Otthonosan léptem be Rékáék házába. Már tudtam, hogy a kezemmel arrébb kell söpörnöm az ajtóban lógó színes szalagfüggönyt, különben a szellő az arcomba tapasztja őket. A legyeknek is ilyen érzés lehet, amikor teljes sebességgel belerepülnek a légypapírba? Szerettem az illatot, ami a házuk minden helyiségében ugyanolyan volt, csak a fürdőben keveredett némi tisztálkodó szerrel, a konyhában ételszaggal, a szobákban pedig olyan volt, mint a meleg pattogatott kukorica illata. Miután egész délután játszottunk és annyi mindent összefogdostunk, mindig ragacsos kézzel mentem haza. Megnyaltam az ujjamat, kicsit sós íze volt, mégsem rohantam azonnal kezet mosni.

Egyik délután bunkert építettünk a szoba közepére. Sokszor játszottunk felnőtteset, mindent másoltunk, amit a tévében vagy magunk körül láttunk. Fogtunk egy hatalmas plédet, és a székre terítettük. A négy sarkára könyveket pakoltunk, bevittük az asztali lámpát, hogy lássunk is valamit, meg a babákat. Mindkettőnknek hatalmas Barbie-gyűjteménye volt. Persze csak egy-két igazi volt köztük, a többi olcsó utánzat. Nálunk csak egyszer építettünk sátrat, már nem is emlékszem, hogy hol és mikor, csak hogy jó idő volt már. Talán a nappaliban, mert bár a mi házunk sokkal nagyobb volt, a szobám mégis kisebb.

Rékáéknak volt az udvaron egy roggyant házikójuk, ahol háztartást vezettünk. Műanyag gyümölcsformákban homoklevest készítettünk, meg homokpudingot. Történeteket találtunk ki, miközben kanalaztuk a levest. Ha közben jött valamelyik unokatesó, bevettük őt is. Nehéz volt az újakkal felvenni a fonalat, de gyakran ők is hozzátettek valamit a történethez, és másféle irányba terelték.

Később kisajátítottam magunknak azt a melléképületet is, ami a mi udvarunkon volt. Sokkal nagyobb volt, mint Rékáéké, rozoga, poros szekrények és biciklik voltak benne, ha vásárolni mentünk, innen toltuk ki őket. Mindig hideg volt az ülés, amikor ráültem, mert a házikóban még nyáron is sokkal hűvösebb volt, mint akárhol máshol. Csak délután forrósodott föl, amikor a nap megállás nélkül besütött a csupasz ablakon. Voltak rágcsáló lakótársaink is. Kis tálkákban tettünk ki nekik piros színű bogyókat, de az áldozatokat én sosem kerestem. Azt anyáékra bíztam. Hogy otthonosabb legyen, a falra gipszképeket szögeltem. Futószalagon készítettük a mesebeli házakat, húsos tulipánokat ábrázoló képeket. Mindig izgultam, mert gyorsan kellett beleönteni a gipszet, hogy meg ne kössön. Fehér cérnát tettünk bele, aztán vártuk, hogy megkeményedjen. Amikor kivehettük a formából – szinte mai napig érzem a kezemben, ahogyan a forma és a kemény gipszfigura kettéválik – kifestettük vízfestékkel. Ma sem tudnám szebben kifesteni, mint akkor. Csak a festék sokszor megfakult, és az élénkpiros szirmokból sápadt rózsaszínűek lettek. Ki volt téve egy a konyhába is, de inkább csak a tarisznya, amit az óvodai ballagáson kaptam, meg a Nők Lapjából kitépett kétoldalas falinaptár. Már egészen megsárgult a vasárnapi főzésektől párás levegőben.

Rékáéknál voltunk többet. Az Adj király katonát! náluk játszottuk, mert a házuk előtt nagy füves terület volt. Volt egy hatalmas fájuk, amiről egymás után szedtük a meggyet. Mindig ránk szólt Klári nénje, hogy ne együnk többet, mert nem marad kompótnak. Akkor feljebb másztunk, minél közelebb a felhőkhöz, mert a fa tetején mindig édesebb a gyümölcs. Illetve másztak, mert én sosem tudtam fára mászni, csak az alsó ágakba kapaszkodtam, hintáztam néhányat, és körbetapogattam a fát, amíg a tenyerembe nem nyomódott a kéreg mintája. Hadd legyen legalább ennyi fa-élményem. A homokozót jobban szerettem az udvar közepén, ahol mindig ott voltak a játék nyomai, ha más nem, legalább egy kiásott üreg.

