Tele volt a környék „Missing” lapokkal. Arra sétáltam a nyári melegben minden nap, hátha meglátok valakit, aki szorgosan olvasgatja, és le tudom támadni, hogy talán tud valamit? Látta valahol, csak nincs elég pénz a telefonján, hogy felhívja a számot, és elmondja nekem? Direkt kiírtam három nyelven, a magyaron kívül még angolul, németül és spanyolul is, de úgy gondoltam, hogy utóbbi jó lesz az olaszoknak és a portugáloknak is, sőt, talán még a franciák is elboldogulnak vele. Úgyis egy nyelvcsalád. Arra is volt példa, hogy meghívtam egy-egy nézelődőt egy fagyira, hátha egy kis ajándék ellenében jobban megelevenednek az emlékeik.

Ha valakit ott találtam – a három hét alatt volt néhány érdeklődő -, akkor elkezdtem nekik mesélni egy kicsit a dolog hátteréről, hátha jelent egy kis segítséget. Nem hitték el, hogy 18 évesem láttam először a Balatont. Az az év nagy fordulópont volt több szempontból is. Nem hatott meg az első találkozás, bár nagy vihar volt, és ezt nemcsak azért mondom, hogy szokás szerint túlozzak. A tó egésze egy nagy állkapoccsá sűrűsödött össze és nagy cápafogakként haraptak a vonat felé, amely zakatolt a célállomásra.

Közben végig figyeltem az arcukat. Sokszor szoktam magam azon kapni, hogy valaki csak beszél hozzám szünet nélkül neki fontos, nekem érdektelen dologról, és én meghallgatom, mert úgy illik. De már oda sem figyelek, és elkezdek gondolkozni azon, hogy hogyan vágjak továbbra is érdeklődő fejet, és vajon látszik-e, hogy már nagyon eluntam az egészet és erőlködöm, és ezt miért nem érzi a másik is, hogy ideje lenne ezt már abbahagyni, mert mindenkinek elfogy egyszer a türelme, ha valaki feltűnési kórban szenved. Én ezt akartam elkerülni, így igyekeztem épp csak annyit beszélni, amit más még nem érez teljességgel érdektelennek, de azt sem akartam, hogy a tömörség rovására épp a legfontosabb dolgok maradjanak ki. Az egyensúly megtalálása nem olyan nehéz azt hiszem. Nem a legnehezebb.

Szóval meséltem, hogy nem gyakran jártunk nyaralni, vagy ha mégis, akkor nem mentünk el olyan messzire, mint a Balaton környéke, inkább csak megyén belül maradtunk. Keresem azt a kis tócsát valahol, ami az én első önálló nyaramat jelentette. Véletlenül kiöntöttem, de mire vissza akartam tömködni az üvegbe, hűlt helye volt, csak néhány cseppet sikerült megmentenem. És most égen-földön keresem, mert az az enyém, és senkinek nincs joga hozzá, hogy elrabolja tőlem. Ahogyan én sem engedtem a víznek, hogy valami fontosat elraboljon a világtól, bizonygattam egy idős néninek, a következő áldozatomnak, akit hirtelen elkaptam egy kávéra.

