A Griffmadár feltápászkodott és megdörzsölte a szemét, a Királynőt nézte, míg az el nem tűnt a látóhatáron, majd felvijjogott.
– Micsoda móka! – mondta a Griffmadár, félig magának, félig meg Aliznak.
– Mi olyan mókás? – kérdezte Aliz.
– Hát Ő! – mondta Griff – Tiszta agyrém ez a nő, soha nem végeznek itt ki senkit sem. Tudod? Na gyere!
Itt mindenki azt mondja: „na gyere”, gondolta Aliz, ahogyan csendben követte. „Még soha életemben nem parancsolgattak nekem ennyit, soha!”
Még el se indultak, mikor meglátták az Álteknőst a távolból, szomorúan és magányosan ücsörögni egy sziklaszirten, és, ahogyan közelebb értek, Aliz hallani vélte, ahogyan hatalmasat sóhajt és majd megszakad a szíve. Mélyen sajnálni kezdte az Álteknőst.
– Miért ilyen bánatos? – kérdezte a Griffmadarat, aki szinte ugyanazokkal a szavakkal válaszolt, mint az előbb.
– Á, tiszta agyrém ez az Álteknős, soha nem volt semmi baja. Tudod? Na gyere!
Úgyhogy továbbmentek az Álteknőshöz, aki rájuk emelte hatalmas, könnyes tekintetét, de semmit se mondott.
– Ez a fiatal hölgy, itt – kezdte a Griffmadár – majd eleped, hogy megtudja a történetedet! Bizony ám, majd eleped!
– Akkor elmesélem neki. – mondta az Álteknős mély, öblös hangon – üljetek le mindketten, és egy szót se halljak, míg a végére nem értem.
Végül is leültek, és egyikük sem szólalt meg egy ideig. Aliz elgondolkozott. Nem értem, hogy érhetne a végére, ha el se kezdi, de tovább várt, türelmesen.
– Egyszer – kezdte el végül az Álteknős, egy mély sóhajtás után – régen igazi Teknős voltam.
Majd hosszú szünet következett, amit csak a Griffmadár fel-felvijjogása és az Álteknős szipogása tört meg időnként. Aliz már éppen felállt volna, hogy azt mondja, köszönöm az érdekes történetet, uram, de aztán nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy LEHETETLEN, hogy csak ennyi legyen az egész. Biztos, hogy van folytatás, és erre gondolva inkább nyugton maradt és nem mondott semmit.
– Mikor még kicsik voltunk – folytatta az Álteknős megnyugodva, bár néha-néha még szipogott – tengeri iskolába jártunk tanulni. A tanár egy öreg, kopott teknős volt. Úgy hívtuk, hogy Ékszerteknős.
– Miért hívtátok Ékszerteknősnek, ha egyszer kopott volt? – kérdezte Aliz.
– Azért mert a tanárunk volt, briliáns elme! – mondta az Álteknős ingerülten – micsoda modortalanság, mondhatom!
– Szégyellned kéne magad, hogy ilyen kis butaságokat kérdezel! – vijjogta a Griffmadár, és mindketten csöndben maradtak és némán nézték szegény Alizt, aki majd a föld alá süllyedt szégyenében. Végül a Griffmadár odaszólt az Álteknősnek:
– Folytasd csak, öreg harcos! Nem érünk rá egész nap! – mire az ezekkel a szavakkal folytatta:
– Igen, tengeri iskolába jártunk akkoriban, ha hiszed, ha nem.
– De hát én nem mondtam, hogy nem hiszem! – szólt közbe Aliz.
– De mondtad! – kiáltott az Álteknős.
– Vigyázz a nyelvedre! – vijjogta a Griffmadár, mielőtt Aliz ismét kinyithatta volna a száját. Az Álteknős folytatta.
– A legjobb oktatásban részesültünk, s mi több, minden nap jártunk iskolába, minden nap!
– Én is nappalis voltam, nem kell ennyire fent hordani az orrodat! – mondta Aliz.
– No és szakköreitek voltak-e? – vágott vissza az Álteknős kissé elbátortalanodva.
– Igen! Francia és zene! – mondta Aliz.
– Na és mosás? – kérdezte az Álteknős.
– Hogyan lett volna! – háborodott fel Aliz.
– Á, akkor sajnos nem a legjobb oktatásban részesültél. – mondta az Álteknős teljesen meggyőződéssel. – A mi iskolánk külön büszke is volt a szakköreire: A franciára, a zenére, és a mosásra! Bizony!
– Nem sok hasznát vehettétek a tenger fenekén. – mondta Aliz.
– Sajnos nem is járhattam rá, nem engedhettük meg magunknak. – sóhajtott az Álteknős. – így csak az alapoktatás kaptam.
– És ez mit takar? – érdeklődött Aliz.
– Sírást és olvadást, elsősorban –felelte az Álteknős – aztán még a szántan alapjait: feltörtekvést, kivonulást, lecsúnyaszítást és derongálást.
– Még sose hallottam olyat, hogy lecsúnyaszítás. Az meg micsoda? – kérdezte Aliz.
A Griffmadár meglepetésében két lábra állt.
– Hogy micsodaa! Soha sem hallottál a lecsúnyaszítást tudományáról? De azért a felmagasztalásról már biztos hallottál, nem?
– Igen. – felelte Aliz, kissé kétségek közt – a felmagasztal az az, mikor valakit szebbé, jobbá teszünk a szavainkkal.
– No, hát akkor, – folytatta a Griffmadár – ha ezek után se tudod mi az a lecsúnyaszítás, hát elég buta vagy, mondhatom!
Aliz teljesen elbátortalanodott a további kérdésektől, így inkább az Álteknőshöz fordult:
– És még mit tanultatok?
– Különféle misztériumokba avattak be – felelte az Álteknős, számlálva a tárgyakat az mancsain. – misztériumokat, ősieket és újakat, tengermélyi varázst, például villámszórást, amit az elektromos angolna tanított nekünk, hetente egyszer. Na meg nyúlást-kúszást, és az apró buborékká válást!
– Az meg MILYEN? – ámult el Aliz.
– Nos, sajnos már nem tudom megmutatni. – felelte az Álteknős. – A testem már nem elég hajlékony. A Griffmadarak meg nem tanulnak ilyet.
– Nincs rá időnk. – vetette oda a Griffmadár – Én antik filozófiát tanultam a Remeteráknál, úgy ám.
– Sose jártam nála. – sóhajtott az Álteknős – úgy hallottam csak a tragédiáról meg komédiáról oktatott.
– Úgy ám, úgy ám! – sóhajtott ezúttal a Griffmadár, és mindkét teremtmény a mancsai közé temette az arcát.
– És egy nap hány órát tartottak? – kérdezte Aliz, hogy elterelje a témát.
– Tizet az első nap, kilencet másnap, és így tovább. – felelte az Álteknős.
– Milyen érdekes órarend! – kiáltott fel Aliz.
– Ezért nevezik órarendnek – folytatta az Álteknős – hiszen az óráknál az a trend, hogy minél többön vagy az iskolában, annál kevesebb órád marad hátra!
Aliz még soha nem hallott az órarend ilyenfajta értelmezéséről, de még forgatta a fejében a gondolatot, mielőtt szóvá tette volna:
– Tehát a tizenegyedik nap szünet volt?
– Hát persze! – felelte az Álteknős.
– Na és a tizenkettedik? – kérdezte Aliz fellelkesülten.
– Ha már az óráknál tartunk, hogy szalad az idő! – szólt közbe a Griffmadár jelentőségteljes hangon – most avasd be a játékokba!