Minden alkalommal jócskán besötétedett már, mire hazakeveredtem. Réka sosem maradt nálunk sokáig, már nem is tudom, hogy telefonon hívták-e haza, vagy a szófogadás belső hangja volt ilyen határozott. Én mindig telhetetlennek éreztem magam, mint amikor éjszaka a hűtőből még bekapunk egy szelet sütit, mert egyből úgysem lehet baj. Utána még néhány szeletet, hiszen olyan kicsik, hogy szinte észrevétlenül eltűnnek valahol a gyomor fekete lyukában. Akár fürdésre is ott maradtam, álltam a fürdőben, és néztem, ahogyan Réka ledobálja a ruháit – azt hiszem, elfordulva, vagy kicsit takarva magát, mert szemérmesek voltunk – és a kádba mászik. A hab szinte az egész testét ellepte. Már mindennek esti családi hangulata volt, a puha pizsamának, a papucs nedves klattyogásának, a tévének, ahogyan a vacsorához bevilágította a szobát, miközben mindenkin az esti készülődés izgalma érződött.

Gyorsan szaladtam haza, majdnem szemben laktunk, egy háznyi csúszással. Vártam már, hogy otthon legyek, hogy nekünk is legyen puha pizsama és nedves papucs, meg tévé, amiben, a mai napig meg vagyok győződve, a műsorvezetők mindent láttak, ami nálunk történt; bár soha nem hagyták abba egy percre sem a mondandójukat, még akkor sem, ha nem figyeltünk rájuk, még akkor sem, ha a hangos szavak elnyomták az ő hangjukat. Úgy éreztem magam, mint aki nem is haza érkezett. Idegen volt minden, kimaradtam a közös életből. Nem tudtam, maradt-e ebéd, telefonált-e valaki, történt-e valami, ami feszültséget okozhatott. Úgy éreztem, hogy ez a néhány órás kimaradás több fordulatot hozott, mint várható lenne. Éreztem, hogy más lett a levegő, a bútorok, pedig minden ugyanott volt, mint amikor elmentem. Talán csak a kimondott szavak sokasodtak meg, és tették olyan sűrűvé a levegőt. Anyám a szobájában volt, az ajtó bezárva, apám a kanapén feküdt, nézte a tévét, fél szemmel rám pillantott, amikor megérkeztem, nem köszönt, nem mosolygott, nem kérdezett semmit. Én sem erőltettem, gyorsan a szobámba mentem.

Másnap megint jó kedvvel játszottunk Rékával, most nálunk, de másfél óra után átmentünk hozzájuk, mert nekik nagyobb a homokozójuk és lehet meggyet eszegetni a homoktorta tetejéről, és náluk csönd is van, nem nyomja el a játék hangjait semmilyen zajongás. Amikor nagyon elfáradtunk, elővettünk valamilyen régi videó kazettát, és végigbeszéltük a filmet. Réka mondta, hogy a polcon lévő hátsó sor kazettáira még csak ránéznünk is szigorúan tilos. Kíváncsian kérdeztem, hogy miért, mire Réka azt felelte kuncogva, hogy mert azok az apja pornókazettái. Én is nevettem, tudtam, hogy azokkal tényleg nem szabad semmit csinálni, mert kikapunk, de nem voltam teljesen biztos abban, hogy miért nem. Meztelen férfiak és nők, mi van abban, mi is meztelenek vagyunk, ha fürdünk, és meztelenek akkor is, ha felöltözünk, és amikor megszülettünk, akkor is meztelenek voltunk. Ha strandra megyünk, épphogy nem vagyunk meztelenek. Már a szó önmagában is félelmetes, por-nó, jelzi, hogy ezt nekünk nem szabad.