Amikor volt az a tábor, megismerkedtem a parton valakivel. Dél körül járhatott, hétágra sütött a nap, én pedig alig láttam valamit, mert otthon felejtettem a napszemüvegemet. Sokan voltak a parton, de a többség mégis a bódék körül állt a sorban, hogy szerezzenek valami ebédet, és megszárítsák redősre ázott bőrüket. És akkor ott állt valaki meztelenül a parton, a törülköző a lábánál hevert, úgy nézett ki, mint egy gyertya, ami maga mellé folyatta a faggyúját. Kicsit zavarba jöttem, mert mégiscsak mindenki ruhában járkált, ő pedig csak állt mereven és nézett valamit a távolban. Egyre közelebb lépkedtem hozzá, olyan óvatosan, hogy a papucsom telement homokkal, szinte már kúsztam, nem akartam hirtelen megijeszteni. Megálltam a háta mögött és gondolkoztam, hogy melyik oldalára álljak, odasettenkedtem a jobbhoz, majd gondoltam balról mégis jobb lenne, és amikor ismét a jobbat tartottam kényelmesebbnek, hirtelen megfordult és mogorván rám meredt. Legalábbis mintha én festenék szerencsétlenebbül a döntésképtelen mászkálásommal, holott őt nem takarta ruha. Nem vettem zokon, sőt megkérdeztem, hogy mit csinál itt egymagában a partnak ezen az elhagyatott részén, mire visszafordult és távolabb lépkedett, de azon nyomban követtem. Hé, mondtam, tekerd már magad köré – és nyújtottam a törülközőt, amit vittem utána, hiszen mégis elég furcsa ez a helyzet ebben a formában. Elvette tőlem, de csak azért, hogy azzal a lendülettel tovább is dobja, egyenesen be a tóba. Csóváltam a fejemet, hogy ez mekkora idióta. Fogalmam sem volt, hogy elölről kezdjem-e a beszélgetést, vagy folytassam ahonnan abbahagytuk, így megkérdeztem, hogy nem éhes-e, menjünk, kapjunk be valamit. Ismét hátra fordult, a szemét végigjáratta rajtam a lehető leghűvösebben és végre megszólalt. Annyit mondott csak, hogy húzzak innen, de jó messzire és lehetőleg azonnal, és hagyjam őt békén, mert mióta szokás az, hogy kötelező mindenféle erre tévedt vadidegennel leállni udvariaskodni. Szavainak már a kezével is nyomatékot adott, és ekkor láttam, hogy egy kólásüveget szorongat, lehetőleg úgy, hogy minél kevésbé legyen feltűnő, de nem a barna ital volt benne, hanem egy papír. Egy összehajtogatott papír, ha jó láttam, olyan palackpostaféle. Amikor észrevette, hogy rápillantottam, gyorsan maga elé kapta, és újra elindult. Mondhatni, hogy utána kocogtam, mert olyan gyorsan ment, és a válla után nyúltam. Tűzforró volt, ahogyan már én is a modorától meg a türelmetlenség okozta izgatottságtól; kevés dolgot utáltam jobban az időhúzásnál, ha egyszer gyorsan is le lehet zárni valamit. Gondoltam itt az ideje a taktikának, ez a tökfej úgyis csak a felét fogja felfogni annak, amit mondok, úgyhogy közöltem vele, hogy nem mindenféle jöttment vagyok, és egyébként ezt ki is kérem magamnak, csak láttam, hogy egyedül van, ráadásul mindenféle fürdőruha nélkül, így gondoltam odamegyek és felajánlom a segítségemet, hátha szükség van rá. Mellesleg én sem érzem túl jól magam, mert egy nagyon béna táborban vagyok, ahova nem akartam jönni, és legszívesebben elindulnék gyalog hazafelé. Mire hazaérnék, kb. a tábor is véget érne. Egész nap istenről meg a hitről papolnak, és hogy általa szebb lesz a holnap, na persze, szeretet, nekem az a szeretet, ha jó szorosan átölelnek, amikor szükségem van rá, és érzékszervekkel felfoghatóan szólnak hozzám, nem pedig az ezer oldalnyi nyomtatott betű. Valahogy úgy, mint ahogy most te és én állunk itt. Nekem ez az, ami jelent valamit. Egyszer még rosszabb jegyet is kaptam azért, mert a dolgozatomból kihagytam egy bibliai párhuzam elemzését, tehát sokszorosan elegem van belőle!

Hatásosra sikeredett, mert valamivel kedvesebben utasított, hogy menjek, hagyjam magára, ha jót akarok, és tegyek úgy, mintha soha nem is láttam volna, mert most olyanra készül, amitől jobb távol tartanom magam. Legyintettem, hogy ugyan már, miről beszél, és nem megyek sehova, de ekkor megragadta a karomat erősen, az ujjai között felpúposodott a bőröm, és mondta, hogy nem viccel, takarodjak már végre, már rég túl lenne rajta, ha nem tartanám fel. Meghalok, mondta kifulladva. Az erek a nyakán szépen visszahúzódtak és a légzése lassan újra egyenletes lett. Ijedten nézhettem rá, mert elkezdett torkaszakadtából röhögni. De hát, de hát te miért akarsz meghalni, te? Az ember nem hal meg csak úgy. Talán beteg vagy? Az orvostól jössz? Hiszen olyan egészségesnek tűnsz, erősnek, ráadásul fiatal vagy, olyasmi, mint én, hát hogyan halhatnál meg? Lenézően fürkészte az arcomat. Hát te tényleg nem érted? Nem kell ahhoz halálos betegség, és még csak nyugdíjba se kell hozzá vonulni. Ott az a stég – mutatott a tőlünk pár méterre lévő tóba nyúló faszínpadra – azon fogok végigsétálni és a végén hopp, vízbe ugrok. Ma végre eldöntöttem, hogy nincs több kibúvó, nincs több gyávaság. Ez a legjobb, amit most tehetek. Mindig azt mondtam, hogy nem, most nem, várok holnapig, aztán a holnapok csak egyre rosszabbak voltak és megbántam minden egyes napot, amit megvártam. Vártam, hogy majd valaki talán jön… Az anyám hosszú évek óta csak dolgozik naphosszat a boltunkban még nyáron is, a nővérem meg kint van Amerikában a kopasz, pénzes pasijával, és néha beszél velem skype-on, hogy megmutassa, hogy milyen új ruhákkal bővült a „gárdróbja”, és mellesleg azt is meg szokta kérdezni, hogy mizu otthon, de aztán már rohannia is kell, én meg két egyetemi év között fagyit árulok vagy sört szolgálok fel a mulatozó turistáknak, hát igazán élvezetes. Az apámról még nem beszéltem, persze, nem véletlenül, mert az meg nincs is! Vagyis hát van valahol, csak éppen nem nekem, hanem valami idegen nő véletlenül megfogant kölykének. És most már tényleg elegem van, menj innen, hadd zárjam le ezt az ügyet!

