Hipnotizőr

 

Aznap jól be akartad zárni az ajtót,

elsőre nem is fordult meg a kulcs,

de aztán összezárult a rozsdás egércsapda állkapcsa,

fogai között tartotta könnyű ruhám cérnáját.

A kulcstartó ütemesen az ajtóhoz koccant,

egyre vontatottabban és halkabban, elvétve a ritmust:

zajból már csak neszezés; ez az utolsó biztos emlékem.

 

Csak szemed sűrű sugarai zavartak,

mintha mindegyikkel mást és mást tudnál előkutatni.

Zavaromban már észre sem vettem, hogy hirtelen úgy

álltam előtted, mint egy pucér ruhaszárító kötél.

Kocsonyásan vártam az erre tévedő legyeket, hogy

szimatoljanak valami édes illat után. Talán rászáradt az öblítő.

A ruhák is keményre száradtak, s most a fotelbe gyűrve

ülünk, a gombok combunkba mélyednek.

 

Készen vagyunk, öltözhetünk,

a felsegített kabát mozdulata a zárszó.

Nézz rám! Szabásmintává váltam!

Hogy menjek így haza, ki tudja még mennyi

ilyen készülne belőlem az úton.

Megrajzoltál, körbeszegtél,

Majd az új megrendelő miatt félbehagytál…