Újra ijesztő hangok visszhangoztak a fülemben, hogy mi lehet most otthon, mire érkezem majd haza. Ha veszekednek, azt már az ajtó előtt hallani fogom. Most már a fürdés előtt eljöttem, nem tudtam tovább más esti életét élni, a sajátomat akartam. A türelmetlenség lendülete hajtott előre. A mellékutcából váratlanul kikanyarodott egy autó, majdnem elé rohantam, de az utolsó pillanatban a lábam az aszfaltra tapadt, mintha beragasztózták volna. Nézz már a szemed elé legközelebb, ordított ki az ablakon egy öblös férfihang, majd tovább hajtott. Éreztem a szívemet, levegő után kapkodtam, a kezem és a lábam úgy remegett, hogy alig bírtam megtenni egy lépést is, hogy végre ne az utca közepén ácsorogjak. Újra csönd volt, csak a tücskök ciripeltek körülöttem. Az ablakaink sárgák voltak a lámpafénytől, benéztem, anya lassan fel-alá sétált, apa az ágyon ült, lemondóan a földet nézte. A mozdulataik nyugodtnak tűntek, az arcvonásaik viszont kemények és szigorúak voltak. A tévé mellett ott állt az a bőrönd, amit nyaranta vittünk magunkkal, ha a Balatonra mentünk. Gondoltam, hogy most nem a Balatonra fogunk menni, főleg, hogy csak egyetlen bőrönd állt indulásra készen, az apáé. Nem akartam bemenni, nem akartam, hogy ugyanazzal a lemondással rám nézzenek, mintha az enyém is lenne az a kudarc, ami őket érte. Bementem a kis sufniba az udvaron, vaksötét volt, mégsem féltem. A szekrényen volt egy elemlámpa, pontosan az ilyen helyzetekre hagytam ott. Eléggé halványan világította meg a körülöttem lévő kis teret, de legalább nem fenyegetett az a veszély, hogy döglött egérre lépek. Megborzongtam, ahogy elképzeltem a puha kis szőrmókot a lábam alatt.

Arra ébredtem, hogy anyám az ölében vitt, és a kezemet nem tudtam a szememhez emelni, hogy megdörzsöljem. Teljesen elzsibbadt. Azt akartam, hogy tegyen le, ejtsen le, de bevitt a szobámba és betakart. Nem tudtam tiltakozni. Megpuszilta a homlokomat, az ajka forró volt, és ott hagyott a sötétben egyedül. Még hallottam, ahogyan bemegy a szobájába. Többet már nem is akartam tudni a mai napról.

Száraz rózsaszirmok az ágy körül. Ropognak, amikor a fürdőbe szaladok. Mintha izzó parázson sétálnék át. Alig vizeztem be a hajamat, csörgött a telefon. Zsuzska volt, vidáman érdeklődött, hogy vagyok. Zsuzsanna, az én kis virágszálam. Akkor láttam, hogy a gyertya ráfolyt a szőnyegre. Gyorsan odadobtam a törölközőt, hogy ha jön a szobaszerviz, ne szembesüljön rögtön a rongálással. Éreztem a türelmetlen várakozást ebben a pillanatnyi hallgatásban. Jól vagyok szívem, suttogtam neki a kagylóba, de nem tűnhettem túlságosan meggyőzőnek, mert tovább faggatózott.

Zsuzsanna, az egyetlen kislányom. Nagyon vártuk, de neve sokáig nem volt. Az utolsó hónapban tudtunk csak dönteni. Egyenként lapozgattuk a naptárt, és minden hétről összeírtunk néhány lánynevet. A végére szinte az összes ismertebb ott sorakozott előttünk. A nulláról folytattuk tovább. Sándor, mint aki hirtelenjében megvilágosodik, felkiáltott, hogy legyen Hedvig, mert az olyan elegáns. Erre az asztalra csaptam, hogy ezt mégis hogy gondolja, ne bolondozzon a születendő gyermekünk nemével. Szinte megsértődtem a hasamban rugdalózó baba helyett. Sándor buta tyúknak nevezett, tudtam, hogy nem akart megsérteni, én is szoktam célozgatni a szellemi képességeire. A Hedvig női név! Ne beszélj már hülyeségeket, a Hedvig férfi név! Nem hagytam magam meggyőzni. Volt egy évfolyamtársam, Hedvig. Fiú volt. Sanyi szerint az kizárt. Márpedig én csak jobban tudom, hogy kik voltak az évfolyamtársaim. Azt, hogy nézzek inkább utána, már csak foszlányokban hallottam, mert durcásan elvonultam a konyhába, Sándor meg a tévé elé. A közönség zúgolódva üdvözölte érkezését. Meccs volt, két órára biztosan lemondhatok a kommunikációról. Még ha női név is, az én lányomat akkor sem fogják fiúnak hinni, Hedvig, milyen édes kisfiú, igazi kis Don Juan már most. Nem, nem, ezt semmiképp!