Mindezt szinte egy levegővel mondta el, nekem pedig könnyes lett a szemem, de úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben furcsán nézne ki, ha elkezdenék zokogni, miközben neki több oka lenne rá. Várj, állj meg, nem megyek sehova! Nem-megyek-sehova! – törtem ki hisztérikusan. Ülj le és figyelj rám, te most nem mész sehova, itt maradsz velem, és nagyon köszönöm, hogy őszinte voltál, de ez még nem ok… az, hogy ilyen borzalmas… biztosan az, én nem tudom, mert én, de nézd, te mondtad, hogy vártad, hogy jöjjön valaki, és senki, de én itt most… itt vagyok, nem érdekes? Persze, nem ismerjük egymást, nem ám, pont ezért tovább is mehettem volna a dolgomra. De nem… odamentem, mert láttam, hogy oda kell, hogy most nem lehet tovább, és oda… persze nem hálálkodást várok, nem is azért mondtam, csak…

A fenébe, soha nem csináltam még ilyet, nem tudom, mit mondhatnék neki, hogy visszatartsam. Figyelj, ha már ennyi ideig vártál, akkor még várj egy kicsit. Nekem úgyis itt kell maradnom még néhány napig, járjunk össze, és nézzünk megoldás után. Szépen kérlek! Örülnék a társaságodnak. Nem lennénk egyedül. Gondold meg, milyen jó lenne. Ki tudja, hogyan alakul… Kérlek! Könyörgök neked, tudom, hogy már sokszor átgondoltad, de én elhamarkodottnak érzem ezt. Csak adj egy lehetőséget, kérlek, ne mondj nemet. Utána bárhogyan dönthetsz, de csakis utána! Addig meg kár lenne elszalasztani ezt a pár napot, nem? Ugye egyértelmű, hogy ez egy nagyon jó ötlet… Na? Ugye, az? Szeretnélek megismerni. Nem hagyhatod úgy itt a világot, hogy megfosztasz engem magadtól. Csak pár napig még. Azt mondják, hogy kedves vagyok. Légyszi. Veled is az leszek, nagyon kedves. Jó? Akkor megbeszéltük? Benne vagy? Na? Igen? Nem mondott semmit, én meg annyit kérdeztem, hogy nem tudtam, hogyan harcolhatnék még érte. Aztán bólintott, hogy legyen, és a megkönnyebbüléstől hirtelen minden vér kiment a végtagjaimból, legszívesebben bábuként dőltem volna a homokba a görcsös rimánkodás után.

Remek napok voltak. Szerettem volna azt hinni, hogy nemcsak nekem, hanem neki is új értelmet nyert az élete. Az öt nap végén kértem, hogy azt az üveget, amiben a búcsúlevél volt, és amit vagy a vízbe akart dobni vagy félig a homokba ásni, töltse tele vízzel. Menjünk a tóhoz, mártózzunk meg benne, hogy mi is összekeveredjünk a tó ezernyi alkotórészével. Fél liternyi folyadék hármunkból, amiben örökre benne lesz ez a nap, ez a mostani illékony állapot. Teletöltötte, aztán miután hazaértünk, áttöltöttük abba a macis üvegbe, amiben régen méz volt, és fel is címkéztük dátummal, hogy sok év múlva is legyen majd támpontunk.

Hát érti már, miért ilyen fontos? Kérdeztem a nénit, aki addigra csukott szemmel feküdt a széken, a fejét kissé a mellére ejtve. Megböktem kicsit, mire felriadt, és mondta, hogy persze, persze, világos, de nem tud semmit. Reménytelennek tűnt minden. Sokáig nem láttam őt sem, egyszer csak összecsomagolt, és mondta, hogy majd visszajön. Nem jött. Azt hittem, hogy a levelet azóta valaki már biztos elolvasta, és mindennap úgy mentem le a postáért, hogy talán ott egy példány belőle nekem is.