feszítem, szinte hisztérikusan, amint megpróbálom, pokoli fájdalmat érzek. Tekintetemet erőszakkal lefelé vezetem és megpillantom Dávidot, a lábaimnál térdepelve. A haja izzadságtól tapad, szemei üvegesek, a világosabb kék akár a tej, kifejezéstelen, míg a sötétebb élettelenül világít a gyertyák halovány fényénél. A szája vértől maszatos, valami van benne, csak nem… Nem tudom befejezni a gondolatmenetet, nem akarom befejezni a gondolatmenetet, elkapom a tekintetemet, messze, messze a plafonra, az ablakra, nincs is ablak, az ajtóra. A szemközti falra. Kővé dermedek.

Dávid nem lehet vámpír, egyszerűen nem lehet. Látom a szemközti falon a tükörképét, ahogy a testemből lakmározik.