Ez volt az első vitánk. Még aznap kibékültünk, és megbeszéltük, hogy bár a név fontos, az élet mégsem ezen múlik. A második vita közvetlenül Zsuzska születése körül történt, amikor a hobbifotózásom komolyabbá vált. Otthon rengeteg album volt tele mindenféle képpel, a könyvszekrény középső polcán kaptak helyet. A barátaim közül hirtelen többen is elérkezettnek látták az időt a házasságkötésre, elsőként csak egy barátnőm esküvőjén kattogtattam, mert nem voltak fölös tízezreseik profit fogadni. Egy másik barátnőmet, aki látta a munkámat meggyőztem, és fél év múlva már az ő esküvőjét örökítettem meg. A következő jelentkező a barátnőm barátnője volt. Egész nap kerestem a nagy pillanatokat, késő este értem haza, amikor már mindenki mélyen aludt. Ilyenkor Sándor otthon maradt Zsuzsival, volt, hogy anyu is besegített neki. A sokadik szombaton Sándor szóvá tette, hogy örülne, ha inkább itthon maradnék, ebédet főznék, tisztába tenném a gyereket, délután pedig kirándulnánk. Nem kell dolgoznom, ha nem akarok, nincs szükségünk arra a kevés pénzre. Meglepődtem Sándor sértődöttségén. Szinte követelte, hadd jöjjön velem, ha esetleg mégis lesz egy legközelebb, egy utolsó alkalom, nehogy meggondoljam magam, és a végén én menjek hozzá a vőlegényhez. Nem értékeltem a viccet. Hajthatatlan volt, hát jöjjön. Az egész nap tolakodott, átbukfenceztünk rajta, ketten néztünk a gépbe, egyikünk sem látott rendesen. Valahogy elkészültek a képek, tetszettek mindenkinek, került a falra, polcra belőlük. Ha meglátogatom Szilvit, mindig szembesülök azzal a kellemetlen nappal, ami nem akart befejeződni. Hívtak még, de többet nem mentem.

Zsuzska lett az életem, rá mindig érdemes volt figyelni. Még csak tizenkettő, de már olyan bölcs, mintha leélte volna az élete felét. Mennyit beszélt nekem, hogy próbáljuk meg. Hogy mi nők tartjuk össze a családot. Nem tudom, hol hallhatta ezt a szöveget. Olyan idegenül hangzott az aprócska ajkai közül, de édes volt, ahogyan megmerevedett a tekintete, miközben minél hatásosabb mondatokat igyekezett összetákolni. Nehéz volt nem kerülni a hatása alá.

A gyerek miatt. A gyerek miatt mindig kell újabb esély, olvastam a női magazin oldalain minden héten. Ne váljatok el, mondta mindig az esti mese közben, meg utána is a jó éjt puszinál. Soha nem aludt el a mese végére, talán direkt, hogy ne múlhasson el nap, amikor nem könyörög, hogy ne váljatok el. A végére elegem volt belőle, gorombán megmondtam neki, hogy ehhez semmi köze, és attól nem fog rendbe jönni semmi, ha folyton erősködik. Elaludni azután sem tudott, de a szeme mindig csukva volt. Adtam neki puszit és néha megcsiklandoztam finoman az arcát, amire összerezzent. Sosem próbáltam meg elérni, hogy leleplezze magát, mert véletlenül sem akartam többet hallani az unásig ismételt szavait. Hogy az apját nyaggatta-e, azt nem tudom. Soha nem tudtam meg.

Sándor ekkor már a nappaliban aludt a kanapén, és hajnalig nézte a tévét. Az ajtóm rése alatt láttam a villogó szürke fényt. Többször is elmondtam neki, hogy szeretem, és abszurd, hogy idáig jutottunk. Minél többet mondtam neki, hogy szeretem, annál rosszabbul éreztem magam. Szeretem, szeretlek, szeretsz… e e e… Hajnali kettőkor kinyitottam az ajtót résnyire, mondanom kellett valamit. Minden összegyűlt a torkomban, és nem fértem el velük az ágyban. De nemcsak az tántorított el, hogy Sándor hortyogott, hanem az idő is. Talán mégsem most kéne. Ha napsütésben nem megy, az éjjel közepén még rosszabb lenne.

Anyu minden hétvégén eljött hozzánk, ha kellett, gyakrabban is, de a hétvége biztos volt. Egyszer hét közben felhívtam, nagyon megijedt, hogy valami baj van. Elmeséltem neki, hogy hamarosan szét fog esni a házasságunk. Semmi sem marad belőle, csak egy válási papír, meg néhány fekete-fehér ruhás fotó a szemetesben. Anyu magát okolta. Hogy az ő hibája. Anyu, térj magadhoz, legalább te ne! Meg se hallotta. Anyu! Anyu! Nem figyelt. Letettem a telefont, három perc múlva ő hívott vissza. Ő erősködött, hogy menjek hozzá Sándorhoz, ügyvéd, jóképű, boldogok leszünk. Ilyet érdemlek. A legjobbat. Anya, dehogyis, én akartam hozzá menni. Hajthatatlan volt, mert elültette a fejembe a magokat, és kikeltek. Anyu, fáradt vagyok a metaforákhoz. Ha nem akartam volna, nem megyek hozzá. Nem a tizenkilencedik században vagyunk. Anyu igazat adott nekem, legalábbis azt mondta, de mégis sűrűn kért bocsánatot. Van, hogy még most is.

Zsuzska továbbra is küzdött értünk. Akkor adtam be a derekamat, amikor egyik délelőtt felhívtak az iskolából, hogy azonnal jöjjek, mert baleset érte. A telefon a padlóra esett, én a székembe, és úgy éreztem, itt a vége mindennek. Az udvaron, játék közben elesett, kitört egy foga és a homloka vérzett. Az osztályfőnöke a karjában vitte a szomszédos orvoshoz. Felkaptam a kabátomat, majd rohantam az iskolába. Ez nem az első eset volt, majdnem olyan gyakran jártam az iskolába, mint a diákok. Hívtak már korábban is, hogy Zsuzsi verekedett fiúkkal meg lányokkal. Az én kislányom, aki minden reggel úgy öltözik fel, mint egy hercegnő, a porban fetreng, miközben püföli az osztálytársait. Az egész világ előtt szégyelltem magam helyette. A tanárnő nyugodt volt és megértő, de a szülők hevesen gesztikuláltak és ordítottak amint megláttak. Bizonygattam, hogy ezt nem itthon tanulta, mi soha egy ujjal se.

A gyerek miatt rábólintottam. Zsuzsát a nagyszülőkre hagytuk, és elutaztunk egy hétvégére az ország másik végébe. Sándor vacsorát rendelt, gyertyát gyújtott, rózsaszirmokat szórt, én pedig vettem egy olyasmi fehérneműt, ami utoljára körülbelül tíz éve volt rajtam a nászéjszakánkon. Minden készen áll. Rendbe hozzuk. Az este hamar nosztalgiázásba ment át, az első randevútól elkezdve a lányunk névválasztásáig. Szerettem volna sok mindent megkérdezni Sándortól, de úgy éreztem, mintha most ismertem volna meg és óvatoskodnom kellene a szavakkal. Nem tudtam, melyik kérdésnek milyen hatása lesz, pedig lehet, hogy nem is emlékezett volna rájuk másnap. Sokat ivott, és mintha engem is le akart volna itatni; amikor ő töltött magának, töltött nekem is, de én mindig a hátam mögé löttyentettem a bort, rá a virágra. Lassan mindegyik levélen kövér, bordó cseppek csüngtek. Sándorral az első üveg kiürülésénél már semmit nem lehetett kezdeni. Gusztustalanul a fülembe suttogott, hogy milyen csinos vagy bébi, és össze-vissza harapdált. Csak szabaduljak a keze közül minél hamarabb. Most mi van… most… mi bajod van? Frigid! Minek vetted fel, azért hogy rajtad csodáljam egész este?

Sándor már nem bírta tovább tartani magát. Hamar elaludt a földön, én pedig az üres, jéghideg kádban gubbasztottam az éjjel további részében. Az ágyunk érintetlen maradt, csak a rádobált csomagok gyűrték össze kis foltokban a takarót.

Maróti Zsuzsanna Hedvig rengeteget könyörgött. A reggeli telefonhívás óta valószínűleg soha többé nem fog. Kijelentkeztünk a szállóról, Sándor a kocsival ment, végignézhettem, ahogyan a fák között sok-sok részre osztódik és eltűnik az annak idején általam választott piros kocsink. Én taxit hívtam. Másnap a bíróságon találkoztunk újra, beadtuk a válópert.
Észre sem vettem, hogy telnek a napok. Olyan gyengeség tört rám, hogy napokig csak az ágyban feküdtem. Zsuzsi az első reggelen biztosított a szeretete felől, és jól a nyakamra húzta a takarót. Addig fészkelődött, amíg a táska a hátára került, és elindult. Úgy görnyedt alatta, mint aki hirtelen nagyon megöregedett.

Délután nem érkezett meg a szokásos időben. Ma van a táncórája, nyugtáztam. Nem, dehogy, az hétfőnként van. Ilyenkor nincs is órája, igen, múlt szerdán elmentünk venni neki egy cipőt. Elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy sötét van és émelygek. Lehet, hogy a sötétség feküdte meg a gyomromat, vagy az émelygéstől nem látok semmit. Zsuzsi, ettél már? Zsuzsi nem szólt. Villanyt kattintottam, még kevesebbet láttam, mint a sötétben. Zsuzsi!

Zsuzsi nem volt sehol. Egészen két hónappal ezelőttig. Megkerült az én egyetlen kisbabám. Pirítóst reggeliztem, jó sok fokhagymával és a reggeli műsort néztem, interjú a szombati kiesett versenyzővel. Ott volt velem az én drága Zsuzsikám is, mosolygott, ahogyan régen, kicsit megszürkült az arca, de vidám volt. Kitöltöttem a második pohár tejet, az utolsó cseppek hintáztak a doboz nyílásán. A sarokba tettem, a többihez. Mint egy katona-had, úgy sorakoztak egymás mögött. Kimentem a konyhába egy másikért, végignéztem a dátumokat, melyiket bontsam fel előbb. Behoztam a legromlandóbbat. Azóta több dobozzal is megiszom naponta. Mióta Zsuzska ott mosolyog az oldalán öt másik gyerekkel, azt akarom, hogy mindig szem előtt legyen. Többet nem engedem, hogy eltűnjön ilyen hosszú időre.

A kurva életbe, már megint végigmész vizes cipővel. Mint egy csiga, úgy húzod magad után a nyomodat. A cipőd talpa teli van az utcával. Hangosan kopogsz a közé szorult apró kavicsokkal, hadd hallja mindenki, hogy a ház ura itthon van. Ott van a márkajelzés a járólapon. Ezt legközelebb nem venném észre, az biztos. Csak lenne még egy legközelebb. Túlkopogod a radiátort is, ami most hűl ki végleg. Vége a szezonnak. A függöny már csak a hideg levegő miatt libben meg néha, ami az ablak rései alatt átúszva a szobába siklik.

Itt ülünk tizenhét perce és huszonöt másodperce az asztalnál, lopva felpillantok az órára, aztán az arcodról próbálok meg következtetéseket levonni, megállapítom, hogy szép vagy és teljesen közömbös. A szépséged önmagában annyi örömöt okozott az életben, amennyit még soha semmi más. Már ezért megérte megszületnem. Emlékszem, Brigi mennyit viccelődött ezen… egy férfi nem szép, hanem helyes. Szép férfi nem létezik, csak jóképű férfi. Pedig ez nem igaz.

Talán szándékosan játszol most, hogy semmi megnyugtatót ne olvashassak le rólad. A feszültségkeltés mestere vagy. A szaft már a tányérba száradt, a húsdarabkák kissé megszikkadtak. Finom pörkölt volt vacsorára, ahogyan csak mi tudjuk.

A bőröndöd ott az ajtó előtt, egyik kereke még bent, másik kereke már szinte átgördült a küszöbön. Érzem, hogy a szomszéd vénasszony ráragadt a kukucskálóra, és várja, hogy végre történjen valami. Ne menj el! Amint itt hagysz, elő fog jönni, és a részleteket szeretné. Aztán meg vigasztal. Mire kitalálom, hogyan küldjem el, már rég bent is ül, és sopánkodik.

Anyámék megmondták, Kati megmondta… örülök, hogy valakinek igaza lett, mert így holnaptól azt hallgathatom, hogy mi megmondtuk, hogy…

A végét már szaggatottabban és halkabban mondtam, mert közben felpillantottál rám, hidegen és szúrósan néztél. Ennyiből megértettem, hogy fogjam be azonnal, ne spekuláljak, és ne kezdjem el újra a jelenetet, mert dühbe gurulsz. Csak azt akartam, hogy történjen valami. Hatalmasat sóhajtottál és felálltál az asztal védelme mögül. Azt kívántam, bárcsak elkezdenél ordítozni, hogy milyen hisztis majom vagyok és eleged van belőlem, és marokra foghatnád a hajamat is, de csak nyugodtan álldogáltál, mintha ennek így kellene lennie, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Az egyetemet befejezted, mondtad, itt maradtál négy hónapot ezen felül, mert kértelek. Nem mintha nem tudtad volna, hogy te itt úgysem fogod megszokni, arról nem is beszélve, hogy már amikor idejöttél, tudtad, hogy csak az egyetemet akarod elvégezni.

Áh, szóval csak az olcsó tandíjat szeretted meg a lakásomat, ahol időnként elaludhattál és vacsorát kaphattál. De nem mondtam ki. Ha így is volt, hiába dobtalak volna ki rögtön, csak lerövidítettem volna a búcsúzást.

Volt valakid, semmi kétség… Amikor közeledtem puszit adni az arcodra, gyorsan lecsaptad a laptopod tetejét, nem tudtam mire vélni, te is meglepődtél ezen a hirtelen mozdulaton.

Mi? Ezt most miért emlegettem fel, értetlenkedsz, imádom az akcentusodat.

Sandra a gyerekkori szerelmed, ő nézett volna farkasszemet velem a monitorról. Megtudta a szüleidtől, hogy készülsz haza – vajon a szüleid hamarabb tudták már, mint én? – és újra kivetette a hálóját. Belegabalyodtál a szkájpokba és ímélekbe és már itt is van a nyár, mindig felhőkkel és esővel, és ti mehettek a tengerpartra rugdosni a homokot tánc közben, míg én a bőrt rugdosom a lábamról, amikor megbotlok a tükörsima aszfaltban. Nahát, felbukkant egy régi ismerős, gondoltad, aztán a régi szerelmem, és végül nahát, mégis szeretem. Sok régi történet, közös bolondságok.

Mondd, mi lenne, ha veled mennék? Amint feltettem a kérdést, láttam, mi lenne… nem az országgal van a baj, nekem nincs helyem az ő életében. Hirtelen úgy éreztem, már a sajátomban sincs.

Visszaadtad a kulcsokat, bár nem mondtad, de én tudtam, hogy azért, hogy hamarosan majd másnak adhassam őket oda. Úgy dobtam vissza, mintha tüzes vas lenne, nem, mondtam, tedd el, tedd csak el ide, tuszkoltam a zsebedbe, hogy fogsz bejönni este, nem alhatsz az ajtó előtt. Úgy ráztál le magadról, mint egy kutya a vizet, és letetted az asztalra, ha nem, hát nem. Mintha kicsit haboztál volna, lehet, hogy eszedbe jutott, hogy a pizsamádat nem tetted be a bőröndbe, és vissza kellene menned a hálóba, de mégsem teszed. Most nem visszafelé kell haladnod, hanem előre, most nem fordulhatsz vissza. Akárhogyan is, ez jól jött. Trükközni szerettem volna. Talán megérezted, hogy bezárhatnálak a szobába.

Visszaülök az asztalhoz. Nem akarlak látni többet, nem akarom később újra és újra visszajátszani a jelenetet, ahogyan kimész az ajtón. Menj és vigyél magaddal mindent, ami a tiéd volt. Az ablakon át utánad küldöm az illatodat, nem kell semmi.

Harmadik hete hirdetem a lakást, eltévednek a szemek a napi viccek és az állatok megmentése között. Majd ha beindul az egyetemista szezon. Anyu most vitte ki a tálcát, ne bőgj már annyit, kibőgsz a zsebkendőkészletemből. Majd hamarosan, majd hamarosan, bólogatott bizakodva. Minden tálcánál elmondja ugyanezt. Igen, majd hamarosan.